Népújság, 1981. október (32. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-10 / 238. szám
6. NÉPÚJSÁG 1981. október 10., szombat Fegyverkezés a világűrben Mindenki tudja, hogy az első szovjet szputnyikot 1957- ben bocsátották fel, azt azonban csak kevesen tudják, hogy az Egyesült Államok már e történelmi dátum előtt megkezdte a szputnyikelhárító fegyver kidolgozását A katonai kutatások azóta is megszakítás nélkül folynak és sajnos egyre inkább úgy tűnik, hogy néhány befolyásos amerikai stratéga úgy véli: az űrben kivívott fölény biztosíthatja az általános stratégiai fölényt is. Az ehhez vezető első lépcsőfok a szovjet szputnyikok megsemmmisí- tése, a második pedig a szovjet rakétákra mért megsemmisítő csapás lenne. E távlatokat a Pentagon reálisnak ítéli, a lézersugaras ürfegyver létrehozására például több mint egymilliárd dollárt fordítottak. Nem véletlenül fűz komoly reményeket az USA hadügyminisztériuma a Shuttle programhoz. A többször felhasz- ható űrrepülőgép 487 útjá- ból a tervek szerint 135 katonai jellegű lesz. Függetlenül attól, hogy milyen fegyvert helyeznének el az űrben, a fejünk felett több ezer kilométerre folyó fegyverkezési hajsza semmi jóra nem vezethet. A Szovjetunió határozottan elutasítja ezt a veszélyes, véget nem érő versengést. A szovjet kormány már 1958- ban javaslatot terjesztett az ENSZ elé, hogy tiltsák meg az űr háborús célokra történő felhasználását. Megállapodás jött létre a Holdon és más égitesteken folytatott tevékenységgel kapcsolatban, ám e szerződések nem zárják ki, hogy az űrben a nem tömegpusztító kategóriába tartozó fegyvereket alkalmazzanak. A Szovjetunió ezért új kezdeményezéssel lépett fel: tűzzék az ENSZ XXXVI. ülésszakának napirendjére az űr katonai célokra történő felhasználásának örök időre szóló teljes tilalmát. A Szovjetunió természetesen nem azért tette e javaslatot, mert nem lenne képes különböző űrfegyverek ki- fejlesztésére, tehát nem a gyengébb fél pozíciójából lép fel. Az igazi okot Brezs- nyev elvtárs nemrég ezzel kapcsolatban mondott szavai rendkívül tömören kifejezik: „A Szovjetunió mindig is a nemzetközi kapcsolatok fejlesztésének híve volt és marad. Azon vagyunk, hogy közös erőfeszitéssel érjük el a nagyszerű, humánus célt, akadályozzuk meg az űr militari zálását.” Lev Szemejko (APN — KS) Washingtoni erömutatvány ( Belpolitikai vihar a merénylet előtt Az ellenzék lefejezése Még a múlt hónap elején kezdődött a belpolitikai vihar Egyiptomban. Akkor másfél millió embert tartóztattak le. Köztük volt a kopt pápa, akinek egy sivatagi kolostorban jelölték ki kényszerlakhelyét, és az Emírek Emírje is, aki viszont a Muzulmán Testvériség nevű, fanatikus szervezet egyik vezetője. De a letartóztatások nem korlátozódtak a különböző vallási csoportokra. Szeptember második felében az egyiptomi vezetés megpróbált nemzetközi hátteret szőni az „összeesküvés’ mögé. Ekkor utasították ki Kairóból a szovjet nagykövetet, több munkatársát és egy magyar diplomatát is Ez a letartóztatási hullám kísértetiesen felidézi a Szádat hatalomra jutását követő éveket. Nem sok megfigyelő akadt akkor, aki akár fél évet is jósolt a nagy politikus, Nasszer árnyékából előlépett utódnak. Általános meglepetésre az átmenetinek hitt vezér ügyesebbnek bizonyult ellenfeleinél: rendkívüli találékonysággal számolt le velük. De az első öt-hat kemény esztendőt a világ feledni látszott, mivel Szadat az elmúlt néhány évben egyre békülékenyebb- nek mutatkozott. A külpolitikában az egyiptomi—izraeli különbéke megkötése utalt erre, a belpolitikában pedig az, ahogy a nemzet atyja szerepét magára öltötte. Szadat nyilván abból indult ki, hogy a megszállt területek visszaszerzése — függetlenül annak árától —, személyét és politikáját népszerűvé teszi. Ázt is bekalkulálta, hogy a Szuezi- csatorna megnyitása, illetve az olajkutak visszaszerzése az ország bevételeit jelentős módon megnöveli. Kétségtelen, hogy az elnök az egyiptomi társadalom bizonyos köreiben valóban népszerű. Mindenekelőtt a burzsoázia állt mögé, teljes súlyával támogatva a nyugati Szadat elnök heves hangú letartóztatásokat nyitást a tőkés viszonyok visszacsempészését, s ezzel párhuzamosan a szocialista világgal való kapcsolatok befagyasztását. A társadalom más, igen jelentős