Népújság, 1981. november (32. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-14 / 267. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1981. november 14., szombat Ahol a koronát őrizték... A koronaház homlokzata. Történetek egy gyöngyösi házról rokona, János, 1683—84-ben — igen zi vataros időkben ' — városi jegyző, majd 1685- ben szolgabíró. Ö nemcsak hűséget esküdött a nagy fejedelemnek, hanem egész Gyöngyös kitartását biztosította. Fia tudatáéba valószínűleg beplántiáilta a Habs, burgel,lenes eszméket, ő azonban csak úgy érvényesülhetett, ha mélyen hallgatott ezekről. Talpraesett egyéniség volt, mert az örökölt vagyont tovább növelte. Azt is elhatározta, hogy rangjához és pénzéhez méltó 'házat emeltet magának. 1752-Sen telket /vásárolt Grassalkovich Antaltól, ezt túl kicsinek találta, ezért még hozzá vett egy részt a Bene utcai káptalansági birtokból. A terv, az álom hamar valóra vált, mert a szakemberek — jól megfizethette őket — gyorsan, dolgoztak. 1754-ben már régen bent lakhatott, s végrendeletében fiára hagyta a családi fészket. A minden iránt érdeklődő ferences szerzetesek História Domusukhan azt is feljegyezték, hogy a díszes lakás emeletes volt, s valószínűleg párját ritkíthatta akkortájt. Emléktábla a ház udvarának falán A régi épületek regélnek: igaz sztorikat idézve a múltról, a hajdani évszázadokról, az egykor élt emberekről. Titkon vallanak, regénybe illő eseményekről mesélnek, ha megszólaltatjuk őket. A küllemével, barokkos pompájával — a hatás akkor is lenyűgöző, ha a földszinti üzletek kissé csorbítják az élményt — megbabonázó ház Gyöngyösön, a Lenin út 3. szám alatt áll, s többek között arról nevezetes, hogy ebédlőjében három alkalommal is őrizték a magyar koronát. o Az ősi város ágazi hősei mindig a névtelen kézművesek voltak, akik két kezük munkájával teremtettek jó módot a maguk számára. Sokszor elvesztették, amit szereztek, -de volt erejük mindig újrakezdeni. Emlékeztek a napfényes Itáliából jött Károly Ró- bertre, aki településüket 1334-ben Buda szabadalmaival és kiváltságaival ruházta fel. Akkor ds, ha ezeket sohasem sikerült maradéktalanul valóra váltani, akkor is, ha őket az oklevelek hol jobbágyoknak, hol meg polgároknak nevezték. Nem felejtették az erdélyi vajdából lett uralkodót, aki készséggel megerősítette jogaikat. Szapolyai János ráadásul írásba is foglalta, hogy az itt élőket sehol másutt az országban nem állíthatják bíróság elé, csak otthon. Egyezkedtek a törökkel, csatlakoztak Rákócziihoz, akinek errefelé is voltak javadalmai. Csak- azértis elviselték a császári hadak zaklatását, harácso- lását. Hódoltak, adóztak föl- desuradknak, tűrték a jelen nehézségeit, s közben tántoríthatatlan hittel vetették a felhőtlenebbnek vélt holnapok magvait. A gőgös nemesek megvetése nem zavarta őket, de hálásak voltak, ha egy-egy előkelő családban akadtak olyanok, akik nemcsak kasztjuk önös érdekeit védték, hanem tevékenységükkel valamilyen formában a köz javát is szolgálták. Az Almássiak közt jó né- ihámyan jeleskedtek ilyen ritka erényekkel. o András apát a XVII. század végén plébánosként bizonyította emberségét. Egyik Pál úr azonban — apja szerzési vágyát örökölve — nem elégedett meg még eny- nyivel sem. A sokból többet préséit ki, így aztán volt miből áldoznia pompára, fényűzésre. 