Népújság, 1981. december (32. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-15 / 293. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1981. december 15., kedd Ballada a mégis lett felnőttekről Hagyomány lett, nemes és jövőt éltető hagyomány a Magyar Televízióban, hogy időről időre egész estét betöltőén bemutatót rendez egy-egy ország televíziója számára. E bemutató keretében néha a kevésbé, néha a jobban ismert, és megismert ország nyissa ránk ablakait. Legutóbb a Szovjet Televízió mutatkozott így be — ismét — egy egész délutánt és estét betöltő program keretében, hogy eleven, friss keresztmetszetet adjon a televíziózás szovjetunióbeli helyzetéről, áttekintést a televíziós műfaj szovjet sokszínűségéről, s közben képet az ismert, ám — mint kiderült — még mindig nem eléggé jól megismert mindennapjairól a szovjet embereknek. Voltak kisfilmek, volt filmvígjáték, balett, volt tudomány, technikai, — igazán gazdag volt a választék... ... és e gazdag kínálatból mégis most csak (?) egy kis- filrnet, a katyuzsáni anyákról szólót, ezt a tíz perces kis egyszerű remeklést idézem fel magamban itt és most. A névtelen ukrán kis falu talán már a szomszéd járásban sem ismert, kanyargó földútja a messzi távolból visz csak rá a „köves útra”, amelyben megállás nélkül iramlik, rohan té és tova az élet. így tűnik, elrohan Katyuzsán mellett és felett. Megismert, nevezetes település, ezt a katyuzsáni anyáknak köszönheti. „... aki egy gyermeknek életet ad, az megérdemli az anya nevet ..És ebben a kis ukrán faluban három — immár öreg — asszony 130 gyereknek adott — mentett életet, akik mégis felnőttek lettek, pedig a nácik halálra ítélték őket. A film és ma is élő hősei nemes és népi egyszerűséggel, lényeg- retörő rövid mondatokkal, a már felnőtt egykori gyerekek egynéhányának megszólaltatásával meséli el a „nagyanyók igaz meséjét” a ma élőknek, hogyan is sikerült a 136 itt rejztődző, itt élő orosz, zsidó és más nemzetiségű, és nem is helybeli gyereket megmenteni az életnek. önfeláldozással. Anyai, asszonyi bátorsággal. Reszketős-remegős rejteztetéssel. Nyomorogva. Éhezve, a halál mesgyéje szélén állva. „ ... csak főzöm, főzöm a vizet...” emlékezik az egyik, valami hihetetlen drámai tömörítéssel foglalva össze, mit is jelentett akkor az éhezés, s az éhező gyerekek istápolása. A „vízfőzés”, a semmi főzése, hogy mégis valami legyen, hogy akiken nem tudott tort ülni a náci géppisztolyok sortü- ze, azokon ne legyen úrrá az éhezés halálos ítélete sem. Hat gyerek mégis meghalt. De 130 életbe maradt. Mert három katyuzsáni ukrán parasztasszony úgy akarta. iHát csak ennyiről híres ez a sehol sincs, de most már mindenütt ott levő falu. Arról, hogy balladát írt benne három asszony a mégis lett felnőttekről. Gyurkó Géza Egri amatőrfilmes sikere Szolnokon Vasárnap véget ért a ti- ziedik kelet-magyarországi amatőrfilm-szemle Szolnokon. A megyeszékhely Tisza Filmszínházában két nap allatt öt megye alkotóinak 46 kisfillmjét, filmjegyzetét mutatták be és első ízben szerepelt két videoprogram is. A vetített filmek nyolcvan százaléka dokumentum jellegű volt, többsége szociográfiai témájú. A zsűri első díjat nem adott ki, ugyanakkor négy alkotást jutalmazott második díjjal: Nágy Zoltán egri amatőr: Amikor az állmok valóra váltak; a nyíregyházi stúdió szociográfikus Video programja: A cigányok beilleszkedése; Oláh Imre: Ez a ház eladó és Kardos Tamás: Ot tiltó táblákkal című munkáját. A két külön díjat az egri és a nyíregyházi amatőrfilmklub kapta több sikeres kisfilmjéért. A szemlén ezúttal sok volt az első filmes alkotó, több új filmklub mutatkozott be. KUBAI BALETT december 22-én az Erkel Színházban. Az öt egyfelvonásos balett szólószerepében szinte minden vezető operai táncművész fellép. A táncokat Alberto Mendez, a balettek koreográfusa és rendezője tanítja be, a próbavezető balettmester Orosz Adél. Képünkön Sebestyén Katalin a „Ritka madarak” próbáján (MTI fotó: Benkő Imre relv. — KS) „A véletlenek határozták meg életemet” Beszélgetés Barcsay Jenővel Késve érkezett, a hó miatt A művészeti seregszemle résztvevői már mind ott voltak, s a rég nem látott, vagy az iitt szerzett művészbarátaikkal társalogtak, amikor kinyílott az ajtó és halkan belépett a mester. Szürke egyszerű öltönyében, 81 évesen, botjára támaszkodva, de mégis egyenes tartással lépett közénk. Egy pillanatra megállt a beszélgetések áradata, minden tekintet odafordulva egy röpke másodpercnyi néma köszöntéssel fogadta. Emberi közvetlensége, érzelemvilágának gazdagsága mélyen meghatott. Élettapasztalata oly nagy, annyi megpróbáltatáson ment keresztül, ami talán két embernek is sok lenne. Bár ezt ő nem így látja Szerinte a siker leginkább, de a nehézségek is lökést adnak ahhoz, hogy folytassa az alkotást. Barcsay Jenőt édesanyja indította útnak 1919-ben. így meséli: — Ekkor veszítettem el azt a helyet, ahol születtem, Erdélyt. Szegény anyám kenyér nélkül nem akart elindítani a hosszú útra, s mivel nem volt élesztője; jó kemény kenyérrel hagytam el szülőföldemet, de nekem ez a kenyér mindig nagyon jólesett. — A véletlenek határozták meg az életét, a pályája alakulását? — Igen. Véletlen, hogy festő lettem, hogy felfigyeltek a tehetségemre. Az is véletFotó: Szabó Sándor len, hogy Szentendrére kerültem, ahol sokat nyomorogtunk barátommal, s a gúnyosan „Zseni magazinnak” nevezett földes teremben dolgoztunk nagy lelkesedéssel. Szeretem ezt a helyet', mert a környék szülőföldem hangulatát idézi. Szentendre, Hódmezővásárhely után Hatvan városa áll a szívem középpiontjáhan; na meg Miskolc is, ahol az egyetemen egy mozaikom látható. — Hogyan került Hatvannal kapcsolatba? — Hót kérem szépen engem a MolclVay Győző barátom hívott meg, hogy csináljunk egy kiállítást. A kiállítás anyagát most is láthatják itt, mert Barcsay Jenő a városnak adományozta. — Élete során számtalan kitüntetést, diplomát, díjat kapott. Kossuth-díjas érdemes művész Itt most — Hatvan város történetében először — a galéria érmét kapta. — Talán többet is kaptam, mint amit megérdemeltem. Az biztos, hogy én mindig a művészettel gondoltam és gondolok most is. Én nagyon sok mindent kaptam a művészettől, a fiataloktól. Nagyon jól éreztem magam közöttük. A fiataloktól sokat, nagyon sokat lehet tanulni, meríteni. A bátorságot, a merészséget. Én is nagyon bátor voltam, amikor 1925- ben, zöld fejjel, tapasztalatlanul kiállítottam — ami pályám kezdetét jelentette, de nem bántam meg, hogy elkezdtem a festészetet. — Tudóm, hogy tanár úr nem szereti, ha festőművésznek nevezik, miért? — Tornyai mondta egyszer, hogy nagyon sok művész van, de festő kevés. Én is ezt vallom. Mindenki művésznek képzeli magát, plédig nagyon kevés az igazi művész. Szerencsém, hogy már fiatalon kezdett izgalomba hozni