Népújság, 1981. december (32. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-19 / 297. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1981. december 19., szombat Egy kastély, ahol tanítanak Tornáméra menteni akarja műemlékét 2 r Úri muri Erre a községre nem sok építészeti hagyatékot örökítettek az elődök. Jogtalanul hibáztatnánk őket, hiszen a település krónikája sajnos bővelkedik tragikus fordulatokban. Ellenséges hadak dúltak, pusztítottak, errefelé, rabolva, felégetve annyiszor minden értéket. Nem kímélve a legfontosabbat, az emberéletet sem. A megmaradtak a vész idején messze menekültek, amint tehették visszajöttek, s amikor már senki sem maradt közülük, nyomukba léptek az újonnan telepítettek, s ók ott folytatták, ahol a végzetes sorsúak abbahagyták. Hittek a mindig újrakezdés teremtő, alkotóerejében. A határban újkőkori telepek nyomaira bukkantak a régészek. A kastélykertben a bronzkoriak temetkeztek, találtak a szakemberek kelta és germán sírt is. Otthonra leltek a kora-vaskoriak és a szarmaták, azaz sokféle nép fiai. Az ő példájukat követték a honfoglaló magyarok. Ez akkor is feltételezhető, ha az írásos források csak 1365-ben említik először, méghozzá Myra néven. 1472-ben a titulus Vakmérára, illetve Egyhá- zasmérára változik. Az oklevelek a hajdani urak közül a Sánta családra utalnak. Ennek 1472-es kihalása után Mátyás király élve uralkodói jogaival a Bessenyeieknek adja a falut. A birtokosok később váltották egymást* igyekezve minél többet kisajtolni jobbágyaikból, akik mind nehezebben viselték a növekvő terheket. Nem csoda, hiszen a mohó étvágyú török hordák is sarcolták őket. Még Thököly kurucai is sanyargatták a lakosságot rekvirá- lásaikkal. Természetesen a császári hadak sem maradtak ki a sorból. így aztán nem csoda, hogy 1677-ben ekként panaszkodtak ^zok, akik megmaradtak, akik ezer szállal kötődtek szülőhelyükhöz: „Immár falujokbúl a jó falutartó emberek elmentenek ... Ha az úristen nem tágítja sok ínségeket, rövid időn az szél fogja fújni lakóhelyeiknek az helyét.” Nem voltak avatott toll- forgatók, de a tűrhetetlen keserűség átvillóddza mondataikat. 1687 ismét borzalmakat hozott. Akinek sikerült messze futott, de álmaiban is kísértették a mindent felfaló lángnyelvek. A többieket lekaszabolták. A Darvas és a Ráday családokból származó földesurak így aztán jobbnak látták, ha megszabadulnak az aligha jövedelmező — nem volt senki, aki adót fizessen — és egyébként is zálogban levő javadalomtól. Kedvezett nekik a szerencse, mert a jómódú és törekvő gyöngyösi Almásy János és felesége vevőként jelentkezett. Volt pénzük, s épp ezért a jövőre is gondolva fantáziát láttak ebben a vásárban. A birtokbaiktatás dátuma: 1701, rá esztendőre egy hivatalos okmány a férjet a „Heves megyei Méra nevű most benépesített falunak és Fogacs nevű pusztának örökös földesura”-ként emlegeti. 3 lEz a mozzanat azért lényeges, mert a tetterős úr talpraesettsége, jó szervezőkészsége, üzleti érzéke minden gondra megoldást talált. Nem volt hódoló? Ez csöppet sem zavarta, idecsalta a máshol megtelepedőket. Nem rajta múlt, hogy 'kísérlete első nekifutásra kudarcba fulladt. A nagy- fejedelem szabadságharca alatt Rabutin császári tábornok zsoldosaitól, a Habsburgok szolgálatában álló kegyetlenkedő rácoktól riadtak meg az újhonosok, s futottak a szélrózsa minden irányába. 