1784-ben megvásárolta a kalapos király által felosz- latot jezsuita rend javait. Húszezer forintot — az időben ez az összeg egy vagyonnal felért — költött a számára, mégis busás hasznot hozó üzletre. Érthető, hiszen viszonylag olcsón jutott mindehhez: a valódi érték ugyanis jóval nagyobb volt a kifizetett summánál. Ekkor kapta meg a házával szomszédos majorságot, s most már semmi akadálya nem_ volt annak, hogy terjeszkedjék. Az átépítési és. 'bővítési munkálatok tervezésével és kivitelezésével Rábl Károlyt bízta meg 1784-ben. Tündökletes rezidenciát akarta olyat, amilyet mindenki megcsodál. Ezért az irányítással és ellenőrzéssel hasonló keresztnevű fiát bízta meg. A fiumei helyettes főkormányzó nem sajnálta a fáradságot: hazajött és szívesen teljesítette feladatát. Erre utal az is, hogy az eredeti elképzelések nem szenvedtek csorbát. Az ízlést és a gazdagságot tanúsítja ma is a homlokzat és a díszes kapuzat. Az utódoknak volt mivel büszkélkedniük, valóban a város legszebb épületét birtokolták. Az ekkori leltárak szerint szobákból a földszinten öt, az emeleten 15, kamrából itt kettő, ott négy volt. Emellett nem hiányzott a konyha, — kettőt is fűtöttek — a füstölő, a mosóhóz, a pince, a magtár sem. Az udvaron búzavermek, szekérszínek, istállók, sorakoztak. A lépcsőházat szobrok, az ebédlőt festmények ékesítették. A nagyurak, miközben II. József és I. Ferenc képeit nézték, rebellis ősükre gondolhattak, aki a Pro patria et libertate feliratú zászlóra esküdött, azaz szerintük rossz lapra tett. „Még az a szerencse, hogy a famíliában fehér holló a hitehagyott” — vélekedhettek. Az eszükbe sem jutott, hogy a jövő majd neki adózik tisztelettel. © Szürke esztendők követték egymást. Fordulatot csak a napóleoni háborúk hoztak. A korzikai zseni, többször elhatározta, hogy végleg leszámol az osztrák birodalommal. A császár rettegve futott félelmetes ellensége elől, aki a magyar nemességnek is emlékezetes leckét adott Győrnél a hadviselés tudományából. Menekítették a koronát is: nem egyszer, hanem többször. A nemzeti kincs háromszor időzött ebben a házban: 1806. március 20— 21-én, 1809. június 16—17- én éjjel, s az utóbbi év őszén, szeptember 21-től november 3-ig, azaz 43 napig. A rejtekhelyei senki sem sejthette, így hát az őrzők nyugodtan alhattak. Ma az alsó szinten üzletek rontják a valaha tökéletes összképet. Kár volt megtörni az egységet, ám a látvány így sem mindennapi. Ráadásul az eredeti hangulat is felidézhető, ha megelevenítjük az igaz történeteket, ha megszólaltatjuk a kőbe mintázott költészet e ritka remekét, amelyet a gyöngyösiek koronaházként emlegetnek... Pécsi István Vagy megszokik, vagy... Mindennapjaink beszédhibái Hogy a bajok gyökerei milyen mélyen húzódnak, nem tudni. Talán személyi motívumokra, talán szélesebb okokra: iskoláink demokratikus rendszerének működési zavaraira vezethetők vissza. Talán gyorsan orvosolhatók, talán nem, Annyi azonban bizonyos, hogy míg az események zajlanak, mégfeledkezünk az igazi főszereplőkről: a gyerekekről. A város fiatal logopédusát helyiség miatt az egri 6. számú általános iskoláiban helyezik el egy esztendővel ezelőtt. Itt veszik személyi állományba, de szakmai felügyeletét nem láthatja el az itteni vezetés, részben mert nem érthet ehhez az egészen, speciális problémakörhöz, másrészt pedig, mert a szakember munkájának igazi területe túlesik az iskola körzetén: a város 14 óvodája. Ha tetszik^ tehát idegen test az intézményen belül., Mégis az első esztendő konfliktus nélkül múlik el — látszólag. Látszólag, mert a logopédusnak senki sem szól, hogy munkájával bárkinek