Népújság, 1981. október (32. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-10 / 238. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1981. október 10., szombat Borzongás és köszönet Séta a színésztörténelemben Az operett emlékszoba látogatói ->aját Ifjúságuk emlékeit kutatják Jászai Mari a művészet nagyasszonya (Fotó: Veress Jenő) Van Örkény István egyperces novellái közt egy olyan, amely számba veszi, hogy mi marad — úgymond — egy egyszerű és hétköznapi ember után. Ennek az „emlékmúzeumnak” a leírása nevetséges, egyben torokszorító. Az apró használati tárgyak, dokumentumok lehet, hogy egy „szürke élet” lenyomatai csupán, mégis az egyszerűségről és a megismé. telhetetlenségről beszélnek. A színétz léte kettős. Olyannyira, fcogy paradoxként szokták emlegetni. A színpadon átlényegül az, akivel néhány órával ezelőtt az utcán találkozhattunk. Történelmi, vagy irodalmi hőssé változik: Antoniusszá, Cleo_ pátrává szegényes díszletek között is. Mássá lesz, mégis ugyanaz marad: jellemével gazdagítja, élővé teszi az író által megálmodott figurákat. Ezért lehet egyszerre esetleges és lényeges is, hogy milyen személyiség ő maga, „civilben”. Sorsa tulajdonképpen mindannyiunk sorsát példáz, za: helyettesíthető, bár fontos; pótolhatatlan, de a szín. lapon mégis be kell tölteni megürült helyét, hogy folytatódjék az előadás. A nemrég kiegészített és megnyílt Bajor Gizi Színészmúzeum ezt a kettősséget tükrözi. Keverednek itt a személyes jellegű apróságok a kellékekkel és a jelmezekkel. Voltaképpen „szűkszavúak” ezek a tárgyak. Ott lelkesülnek át, ahol valamilyen közismert alakítás relikviái tűnnek fel. Egy-egy szerep ugyanis jobban jellemezhet egy színészt, mint bármilyen személyes holmi: például Tímár József New York kávéházbeli törzsasztala mellé oly engedelmesen simul Willy Loman ügynöktáskája, mintha egész életében Miller hőseként kilincselt volna. Legendává vált ez a játék, ahogy annyi más. Nagyon elhagyatottak a híres jelmezek. Úgy sorjáznak itt, mintha azt várnák, hogy jogos gazdájuk újra életre keltse őket. Jávor Pál itt látható ruháját Ibsen Peer Gyntjéban viselte, amott Dómján Edit kosztümje a Bolond lányból, másutt Sóos Imre tőre a Rómeó és Júliából. Fájdalmas ereklyék. Visszahozhatatlan, a fiatalabbak által csak hírből ismert csodákra: ember és szerep ritka találkozásaira emlékeztetnek. Talán ezek a gyűjtemény legemlékezetesebb, legértékesebb darabjai. Itt az esetlegességeken fölülemelkedik a kiállítás: a paradoxonon győz a művészi teljesítmény. Nemhiába az álarc a színház jelképe: a színész rejtezik, mindig mássá válva, míg könyörtek-nül be nem fonja az idő. Mondják, Soós Imre szabályosan nekifutott, amikor Rómeóként a színpadra lépett: ezzel a lendülettel játszotta végig az előadást. Most gazdátlanul hever itt tőre, ahogy keveset mondhat el a fénykép is erről az izzó. eleven indulatról. Mégis: ez csak hozzátartozik, csak az ő emlékét idézi. A veszteséget, a hiányt. Q A múzeum születéséről dr. György Eszter, a Színházi Intézet osztályvezetője beszél : — Nem vadonatúj a kiállítás: először Bajor Gizi emlékszobáját láthatták az érdeklődők. A villa a művésznőé volt. Később Jászai Mari, Pethes Imre és Márkus Emília emléktárgyai is idekerültek. Természetesen fölmerült a gondolat, hogy teljesebb képet adjunk a magyar színjátszásról. Az ötlet azonban csak sok-sok segítséggel válhatott valóság, gá. A Stúdió ’81 televíziód béli felhívása után, Gobbi Hilda lelkes szervező mun. kája nyomán nyílhatott meg tavasszal a ház — harmadjára. Sok olyan ajándékot kaptunk, amelyekkel hangulatossá varázsoltuk a szobákat: képkereteket, régi bútorokat. Voltak, akik két kezük munkájával járultak hozzá közös kincsünkhöz. Szinte az ország nyilvánossága előtt valósult meg a színházmúzeum, melyhez társul a kertben egy szoborpark is. — Mennyire tartja hitelesnek azt a képet, amelyet színészetünkről a látottak alapján nyerhetünk? — Majdnem teljes: a múlt század végétől jelentős művész, érzésem szerint nem is maradt ki. Lelkiismereti kérdésnek tartottuk, hogy például olyan tragikusan