Népújság, 1981. december (32. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-19 / 297. szám
NÉPÚJSÁG, 1981. december 19., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Könyvek karácsonyra tC közelgő karácsony előtt egyre többen törik a fejüket, egy nem is könnyű problémán: az ajándékozáson. A szokványos, ötletes, praktikus ajándékok mellett jó néhány olyan is van, mely nem hiányozhat a karácsonyfa alól. Például a könyv. A könyv, mely anyagiságábam, s ha jól választjuk, szellemiségében, élményszerűségében egyaránt maradandó. A téli [könyvvásár az ünnepi könyvhét mellett az a különleges akció, melyre a kiadók és terjesztők alaposan felkészülnek, hogy a széles választókikai olyan rétegeket is bevonjanak a könyvek' bűvöletébe, melyek ez idáig nem, vagy alig találkoztak az emberiség kul- túrkdncsének egyik legfontosabb hordozójával. A sokszínű választékból az ajándékozásra kitűnően alkalmas téli könyvvásári könyvek közül emelünk ki néhányat. Az Akadémiai Kiadó a felszabadulás utáni enciklopédikus művek csoportjának talán legjelentősebb vállalkozását indítja — remélhetőleg sikeres útjára. A Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutatócsoportja sokéves munkájának első nagyszabású „produktumát” teszi az olvasók asztalára. Az ez évi könyvvásáron jelenik meg. A magyarországi művészet története című nyolckötetes sorozat első kötete, mely az 1890—1919 közti idszakot tárgyalja. Természetesen a magyarországi művészet kronológiájában nem e kötet az első, csupán a nagyszabású vállalkozás első köteteként e mű jelenik meg. A korszakolás, illetve a sorozat beosztásét tekintve, ez a hatodik kötet. Ilyen szabású művészettörténet még nem jelent meg Magyarországon. Sok tudományágról elmondhatjuk, hogy volt előzménye a felszabadulást megelőző időkben (A magyar népművészetnek a híres Malonyay, a világtörténet képekben című, Gondolatnál megjelent összeállításnak a MairczaHi-féle, vagy a népszerű „spenótnak” a konzervatív Pintér, hogy a lexikonokról ne is beszéljünk), de a magyar nemzeti, illetve magyarországi művészetről még csak ehhez hasonlítható műve sem volt. A művészéten a képző-, ipar-, fotó- és építőművészietet érti a kötet, de nem hagyja ki a művészeti élet intézményeit, környezetkultúráját a művészeti oktatás, műkritika helyzetét sem. Természetesen az egyes kötetekben kerülnek tárgyalásra a kor je, lenitős alkotói, akik reprezentálják a magyar művészeti élet mindenkori eredményeit. A nyolc kötetre tervezett sorozat, időben most megjelenő első kötete egy rendkívül színes, a művészeti irányzatok tekintetében is sokrétű időszakot dolgoz fel. A kor művészete a historizmus, az akadémizmus és az eklektika válságaitól a naturalizmus, az impresszionizmus és a szecesszió sajátos magyar változatán át a pre- modem építészet, és az avantgárd művészet kibontakozásáig ível. A képzőművészetben Benczúrtól Uiitz Béláig a művészeti életben a KÉVÉ-től a Nyolcakig s a Tanácsköztársaságig Az enciklopédikus műhöz külön képkötet is járul, mely nem annyira a műélvezés, inkább a bemutatás^ azonosítás funkcióját tölti be. A Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata pompás, színes albummal jelentkezik a téli könyvvásáron. Az Ikonok könyve színes reprodukciói gyönyörködtetők, s minden vonatkozásban kiev. légíltik kíváncsiságunkat Rúzsa György könyve azonban több ennél, eügazátót, mondhatni iránytűt ad. A nemzeti és a helyi iskolák, a bizánci és a posztibdzánci ikon- festészetben — jelzi a kötet alcíme. A legkorábbi ikonoktól és táblaképeiktől (a korai kopt, majd szírdai iskolától) kezdve, a XVIII. század orosz ikomfestésze- tig