is baja lenne. Az őt látogató budapesti szakfelügyelő is elismeréssel szól tevékenységéről. Dolgozik, mint az ország többi „beszédkovácsa”: szürke eminenciásként. Naplója tanúskodik igyekezetéről. A tanévzáró értekezleten mégis anélküli, hogy az eltelt hónapok során egyszer is ránydtotita volna az ajtót, az iskola vezetője kijelenti: közel sem érzi kielégítőnek munkája hatékonyságát. A csaknem száz pedagógus előtt elhangzott szavak után fölgyorsulnak az események. A következő szeptemberbe a logopédiát átköltöztetik az épület egy másik részébe, ahol a tornaterem közelsége és a helyiség udvarra néző ablaka miatt sokkal nagyobb a zaj. A logopédus jelzi problémáit, hogy tanítványai vagy óvodások, vagy elsősök, akik figyelmét rendkívül befolyásolják a kinti hangok. Ráadásul, mivel „hangformá- lási betegségeket” orvosol, egyszerűen nélkülözhetetlen szüksége van a csendre. Különben nem . végezheti miunkáját eredményesen. Az igazgató az égető- tanteremgondokra hivatkozik, ami igaz is. Am az is igaz, hogy nyelivi szaktanterem pusztán azzal az indokkal kerül a beszédműhely helyére, hogy „egy csoportban legyenek” az ilyen típusú helyiségek, A panasz később még elutasítóbb válaszra talál. Miért akar a többi kollégájával szemben „előnyt” kicsikarni a logopédus, hiszen az a terem semmivel sem rosszabb, mint a többi.' Az • intelem : ne szaladgáljon (!) sehova, ezen úgysem változtathat. Időközben folyik a tanév. A tantestület némán figyeli a „küzdelem” kimenetelét: a logopédus erőfeszítéseket tesz,-hogy tanítványait koncentrálás,ra bírja: a vezetés pedig a „megrendült bizalom” jeleként közli, hogy ezek után, a tanácsadásokon megjelent szülőkkel alá toll íratnia egy jelenléti ívet, és így igazolnia elvégzett munkáját ... Amikor az újságíró megkeresi az intézmény vezetőd jét, hogy vajon nem lehet- ne-é valamilyen módon segíteni a bajokon, a közös gondok megoldásának lehetőségei helyett személyeske. dőnek tűnő vádakkal és a pedagógus munkája iránt visszatérő állandó bizalmatlanság hangoztatásával találkozik. Csak eggyel nem. Nem esik szó a dadogó, a hadaró és a pösze gyerekekről, akiknek talán sorsuk, életük alakulása függ attól, hogy milyen körülmények között sajátíthatják el, tanulhatják meg a logopédus szájáról a hangok helyes ejtését. Hogy majd ha felnőnek, ne növeljék tovább mindennapjaink ma még ki- köszörűletlen beszédhibáit. Szilágyi Andor Hétfő esti koncert Egerben A Tátrai-vonósnégyes koncertezik hétfőn este Egerben, Az Országos, Filharmónia szervezte hangverseny 7 órakor kezdődik a Gárdonyi Géza Színházban. Közreműködik Varga István klarinéton. A Kossuth-díjas művész- együttes műsorán Haydn G-idúr vonósnégyese (Op. 76. No. 1.); Mozart A-dúr klarinét-kvintettje (K 581), valamint Dvorak F-dúr (Amerikai) vonósnégyese (Op. 96.) szerepel. A programot Pándy Marienne vezeti. - * A vén kerekes hajóról egy vékonyka fiatalember szállt le. Poggyásza nem volt. Könnyen megtalálta, amit keresett. — Mivel szolgálhatok az úrnak? — kérdezte tőle a fogadós. — Ebédelni szeretnék, de előbb hozzon egy meszely- lyel. < A fogadós elé tett egy kancsót, s egy csuprot. Néhány gubás paraszt üldögélt- csak a sarokban — ráért, álldogált még egy kicsit, A fiatalember belekóstolt a borba: — Neszmélyi? — kérdezte. — Az. De lehet, hogy almás! De inkább neszmélyi. Azaz, persze hogy neszmélyi. — Szóval, feleúton termett. — Valahogy úgy — düny- nyögte a kocsmáros. —Nincs azok között különbség! Egyik