Népújság, 1981. október (32. évfolyam, 230-256. szám)

1981-10-31 / 256. szám

NÉPÚJSÁG, 1981. október 31, szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM akkor a Pradóban kell kiállítani, El Greco és Goya közelé­ben. El kell telnie azonban még 40 évnek, fájdalommal, féle. lemmel és reszketőssel. Most, hogy a Guernica a Cason dél Buen Retiro tánctermében van (ez a spanyol királyok régi ünnepi palotája, és egyik épülete a Prado múzeumi egysé­gének: itt vannak kiállítva a XVIII. század festményei), ez minden spanyol számára azt jelenti, hogy a szabadság meg­érkezett, hogy itt is maradjon. Október 25-én a Guernicát kiállítják a nagyközönségnek. Előreláthatóan vagy egy­millió spanyol fog sort állni a kép előtt. De Picassóval kap­csolatban minden előrelátás bizonytalan: Velencében, a Grassi Palotában, Marina Picasso örökségének bemutatóján 100 ezer látogatót vártak, és háromszor annyian jöttek... Picassóval és a Guernicával 1981. szeptember 10-én be­lép a spanyol történelem hátterébe egy spanyol úr is, akit Rafael Fernandez Quintanillánaik hívnak, ő az első teljha­talmú nagykövet, akit egy uralkodói állam nem egy másik államba küldött, hanem egy családhoz, örökösökhöz, keres­kedőkhöz, egy nagy festmény gondozóihoz. Rubens idejében ilyen még nem történhetett volna meg. Hogy úgy mondjuk, Fernandez Quintanilla volt a Picasso-állam nagykövete, öt éven át a spanyol korona teljes hatalmat adott neki tárgya­lásra, vitára, döntésre. Küldetése: visszaszerezni a Guernicát Picasso örököseitől és a MOMA-tól. Az egész történetet egy könyvben mesélte el, a „Guernica odisszeája” címmel. * 2. A jogalap 1976 óta foglalkozom ezzel az üggyel, és szenvedélyesen szeretem a művészetet — mondja Quintanilla. — Hiszem például, hogy a művészek még a haláluk után is hatással vannak dolgokra. Ahhoz, hogy visszakerüljön a Guernica Spanyolországba, először is bizonyítani kellett a Spanyol Állam törvényes jogát a képre. Valami, amit az államnak nyújtania kellett a képért cserébe. Nekem volt egy nagybátyám, Luis Quinta­nilla, aki a polgárháború alatt a Spanyol Köztársaság fran­ciaországi hírszolgálatának volt a vezetője. Amikor befeje­ződött a háború, a nagybátyám az Egyesült Államokba ment Banderilla tánc száműzetésbe, s amikor 1976-ban meghalt Franco, akkor visszatért hazájába. Igen öreg volt már, de ő indított el en­gem a küzdőtéren: azt mondta, forduljak Luis Araquistain- hoz, akinek apja abban az időben a köztársaság párizsi nagykövete volt. Azután Genifben élt. Araquistain elmondta, hogy tényleg van egy bizonyíték. Az apját 1936-ban Largo Caballero nevezte ki párizsi nagy­követnek. A következő évben lejárt a megbízatása, éppen abban a hónapban, amikor a Guernica a párizsi Világkiállí­táson szerepelt. Visszatért Madridba, és diplomatatáskájában magával vitte a Picasso által aláírt nyugitát arról a 150 ezer frankról, amit a képért az államtól kapott. Araquistain átadta ezt Julio Alvarez dél Vayónak, a külügyminiszternek, aki a sógora volt. De később, egy köl­tözés közben, Madrid eleste után, a külügyminisztérium egész archívumát lebombázták a francóisták, és a nyugta elveszett. Az öreg Araquistain azonban mindig tisztában volt a Guernica fontosságával, és a saját személyi archívumában megőrzött egy sereg dokumentumot, amelyek megerősítik, hogy Picasso eredeti nyugtája elveszett. Araquistain elismerte tehát, hogy ezek a dokumentumok a Spanyol Állam tulajdonában voltak, de csak egy feltétellel