rövid életű, de jelentős egyéniség is, mint Kiss Irén, helyet kapjon itt. Azután külön szerepelnek a jeles epi- zodisták, ha „stílusosan” csak egyetlen fotóval is. — Nagy egyéniségről szól ez a gyűjtemény: a színház történetéről mit tudhatunk meg belőle? — A földszinti anyagból aránylag keveset. Mégsem hiszem, hogy ez a felemásság a történeti hűség rovására menne. Gobbi művésznő elképzelése volt, hogy a pályatársak múlandó emlékét ilyenformán őrizzük meg. Rengeteg másfajta dokumentumunk is van. de nincs még egy épületünk arra, hogy olyan kiállítást is létrehozzunk, amely a művészeti ág fejlődését mutatná be. Itt figyelembe kellett venni a sajátos jelleget: ez elsősorban emlékhely. Az emeleten azért némileg már csoportosítottuk a látnivalókat: külön szobát szenteltünk az operettnek, a kabarénak, az avantgarde törekvéseknek, vagy a rendezőknek. — Ismer-e hasonló múzeumot határainkon kívül? — Tudomásom szerint a világon szinte egyedülálló vállalkozás. Sokfelé jártam, de csak kevés miénkre emlékeztető próbálkozással találkoztam. Esetleg csak emlékszobákat, vagy kisebb gyűjteményeket láthattam. Nem ismerünk olyan országot, ahol így szedték volna össze a nemzeti színészet emlékeit. Ügy érezzük, jó úton járunk: nemcsak a szakemberek véleménye ez, hanem a közösségé is, hiszen a megnyitó óta rengeten zarándokoltak ide. o Népes csoport közé keveredünk sétánk közben: idős emberek, akik nagy megille- tődöttséggel találkoznak régi kedvenceikkel. A rátalálás öröme: fölcsillan a szemük az ismerős arcok láttán. Lám csak, hiába olyan esendőn hétköznapiak a holmik, melyeket a színészek maguk után hagytak. Olyan fényt kapnak, amelyben csodálatosan tündökölnek. Megaranyozza őket az emlékezet, a legenda: fontosabb ezek között a falak között az, ami nincs, ami már elmúlt, mint ami maradt. így válik egészen rendkívülivé az, ami voltaképpen hétköznapi. Az emlékkönyvet lapozgatva számos lelkes bejegyzést, köszönetét találtunk, de olyan is akadt, akinek oly keveset jelentett ez a kiállítás, hogy csak epésen eny_ nyit vetett papírra: „Milyen jó a színésznek, életüket, szórakozva, szép környezetben élik le.” A legőszintébb az egyik „megörökítendő”, Szacsvay László színművész, aki tudja, hogy a legenda ellentmondásos, mivel az élő embert borostyánba fagyasztja. Ezt jegyezte le: „Drága Hilda néni! Kicsit borzongok és köszönöm.” Gábor László Pecsétnyomó 1639-ből Borsod megye eddig ismert legrégibb pecsétnyo- mója került elő a megyei levéltár anyagának rendezése közben. A most megtalált ezüst pecsétnyomót 1633-ben készítette a vármegye és százkilencvenhat évi használat után 1835-ben helyezték el a megyei levéltárban, Az elhasználódott pecsétnyomót az elhelyezés előtt négy oldalról bereszelték és így érvénytelenítve, ezüstszelencébe, majd egy lepecsételt borítékba zárták. A fém nyomórész rajzolatán egy ágaskodó oroszlán látható, amely a jobb első lábával koronát, baljával pedig egy mérleget tart Kulturális központ a tengeren Egy minden elképzelhető városi funkcióval berendezett mesterséges sziget születését ünnepelték Köbe város polgárai. A szigeten a Portopia ’8I elnevezésű kiállítást rendeztek március 20 és szeptember 15 között. A kiállítás, melynek témája „az új kulturális központ létesítése a tengeren” valójában egy hatalmas fesztivál, mely az utópisztikus sziget dicsőségét zengi, magába foglalva a kikötő és a város hivatását egyaránt, hogy ideái is feltételeket teremtsen lakosainak, munkára, tanulásra, pihenésre, életre. A Port Island egy sik földdarab a kobe-i kikötő alatt. A tenger feltöltése érdekében le kellett faragni a hegyeket, hogy Köbe város lakói lakóteret fejleszthessenek ki maguknak. Ezt a műveletet úgy emlegették, hogy „a hegyek belemásztak a tengerbe”. Mintegy 60 hektárnyi terület a sziget kiállítási helyének lett fenntartva A pavilonok egy központi fekvésű tér körül helyezkednek el sugárvonalas rendben. S jellegzetes formájukkal is felhívják magukra a látogatók figyelmét. ■fgtsidiJi/zsef- ■ Újpest császára 1. rész A budapesti taxisok azt nevezik császárnak, aki számo- latlanul