a tér és a forma problémája, mert hisz nincs építészet, szobrászat vagy festészet tér és forma nélkül, de grafika sem. Minden művészetben jelen van és én is erre építettem és építek most is a mai napig. Reméljük, még sokáig. Marosi Ágnes Szövetkezeti szavalóverseny Egerben Megyénket képviselik Vasárnap délelőtt tanárok, szülök, ismerősök drukkoLtak annak az ötven versenyzőnek, akik Egerben a Művelődési Központban mérték ősze tudásukat a Vers szerető téböl, előadói képiessége- ikből. A IV. országos szövetkezeti szavalóverseny megyei döntőjét több lépcsős selejtező előzte meg Mintegy félezren kapcsolódtak be a szövetkezetiek nemes vetélkedőjébe megyénkben, s vasárnap dőlt el a végső sorrend, hogy kik képviselik Heves megyét a miskolci területi döntőn, ahonnan már egyenesen Szegedre, az országos összecsapásra vezet az út. A zsűri elnöke, dr. Nagy Andor kandidátus, az egri főiskola tanára hirdette ki a végeredményt, melynek értelmében Barócsi Istvánná, a füzesabonyi ÁFÉSZ dolgozója nyerte a versenyt. Tóth István, a verpeléti termelő- szövetkezet dolgozója lett a második, Körösi Mónika, az egri Alpári Gyula Közgazdasági Szaközépiskola tanulója harmadik és Csömör Csilla, a hatvani Bajza József gimnázium diákja negyedik helyezést ért el. Az első négy helyezetten kívül még hatan érdemelték ki a zsűri döntése alapján, hogy Miskolcra utazhassanak. Kézművesvásár A kézművesek országos kirakodóvására színesítette a pécsi ezüstvasárnapot. A Mecsek- Tourist Idegenforgalmi Hivatal meghívására — negyven szakma képviseletében — száznál több mesterember vett részt a vásáron, köztük számosán a népművészet mestere vagy a népi iparművész cím tulajdonosai. Olyan ritka szakmák művelői is jelen voltak, mint arany- és ezüstműves, kékfestő és csipkeverő. JAMES HENLEY — őrmester — mondta a bíró —, mondja el, hogyan történt a dolog. Az őrmester ránézett a vádlottra, és belefogott: — Ez az ember, tisztelt bíró úr, részeg volt. Az utcán ment és egy óriási zászlót vitt. A zászlón ez a szöveg állt: „Emberek! Én boldogan éltem le az életemet!” Észrevettem, hogy akadályozza a forgalmat és nyugtalanságot kelt, ezért letartóztattam. — Hol van ez a zászló? — kérdezte a bíró. — Itt van — felelte a rendőr, és kibontotta a zászlót. — Te jó isten! — kiáltott fel a bíró. — Hiszen ez olyan széles mint az utca! — megcsóválta a fejét és szemugyre vette a vádlottat, aki 50 éves forma, alacsony ember volt. — Mi a neve? — Henry Johnson, Sir. — Hol dolgozik? i— Teherautó-sofőr vagyok, Sir. i— Hány éves? i— 56, Sir. *— Nős? >— Igen, Sir. Feleségem van, és öt gyermekem. — Rendben van. Mesélje el, mi történt. Minden szem a vádlottra szegeződött. ö vállat vont, felszegte az állát, és beszélni kezdett: — Nos, Sir, körülbelül így történt. Minden reggel fél hétkor kelek, megreggelizem, és azután munkába indulok. Este hat óra körül megyek haza. A minap egy este, amikor teáztam, azt mondja a feleségem: „Olvastad az újságot?” — Mi a fenének olvassam!” — kérdezem. Hát mert az újság azt írja, mondja ő, hogy hamarosan teljesen elfogy a levegő oxigénje. És ideadja az újságot. Belenézek, hát mi minden van abban! Árvíz. Valaki lelőtt valakit. Két vonat összeütközött. Micsoda dolgok! Szeretném tudni, gondolom, hogy valami kellemes is van-e ebben a rohadt világban? A tárgyalóteremben nevetni kezdett valaki, a bíró plédig így szólt: — Kérem, maradjanak