akarta ezeket visszaszolgáltatni. Az apja, mielőtt meghalt, az archívumon kívül hagyott rá egy hatalmas könyvtárt, mindenekelőtt szociológiai tárgyú könyvekkel. Több, mint 100 ezer kötetet, ö azt kérte, hogy vásároljuk meg tőle az archívumot és a könyvtárat. Az egészért 4 millió svájci frankot kért. Ez azonban túlságosan nagy összeg volt. Akkor arra gondoltam, hogy ha magammal vinném őt Párizsba, talán a nagybátyám rá tudná beszélni, hogy ke­vesebbet kérjen. Szerencsétlenségünkre épp azon a napon, amikor én és Araquistain Madridba érkeztünk, a nagybá­tyám meghalt... 3. Feltétel: a demokrácia visszaállítása Vannak, akik azt mondják, hogy Picasso nem ingyen csinálta a Guernicát, hogy megvédje véle a köztársaság ügyét, hanem pénzért. Az igazság azj, hogy Picasso nem akart pénzt, sőt éppen ez alkalommal mondta híres szállóigéjét: A festészet nem azért van, hogy szalonokat ékesítsen, hanem, hogy harci eszköz legyen. Akkoriban a párizsi nagykövetség kulturális tanácsadója a mexikói Max Aub volt, aki azóta már meg­halt. _ Max Aub ragaszkodott ahhoz, hogy fizessenek Picassó- nak. Legalább a költségeinek megtérítését. Végül Picasso ezt elfogadta. Max Aub adta oda neki a pénzt, aláíratta vele a nyugtát, és azután írt egy levelet a nagykövetnek, Ara- quistainnak. De ez a levél is milyen különös körülmények között született. Max Aub, miután megkapta a nyugtát, rög­tön Bruxelles-be akart utazni, vonattal, éppen délben. A nagy. követ viszont Qui d’Orsay-n (a francia külügyminisztérium) tartózkodott és még nem tért vissza. Hogy ne veszítsen időt, Max Aub hagyott neki egy levélkét a következő szöveggel: „Meggyőztem Picassót, hogy fogadja el a 150 ezer frankot. Éz, a jövőre nézve elvitathatatlan tulajdonjogot ad nekünk a kép fölött”. Gondoljuk csak meg, ha Aubnak nem éppen vonattal kell mennie, vagy a nagykövet hamarabb vissza­tért volna, akkor mindez szóban hangzik el... Űj megoldást kellett keresnünk, s ehhez segítségünkre volt, hogy Spanyolország új alkotmánytörvényt hagyott jóvá. Picasso írásbeli dokumentumokat hagyott hátra, amelyben kinyilvánította, hogy a Guernica csak akkor térhet vissza Spanyolországba, ha ott újra visszaállították a demokrá­ciát. És hogy ennek dokumentuma a párizsi Roland Dumas ügyvédnél van. Elmentem tehát Párizsiba, hogy elkérjem a dokumentumot az ügyvéditől, ha az alkotmány nem lenne elég jog a kép visszaszerzéséhez. Dumas intelligens és becsületes ügyvéd. Felismerte, hogy az új alkotmány megfelel a Picasso álltai támasztott feltéte­leknek. De azt is mondta nekem, hogy az alkotmány nem változtatja meg a viszonyokat egy országban egyik napról a másikra. Várjunk egy kicsit — mondta nekem — Lássuk, hogyan végződnék a dolgok. Igaza volt. És volt még egy indok a. késlekedésre. A MOMA New Yorkban egy nagy monografikus Picasso-kiálMtásra készült, hogy megünnepelje fennállásának 50. évfordulóját. A Guernica 40 év óta volt már a MOMA legértékesebb darabja. Éppen most vettük volna el tőlük azt? A kiállítást 1980. januárjára tervezték... Azután elhalasztották májusra. Közben láttuk, hogyan ha­ladnak a dolgok Spanyolországban. Megállapodást kötöttünk Dumas-val, és hogy hivatalos jelleget adjunk az ügynek, meggyőztük őt, hogy jöjjön Spa­nyolországba, beszéljen az akkori miniszterelnökkel. Adolfo Suarezzel. A Suarez és Dumas közötti találkozó napja 1979. július 18-ra esett, a polgárháború 33. évfordulójára. Mad­ridban újabb találkozási időpontot adtunk egymásnak, szep­tember