Népújság, 1981. november (32. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-13 / 266. szám
Hallgatom a nagyrédei Hanák Sándort, aki az idén szerzett m pedagógia-biológi a szakos, diplomát: az egri főiskolám, s szeptemberben saját falújából lépett katedrára, vállalva azt, hogy próféta iliesz saját hazájában. Lelkesedése, magabiztossága, határozottsága megnyerő. Elhatározása is rokon,- szén vés. Aka ratiamul is az jut eszembe, hogy húsz esztendővel ezelőtt én húzódoztam, volna az ilyen döntéstől, azért inkább másutt próbáltam szerencsét, s messze kerültem a megszokott környezettől, az otthontól. Figyelek, s közben pályakezdésem emlékei villannak fel előttem. Megriasztott a sovány fizetés híre, nem véletlenül, hiszen,' épphogy ä megélhetésre futottba belőle. Jó kollektíváiban, alkotó légkörben reménykedtem, de már az előjelek is baljósak voltak. Az alföldi nagyvárosban zuhogó esőben szálltam autóbuszra, hogy eljussak a nem is olyan távoli nagyközség gimnáziumába. Úgy hittem, — nem is alaptalanul —, hogy elszakadok mindenfajta kulturális pezsgéstől. Ennek hiányát aligha pótolta a kissizerűség, a mindennapos intrika, az enyhén, idegborzoló torzsalkodás,, a fiatalos kezdeményezéstől való riadozás. Egyedül a gyermekek tekintetében bujkáló biztatásban, kimondhatatlanul is létező tudásszomjukban leltem vigaszt Milyen jó, hogy a mai if- jakma nem várnak ilyen megpróbáltatások. — Már a középiskolában érdekelt a pedagógia szá-- mos kérdése. A -kíváncsiság nem hagyott nyugodni, ezért arra kértem apámat — ő itt az igazgató —, hogy esetenként bamehessék az órádra, s, tanulmányozhassam, miként dolgozik. Menet közben megtetszett a napközis munka, Nem láttam szürkének, unalmasnak, sőt tehernek, mint annyian mások. Ma is azt vallom, hogy kevés a megkötés, s ezeken a foglalkozásokon zöld jelzést kap „Próféta” lesz saját hazájában Négyszemközt egy pályakezdővel az alkotó fantázia. Az sem mellékes;, hogy szakmai képzettségem is sokoldalúan kamatoztathatom, azaz viszonylag könnyen meglelem a pillanatnyi helyzetben leghatékonyabb módszereket. Tulajdonképpen azért jöttem ide vissza, mert egy ilyen érdeklődésű nevelőre volt szükség. Engem nem zavar a hazai terep, ' úgy érzem: itt is igazolhatom rátermettségemet, igyekezetemet. Tamás,kodnom kell, arra célzok, hogy a rajtot valószínűleg' megkönnyíti az, hogy a papa direktor. Az ellentmondás azonban nem sokáig várat magára. — Aligha számíthatok bármiféle előnyre. Szüleim általános iskolás koromban tanítottak, s tőlem jóval többet követeltek mint másoktól. Ugyanerre a magas mércére számítok most is. Annak viszont örülök, hogy olyan tantestületbe kerültem, ahol a megértés szellőmé uralkodik, ahol kibontakozhatnak az igazi képességek. Szó esik az anyagiakról dsr ő azt mondja, hogy elégedett : — Számomra rendkívül sokat jelent az, hogy itthon maradtam. Fizetésem havi 2500, ehhei jön a kétszáz forintos; területi pótlék. Nem túl nagy summa, de hát valahol kezdeni kell, s, a „tűzkeresztség” előtt álló ember nem lehet követelődző. Egyébként is: a termelőszövetkezet előreláthatólag ezer négyszögöl földet ád használatra, s a szőlő majd szépen, hoz, a konyhára. Hadd jegyezzem meg: ez a téma talán azért nem foglalkoztat túlságosan, mert vannak, akik gondoskodnak rólam, s így kevés kiadásom lesz. Azt emlegetem, hogy igen sokan húzódoznak a falusi hétköznapokról, s inkább búcsút mondának a hivatásnak, csakhogy városon telepedhessenek meg. — Nem értem, meg őket, mert ma a személygépkocsik világában már nincsenek távolságok, vagyis néhány