veszi sorra nemcsak a nálunk is jól ismert műhelyeket. A szovjet könyvkiadás jóvoltából, az orosz ikon- festészet remekei jól ismertek nálunk. Sokkal kevésbé ismertek a görög ikonfestészet, a híres krétai iskola, vagy a bolgár, szerb ikon- festészet remekei. A rendkívül gazdag és kiváló minőségű képanyag (a Révai nyomda munkája), s Rúzsa tanulmánya, minden bizonynyal a téli könyvvásár egyik legkeresettebb könyvévé teszi e tetszetős albumolt. Ugyancsak a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata dicsekedhet egy másik szép albummal, Sarkantyú Mihály összeállításában. Mednyánsz- ky László (1852—1919), a kor nagy magányos festője, nem törődött műveinek sorsával, megőrzésével. Életművének feldolgozása több okból is nehéz: nem szignálta képeit, utazásai révén több műve elkallódott külföldön. Noteszéből több feljegyzés., számos rajz azonban megmaradt Sötét, szinte katartd- kus színéi, az első világháború menekülő, pusztuló katonáinak ábrázolásai, tájképei a magyar festészet kiemelkedő alakjává tették e rendkívüli tehetségű művészt Sok évvel ezelőtt, egy ju- goszlavisztikai rendezvény részeseként több érdekfeszítő előadást hallgattam a makedón nyelv és irodalom, illetve a népköltészet kérdéseiről. Az előadások a makedónok lakta földrajzi térségtől távol, a napfényes dalmáciai város, Zadar (Zára) egyetemének egyik előadótermében hangzottak el. A mediterrán táj s a nyugat-európai kultúra közép- és reneszánsz kori emlékeinek miliője nem ütötte, ellenkezőleg : marké nsabbá tette a hallottakat — mintegy felerősítette mindama sajátosságait e kultúrának, amelyről eladdig keveset hallottunk. Máig elevenen élnek bennem a Skopjéi egyetem professzorának, Hara- lampije Polenakovicnak fejtegetései a makedón népköltészetről, de ugyanúgy, szinte friss élményekként villannak fel mások gondolatai is arról, hogy 1945 után a felszabadult makedón nép néhány esztendő alatt hogyan teremtett magának korszerű tudományos életet és irodalmat. Közel húsz éve történt mindez s azóta csak sokasodtak a makedón kultúrával való találkozásaim. Az a lehetőség is megadatott, hogy — néhány esztendő előtt — az első magyarnyelvű makedón költői antológiát ajánlhattam a Kritika c. folyóirat hasábjain a magyar olvasónak, majd Nagy László remek műfordításkötetét, a Babérfákat, mely utóbbi versanyagának jelentős része makedón népének. Csaknem húsz esztendő múlott el a makedón kultúrával való első találkozásom óta s tán ez a közel két évtizedes távlat tette sajátossá egy újabb találkozás körülményeit. Néhány hónap előtt — megint csak mediterrán környezetben, ezúttal Dub- rovnikban — volt alkalmam hosszabban beszélgetni Makedónja irodalmáról, zenéjéről, képzőművészetéről, népi hagyományairól és műtörténeti emlékeiről. Beszélgető- társam a Skopjéi egyetem fiatal tanára, Híja Csasule volt, aki ott fáradthatatlanul és nemes szenvedéllyel tanította a külföldi pályatársaknak hazája, népe nyelvét. Imponáló műveltsége (kivált romanisztikai, ezen belül is a spanyol nyelvben és kultúrában való jártassá- ga-tájékozottsága) élő és beszédes bizonysága volt annak, hogy mire jutott ez az évszázadokon át defenzív helyzetben, elnyomatásban élő nép felszabadult életének harmincöt esztendeje alatt... Most egy frissen megjelent könyv idézte fel bennem újra az emlékeket s a személyes élményeket is, hisze a könyv címadó elbeszélésének (A konzul éjszakája) szerzője fiatal Skopjéi kollégám édesapja, Kole Csasule, a jeles makedón szépíró, nemzetközi tekintélyű dijlomata, számos dél-amerikai országban — jelenleg Brazíliában — Jugoszlávia nagykövete. Diplomácia és szépírói