1711-ig nem is merészkedett ide senki. Ekkor — feltételezhetően —a két évszázadra berendezkedett Al- másyak ígérgetésére egykét család újból szerencsét próbált. Aztán mind többen jötték, mert a Fogiacs-pusz- tán kialakított majorságban munkát kaptak. Olykor másik úrtól csábították el őket. Ez történt például 172)1-ben, amikor öt família költözött át ide Tarnazsa- dányból. Utódaiknak nem volt könnyű dolguk, de kitartottak, engedve a megszokásnak, felhőtlenebb hónapokat remélve a jövőtől keményen munkálkodtak, s még arra is futotta szerény jövedelmükből, hogy adományokat ajánljanak fel az új templom építésére. A gazdagodó uraságok vérbeli kivagyiak voltak. Látták, hogy a szomszédos és a távolabbi birtokon kastélyok hivalkodnak, ezért ők is beálltak a versengők sorába és elhatározták: magúiknak is pompázatos „fészket” emeltetnek. Nem tudjuk pontosan mikor indultak a munkálatok. A késő barokk jelleg inkább az 1780 körüli esztendőkre utal, mint a XIX. század elejére. Ugyanakkor az is tény, hogy a hátsó- homlokzaithoz csatlakozó vasrácsos erkély klasszicista jellegű. A vitát aligha dönthetjük ed, mert a későbbi átalakítások is változtattak az arculaton. Egy azonban bizonyos: az építőmestert a szorgos, törekvő jobbágyok szolgálták tó. Kései utódaik, akik ma itt folytatják általános iskolai tanulmányaikat, büszkék lehetnek rájuk, mert a szolgai alázatot mindig elutasították, s már 1844-ben kérték, követelték Az épület homlokzata ★ A nagyterem, ahol a tornaórákat tartják. (Fotó: Szabó Sándor) — méghozzá per útján —, hogy különítsék el legelőiket a tulajdonosétól. A régi pompáról már csak kevés relikvia árulkodik. A berendezésből csupán copf ajitásizárnyak maradtak meg — a nagyterembe nyílnak, — s múltat idéznek a XIX. század második feléből származó sötétbarna márvány kandallók is. 5 Az elhanyagoltság elszomorító, még az a szerencse, hogy a község lakossága és vezetése megálljt akar parancsolni a pusztulásnak. A tetőt rendbehozatták jókor, hiszen amikor esett az eső, a diákoknak esernyőt tartva kellett ülniük a padokban. Az is megnyugtató, hogy a további renoválásra, újjá- varázsilásrál és a hasznosításról sem óhajtanak lemondani. A tervek szerint két szárny csatlakozik majd a műemlékhez. Az egyik, a négytantermes blokk a hatodik ötéves terv során készül majd el. A másikban — ez még csak vágyálom — a könyvtár és a kúltúra kaphatna otthont, s így létrejöhetne egyszer az a nevelési központ, ahol nemcsak a kicsik, a tizenévesék, hanem az idősebbek, a felnőttek is gyarapíthatnák ismereteiket. Értékelve, megbecsülve azt az örökséget, amely távoli elődeik szorgosságára, tiszteletreméltó emberi tartására emlékezteti őket... Pécsi István Nem Móricz Zsigmondot akarom emlegetni. Nem is a letűnt világ kivilágos-ki- virradtig tartó helye-hu- lyázását. Hogy jön ide akkor az úri-muri emelegeté- se? Ügy, hogy ez a fajta, szinte már veszélyes, majd- nemhogy önpusztító felelőtlenség nemcsak a tegnapjainknak volt a jellemzője. Szoktunk mi különböző jelzőket aggatni magunkra. Azt már szinte meg sem halljuk, ha valaki úgy mondja: vendégszerető nép a magyar. Vagy hogy: gavallér. Hadd tegyem a sorhoz: úri nép a magyar. Nem sértésnek szántam, nem is valamiféle nemzetiszínű pántlikás nekibuzdulásnak. Olyan magatartás formának, amely könnyedén veszi a pénzt. Erre gondoltam. Lássuk csak. A legjobb lehetőség most erre a karácsony. Az ajándékozási hajsza. Nem a kedves meglepetés vezeti, űzi az üzleteket járó soícadalmat, hanem a „majd én megmutatom". Ezen az alapon folyik most a nemzeti vetélkedő legújabb fordulója nálunk. De folyik különben is: névadókor, lagzikor, ballagáskor, építkezésnél, névnapkor, még az