végére New Yorkba, hogy közöljük megállapodá­sunkat a MOMA igazgatójával, William Rubinnal, és meg­bízzuk őt a Guernica átadásával az éppen befejezett kiállí­tás után. Megérkeztünk New Yorkba, és Rubin azzal fogadott, hogy két nappal mielőttünk felkereste őt Picasso egyik uno­kája, Claude. Közölte vele, hogy az örökösök nem egyeznek bele a hazaszállításba, és nővérének, Palomának, és unoka- testvérének, Bemard-nak a nevében az erkölcsi jogra hi­vatkozott. Egy végrendelet végrehajtásában egy vagy több örökös hivatkozhat az erkölcsi jogra. Franciaországban még inkább, mint bárhol. Most már súlyos volt a helyzet azért is, mert ha mi tudtuk is, hogy 150 ezer frankot fizettünk Picassónak a Guernicáért, azt is tudtuk, hogy a 60 előké­szítő vázlatért nem fizettünk semmit. Márpedig a Guernicá­nak együtt kell lennie a vázlatokkal. Ekkor kezdődött az én körutam az örökösök között, hogy megnyerjem őket Spa­nyolország ügye számára. Ez nem volt könnyű. 4. A kamion elindul Picasso özvegye, Jacqueline rögtön egyetértett velünk, ö nálunk is jobban tudta, hogy Picasso mindenáron azt akarta: a Guernica a Pradóban legyen. Marina, Pablo lánya szintén. Sok-sok vita után meggyőztem Palomát, Bernard-tés Claude-ot. De Claude-nak volt egy feltétele: valamennyi örökös egyezzen bele, ne csupán a többség. És még hátra volt Maya, aki ellene volt. Látszólag politikai okok miatt. Először azt mondta, hogy Spanyolországban nincs demok­rácia, azután, hogy van demokrácia, de nincs még válás, azután, hogy lennie kell még abortusztörvénynek, és a há­zasságon kívül született gyermekek elismerésének... És itt megértettem, hogy az ügyben jobban számít a pszichológia, mint a politika. Maya mindig szenvedett amiatt a tény miatt, hogy Picasso a spanyol törvények értelmében nem válhatott el Olga Koklovától, és nem vehette feleségül az ő anyját, Marie-Thérése Waltert, és őt ezért soha nem ismerték el törvényes leánygyermeknek. így határoztuk el, hogy továbblépünk és egyenesen a MOMÁ-hoz fordultunk. Á MOMÁ-é volt a Guernica, a MOMÁ-nak kellett visszaadnia azt. De megvolt az a rizikó, hogy bírósági üggyel végződik a dolog. Ami hosszú lett volna, fárasztó, költséges és valószínűleg kétes kimenetelű. A dokumentumokkal, amelyek voltak is, meg nem is, a ha­lott, vagy túlságosan öreg tanúkkal... Nem volt más hátra, mint visszatérni az ifjabb Araquistainhoz. Akkor azonban, amikor Genfbe érkeztem, derült ki, hogy az ifjabb Araquis­tain is meghalt. Az özvegye szerencsére engedékenyebb volt, beleegyezett, hogy csak az archívumot adja el, a könyvtárat megtartja. Az archívum dokumentumai már alapot adtak egy bírósági perhez. De még mindig hiányzott a híres nyugta. Szerencsére Jacqueline azt mondta nekem, hogy lé­tezett egy másik dokumentum is, azt épp azért írta alá Picasso, hogy megbízza a MOMA-t a mű visszaszolgáltatá­sával, azon a napon, amikor Spanyolországban visszaáll, a demokrácia. Ez a dokumentum Picasso iratai között volt, amiket a francia állam elvett a halálakor. Szerencsére Dumas ügyvédnél volt egy fotókópia. Egy fotókópia viszont csak hitelesítés után bír törvényes értékkel. A fogalmazvány ta­núi: Dumas ügyvéd és Jacqueline találkozót adott nekem a lille-i repülőtéren. De a repülőn rosszul lett, Lille-ben hord­ágyra tették és Párizsba kellett sietnünk. Végre meggyógyult, aláírta a hitelesítést, már csak Dumas aláírása hiányzott. Dumas ezt meg is adta nekem 1981. március 21-én. Két nappal később, március 23-án