pálya — Jugoszláviában ez már szinte hagyomány: a szerb és a horvát irodalom történetének több képviselője volt részese — a régebbi s a közelebbi múltban egyaránt — a kettős életpályának Ivó Andrictól Jovan Du- éicon ás Marko Ristiéig és Petar Segedinig... De milyen élményeket kínál a most megjelent könyv, A konzul éjszakája, amelynek szerzőgárdája a makedón irodalom reprezentatív vonulatát jelenti? Esztétikai élményeket és tárgyismeretet egyaránt. „Ezer esztendővel ezelőtt Makedónia voft a szláv írásbeliség bölcsője — olvassuk a kötet fülszövegében. — S mégis a történelmi igazságtalanság és a forgandó szerencse folytán ez a nép jutott el utolsónak, óriási késedelemmel saját irodalmi nyelvének megteremtéséhez. Csupán a második világháború befejezése hozta meg a makedón nyelv hivatalos elismerését és vetette meg alapjait annak a hatalmas fejlődésnek, mely a szemünk előtt játszódik.” Arról is tájékoztat a fülszöveg, hogy „a népköltészet tüneményes gazdag forrásából merítve és a múlt századi realista hagyományokhoz kapcsolódva ez a fiatal irodalom nyitva áll a huszadik századi világirodalom legújabb áramlatainak befogadására is.” Innen van a kötet színessége, változatossága, az, hogy a most magyarra fordított és itt közreadott szövegek olykor balladái hangon, máskor „a groteszk irónia” eszközével vallanak egy sokra hivatott nép múltjáról és jelenéről. A múlt: drámai feszültsé- gekkkel teli élethelyzetek sokasága. Olyan szituációké, amelyek századokon át ismétlődtek a makedónok lakta vadregényes, az embert naponta próbára tevő tájakon. S a próbatétel mindig az emberség próbája volt, s az áldozatvállalásé. Vlado Maleszki novellája (Diptychon Az első este a címe) az egyik legbeszédesebb példa rá. Olyan írás ez, amely szűkszavúságával, feszes szerkezetével, pergő mondataival egyszerre teremt bensőséges, a makedón népversekből ismert hangulatot s drámai keménységet. A nászra készülő ifjú pár meghitt, boldog perceit zúzza szét a történelem: az ifjú férjnek menekülnie kell partizántársaival. Az elválás fájdalmának leírása is a népénekek feszes szigorúságát idézi, de jelzi azt a fegyelmezettséget is, amelyet e sokat próbált nép századokba vesző történelmének legnehezebb élethelyzeteiben tanult meg. Persze korántsem csak a tragikus színek jellemzik az újabb makedón prózát s tematikája sem reked meg a múlt szomorúságainak körében. Az élet derűsebb oldalai iránti fogékonyság is erénye, erős oldala ennek az frodalomnak. Az idősebb nemzedéket képviselő Szlavko Janevszki és Meto Jova- novszki írásait említenénk itt példaként, hogy aztán a kötet újabb arculatára hívjuk fel a figyelmet. Balladai tónust emlegettünk korábban a könyv egyik jellemzőjeként, s most emeljük is ki azt a novellát, amely e bálladaiság legmegrázóbb példája lehet, és életanyagában általánosítható is. Pétre M. Andreevszki írta e -megrendítően szép. okulásra serkentő történetet Mesélek egy tavaszról címmel. Lírai ihletésű bevezetője, mely a falu tavaszi megújulását idézi elénk, alig sejteti a készülő tragédiát. Szoluncse és Jaglika nyiladozó szerelme csupa öröm, csupa szépség és ártatlanság, hisz úgy „ ... jött ez a szerelem, váratlanul, mint a tavasz a fSlyó völgyében, a virághintő, fákat szépítgető, hegyet hódító tavasz”. De jött az előítélet is, a szülői ellenkezés, sőt egy szép napon már „híre ment a faluban” is „bűnös szerelmüknek”. Titkon találkoztak hát Jagliká- ék pelyvakosában rejtőzködve. Boldogsággal teli találkozások voltak, de „egyszer aztán egy szép napon... kigyulladt a kas. A lángok- villámgyorsan körülnyalták, belekaptak a száraz szalmatetőbe és