iskolai kirándulások esetében is. Igen: hány százassal a zsebében indul el a gyerek otthonról, hogy pusz-zötyögtette eljusson a Dunakanyarba, a Bükkbe, a Várba, a bárhová? Mire kell neki a tekintélyes summa? Semmire. Cukorra, fagyira, minden szamárságra. Hogy erre is kell? Persze. De ennyi... ? A példák szinte végtelen sorát lehet előszedni arra, Elkészült az egri Megyei Művelődési Központ 1982-es munkaterve, mely gazdag választékot kínál a legkülönbözőbb érdeklődésű látogatók számára. Folytatódik a már hagyományos Irodalmi presszósorozat, melynek vendégeivel tavasszal és a nyár derekán négy-négy alkalommal találkozhatnak e műfaj barátai. A pantomimkedvelők az Ag- ria rendezvénysorozatához kapcsolódóan tekinthetnek meg három előadást júliusban és augusztusban. A Rockmatiné — melyet a Heves megyei Moziüzemi Vállamennyire nem tartjuk sokra a pénzt. Ha még csak a magánéletben lenne így. Építkezések, állami beruházások? A már meglevő javaink féltése, óvása? Először is: ha valamit építünk, akkor az a lényeg, hogy minden áron elkészüljön. Minden áron. Hányszor módosítják, módosítjuk közben a költségvetést? Hány olyan szerződést írnak alá manapság mifelénk, amelyben a végösszeg akkor sem változhat, ha az ég a földre...? Tízmillió? Százmillió? Másfél milliárd? Igen. És... ? Ha csak egykét milliócskáról van szó, arra már oda figyelni sem érdemes. A „rang" a százmillióknál kezdődik, egy olyan cégnél, amely valamit is ad magára. Milliókról beszélünk olyan könnyed eleganciával, mintha öt deka párizsit emlegetnénk. Ügy is bánunk velük. A milliókkal. Azzal a bizonyos „úri" gesztussal. Nem cigányzene mellett „szórjuk szét", mint hajdanán tették Móricz regényhősei. Legtöbbször bársonnyal fedett tárgyalóasztalok mellett. A magánéletben pedig úton-útfélen. Még akkor is úgy teszünk, ha nincs is nagyon mit „szórni", nehogy a szomszéd megmosolyogja esetlenségünket. Ma ezt nem is teheti másként egy magára valamit is adó magyar család. Ezért mondom: az úrimuri országa lettünk. Mert tehetjük. Kérdés: meddig? Illetve: nem lenne jobb végre abbahagyni? lattal közösen szerveznek —, havonta egy-egy alkalommal, igazi újdonságnak számít. Folytatódnak a Lakótelepi koncertek is, melyek szintén a nyáron kínálnak kellemes estéket. A dzsesszrajongók pedig renszeresen élvezhetik ’82-ben a nemrég alakult dzsesszklub programjait. Fotók, textilek, szobrok, hímzések, festmények, szitanyomatok. E címszavak már a képzőművészeti bemutatókat jelzik. A kiállítók közt szerepel Gy. Vad Erzsébet festőművész. Apáti Tóth Sándor fotós, Somogyi József szobrász neve — a legjelesebbek közül. G. Molnár Ferenc Többet-jobbat ’82-re Irodalmi presszó — Pantomimsorozat — Rockmatiné 2. rész Égett a lámpa, anyám és apám ültek egymással szemben, hogy elköltsék a karácsonyi vacsorát. Anyám puliszkát és kacsasültet készített. A puliszka — más, családiasabb, ám félreérthetőbb nevén: máié — épp jó meleg volt, a kacsasülttől elcsent zsírcseppek tocsogtak a tetején. Mellette a kacsa illatozott. Pontosabban egy kacsának a háta. Ez. a kacsa ugyanis a hentesnél darabokra vágatott, s értékesebb részei kevésbé takarékos családok asztalára kerültek. Anyám némi ügyességgel még alkudott is az árból. „Vigye, jóasszony, és boldog karácsonyt, ha ez a három forint boldogítja magát!” — mondta a hentes, és anyám, szokásától eltérően, nem válaszolt semmit. Pedig mondhatta volna — ahogy szokta is —, hogy „Boldogít engem kevesebb is”, vagy hogy „Mindig maga járt jól, hiába járok ide tizenöt éve”, de nem