Népújság, 1981. november (32. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-21 / 273. szám
I A IvIÜEMUIK . A KŐVÁR l2A\ UTÁN ÉPÜLT . A XVIII.SZÁZAD ELEJÉIG ? ALAKÍTOTTAK,BŐVÍTETTEK ; A TEMPLOM EPITKEZESEK j : A XII-XVI.SZAZAD IDEJEN jv TÖRTÉNTEK, \'ó A VOLT PÜSPÖKI PALOTA XV SZÁZAD KÖZEPÉRŐL VALÓ. • v ÍCm mÜEMLÁKBIZOT ISA G 19 5 7. SgígK SSBfc M^SinN r-'1' sMQrJS^ ■ ALBERT NAOt A^ppA-S NAOT A -al NAGY A^a, NAGY a á/S nagy paLíNT _ NA^X n \ R N A B A *$ NAGY b rNAba-s U&í 5:í"n'b" NAG.» „r8í-f K MfE-iMbEK A 'TÖRÖKÉ ' LG DŐLT SAG ALATT ALLiTvŐLÁG, ■ ■ PERMS ÍSivOL \ ' MAI .M.A'X4,A-7.. A XVTILSTÁZADB AN NyíTTx:'' ~ S;- m,; Járjuk a várost. Munkába sietünk, sétára indulunk. Egymásra ismerünk, egymásra köszönünk. Beszélgetünk, nevetünk, veszekszünk. S közben alig-alig gondolunk arra, hogy sorsunk történelem lesz. A város, amely otthont ad életünknek, befogad századokon átívelő sodrába. Hogy házaink, városunk, jelenünk méltóvá válik-e a jövő bizalmára, szellemünk s cselekedetünk érdemesül-e arra. hogy kései utódaink emlékében egy táblányi tiszteletet vívjunk ki, kérdés. Sorsok — táblák — történelem Járjuk a várost. Nem árt, ha néha tábláinkra vetünk pillantást. Nem árt, ha e táblák is emlékeztetnek rá, hogy felelősséggel tartozunk az utcáknak, tereknek, fáknak, gyerekeink gyerekeinek. Nem árt, ha tudjuk, hogy így vagy úgy, de felkerülünk a történelem lapjaira. A jövő kérdezni fog; hogyan nriztük, védtük, óvtuk, gazdagítottuk, gyarapítottuk a várost, ahol a kortársnyi lét jeltelensé^ében jeleket hagyunk a jövőnek. Kép: Perl Márton Szöveg: Szigethy András ebben az épületben VOLT 1918 -‘19 - ben AZ EGRI SZERVEZETT MUNKÁSOK ÉS A SZDP. 1919 - ben PEDIG A KOMMUNISTÁK MAG VARORSZÁGI PARTJA SZÉKHAZA ÉS KULTUROTTHONA. r\ t ' t Y ,T M r~ \ m fej' . -t ES IS EGEI Yi.TTS; Vw 4L-, 1769 NOVEMBER 25-EN EBBEN A KÓRHÁZBAN NYÍLT MEG AZ ELSŐ MAGYAR ORVOSI AKADÉMIA, A SCHOLA MEDICÍNALíS. í ÄZ OKTATÁS A MOSTOHA KÖRÜLMÉNYEK MIATT 6 ÉV MÚLVA MEGSZŰNT. MÉGIS ENNEK A BÁTOR KEZDEMÉNYEZÉSNEK EREJE indította meg Hazánkban AZ ORVOSKÉPZÉST. 3 ’ - \" A KÓRHÁZ JUBILÁRÍ5 ÜNNEPÉNEK EMLEKERE 1958-ban. I % l ■ — Halló.. • Tessék! — Csak azt akarom közölni, hogy ma este, még tíz óra előtt meggyilkolom... — Hogy micsoda? Ki beszél? Halló... Halló! — Mondom, ma este még tíz óra előtt meggyilkolom.. ■ Készüljön a halálra ... — Halló, de ki beszél? — A gyilkosa! — De kérem, ez... ez... szóval. . . Halló! Még hallani a kuncogásnak is beillő óvatos lihegést a vonal másik Végén, aztán egy kattanás. A gyilkos le-' tette a kagylót. Mint egy Agatha Christie krimiben. Mint egy Agatha Christie krimiben? — .. .Nem, most még nem merem megmondani a nevemet Majd a végén. Ha meghallgat, mert ugye meghallgat? Legyen egy kis türelemmel hozzám, hallgasson meg és... Szóval tegnap délután csengett a telefon. Nekem kell a telefon, hiszen egyedül élek, hetvenhatéves vagyok, nekem a telefon jelenti az ablakot a világra... Igen, az ablakot, amelyen most is kinézek, nem ólálkodik-e valaki a ház körül .. Mert meg akartak ölni. De legalábbis megfenyegettek. Tessék elképzelni, tegnap délután felcsengett a telefonom... Ha cseng a telefon, én mindig megriadok, mert valami bajt vélek a csengetés mögött. Hiszen engem nem nagyon szoktak hívni, nincs is a városban olyan, akivel nekem telefonon kellene dis- kurálnom. Ha a telefon szól, vagy én telefonálok, hát az mindig valami gondot, bajt jelent. Az egyedülálló öregasszony mindig fél... Igen... már mondom is kérem... Hol'is tartottam? — Hogy tegnap délután felcsengett a telefonja a néninek. .. — Igen, felcsengett... De nem mondom meg a nevem. Majd a végén. Ha meghallgatott. Ha el tudom mondani, hogy mikor felvettem a telefont, csend volt a másik végén. Kétszer is, háromszor is hallóznom kellett, míg megszólalt egy nyers, férfihang, és bejelentette, hogy megöl... — Mit jelentett be? — Ugye kedveském, maga is csodálkozik... Én is csodálkoztam ám. Rá is