pillanatok alatt felfalták, elemésztették az egészet. Jaglikát és Szolun- csét azóta nem látta senki. Elmentek a lángokkal. Egykét nap múlva a szomszédok a hamu közt turkálva megtalálták üszkös csontjaikat, összekeveredve, még melegen. Az emberek suttogni kezdtek, biztosan szerelmük tüzétől gyulladt ki a kas, mondták, mások szerint meg attól, hogy rokonok voltak. Egyéb ok fel sem merült. Nem sokra rá megjelent egy fecskepár, és egész nyáron ott körözött a leégett kas fölött, mindenki biztos volt benne, hogy kettejük lelke.” ★ Lapozom az antológiát, szándékosan a végére hagyva Kole Csasule novelláját. A szerző munkásságát s pályáját ismerve biztosra vettem: ez az elbeszélés a modern élet problémakörét öleli fel s a mai makedón széppróza újabb vonulatának példája. Nem csalódtam. A konzul, aki láthatóan nemcsak a diplomata szemével nézi az őt körülvevő világot, hanem a szépíróéval is, hazájától több ezer kilométerre is megtalálta azt az életanyagot, amely országa népeinek sorsával kapcsolatos. Csasule elbeszélésének „hősei” ui. a hazától távolra szakadt emberek: van köztük hajdani kivándorló, másrészük emigráns, főleg cset- nik. Meghasonlott, morálisan és lelkileg összeroppant ember majd mindegyik. Egyik öngyilkos lesz, a másik maga válik gyilkossá, aki pedig „boldogul”, miként a vendéglős Tom, azt magával ragadja az amerikanizálódott életforma mechanizmusa... Végigolvasva az elbeszélést újra lepereg előttem a nyári emlék, az író fiával történt beszélgetés. S persze felsejlenek a korábbi élmények, emlékek is, mindazok, amelyek révén ismereteim bővültek a makedón népről, nyelvről, irodalomról, kultúráról, a amelyekhez a mai makedón elbeszélők legjobbjait bemutató kötet végigol- vasása nyomán újabb élménysor kapcsolódik... Lőkös István HIDEG ANTAL Kívül kívül maradok fojtott mint lézet képzelt ártatlan s szorozza magát ami történik van de talál-e az csak általam résen át hazát csupált könyököm pák sír környéken tükröz asztallal kit be sem kapnak titkolt öntudat égből a fecskék uszít magammal mind lerohadtak ZÁM TIBOR: Bormelléki zs (részlet) Ifj. Kukucska maffiájának, ha talán nem is a leggátlástalanabb, de kétségkívül legeredetibb figurája Gubán János. Ö igazi profi: a nyomozati iratok szerint hatszor volt büntetve; háromszor lopás, egyszer csalás, egyszer rongálás, egyszer a járvány- szabályok megsértése miatt. A lista azonban hiányos. A hivatali iratokban semmi nyoma annak, hogy ai III. rendű pár évvel ezelőtt Ford Taunussal és egy degeszre tömött bukszával járva az országot, nyájakat vett, adott, aszerint, hogyan volt rajta haszon. Az egyik ügyvéd őriz egy képes riportot, amely „A juhásznak jól van dolga” cím alatt subás fényképet is közöl Gubáról, akinek juhászkodása miatt is volt összeütközése a törvénynyel. Hogy a pályamódosítás kényszere nem az építőiparba vitte segédmunkásnak a III. rendű vádlottat, hanem a szőlőtermelők közé, annak okát Pohiánkovics János portréjának felvázolásakor említettük: a pénzvágy, s Állami Bácsi kockázatmentes fosztogatása aligha okozott vívódást, gondot az élet- formaváltás megtörténtekor. E bogárfekete hajú, markáns ember személyleírásó- ban a magasított talpú cipő sem stomírozhatja a „termete: alacsony” bejegyzést, de nem biztos, hogy ő húzná á rövidebbet, ha egy nagyobb- re nőtt, s látszólag erősebb verekedővel akasztana tengelyt. Amíg szabad volt, apró termetét a magasított talpú cipőn kívül nagy méretű gépkocsikkal igyekezett kompenzálni : mondják, hogy egy ízben Csajkája is volt. Gubán Jánost bizonyára nem érdekli, hogy családfáján egyenes és oldalági rokonai és ősei között hányán