azonban Tejero ezre­des fegyverrel jelent meg a Cortes-ben, és 300 támogatójával meg akarta dönteni a törvényes államot. A mi reményeink­nek — hogy miénk lehessen a Guernica — ez a végét jelen­tette volna. Sikerült megvédeni a demokráciát, Tejero pedig börtön­be került. Mi még vártunk egy kicsit, a MOMA is végül be­leegyezését adta. Szerencsére elhatározták, hogy egy felhő­karcolót építenek az öreg múzeum kibővítésére, így a MOMA-t be kell zárnia egy időre, ezért a Guernica elin­dulása nem jelentett olyan tragédiát a New York-iak számára. Szeptember 8-án aláírták az átadást; 9-én 18 óra 5 perckor kezdték meg a csomagolást. Másnap délután 3 órakor a kamion a Guernicával elindult a MOMA-ből. És abban a pil­lanatban zárlatos lesz három elektronikus központ, és Manhattan fényei kialszanak. És a kialudt forgalomirányí­tási lámpák között ott áll a kamion az őrült forgalom kö­zepén. .. Támadás lenne a Guernica ellen? Nem, talán csak Picasso utolsó tréfája! va folyni, s oda gyűlt az istálló köré. Hogy be ne csapjon a barna lé a küszöbön, kü­lönleges technikával megemelték az épüle­tet másfél méterrel, amely így szigetként emelkedett ki a vízből, akarom mondani: léből. Ugyanakkor egy másik problémát is meg kellett oldani: a marhák és a takar­mány szállítását. A Tisza-partról csábítot­tak ide egy révészházaspárt, s vásároltak egy kis zu perált révet: ez képezte alapját a „révészbrigádnak”, amely két műszakban járt a sziget és a szárazulat között. Samatyi elővette különleges „elnöki pá­linkáját”, s remegő kézzel maga töltött. Le is nyelte az adagját rögtön. Tönkölyöst ez sem zavarta. — A következő: a teheneket kitelepítjük, s az istállót átalakítjuk speciális vendéglő­vé. Vagyis, pontosabban, olyan idegenfor­galmi látványossággá, amelynek központjá­ban a tóvendéglő áll. De azon is lehetne gondolkodni, hogy az IBUSZ-szai közösen „tejtúrákat” vagy „fejőpartykat” rendez­hetnénk ... A tehénimitációk tulajdonkép­pen bárpultok lennének, s a tehenek tő- gyéből pálinka, bor folyna. S a fejőnőknek öltözött pincérnők... ez valami eredeti lenne, még ebben a szakmában is. Most a főkönyvelő ádámcsutkájának ug- rándozása követte az ital útját. — Természetesen a szervezés, a propa­ganda, az átalakítás pénzbe kerül. De a bank erre ad fejlesztési hitelt. Itt vannak a számításaim, amelyek még a legkukaco- sabb revizort is leveszik a lábáról. Megté­rülés másfél év alatt! — Azanyját! — nyögött egyet Mokány. — S hogy ne áruljak zsákbamacskát: tisz­teletdíjam felét előre, most kérem, húsz­ezret, a másik felét a hitelből. Ez a fér, nemde? . Most végre Tönkölyös is poharáért nyúlt. — A nagy műsor azonban nem ez lesz. A révészbrigádot átképezzük velencei gon­dolásokká. Ruha, miegymás, hogy a külsőre is adjunk, és az asztalosrészleg elkészíti a két gondolát. Ha beválnak, a Balatont el­árasztjuk valódi velencei gondolával. Hogy ez mekkora üzlet, arról fogalmuk sincs! No, persze, a brigádnak be kell tanulnia egy-két olasz dalt a hitelesség végett... ök fogják a vendégeket szállítani a Ma­gyartarka Szigetre. Özönleni fognak a kül­földiek, garantálom. — De ember — tárta szét kezét Samatyi — ez a tó — büdös! A szakértő átszellemült arccal válaszolt: — Már vártam ezt a kérdést. Nos, erre is van olcsó megoldás. Egyik ügyfelem raktárkészletében évek óta áll negyven hor­dó külföldi kölni, eladhatatlanul. Jutányos ''áron átvesszük — ők is jól járnak, mi is. A jövőben a Pinka-tó valósággal illatozni fog. Döbbent csend