kérdeztem, hogy micsoda, meg ki beszél, meg, hogy halló, tessék... És akkor az az ember, a gyilkos újból megismételte, hogy este tíz óráig megöl engem. .. A sírós, sipítós, rémült hang azt bizonyította, hogy aki telefonál,- az nem habó- kos öreg kedvében keresi az újságot, hanem valóban riadt, valóban fél, és, ha józan ésszel nem is hiszi el az egészet, de tudata mélyén ott vibrál a „mit lehet tudni, hátha” sokkoló gondolata. — De kérem szépen, most délelőtt tíz óra is elmúlt már, nemhogy a tegnap esti tíz óra... És telefonálni tetszik nekem. Ebből is látni, hogy buta vicc volt az egész... — Az, buta vicc. A tend- órségen is azt mondták, mert odaszóltam rögtön este, de azért azt mondták, hogy nyugalom marná, maga miatt a lakás környékén is járőrözünk... Kilestem az ablakon, és láttam is az autójukat.. Lehet, hogy a gyilkos is látta? Hülyéskedhetnék én is most a telefonba. Tehetném ezt voltaképpen arcpirulás nélkül is,' hiszen be sem mutatkozott az öreglány. Lehet habókos is, fontoskodó. .. De a hang, ez a sírós, rémült, fegyelmezett, ám mégis szétfolyó, kapkodó hang azt igazolja, hogy a Névtelen öregasszony nem kitalálta, hanem átélte a délutáni telefont. A gyilkos telefonált. Ahogyan az egy angol krimiben szokásos, melynek színhelye egy ködös londoni kastély, a húszas évek derekán, mint ahogyan ott szokás, mert a gyilkos is gentleman ugyebár. Bejelenti előre, hogy gyilkolni fog. Hogy ne érje meglepetés az áldozatát. Hogy annak legyen ideje felkészülni a hagyatékkal, elbúcsúzni a barátaitól, hozzátartozóitól. S hogy főleg—legyen egy vékony szál, a telefonálás, amelyen elindulhat a híres Hercule Poirot, aki szürke agysejtjei segítségével felgombolyítja majd a szálat, amely a gyilkoshoz vezet. Ostoba, gonosz tréfa. Gyáva és ostoba tréfacsináló az ilyen. Pszichopata. Beteg — legyinthetnémk, akiből szerencsére azért kevés akad. Csakhogy ez így nem igaz. Sokan vannak az ostoba tréfaosinálók, akik azért annyira sosem ostobák, hogy otrombaságuk méllett nyíltan kiálljanak. Névtelen telefonálások, névtelen levelek és „névtelen” bekiáltá- sok a pálya széléről, megbújva ott a tömeg mindent eltakaró szürkeségében, Nem, nem az ilyenek a gyilkosok, a bandavezérek, a terrorlegények. Az ilyenek adják a tömeget, amely kész áhítattal felnézni a gyilkos bátorságára (?j,- az ilyenek tagjai a bandának, ők azok, akik a tömeget adják egy terrorakcióhoz. Voltaképpen gyáva és semmire sem jó valakik, akik azonban mégis igen veszélyesek. Veszélyesebbek, mint a tényleges gyilkos, a mindenre elszánt vezére egy terrorista különítménynek. A vezér ugyanis egymagában senki és semmi. De ők adják hozzá a tömeget, az erő látszatát, azt a hitet, hogy a gyilkosnak joga, sőt oka van gyilkolni, a terrornak leszámolni a renddel, a becstelenségnek tort ülni becsület felett. — ... és arra kérném... halió... tetszik hallani? Jaj, istenem letette a kagylót ez is... * — Nem, dehogy tettem le hallom, tessék mondani.. .* — ... ó, köszönöm a türelmét, de hát egy szegény öregasszony ugye... szóval arra kérném, írja meg az újságban, hogy ne csináljanak ilyeneket. Mert tudom én, hogy nem akar engem senki meggyilkolni... Miért is akarna? Igaz? Se vagyo- nom, se pénzem, csak az a kevéske bútorom... Csak tréfálni akart velem. Ugye, hogy csak tréfálni... Ezt írja meg az újságjában, hogy ne tréfáljanak többet így a magányos öregasszonyokkal. .. Megírja ugye? Köszön, köszönök én is, és leteszi a kagylót. Most se tudom a nevét. Csak a hangját hallorp, amint korántsem magabiztosan mondja, hogy tudja, szó sincs gyilkosról, csak ostoba tréfáról. Tréfáról, amelybe egy ilyen magányos öregasszony bele is pusztulhat. Voltaképpen akkor ez az ismeretlen telefonáló nem is hazudott Gyilkos. Csak az időpontban és az áldozata személyében tévedett. Ha gyengébb és gyávább és talán öregebb a „megtréfált”, bele is < pusztulhat az ijedtségbe. Az lenne ám az igazi móka. A rekviemet a tárcsázás zaja szolgáltatná.