csoportjai azonban elutasítják Szadat politikáját. A különbéke ugyanis rendkívül súlyosan érinti Egyiptom pozícióit az arab világban, a nyugati nyitás pedig a Szadat hatalomra jutásának első időszakában megerősített iszlám körök gyengítését jelenti: a fanatikus mohamedánok ezért elutasítják azt. Ha egészen más okok miatt, de az a progresszív erő is szemben áll Szadat- tal, amely a baloldali Nemzeti Haladó Párt körül tömörül. A Muzulmán Testvéreknek a szadati rezsim elleni támadása többször a keresztény kopt lakosság elleni fellépés formáját öltötte, s ez időnként tényleg összecsapásokhoz vezetett. A kopt—mohamedán ellentét tehát jó ürügy volt Szadat számára, a belső rendcsináláshoz, egyfajta belpolitikai tisztogatáshoz. De hogy a vallási feszültségkeltéssel tv-beszédében jelentette be a (Fotó: AP—MTI—KSj kapcsolatos vádaskodás valóban csak ürügy volt, azt világosan jelzi: a letartóztatottak köre messze túlnőtt a vallásos ellenzéken. Ónody György ★ Szemleírónk kommentárja még a hét elején íródott, a Szadat elleni merénylet előtt. A Camp David-i alku belpolitikai következményei előrevetítették valamilyen változtatás árnyékát. Az elnök meghalt, de különutas politikája tovább él — legalábbis a fejlemények azt mutatják. Megfigyelők szerint rövid időn belől lényeges politikai változás nem várható Egyiptomban, bár feltétlen megalapozott a különböző pártállású, s a térségben érdekelt államok kétkedése. Korai volna jósolni, az viszont kétségtelennek tűnik, hogy Egyiptom — sőt a térség — politikai életének oly sajátos alakja hiányozni fog mindazon reakciós körökben, melyek jórészt felelősek az immár évtizedek óta húzódó közel-keleti válságért. A világ felejt „A vér felszáradt”. A mondás néhai de Gaulle tábornoktól való. Olyan értelemben használta, hogy — a világ gyorsan felejt. Napjainkban mind többször igazolódik ez a mondás. A véres Pol Potrend- szer emberei például még mindig ott ülhetnek az ENSZ nagytermének padsoraiban, a tagállamok többsége elfelejtette vagy úgy tesz, mintha elfelejtette volna Pol Poték több mii' Hó áldozatát. Az iraki- iráni háború Is háborítatlan f folyhat, a világ nem sok ügyet vet rá.t Vagy Itt a tamuzi bombázás esete. Emlékszik rá az olvasó? Június 7-én Izraeli felségjelű amerikai harci repülőgépek jelennek meg Bagdad légterében és bombáikkal megsemmisítik az iraki atomreaktort. Párizsban hivatalos nyilatkozatok cáfolják az izraeli állítást: nem, az Osiris reaktor nem tette volna lehetővé atomboma gyártását... Egy pillanatra felhördül a világ. Még Reagan elnök is kénytelen felfüggeszteni a hasonló amerikai harci repülőgépek Izraelbe történő szállítását. Bécsben, az atomenergia-ügynökség, az ENSZ-intézménye arról tárgyal, hogy ki kell zárni a szervezet soraiból Izraelt. Aztán csönd. Augusztus 20-tól kezdve Izrael újra kap amerikai bombázókat. Az AIEA soraiban megmaradhat Izrael. Párizsban pedig közük, hogy újra felépítik az atomreaktort. A Jeune Afrlque kérdése: talán azért építik meg, hogy valaki újra lebombázza? Ki dolgozik hát kinek? És a végén ezt ki fizeti meg? <P. J ) IRAK-IRAN A végeláthatatlan háború i i Iraki katonák Iránban „Ezek az országok, amelyek Izrael ellen akartak szent háborút indítani. Ehelyett most egymás ellen vívják a szent háborút, a dzsihadot.” Nem más, mint Begin izraeli miniszterelnök tette ezt a kárörvendő ki- ! jelentést egy évvel ezelőtt, az iraki—iráni háború kezdetén. Nem kétséges, hogy Izrael igyekezett maximális hasznot húzni a két mohamedán ország konfliktusából. Ugyanez az Izrael veszedelmes konfliktushelyzetet provokált Szíriával a libanoni Bekaa-völgy ben, majd példátlan terrortámadásokat hajtott végre Bejrút polgári lakónegyedei és több dél-libanoni település, palesztin menekülttábor el- i len. Megosztott arab világ Túlzás nélkül állítható, hogy Begin nemcsak Washingtontól kapott szabad kezet az agresszió eszkalációjához, hanem áttételesen attól az arab világtól is, amelyet minden korábbinál megosztóttabbá tett az iraki —iráni konfliktus. Jellemző, hogy Irak megszakította diplomáciai kapcsolatait az összeállította: Huppán Béla antiimperialista, Amerika- ellenes iráni forradalommal rokonszenvező Szíriával és Líbiával, miközben szoros együttműködést alakított ki olyan reakciós, Amerika-ba- rát