veszekedett, karácsonyi bevásárlásról lévén szó. „Magának is!” Ennyit felelt csak a hentesnek, és megsütötte a kacsát. — Bort nem hoztál? — kérdezte apám, mint aki úgyis tudja a lehangoló eredményt. Anyám nem tűrt meg italt a lakásban, csak egy esetben tért el szokásától, mikor is nővérem hároméves korában étvágytalan lett, és az orvos azt mondta, hogy egy kiskanál vörös bor evés előtt étvágyat és vért csinál. Akkor anyám szerzett vasbort. De apám azt meg se kóstolhatta. Csak titokban. — Hoztam. Ott van, abban a csatos üvegben. Apám lenyúlt a mutatott zugba az üvegért. Kinyitotta az üveget, elővett két poharat, és töltött. Fölállt, hogy köszöntse anyámat. — Kedves Mariskám, szent karácsony ünnepén szeretnék neked mindent megköszönni. Én mindent neked köszönhetek, de leginkább a mi gyönyörű kislányunkat, Katalint. — Hagyd ezt, Jani. Együnk, mert elhűl az étel. A máié nem jó hidegen. — Már hogyan hagynám?! Az ételt is meg kell köszönje az ember. Nemhogy a gyereket! Csöndben, békésen vil- lázták a máiét. Máskor kanalazták, de most karácsony volt. Koccintottak is, apám lassú kortyokban itta a sarki kocsmából ideszármazott kukoricabort. Mire bevégezték a máiét, lerágcsálták a kacsa hátáról az erősen odatapadt húst, leszopogatták az ujjúkról a zsírt, addigra a bor is elfogyott. Főleg apám itta, de egy pohárnyit anyám is elkortyolt. — Alszik a gyerek — mondta apám. — Látom. Mosogatok. — Nem lehet énekelni. Fölébred. — Föl. — mondta anyám. Nagyon vigyáztak Katalinra, korábban már két gye. rekük meghalt. Mindkettő még a háború előtt született, Katalin az ostrom idejére lett meg. Sovány volt, finom arcú. De ő megmaradt, az étvágytalanságán kívül más baja nemigen volt. Pedig dehogy volt Katalin étvágytalan! Egyszerűen csak rájött, hogy a szülé t így tudja leghatásosabban terrorizálni. Ha nagyon akart valamit, egy új babát, egy új szoknyát, egy új masnit, ákkor megígérte, hogy egy hétig mindent megeszik. És akkor apám egy hétig túlórázott, különmunkát vál. Iáit, s meglett a kívánt baba, szoknya, masni. — Azért ezt a biciklit nem kellett volna — mondta tö- rölgetés közben az anyám. — Ezt azért nem. — Miért? Karácsony van. Láttad, milyen ügyesen játszott vele? Hogy kormányozott? Hogy járt a kis lába, a kis feneke? — Akkor se kellett volna. A Kisilonka ura többet keres, mégsincs a fiuknak biciklije. Mert drága! Egy hétig ezért dolgoztunk mind a ketten! — -De legalább megvan, amit kért a gyerek. — Két kacsát vehettem volna az árán! Mint á Kisilonka! — De csak ezt a hátat vetted... Csont, csont, csupa csont az egész... — Ne kiabálj még karácsonykor is! — kiabált az anyám. — Föl fogod ébreszteni a gyereket. — Te kiabálsz — mondta továbbra is normális hangon az apám. — Aztán meg rám fogod, hogy én ébresztem föl a gyereket. (Folytatjuk) Bálint Sándor hagyatéka A szegedi Móra Ferenc Múzeumba került Bálint Sándornak, a néprajztudomány tavaly elhunyt nemzetközi tekintélyű professzorának, a szegedi és a Szeged környéki népélet jeles kutatójának teljes hagyatéka. A gazdag anyag több mint ötezer darabból áll. A jeles tudós könyvei, kéziratai, levelezése, szakrális néprajzi gyűjteménye, bútorai gyarapítják többek között a múzeum anyagát. Kézműves tanács alakult A kisiparosok több mint 100 ezres létszámából a kézművesek körébe ma már csak körülbelül kétezer söre'ható. Hogy az évszázados hagyományokat őrző mesterségek ne haljanak ki, s a szakmának legyenek a jövőben is folytatói, a Kisiparosok Országos Tanácsa létrehozta a kisipari kézműves tanácsot.
