Népújság, 1981. október (32. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-10 / 238. szám
8‘ IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG 1981. október 10., szombat Az irodalom—művészet rovatunk képanyaga az egri várban — a bolgár államiság 1300. évfordulója alkalmából - rendezett ikonkiállítás legszebb alkotásait mutatja be. A kiállítás hétfő kivételével mindennap reggel kilenctől délután ötig látogatható. A fotókat Perl Márton készítette. Emlékház Szmoljanban Szmoljan . .. Kis városka Bulgária déli i-észén, húsz kilométerre a görög határtól, a Rodope-hegység közepén. Kéthetes bulgáriai tartózkodásunk során két napot töltöttünk itt Tóth Erzsébet költővel a Bolgár írószövetség vendégeként. Két nap alatt persze lehetetlen megismerni egy várost, annál is inkább, mivel útitársunk és tolmácsunk, Szvetla Sza- vova sem járt még ezen a vidéken, de Nagy Lászlóról és a múzeumról meglepő felkészültséggel beszél. De nemcsak ő, szinte minden bolgár. Ismerik. szeretik, szinte magukénak vallják. Szmoljan városa díszpolgárává fogadta a magyar költőt, de halála után is gondoskodott róla: múzeumot rendezett, be tiszteletére és emlékére. (Nálunk meg az iszkázi szülőház egészen mostanáig leírhatatlan állapotban van. Rendbehozataláról nemrég határoztak.! A város alaprajza leginkább egy vonalzóra emlékeztet. Itt van sétálóutca, de mennyivel más, mint a mi belvárosaink. Az autóbuszok lassan és türelmesen közlekednek, az emberek nem tolakodnak, nem kiabálnak, mintha lelassított film peregne szemünk előtt. A hosszúkás völgyet mindenütt hegyek ölelik körül. Mellettük a Perelik 2191 méteres magasságával... A Nagy László-házat hét- megállónyira találjuk a sétálóutcától, egy hagymakupolás kis templom szomszédságában A múzeum avatását szeptemberre tervezik. Ottjártunkkor sajnos váratlan gonddal kerültek szembe a múzeum gazdái: átnedvesedtek a falak, el kellett szállítani a már helyükre került fényképeket, relikviákat Igv csak a házról készíthettünk felvételeket. Már vagy a huszadik kockát kattintjuk el. amikor megáll . mellettünk egy fekete kendős néni, és beszélni kezd. Szvetla fordít. Megtudjuk, hogy ebben a házban született, még a szobát is megmutatja, hogy melyikben. Fényképezni nem engedi magát, azt mondja, nincs úgy öltözve. Nézem az arcát. Szép öregasszonyarc. — És Nagy Lászlót let- szett-e ismerni? — szólal meg Erzsi, és a ház felé mutat. — Hát hogyne — mondja a nénike —, nagyon szép ember volt. Kicsit bicegett a lábával. . A szomszéd ház előtt egy hetven év körüli férfi abbahagyja a fűrészelést, közelebb lép: — Nagy László? Ismertem én is. Jó ember volt. Amikor itt volt, sokat beszélgettünk .. Jól beszélt bolgárul. De meghalt. Három éve... — És miről beszélgetlek? — Mindenféléről. De leginkább a fákról. Erzsi közben „titokban” fényképez bennünket. A néniké észreveszi, Erzsire ri- pakodik: — Ne fényképezzen, én csúnya vagyok! Inkább a nővéremet — mutat a szemközti ház. egyik emeleti ablakára. — Ö már kilenc- venhét éves. És sokkal szebb, mint én. A kilencvenhet éves néni megérzi, hogy róla beszélnek, fürgén eltűnik az ablak mögött. — És még visszajönnek . . ? — kérdezi a bácsi. — Szeretnénk, — Jöjjenek csak. Biztosan szép lesz a múzeum. Filmeket is fognak vetíteni Nagy Lászlóról... És akkorra már ezt az utcát Nagy László utcának fogják hívni... Néhány nappal később, már Szófiában, Dimiter Sztojcsev költőtől megtudtuk, hogy szó van egy Nagy László-díj megalapításáról is. Ismerik, szeretik, magukénak vallják Apáczai Csere János: Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról Gondolkodó-Magyarok A hol a baj. ott a segít, ség — vallja a népi bölcsesség Amióta a középiskolai magyar tankönyvekből hovatovább kiszorul az irodalomtörténet, az ismeret- terjesztő szerepet egyre jobbár átveszik a könyvkiadók. Kitűnő ötlet volt a Magvetőnél már a Gyorsuló Idő, majd a Magyar Hírmondó sorozatának megindítása is, s most itt van az újabb: a Gondolkodó Magyarok. Teli. találat maga a cím is, amely egyszerre cáfol egy marinál beidegződni látszó közhiedelmet. miszerint nekünk csak szégyenkeznivalónk lehet Európa szerencsésebb népéi előtt Igenis voltak magyar gondolkodók. még ha hányatott sorsúak is. akik viszontagságos történelmünk viharszüneteiben igyekeztek szinkronba kerülni Europa nagy szellemáramlataival. Ahhoz azonban, hogy a kulturális, nemzeti értekek valóban eljussanak a közvéleményhez, mindenképpen a hajdani nagy pedagógust és ludóst: Apáczai Csere Jánost kell idéznünk. Éppen azt az írását, amelyet a Gondolkodó Magyarok sorozatában magyarul ad közre a Magvető Könyvkiadó. Az eredeti cím Az iskolák fölöttébb hasznos voltáról és a magyaroknál való barbár álla. potok okairól 1656 novem- Ihi 2U-án Kolozsvárott mondta el Apáczai Csere János ékes latin nyelven, amikor átvette az újonnan felépült, kollégium igazgatását. A pompás retorikai fordulatokban bővelkedő beszéd célja az volt, hogy meggyőzze Kolozsvár polgárait, Erdély nemeseit és fejedelmét (ekkor már Barcsay Ákostj, hogy a nemzet boldogulása elképzelhetetlen jó alap- és középfokú iskolák, valamint akadémiák nélkül. A nagy műveltségű, Descartes szellemén nevelkedett tudós és pedagógus éppen hollandiai tanulmányai során dobben rá nemzete elmaradottságara, és a szégyen mardossa emiatt. Már túl van élete főműve: az Enciklopédia megírásán, a gyulafehérvári állás feladásán, amelyet éppen radikális pedagógiai és filozófiai elvei miatt kellett odahagynia, s már csak három éve van hatra korai haláláig. Mégis, vagy talán éppen a fentiek miatt éles logikával és merész szókimondással ostorozza kora erdélyi iskoláit, kozerkölese- it és közéletét Mint -minden igazán nagy pedagógus, ő is optimista: hisz az ember nevelhetőségében, hiszi, hogy az iskola formálhatja a társadalmat: a közerkölcsöket és a közgondolkodást. Ez az eszme már a felvilágosodásé — Apáczai Csere János megelőzte a korát —, amely az embert értelemre esküszik, hiszi, hogy az erkölcsös és a felelősen gondolkodó homo sapiens rendet tud tenni a világban. Nem ők, az Apáczai Csere Jánosok tehetnek arról, hogy ez mindmáig nem valósult meg. (Magvető Könyvkiadó. Budapest, 1981.1 Horpácsi Sándor kkortájt tudományos munkatárs voltam a Léghajózasi Intézetben. Azt a leiadatot kaptuk, hogy hazai Zeppelineket állítsunk eló Épületünk Szófia mellett volt. Rendelkezésünkre állt egy repülőtérnek alkalmas sima mező, pilon a jövendő léghajók fogadására. valamint dolgozószobák, 'melyek egy kellőképpen átalakított egykori kaszárnyában helyezkedtek el Stábunk nem volt túlságosán nagy. így mindegyikünknek jutón egy-egy kis, turnénál leválasztott szoba, apró iroda, melynek ablaka a mező felé tekintett. A munka elosztása során rám a személyszállító kabin megtervezése esett, és lelkesen lógtam a problémák megoldásához. Az egyetlen komolyabb nehézség az üvegfelületek kialakítása volt. Elképzeléseimben hajlított üvegre lett volna szükség, ám ilyesmit nehéz, önteni. Ezenkívül az első. még nem tökéletes repülőeszközök esetleges lezuhanása után rettenetesen sokba került volna az üvegelemek cseréje. Én azonban a tudománynak szenteltem életemet, és ejt nappallá téve leküzdöttem az akadályokat. A lehető legkülönbözőbb eljárásokat eszeltem ki: nem keserítettek el az üveg kedvezőtlen hajlítási és nyújtási paraméterei. és még nagyobb elszántsággal folytattam a kísérleteket. Segítőtársam is akadt. Szalmasarga hajú, coptos, kék szemű, elég egyszerű de dolgos lány. A szamokovi túl vak egyikeben született. Bácsinak hívott. Arra gondoltam, hogy az előző rendszerben valószínűleg egy gazdag családnál szolgált, tűrve a háziúr lelket gyalá- zó megalaztatásait és a gazda fiainak gorombaságát A lány az esti gimnázium kilencedik osztályát végezte, es nemegyszer "ott maradtam munka után. tiogy segítségére legyek néhány (számára nehéz! matematikai egyenlet megoldásában. Imond hatom, hogy a matematika iránti szenvedélyünk összekötőt t behnünket, és igazán örültem, mikor u2 utolsó, félig üres autóbusszal a nagy város felé utaztunk. Nem kell azért rosszra gondolni — még csak nem is csókolództunk Felsőfokú iskolai végzettségem, levelező úton letett aspirantúrárn, orosz nyelv- ismeretem és asztalomon heverő könyvem. Ron Mayer- son, a haladó amerikai novellista „Gömbvillámok"-ja nem engedte egymáshoz közelíteni szamokovi málnára emlékeztető skarlátpiros ajkát és cigarettától megkeseredett számat. Kapcsolatunk más természetű volt. A kölcsönös szimpátia és a kölcsönös tisztelet éltette. Ezért lepődtem meg oly határtalanul, amikor intézeÍ3< Aa öli as. tünk igazgatója, az általam nagyra becsült tudós magához hívatott, és bizonyos kényelmetlenséggel a hangjában tudomásomra hozta, hogy kívánatos lenne, ha legalább a munkaidőben megőrizném tekintélyemet, továbbá, ha nem maradnék öt után az irodában segítőtársammal, és hogy a kutatások területére korlátozott kényszerű kapcsolatunk megköveteli — mint aihogy így is illik — a magázódást. égért itek bizonyára azt a keserű szájízt, amellyel fogadtam az említett beszélgetést, és amit utána is éreztem. Nem létező kapcsolatokért torkolnak le a legmagasabb helyről: ki az, aki nem fortyanna fel ezen? Jámbor ember lévén, nem tettem ellenvetést, és bekérettem a lányit. Közöltem vele, hogy viszonyunknak gyökeresen meg kell változnia. Ö felhúzta a szemöldökét és kiment. A következő napitól kezdve magázódtunk. — Tessék elképzelni, tegnap néztem a televízióban Shakespeare „Rómeó és Júliá”-ját, és azt a tanulságot vontam le, hogy mindig akad egy-egy idióta, aki tönkreteszi a fiatalok munkáját — mondta, mire én a követ kézéképpen válaszoltam: — Igen, a leggyengédebb emberi érzések meg nem értése minduntalan tragikus konklúzióval jár, bár az ember a munkában is találhat — igaz, nem ilyen jellegű — vigasztalódást. A kabin piedig haladt a megvalósulás felé. (Ekkor még nem tudtam, hogy a hondozótest közel sem áll így) Egyszer az intézet igazgatója megnézte legutóbbi vázlataimat, és kijelentette.