ülte meg az irodát. Aztán Samatyi az asztalra csapott: — Nem bánom, vágjunk bele! o ázás munka kezdődött. A teheneket legelőre csapták, s nekiláttak az át­alakításnak Tönkölyös vezényletével. A híres pesti belsőépítész — kissé fintorogva — járta végig a helyiségeket, de aztán ha­marosan küldte a terveket. Csodák csodája: a bankhitelt is engedélyezték. Az asztalos- és ácsrészleg a gondolaépítés rejtelmeit ta­nulta. A révészbrigádot egy Zeneakadémiá­ról szalajtott tanár nyúzta az „O, solemió”- val, s végül az egész téesz ezt fújta, mint valami harci indulót. Egyszóval minden ment, mint a karikacsapás. Csak a Pityunak nem tetszettek a dolgok. Üjabb és újabb hiánycikkért küldték ide- oda, Pannikára alig vethetett egy pillantást. Ám egyszer késő éjjel hazaérve — vélet­lenül — betekintett a vendégház világos ablakán. Igaz, egy magas létra segítségé­vel, s meggyőződhetett arról, hogy Panni­ka nemcsak az adatokat szolgáltatja ki Tön- kölyösnek,' hanem egyebet is. Pityu ekkor bosszút esküdött. Hamaro­san egyik beszerző útjáról békaember-fel- szereléssel tért meg. ö is az avatás napját várta, mint mindenki a megyében, mert a nagy vállalkozásnak híre futott. Az avató délelőttjén három teherautó tűnt fel a tóparton. Amikor megnyitották a csapokat, tömény kölniillat csapott a le­vegőbe. A bűz és a parfüm valósággal bí­rókra kelt egymással. S úgy látszott, a szag­próbák Tönkölyös elméletét igazolták. Ügy délután négy felé Ladák, Volgák tűntek fel a domboldalba vájt parkolóban. A felső hatóságok képviselői, az érdeklődő téeszek vezetői, s egyéb kíváncsiak érkez­tek a megnyitó ünnepségre. — Valóban, egész kedves — tekintett kö­rül Czombos elvtárs, amikor a Volgából kikászálódott. Az alaphang meg lett adva. — Valóban ... Egész __ Csinos, akarom m ondani: kedves... — hallatszott innen- onnan. A két felszalagozott gondola álomszerűén suhant a part felé, miközben a legénység az „O, sole mió”-t bömbölte. A látvány any- nyira megragadó volt,- hogy a vendégek ön­kéntelenül összeverték tenyerüket. — Köszönöm, barátom, köszönöm — szorongatta meg Samatyi, a szakértő kezét. A beszállás is csupa élmény volt, csupa érdekesség. Czombos elvtársnak határozot­tan tetszett az új kezdeményezés. S ezt nem is titkolta el. S aztán lassú, méltóság- teljes siklással közeledtek a gondolák a Magyartarka Éden felé. (Közben ezt a fan­tázianevet dobta be a piacra Tönkölyös.) S ekkor valami szörnyűség történt. A barna tó habjai közül egy békaember feje bukkant elő, kezében szigonnyal. Fe­nyegetően rázta meg, s újra lemerült. S mielőtt magához tért volna a vendégkoszo­rú, meginogtak a büszke gondolák, és süllyedni kezdtek. Kitört a pánik. A sofő­rök, akik a partról figyelték az eseménye­ket, vízbe vetették magukat, s ki-ki mentette a maga fejesét. Czombos elvtárs is ivott né­hány kortyot, mielőtt partra húzták. Cse­pegő ruhában köpködte ki a vizet... aka­rom mondani: a lét, és közben többször is felkiáltott: — De hiszen ez ... büdös trágyalé! A felelős vélemény elhangzása után fel­berregett a kocsikaraván, és beleveszett a trágyaszagú alkonyatba. A sofőrök még napokig mosták-súrolták-kölnizték kocsijuk belsejét, míg bele lehetett ülni. Tönkölyösnek nyoma veszett a zűrzavar­ban. Pedig többen halálra keresték. Á llítólag valaki az ország másik felén egy veszteséges üzemünk kapujában népes küldöttséget figyelt meg: egy ezüst­színű Skodát vettek körül lelkendezve.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents