Népújság, 1981. október (32. évfolyam, 230-256. szám)

1981-10-10 / 238. szám

Boldog — vasárnap délelőtt.

Boldog boldog! délelőtt.

Falunap. A művelődési ház igazgatónőjével a megnyitó ünnepségre várakozunk; egy csinos, farmernad- rágos lány csatlakozik hozzánk. Néhány gyors mondatot vált az Igazgatónővel, igazi női beszéd, férfi számára csak szavak Jutnak belőle. Például;

Menyasszonykalács

Lakodalmi kalács címszó alatt, a Magyar Néprajzi Lexikonban; „A lakodalom csemegéje, egyúttal jelképes süteménye. Ismertebb elnevezései még: prémes, menyasszonykalács, örömkalács, morvány. Rendszerint fonott kalácsba ágakat szúrnak, s azokat tésztával, gyümölccsel, olykor gyertyával, papirdísszel, mézeska- lácsos bábbal ékesítik. A menyasszony házától — a kéréskor — szokták a vőlegény házához szállítani, ünnepélyes menetben. Elfogyasztása szertartásos formában történik."

A fotózása is. A fiatalasszony, Zsírosné Őszi Katalin megkönnyebbülve bújik vissza a merevre keményített ruhából a farmerbe. Szülei portáján — bár nem éppen bőbeszédű — annyit elárul magáról, hogy óvónő, és ő a falu KISZ-titkára. Tiszteli és ápolja a hagyományukat, amelyeket ősei teremtettek. Köztük az a Lukács Jánosné, aki az öltöztető fontos tisztét betöltő nagymama:

— Azt is mondd el még. Katám, hogy a kalácsot Aszódon készítették, négyezer forintért.

A boldog! falumúzeumnak ajándékozták.

(Perl Márton képriportja)

Hallgatom a riportot a r bán; egy velencei pedagó, asnd szól életének három évti ;edes

történelméről. Érdekesen, egyszerűen, figyelemreméltóan, magá- valragadóan, mindenfajta pátosz nélkül beszél a tanárnő, közben az alig felfigyelhető, inkább csak impulzust adó félszavas riporteri megjegyzések. Jó riport. Amit azért még nyugodtan elfelejthetek, akár már tíz perc múlva is. Nem az örökkévalóságnak készült ez a magnós beszélgetés, nem irodalmi suttogás, egyszerű, de szakértelemmel és szívvel megcsinált rádiós-zsurnalisztika.

És a zsurnalisztika — ugyebár

— a perc történelme, a felszínen libegő gondolatmorzsáké, a pillanatnyi jelenségekben lényeget, de a lényegesben is csak a pillanatot kereső olyan műfaj, mely nélkül ugyan nem lehet élni, mint a tiszta víz nélkül sem, de... Vízmámorról még nem írt soha verset költő!

Egyszóval zsurnalisztika. Csakhogy használják bár a legmélyebb elítélés kifejezéseként is e fogalmat a művészetek világában, a zsurnalisztika mindig ad valamit

— néha többet is, mint az úgynevezett irodalom — a valóságnak a valóságból. Olyast, ami a lényegre mutat, ami meghökkent, mélyen elgondolkodtat. Ha zsurnalisztika az, ami: újságszerű. Az igazat kutatva az igazsághoz eljutni akaró. És tudó is. Mint ez a riport a rádióban, ahol a sok szerény, ízzel és mértékkel fogalmazott mondat és hétköznapján

tisztességes gondolat közben egy kifejezés hökkentett meg váratlanul.

Nem a kifejezés hökkentett meg, hanem az a közeg amelyben elhangzott, megfogalmaztatott. A dolgokat megszokjuk a maguk helyén, a világot és benne fogalmainkat elrendezzük a maguk és a magunk rendje szerint, és ezért gyakran az igazság sem fénylik ki a szürke igazak közül, az új hajtás sem látható a régi gyökerek hálójában. Gazdasági, művészeti, politikai kategóriáinkkal is így vagyunk: valaki kitalálja, alkalmazza, bekerül a köztudatba és megkönnyíti a dolgunk. Gondolkodnunk sem kell, csak elő a sztereotípiává degenerálódott fogalommal, és mindenki tudja, hogy miről van szó. Annyira tudja, hogy már oda sem figyel. Mert már nem is érdekli. Mert már a fogalom semmiféle tettre, még továbbgondolkodásra sem serkenti. Se az egyént, se a társadalmat.

Hátrányos helyzetű gyerekek..

Cigányok. Még mindig putriban. öreg szülők hatodik gyereke.