voltak pásztorok, mi azonban tudjuk, hogy a kiskunsági pásztorság és a betyár- ság a távoli múltban — de még a századelőn is — rokonfogalmak voltak. E közismert tényt itt csupán ezért említjük, mert Gubán János is, mint ifj. Kukucska, egy régenvolt betyártípus életvitelének korszerűsödött hordozója és megtestesítője. A börtönbeli tornaórákon 1975 szeptember óta vesz részt. Amikor begyűjtötték, azt mondta: „Háron nap múlva zeneszóval fogom magamat hazakísértetni innen.” A régi betyár ősökre kísértei.e- sen emlékeztető hánvsvc li ség etnográfiai értékéi ól semmit sem von le az, ’v hosszú - lesz az a „három”, ha a Legfelsőbb Bíróság nem röviditi. Dr. Varga Jenő ugyanis Gubán János összegyűjtött zsiványságait 7 év szigorított börtönre taksálta. Gubán az, aki a tárgyalás kezdetén mindig kigombolt nyakú, tűzpiros ingben jelent meg, amire később, ahogy hűvösödtek a reggelek, zöld zakót vett fel. Az ő fején láttuk a tárgyalás első napján a keskeny karimájú jú pörge kalapot; ő az, aki Szlama „tepszi” meséjét traccs- ra tette; ő az, aki fogadott védőjének (Fehérvár nagy tekintélyű fiskálisnak) felmond- dott. Amikor a bíró megkérdezte tőle, hogy a hivatalból kirendelt védőjét ismeri-e már, így felelt: „Igen, ismerem, az előbb bemutatkozott;”, ő az, aki az ítélethirdetésekor az utolsó szó jogán azt mondja: „Vádejtésért megfellebbezem az egész tényállást, a bűnszövetséget külön, a folytatólagosságot a nagy kárt okozót is külön, és kérem szabadlábra helyezésemet.” „Ha a jogász azt mondja, hogy három nap gondolkodási időt kér, az őrá tartozik. Én független vagyok a kirendelt védőktől. „Gubán az, aki a bíró minden hozzá intézett kérdésére felpattan a gyóntatószékből, mielőbb válaszolna. A bíró'felvilágosítja, hogy ülve is megteheti a vallomást. Ö azonban heccből felpattan még néhányszor: „Megszoktam, tisztelettel!”; nyilvánvaló, hogy a nyomozati szakasz deresszúráját karikí- rozza. Utánarúg az orvosszakértőnek; „Gyomorfekélyem miatt alkalmatlannak találtak katonai szolgálatra. Előzetes letartóztatásom óta bőrfertőzésem van, rühes vagyok. Mindezeket a betegségeket már nem is mondtam a szakértőnek, mert amikor idegességre panaszkodtam és arra, hogy állandóan izzad a tenyerem, akkor azt válaszolta; Nem kell bűncselekményt elkövetni, és akkor nem izzad a tenyere, „ő az, akinek valamilyen haszonnal kecsegtető üzletében 200 ezer (!) forintot fektetett be egy fuvarozásból kiszegényedett öreg. Ö az, aki végig a nyomozás során, de még a tárgyalás elején is tagad: nem látott, nem hallott, nem tudott semmit, nem ismer senkit. Szembesítéskor: „Én nem vettem át semmit, én most látom először Krupa Mihályt.. ” (Aki sűrítményt vitt neki.) A tárgyalás elején jól megjátszott műfelháborodással mosolyogtatja meg a publikumot: „Én tisztelt bíróság, ezekkel a szarkákkal sose találkoztam este,” ám a tények súlya alatt roskadozó és a „szánombánom” álláspontra helyezkedő pilóták — Szőke Nagy maffiájának tagjai — rávallanak. Végül kibontakozik a tényállás: aszerint Gubán 4 mázsa citromsav és 5 tartály sűrítményt is a céest is sürgette: Tóth János emléks*zik szavaira, amikor Szőke Naggyal nála járt: „Hozzátok már ezt a szart (=cit- romsavat), mert így nem ér semmit. „Ugyancsak az Ope- los Tóth előadásából derül ki, hogy Gubán nem tudott bort csinálni. Idézzük Tóthot, aki egyszer kapott tőle egy műanyag kannával. „Amikor hazavittem, akkor láttam, hogy teljesen zavaros, az alján valami nyúlós volt, édes volt. Az apósom azt mondta, nincs benne sav, ez nem látott tőkét, csinált bor. Három nap múlva ki is kellett önteni. Irodalmi jegyzetek „A konzul éjszakája“