csendben. Vádlott, folytassa. — Nos, hát, az elmúlt éjjel folyton csak gondolkodtam, mert sehogy sem tudtam elaludni Miféle pocsék világ ez, amelyben élünk? Tegnap reggel például, amikor munkába indultam, találkoztam a szomszédommal, Jack Burnsszel. „Üdv — mondtam —, milyen csodaszép reggelünk van”. Q pedig válaszul komor pofát vágott és így szólt: „Mit akarsz ezzel?” Valamivel távolabb az utcában észrevettem egy asszonyt, aki az ablakot mosta, az arca plédig sötétebb volt, mint a temető kapuja éjfélkor. Nem köszöntem neki, bár ismertük egymást. El tudom képzelni, mit felelt volna, ha a gyönyörű reggelt említem. A mi utcánkban általában temérdek olyan ember lakik, akinek a bőre megrepedezhet és lemállhat, akár a régi vakolat, ha történetesen nevetni próbál. Ezért is mondtam magamnak: de hát micsoda ocsmány világ ez! Az ember újságot olvas, szemét a televízió képernyőjére mereszti, és ez az ostoba világ telidesteli van gyűlölettel,. ha szabad így mondanom. És akkor jutott eszembe, a gondolat: csinálok magamnak egy nagy zászlót, tiszta fehér zászlót. Az imént láthatta, Sir. A fehér szín mintegy a nevetés, a vidámság színe. A szöveget pedig magam találtam ki. És elkészítettem a zászlót, magam hímeztem rá a szöveget és elhatároztam: ördög vigye, munka után leiszom magam, fogom ezt a zászlót és végigmegyek vele az utcán! Hát így is tettem. Sir. Fogtam magam és a piohár fenekére néztem. Másokat is vendégül akartam látni a kocsmában, hogy velem együtt nevessenek. Hogyisne! Inni ittak, a képük azonban komor, zárkózott, mérges maradt. Ügy néztek rám és a zászlómra, mintha őrült lettem volna. Én azonban nem vagyok őrült, Sir. Cseppiet sem. Csupán egy kissé részeg voltam, és boldog embernek éreztem magam. „Emberek! — kiáltottam. — Én boldogan éltem le az életemet!. Gyertek ide, nevessetek velem együtt! Nevessetek hangosan, vidáman, hadd hallja mindenki, akkor könnyebb lesz az életetek! Kibontottam a zászlót, és kimentem az utcára, a tömeg plédig hallgatott, és mindenki úgy bámult rám, mint a majomra a ketrecben. Valami ostobaságot dünnyögtek és várták, hogy mi lesz ezután. Talán már nagyon régóta nem nevettek, el is felejtették, hogyan kell ezt csinálni, és általában miért nevetnek az emberek. Azután odajött hozzám a rendőr, és megkérdezte: „Mi történik itt?” Én pedig a tömeg közé szorultam, lengettem a zászlót, és azt mondtam a rendőrnek: „Semmi sem történik. Egyszerűen megmutatom ezeknek a csodabogaraknak, hogyan kell nevetni. Mert hát ők már nem is emlékeznek arra, hogyan csinálják ezt”. A rendőr valamiért megsértődött, és ezt mondta: „Ni csak, milyen világokosa akadt! Azt látom, hogy akadályozza a forgalmat”. „Én egyáltalán nem vagyok világokosa — feleltem. — Egyszerű, közönséges ember vagyok. Csak meguntam ezt a komor világot, ezeket a savanyú, mérges piofákat. És elhatároztam, segítek az embereknek nevetni. Ennyi az egész”. A rendőr erre dühbe borult... — Csendet! — szólt a bíró. — Különben kiűríttetem a termet. i— „Jöjjön velem az őrszobára” — mondta a rendőr, és az őrszobára hurcolt Útközben még egyszer megkérdezte: „Sehogy sem értem, mit is mondott a nevetésről ...” Én pedig ezt válaszoltam: „Hogy magyarázhatom meg, ha a nevetést száműzték az egész országból.” — Vigyék, ezt az embert elmeorvosi vizsgálatra! — ordította mérgesen a bíró, befejezve a tárgyalást. (Ford.: Gellért György)