Analfabéta szülők gyereke. Iszákos szülők, züllött család gyere? keit nevezzük hátrányos helyzetűeknek. Meg azokét, akik szívük szerint mindent megtennének, de vagy szellemi vagy anyagi képességeik nincsenek ahhoz, hogy ne legyen hátrányos helyzetű a gyermekük. És azt is tudjuk, márany- nyira tudjuk, hogy rendre oda sem figyelünk, hogy ezeken a hátrányos helyzetű gyerekeken a társadalomnak kell segítenie. A kisebb vagy nagyobb közösségeknek. Hogy jelzőjük fogytán csak gyerekek maradjanak: a felnövekvő nemzedék szellemileg, jellemi- leg egészséges tagjai.

Hátrányos helyzetűek voltak a gyermekeim. Ezt mondja a tanárnő, aki három gyerekét nevelte fel, és ki tudja hány osztálynyi más gyereket: szülőket és azok gyermekeit, a gyermekeket és azok szülőit, sőt lassan már nagyszülőit. Hátrányos helyzetűek voltak az ő gyerekei. Mi jut az ember eszébe e mondat után és mellett? Hiszen e fogalom összecseng a rongyos ruhás, a garázda vagy félhülye gyerek, az iszákos vagy csak szerencsétlen sorsú szülők képével. Hogyan lehet hátrányos helyzetű egy pedagógus gyermeke, és ha az, hogyan lehet a szülő pedagógus?

Hallgatom tovább a riportot, és mindent megértek. És elhiszem, hogyha a szó régi „képében” nem is, de valóban hátrányos helyzetűek voltak ennek a velencei tanárnőnek a gyermekei. S nem csak az övéi, hanem más pedagógusokéi is, és nem pedagógus szülők gyermekei is —, ha... „Amikor más gyerekei az évnyitón...” például ott álltak a szülők mellett, akkor a tanárnő más szülők gyermekei mellett állt, az övéi — anya nélkül maradtak. És a többi példa, a hivatás, amelyet össze lehet és kellene is egyeztetni a családi élettel, a gyermekneveléssel, ám az nem mindig sikerült. Sem a pedagógusnak, sem a pártmunkásnak, sem a gazdasági vezetőnek, senkinek sem könnyű, aki életét tette fel a hivatására. A tudomány, a nép, a politika, az oktatás szolgálatára. Voltaképpen és valamiképpen minden olyan szülő gyermeke egyfajta értelemben hátrányos helyzetű, kit azzal vert meg a sorsa, hogy anyjában és apjában nemcsak a szüleit, de a társadalomért felelős szolgálatot vállalni kész embert is tisztelhet. És az sem biztos, hogy az utóbbi miatt tisztelni tanulja szüleit is, akik — érezheti így is — elhanyagolják őt, őket a más szülők gyermekeihez képest.

Néha megdöbbenve és meghök- kenve hallgatja az ember a rádióban a hírt, olvassa az újságban a tudósítást: úgynevezett jó házból való gyerekeket fogott el a rendőrség, ítélt el a bíróság. Hajlamos az ember, hogy sommásan ítéljen: a szülőknek agyára ment a hatalom lehetősége, a beosztás nimbusza, a jólét, és emiatt nem törődtek a gyermekeikkel. Csakhogy a rendőr, a bíró, az újságíró, az egyszerű szomszéd is példák tucatjait hozhatja, hogy nem bűnös nemtörődömségből van, vagy volt szó, hanem — példánkból és a történetből élve — hátrányos helyzetűek voltak ezek a gyerekek is.

Paradoxon: nem a felelőtlenségből fakadt a hátrányuk, hanem a szülők felelősségéből. A társadalom iránt. A hivatás iránt.

Nem, semmiféle felmentést sem óhajtok adni, mindössze csak elgondolkodtatni és elgondolkodni

akartam e rádióriport kapcsán. Mert hisz végtére a riport éppen arról szólt, hogy e pedagógusnő, rádöbbenve gyermekeinek „hátrányos” helyzetű voltára, miként próbálta — és sikerrel — megteremteni a hivatás és a család harmóniáját. Nem ment könnyen. Nem ment egyedül. De mindhárom gyermeke becsületben nőtt fel, hivatást kapott, és talált, és visz- sza-visszatérően ugyan, de mégis csak fecskeként kiröppent a házból. Ahol most a még el nem tűnt, de volt idők nyomában járkál szobáról szobára az otthoni gyermekzsivajt keresve egy anya, aki hivatásból is példát tudott adni.

És, akinek gyermekei akár valóban is hátrányos helyzetűek lehettek volna. A zsurnalisztika fogalmazása szerint.

Elzárom a rádiót, vége a riportnak. Nem volt különösebben nagy riport, szerény, pátoszmentes interjú csupán, amit akár tíz perc múlva el is felejthetnék. De nem felejtek el. Mert ízzig-vérig zsurnalisztika volt.