hegy olyan, mint a másik, higgye az úr! A fiatalember megebédelt, s odaintette a vén fogadóst: — Hol lakik Lévainé? Hozzá tartanék. — Nem Lévainé már az, özvegy Lévainé, de már az se, hanem Végh Mihályné, a Juliska nagyságos asszony, a papunk felesége. Itt lakik, három házzal alább, a templom mellett. Rokona az úr? — Afféle — morogta a vendég. — Vagy inkább a Csokonai Vitéz. — A Veres Vitézről már hallottam, de Csokonai?... Hm. Nem vélekszem Csokonaiakra, igaz, nemigen jár Juliska asszonyomhoz se vendég, se rokon. — Csak pajkoskodtam.^ Az én nevem: Petőfi Sándor. — Olyan atyafiról se hallottam — ingatta fejét a kocsmáros. A fiatalember a kora őszi napsütésben lenézett a Dunára, ott folyt nem messzire, a kertek alatt; s elindult az Űr háza felé. A plébánia alacsony, de tisztességes lak volt, négy ablakkal nyúlt ki az útra. Hátul az udvarban szilvalekvár Totyogott rézüstben, s az újdondász egy derék termetű, őszes, kövé- redő némberrel ült szemközt az első szobában. Ó, csak Lillát hagytad volna, Csak magát nekem, Most panaszra nem hajolna Gyászos énekem. Nézte a némber, nem... mégse némber..., a nő homlokát, gondosan fésült, fehé- redő haját, s szótlanul tartotta kezében az ókönyveket, amelyek nem is voltak olyan ók, olyan régiek, csak mintha évszázadok homályából bukkantak volna föl, egy másik, révedő világból. S az a kézírás! Végigtapogatott — érezte — a betűkön, ama léleknek a domborodá- sain: Ó, csak Lillát hagytad volna, Csak magát nekem, Most panaszra nem hajolna Gyászos énekem. Nem tudta továbbolvasni, ujja alatt összefutott Lilla, Csokonai, Debrecen, Komárom, Domby Márton, a jó öreg, akinek most olyan oktalanul a nyomába szegődött. Vagy csak álmodik? A nő a szilvalekvárra gondolt : fortyogott, bugyogott, bugyborékolt. „Én élek és vígan — azt hallom az úr is vígan mulat Keszthelyen. Én az urat óhajtom, várom is, mindaz- által mikor legjobbnak véli és ítéli az úr, akkor jöjjön. Ha soká késik, akkor a Lidi is férjhez megy.” A Lidi! Fogta ölében a cifra kis óbenfaládikát. „Óh, kedves édes barátom, áldom azon időket, melyeket veled töltöttem; áldom azon eszközöket, melyek óhajtott barátságodat megesmertették velem; áldom nemes lelkedet, tisztelem hűségedet, míg élek. Jó emlékezetedet elviszem gyászos koporsómba.” Gyászos koporsóm... S még most is élek ... Szeme világát lassan, nehézkesen a jövevényre vonta. Milyen fiatal! A gyermekem lehetne, ha lehetett volna gyermekem! « Ö, csak Lillát hagytad volna, Csak magát ne-'em, JMost panaszra nem hajolna Gyászos énekem. A gyerekember, a szerkesztő úr, sápadt, sárga, rángatózó arccal ült az asztal túloldalán. Győri László Névadóbemutató Gyöngyösön A társadalmi ünnepségeket szervező iroda, köznapi szóhasználattal: TÜSZSZI — Gyöngyösön ma délelőtt műsorbemutatót rendez a házasságikötő • teremben. Ezen az általános iskolák csoportjai vesznek részt, és „jelmezes főpróbaként” végigjátsszák, hogyan köszön- tenék a valóságban a kisi. babát, a szülőket és a rokonokat a névadókon. A TÜSZSZI következetesen rendez megfelelő időközökben a mostanival azonos bemutatókat, amelyeknek egyetlen célja, felfrissíteni a családi ünnepségek, a névadók műsorát, újabb ötletekkel díszítem, színesíteni ezt a családi ünnepséget. A mai névadón hat általános iskola összesen tíz műsort ad élői, hozzájuk csatlakozik a TÜSZSZI gyermek csöpor t_ jának önálló programja is. Az összeállítás az adott iskola valamelyik nevelőjén nek a munkája. LILLA