óra alatt bárhova eljuthatunk. Nemcsak autóval, hanem busszal, vonattal is. Ide is eljutnak, mert megrendelhetők a szakmai folyóiratok, A könyvtárközi kölcsönzés révén a tudományos, búvárkodás; lehetőségei is adottak. Réde különben is jó fekvésű. Innen csak néhány kilométerre esik Gyöngyös, közel van Eger, s gyorsan, megközelíthető Budapest is,. Ügy is fogalmazhatnék, hogy napjainkban, senki sem szorul a Végekre, a művelődés, az önképzés lehetőségei mindenütt adottak. Ezért nem vágyom, nagyobb településre, emiatt kötődöm ezer szállal ide... Jegyzetelek, s közben . a két évtized előtti időkre, az akkord friss diplomások re_ gimentnyi gondjára koncentrálok. Jól tudni, hogy a ma fiataljaira nem várnak ilyen kényszerű megtorpanások, intrikus csatározások. Így van rendjén, hadd bontogassák háboríthatatla- nul szárnyaikat, s reptűk íve legyen minél magasabb. .. Pécsi István Vasarely a Várszínházban Victor Vasarely Bartók Béla tiszteletére készített grafikádból nyílik kiállítás november 15-én, vasárnap a Várszínház Galériában. A tárlaton tíz magyar költő — Illiyés, Gyula, Weöres Azt mondják, az arc a lélek tükre. Van, aki ugyanilyen ellentmondást nem tűrően kijelenti, hogy a kézírás tükrözi a jellemet, motorizált korunk pedig kitalált egy harmadik tesztet, amelyik már sokkal mesz- szebb merészkedik, s arról igyekszik meggyőzni, hogy közvetlen összefüggés van a gépkocsivezető testtartása és mindennapi viselkedése között. Pontosabban, arról van szó, hogy miként tartja az ember a kezét a kormánykeréken. Egy alkalommal, midőn már bemagoltam a szaktekintélynek számító újság ide vonatkozó tételeit, elhatároztam, hogy megfigyelem magamat. Hadd tudjam meg, milyen is vagyok hát valójában. Kihoztam a garázsból a kocsit, ide-oda fuvarozgattam az utasokat Sándor, Csoóri Sándor, Vas István, Képes Géza, Keresz- tury Dezső, Csorba Győző, Fodor András, Juhász Ferenc, és Somlyó György — Baritok Béláról írt verseia városban, s közben figyeltem magam. Az első órában még minden rendjén ment. Ritmusra ketyegett a taxaméter, az utasok beültek a kocsiba, kiszálltak belőle. Én buzgón dolgoztam, s kezemet ,a volánon tartottam, kissé magasabban, mint ahogyan a keresztpánt van. Mindez, az újság tanúbizonysága szerint egyértelműen igazolta, micsoda „nyugodt és kiegyensúlyozott ember” vagyok. Persze, elég volt egy óra hosszat ilyen helyzetben maradnom, hogy a derekamba beálljon a fájás. Gépiesen levettem a bal kezemet a volánról, a könyöktámasztóra engedtem, s így egy csapásra hasonló lettem ahhoz a vezetőhöz, „akinek teljességgel mindegy, mit gondol róla a környezete”. Még csak az kellene! Én hez készült Vasarely-szita- nyomaitokat mutatják be, A január 14-ig megtekinthető kiállítás megnyitóján Gábor Miklós Kossuth-díjas, kiváló művész mond verset. valahogy mindig azt gondoltam, hogy a környezetem egyszerűen nem is tehet mást, mint elragadtatással figyeli, milyen remekül vezetek én, de ez itt most... Lecsúztattam tehát a jobb kezemet a sebességváltóra, miközben a ballal könnyeden tartottam a volánt. Így vezeti a gépkocsit „a kiváló családfő, aki magasztos tettekre is képes”. Eltöltött egy kis büszkeség. Persze, hát ez vagyok én. Ez az igazi arcom. Semmi kétség, azt a cikket egy nagyon okos és körültekintő, pallérozott elme írta. Ekkor eszembe jutott, hogy leírt ez a szerző még egy helyzetet, mégpedig a kezek keresztben tartását, amelyről megjegyezte, hogy így az vezet,, aki ;,hajlamos a befelé forduló szemlélődésre”. Mi lenne — mondom magamban —, ha megpróbáltam koncentrálni a legbensőbb gondolataimra. Mindez nagyon jól ment volna, csakhogy valami „országurak réme” úgy meg- sturcolt jobbról, hogy menten megértettem, az önszemlélődésre talán mégiscsak alkalmasabb a szabad idő, amikor nem dolgozik az embei;. Finoman hátrasandítottam, s közben jobb kezem az ülés támlájára tettem magam mellé. Az utasaim hátul ültek ... De, ó, egek, ettől a kéztartástól újabb változáson mentem át. Olyan ember lett belőlem, aki „egy véletlenül adódó ismeretség kedvéért még az édes gyerekeiről is hajlandó megfeledkezni.” Én a gyermekeimet nagyon szeretem. Az is igaz, A 90 példányban készült,, Vasarely által aláirt tíz mű_ lapot — a költők szignált verseivel — míves kivitelű mappába illetszve kiadja az Európa Könyvkiadó. A 35 000 forintba kerülő mappa — amely mér előjegyezhető — elsősorban a gyűjtők érdeklődéséire tarthat számot. hogy jó néhány éve immár senkivel nem ismerkedtem csak úgy. Érdekes, érdekes. Tévedne a szerző, vagy mégis igazat mond? Becsszóra csupán a tudományos érdeklődés következtében kezdtem egy kissé kihívóbban nézegetni a volán mögül. „Talán most száll majd be a kocsimba az egyetlen, az a helyes kis pisze orrú, akiről egész életemben ábrándoztam.” Ekkorácska gondolati kisiklásért micsoda büntetés! Beszállt hozzám egy boszorkányorrú nyolcvanhárom éves; vénség, akire elég volt csak rápislantanom, hogy az ördögök öregasszonyát kezdjem emlegetni. Persze a fogaim közt. Tenyeremmel a volánt ütögettem, s így olyan emberré lettem, aki „bosszúálló természet, társadalmi helyzetével szélsőségesen elégedetlen”. No, ezt már nem. Még hogy „szélsőségesen elégedetlen”. Én, aki elégedett vagyok a munkámmal? A fizetés is megjárja. Oj a kocsim. Mit mondjak? Azt a cikket csákis olyan valaki írhatta — mondtam ekkor magamban —, aki soha nem ült volánnál, de talán még autóban sem. Amikor aztán a fárasztó nap végén visszavittem a kocsit a garázsba, s beálltam a mosatásra várók közé, kihasználtam a várakozási időt, fejemmel az ablakhoz támaszkodva, fáradtan leengedtem a vállamat. Mint a vipera mart belém: ez „annak a testtartása, akit nem szeret a felesége”. Ez egyszerűen nem igaz. Engem szeret a feleségem. Gyerünk csak haza mielőbb. Hadd bizonyítsa be. Fordította: Konczek József Kolbász és kerítés A lehetőségiek korát éljük. Olyan társadalmi rendben, amikor az igen, a szabad, a lehetséges; mind többször adódik,,, — Anyuci! Vegyél nekem egy szép babát! — Veszek, csillagom! Hogyne vennék, csak jó kislány léjgV — Apu! Én gépészmémok, orvosi, külügyi ember szeretnék lenni. És erre az, óhajra, igenként „ráhajt” a gyerek, a szülő, 37a tanár. Eredmény: gyermekeink nagy többsége elöbb-utóbb azzá lesz, amivé lenni szeretne. — Mondja! Jól van ez így? — Jól! Nagyon is jól. Mi akartuk, hogy így legyen. A fiatal pár alrcáról sugárzik a boldogság. — Minek örültök? — Megjött az autónk. Fehér színű, bordó belsővel. Pontosan olyan, ahogy reméltük. — Három éve még a lakással küszködtetek, ha- jól emlékszem? — Ja igen! A lakás! Szép kétszobás lakásunk van. Apáékr nia-k volt ugyanis egy öreg Skodájuk1, és azzal pótolták az új kocsit. Szóval nálunk, ha nem is1 kolbászból fonják a kerítést, de az emberek elöbb-utóbb elérik azt, amit akarnak. Kacifántos öreg a beszélgető partnerem.--"Mondja! Tényleg jól van ez így? — Miért ne lenne jól,? Azért élünk, dolgozunk, hogy a mi társadalmunkban szebben, kulturáltabban, boldogabban éL jenek az emberek. Teljesüljenek vágyaik. — Hallgasson ide! Nekem van két unokám. A nagyobbik fiú. Ezeket a gyerekeket és bolondulásig szeretem és azok a legboldogabb óráik, amelyeket velük töltök. — Na és? — De értse meg végre? Ezek — és általában a mi fiafaiL. súgunk -r- nem ismerik azt a szót, hogy „nem,”. Tudja, nekem túl nehéz gyermekkarom1 volt. A mii házunknál két szó volt fopgandó. A nem, meg a nincs! Ezít a világot én már emlegetni sem merem az unokáimnak. De hogy ipi a, szülők, a nagyszülők — ha az utolsót adjuk is —, mindig csiak „igent” mondjunk... — Mire gondol? — Nem, vezet ez jóra! Egyszer mondtam, a Pisti unokámnak, hogy neim mehet moziba;, másnap a menyem nem szélt hozzám, • Vakargatja a fejét. — Tudja! Alkaratgyenige ifjúságot, nevelünk. Küzdelem nélkül érnék el mindent. Ruhát, nyaralást, motort.... a nagyobb fiúk — uram bocsá’ —, még a lányokat is... Elhallgat, majd kérdez. — Mit gondéi? Ez a mások véleménye is? Vállat rántok. — Nem (tudom! Leghelyesebb lesz talán, ha megkérdezzük tőlük... Szalay István Itália, Nyugat-Berlin és Japán után Gyöngyösön Kurucz D. István kiállítása a galériában Nála ugyanúgy, mint nagy elődeinél — Tornyai, Koszta, Kohán — a táj sze_ rétete, az emberi humánum és az emberekbe vetett hit mutatkozik meg. Művészete térben, és időben nem ismer határokat. Színeire a finom árnyaltság és a tónusok gazdagsága jellemző. Alkotásai, bán az alföldi tájjal, az emberré! találkozunk, leggyakrabban. Kurucz D. István az általa megfogalmazott gon- dof.átokat indulattól mente, sen szemléli és megvan a tehetsége ahhoz, hogy mindezt láttatni is tudja. Alakjaira a gyöngédség, a lírai megfogalmazás a jellemző. E sorokkal mutatja be a Gyöngyösi Galéria katalógu, sia Kurucz D. István Munká- csy-díjas, festőművészt abból az alkalomból, hogy kiállítása nyílik a mátraalji városban. A nemzetközi hírű művész tárlatát november 15_én, vasárnap 11 órakor adja át a közönségnek Pogány ö. Gábor, a Nemzeti Galéria volt főigazgatója. ' A képek december 20-ig tekinthetők meg, hétfő kivételével naponta 10-től 16 óráig. Pályázat . katonai főiskolákra A Honvédelmi Minisztérium jelentkezésre hívja fel a dolgozó nép szolgálatát hivatásuknak választó férfiakat, akik a Magyar Néphadsereg; vagy a Belügyminisztérium határőrsége tisztjei kívánnak lenni. A jelentkezés feltételei: magyar ’ állampolgárság, feddhetetlen előélet és erkölcsi-politikai megbízhatóság, hivatásos, katonai szolgálatra való alkalmasság, érettségi bizonyítvány, vagy annak a folyó tanévben történő megszerzése, nőtlen családi állapot, 23 évnél nem idősebb életkor. A jelentkezők. felvételüket kérhetik: a Kossuth Lajos Katonai Főiskolára, ahol gépesített lövész, harckocsizó, műszaki és BM határőr-szakon; a Zalka Máté Katonai Műszaki Főiskolára, ahol légvédelmi rakéta- és tüzér, híradó, vegyvédelmi, rádió- technikai, harc- és gépjárműtechnikai, fegyverzeti, hadtáp és katonai pénzügyi szakon; a Kilián György Repülő Műszaki Főiskolára, ahol repülőgép-vezetői, helikoptervezetői és repülőműszaki képzés több szakán folyik képzés. Ezek a főiskolák a katonai képesítés mellett a szakterülethez kapcsolódó üzemmérnöki, üzemgazdá- szi, vagy a vadászirányítómegfigyelő szakon általános iskolái orosz nyelvtanári képesítést nyújtanak. A katonai főiskolára pályázók jelentkezési lapot 4 középiskola igazgatójától, a korábban végzettek a megyéd hadkiegészítési és területvédelmi (Budaipesten a Fővárosi Hadkiegészítő) parancsnokságtól, sorkatonák a parancsnokaiktól kaphatnak. A pályázók a katonai főiskola mellett egyidejűleg mä felsőfokú intézménybe ii jelentkezhetnek. Pályázati határidő: 1982 január 31., kivétel a repülőgép- és helikoptervezetői szak, ahol november 15-e.