szúrja a pénzt. Ritka az Ilyen ember. A császárok feltűnése kiszámíthatatlan. Tündöklésük rendszerint hajnalig tart. Hangulatuk gyorsan változik. A császárok tünékenyek, mint a szivárvány. A felüljáró előtt hevesen integető férfi tűnt fel a lámpák fényében. A taxi megáll. A férfi, ügyetlenül, ám erőszakosan cibálta az ajtót. Nem boldogult vele. — Mit óhajt? — csapta ki az ajtót a sofőr. — Taxizni. — Ne mondja! — Van pénzem. — De tökrészeg. — Vigyen el, főnök úr. — Na, pattanjon be! A sofőr nem szerette az ágrólszakadt, részeg utasokat. Nemrég érettségizett, s csupán kényszerűségből és a jó kereset reményében vállalta ezt a munkát. Néha felkavarodott a gyomra az efféle alakoktól; mégis, fogadalma ellenére, újra és újra megszánta őket. — Hová? — kérdezte. — A Vén Matrózba. Engem ott mindenki ismer. A presszóban egy palack szürkebarátot rendelt a férfi. Zsíros, zöld kalapját a fején hagyta. Kopott kabátját kigombolta, széttárta a hasán. Hátradőlt a széken, a lábát keresztbe vetette, mint valami főúr. Ábrázatán titkos, fölényes mosoly bujkált. — Igyon — mondta a sofőrnek. — Nem lehet. — Akkor egyen. Rendeljen amit akar. Mindent fizetek. Tudja, mennyit nyertem a lóversenyen? — Nem. — Találja ki! Most voltam életemben először, és nyertem. A sógorom meg vesztett. Pedig őt mindig ott eszi a fene. — így szokott lenni. — Mit gondol? Mennyit? — Nem tudom. A sofőr türelmetlen volt. Kényelmetlenül érezte magát a sötétszürke egyenruhában. Mindenki, tudja róla, hogy taxis. Nem szerette nézni, hogy mások szórakoznak, amikor neki dolgoznia kell. Nem szerette hallgatni mások szerenc e- történeteit. — Nagyon ketyeg odakint a taxióra — jegyezte meg. A férfi előhúzott nyűtt tárcájából egy ropogós százast. — Tegye el — nyújtotta. — Maga annyi pénzt még nem látott, amennyit és nyertem. Ilyen magas volt. Tenyerével az asztal lapja fölött mutatta, meddig ért a pénzhalmaz. A boros üveg nyakánál megállapodott a keze, és töltött. Aztán kurjantott a felszolgálónőnek. — Nem volt még elég? — termett az asztalnál a nő. — Mindjárt megyünk — szeppent meg a férfi. — Minden este itt rontod a levegőt. — Ez az ember a sofőröm. .. — Ne röhögtess! — Hozzon néki virslit, kávét, colát! A férfi újabb, friss bankjegyet vett elő, s a nő kezébe nyomta. Hanyagul intett, hogy elmehet. — Rád szakadt az OTP? Kasszafúró lettél? — firtatta a ptncérnő. — Ne törődjön vele! Szolgálja ki a sofőrömet! A taxisnak nevethetnékje támadt. Kezdte érdekelni a dolog. — Kasszafúró? Én? — dohogott a férfi. — Tudja, mi vagyok én? Kazánkovács. Ügy, ahogy mondom. Kazánkovács voltam. Valamikor. .. — Egy szavát se higgye! — tért vissza a felszolgálónő. — Lókötő volt világ- életében. Alkalmi munkás. A felesége is otthagyta. — Uhh! — horkant fel a férfi. — Űr vagyok, tudja meg! Kivágott egy százast a boráztatta aszrtalra. A nő felkapta. A taxis megette a virslit, felhajtotta a kávét. — Mennem kell — mondta. — Ebből nem élek meg. — Menjünk — hagyta helyben a férfi. — Imádok taxizni. Utazni. Vehetnék autót, de nem tudok vezetni. Tudja, mennyit nyertem? — Mennyit? — Megsúgom. Ezeknek itt nehogy elárulja! — Dehogy. — Hetvenhatezer forintot. Két év alatt nem kerestem ennyit Most elég volt egy félóra, és hopp. A sógorom majdnem gutaütést kapott. De nem adok neki semmit, ök se adtak. Rossz ember vagyok én? Nem. Frici bácsi mindig rendes volt. De azok telebeszélték a feleségem fejét. Le vannak ... Irigykedjenek! Frici bácsi tele van dohánnyal. Egyszer neki is lehet. — Mire költi? — érdeklődött a sofőr. A férfi megütközve nézett rá. — Nem kell nekem semmi. Van lakásom, ruhám, minden. Élek belőle. Urasán. Maga nem ismerte a régi urakat. Azok tudták, mi az élet. — Ketyeg az óra. — Menjünk taxizni — mondta a férfi, és átadott egy százast. — Gyere holnap is! — szólt utánuk a felszolgálónő. Az utca már kezdett eL- néptelenedni. A televízióban krimit adtak, a taxik üresen, szabad jelzéssel szaladgáltak. A férfi a belvárosba vitette magát. Ráérősen kocogtak a Váci út kockakövein, nézelődtek. A taxis munkája értelmét vesztette. (Folytatjuk)