államokkal, mint Jordánia és Szaúd-Arábia. Jordánia az utánpótlást biztosító hátország, Szaúd-Arábia a pénzügyi támogató szerepét vállalta a háborúban. Jasszer Arafat, a Palesztinái Felszabadítási Szervezet elnöke a palesztin ellenállási mozgalmat nevezte a konfliktus legfőbb vesztesének. Joggal, hiszen az új iráni rendszer első döntései közé tartozott Izrael teherá- ni követségének bezárása, a PFSZ irodájának megnyitása, de később — részben a háború, részben az elmélyülő belső válság miatt —, Teherán nem volt, s ma sem képes kellő támogatást nyújtani a Camp David-i alku ellen, az önrendelkezési jogáért küzdő palesztin népnek. A Perzsa-öböl peremvidékén, a világ leggazdagabb olajmezőinek tőszomszédságában kirobbant háború az olajpiacokon is érthető nyugtalanságot keltett. A kezdeti aggodalom azonban túlzottnak bizonyult. Mert igaz ugyan, hogy Irak és Irán termelése, kivitele drasztikusan visszaesett, de a kiesést gyorsan pótolták az öböl menti államok, s a háború első évfordulójára olyan fokú telítettség alakult ki a világpiacon, hogy több olajexportőr a termelés csökkentésére kényszerült. Az olajutak veszélyezte- téttsége mégis jó ürügyet kínált az Egyesült Államoknak és NATO-szövetsége- seinek arra, hogy fokozzák katonai jelenlétüket a térségben. Az iraki—iráni konfliktus elhúzódása sajnálatosan azt az amerikai érvelést támasztja alá, hogy nem az izraeli agresszió, hanem az állítólagos szovjet expanzió a fő veszély a Közel-Kelet, a Perzsa-öböl térségében, a háborúval párosuló iráni belpolitikai válság — úgymond — a kommunista hatalomátvétel, egy szovjetbarát iráni rezsim szálláscsinálója. Az iráni forradalom hatásától rettegő reakciós rendszerek — Oman, Szaúd-Arábia — hajlanak a washingtoni tézis elfogadására, s Irakot támogatva nemcsak a kötelező arab szolidaritást tartják szem előtt, hanem elsősorban a Khomeini-láz továbbterjedésének szeretnék elejét venni. Ugyanakkor megkönnyebbüléssel nyugtázzák, hogy az öböl legerősebb katonai hatalmává előlépett Irak ambícióit is mérsékelték a háború politikai, katonai, gazdasági kihatásai. A két ország álláspontja lényegében változatlan. Irán mindaddig nem hajlandó elfogadni a tűzszünetet, illetve tárgyalásokat kezdeni Irakkal, amíg Bagdad nem vonja ki erőit az elfoglalt iráni területekről. Ezzel szemben Irak hallani sem akar a csapatkivonásról mindaddig, amíg Irán nem fogadja el az iraki követeléseket, így nem egyezik bele abba, hogy az öbölbe torkolló Satt El-Arab vízi út mindkét partja Irak fennhatósága alá kerüljön. A harc folytatódik , Mint emlékezetes, a háború kirobbanásakor Irak egyoldalúan érvénytelenítette az 1975 márciusában aláírt algíri megállapodást, amely a Satt El-Arab felező vonalában rögzítette a két ország határvonalát. Irán ennek fejében megvonta a támogatást a bagdadi kormánnyal háborúskodó kurd felkelőktől. További iraki követelés: helyezzék ismét arab fennhatóság alá az Irán által 1971- ben elfoglalt három szigetet, az Abu Muszát, valamint a Kis és Nagy Tumbot, s az iráni kormány adjon önkormányzati jogot az arab, a kurd és a beludzs kisebbségnek. Irak 1980. szeptember 4-től számítja a háború kezdetét, de a kisebb határvillongások csak szeptember 22-én, az iraki invázióval öltöttek háborús méreteket. A frontvonal hossza ötszáz kilométer, mélysége 8—32 kilométer. Irak néhány nap leforgása alatt elfoglalta a vitatott területeket, de a súlyos áldozatokkal járó katonai sikereket azóta sem volt képes politikai győzelemmé változtatni. . Az iraki vezetés magabiztosan emlékezett meg az első évfordulóról. Taha Jasszin Ramadan miniszterelnök-helyettes azt állította, hogy Irakot nem gyengítette meg a háború, noha napi 3,5 millióról egymillió hordóra esett vissza a kőolaj- termelés. Ezzel szemben — fűzte hozzá —, minden további nap súlyosbítja Irán gazdasági és nemzetközi helyzetét, mélyíti a belpolitikai válságot, növeli a sok- nemzetiségű állam széthullásának veszélyét. Ami az iráni rendszert illeti, a sorozatos bombamerényietek, belpolitikai megrázkódtatások ellenére is tartja magát. Az iraki—iráni veszteséglisták árnyékában mindinkább konkrét formát ölt a hegemóniára törő Egyesült Államok katonai jelenléte a térségben, ám erről a marakodó két,ország nem akar tudomást venni. Bocs Sándor
