Népújság, 1981. október (32. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-31 / 256. szám
RECSK Kalodás-pókos recski hímzésminta ZARÁNK ÁTÁNY HEVES TARIMAÖRS EGERCSEHI ISTENMEZEJE MÁTRÁDÉ RECSKI: BODONY Altar díszítéssel szőtt lenszáda blúz a Mátrából Atányl szőttes, futómintázat. r tál. TÁRNÁMÉRA Elő népművészet Átány, Bodony, Heves, Mát- raderecske, Recsk, sőt Mezőkövesd legjobb népművészeti hagyományait őrzi annak a 800 asszonynak-lánynak a keze, akiknek munkáját népművészek, a népművészet mesterei irányítják a most 30. születésnapját ünneplő Hevesi Háziipari Szövetkezetben. Szőtteseik, szőnyegeik, hímzéseik Japántól Kanadáig ismertek és keresettek már most ízelítőt mutatunk be hevesi kiállításuk részleteivel, (Kőhidi Imre .17 összeállítása)' ’ Futó kékfestő motívum, Mezé kővesdről Jellegzetes, hevesi csillaggal díszített szőttes Mezőkövesdi önálló kékfestő díszítőelem Mire leírtam a címet, már legszívesebben ki is javítanám, így: státus és szimbólum. Mert hogy csak egyről akarok írni, szólni, a telefonról. Közelebbről arról, miként vált ez státusszimbólumból mindennapi szükségletté és egyfajtán mégis megőrizve státusszimbólum jellegét, hogyan maradt ma is ezrek, sőt tízezrek egyelőre ki elégítetlen vágya. Csakhogy mégsem a telefonról írok majd, hanem csak a telefon ürügyén arról, hogyan lehet leszámolni a státusszimbólumokkal, hogy azok ne státust, azaz tekintélyt, rangot szimbolizáljanak, s hogy egyáltalán ne is legyenek szimbólumok. Kezdhetném azzal is, hogy egy valamirevaló kátész-elnök egykoron (?) el sem tudta képzelni az életét, mondjuk egy Mercedes nélkül. Hogy lássa mindenki, akii illet, az is, akit nem, hogy akit ez semmiképpen seiín illetett meg, szó szerint is a státusa miatt, miként igyekszik magának közpénzen egy nyugati autó jóvoltából „keleti’' tekintélyt szerezni. Ama bizonyos mercit éppen a minap láttam meg. egy kopaszodó férfi ült benne, vagy húsz zsák paprika társaságában: el kell ismerni, jók ezek a nyugati kocsik, tágasak, erősek, lehet velük piacolni. De térjünk vissza a telefonhoz. Gyermekkorom filmjeiben a vamp — tudják egyáltalán mi az, hogy vamp? — hófehér heverőn, hosz- szú szipkából eregetve az illatos füstöt, csak úgy odaheverve telefonált a fehér telefonon. Feketefehér filmek lévén még jobbára csak pendelyes koromban, felesleges is lett volna a filmgyártó producernek színes telefont adni a szerelmes, ámde kikapós asszonyka kezébe. Aki telefonált. Mindig. Minden filmben. Hason fekve, hányát dőlve, szinte szeretkezve a telefonkagylóval. A telefon maga volt a rang, a mondénság, a fél-, illetőleg az egész gazdag világ szimbóluma. Akinek telefonja volt, aki benne volt a telefonkönyvben, az valaki volt. Lehet, hogy egyébként egy senki volt, de mert volt telefonja, hát a társadalomban valakinek számított. Ez volt első eszmélésem a telefonnal. Érdekes: nem is emlékszem rá. hogy gyermekkoromban, sőt legénykoromban telefonáltam volna Még arra sem emlékezem, hogy különösebb dolgom lett volna a telefonnal. Olyan kicsi kis senki voltam — lehet, hogy mostanra csak megnőttem? —, hogy még az emlékeimben sem szerepelt a telefon. Valószínű ez az egykori stá- tustalanságom szimbóluma. Aztán eljött az idő, amikor se vamp, se gazdag- világ — félvilág és alvilág' azért akadt — csak országépítés, a mindennapi munka, és a filmen újból megjelent a telefon. Amint a munkásigazgató telefonál: kér, könyörög, átkozódik. És a telefon fekete. Nemcsak azért — állítom! —, mert a filmjeink még mindig fekete-fehérben készültek és minek hát akkor a kék, vagy a piros, hanem azért, mert munkáskézzel, munkára használtan nem mutat jól a könnyen piszkolódó fehér alkalmatosság. Aztán megint teltek az évek, az igazgatói irodák tapétát, párnás ajtót és titkárnőt kaptak, lett telefonközpont, aztán lett alközpont és sürgető szükség lett — valóban! — arra is, hogy otthon is megtalálják azt, akit a munkahelyén hiába kerestek volt. Kevéske pénz, kevéske lehetőség, így aztán az jutott inkább telefonhoz, akinek munkája, vagy ha úgy tetszik, fontos beosztása ezt valóban szükségessé tette. És itt ütött be szerintem az a bizonyos mennykő. Bekerülni — egykor — a gothai almanachba a vágyak netovábbja volt, a létezés legmagasabb foka. Akkortájt — no, nem olyan nagyon régen — bekerülni a telefonkönyvbe többet ért, mint Gotha összes almanach- jában ott lenni. Nem is azért, hogy beszélni lehessen e leleményes szerkezet által, nem is azért, hogy távolságot és időt takarítanak meg, hogy sürgős dolgaikat intézzék, hogy életet mentsenek, — mind nem azért. Hanem hogy legyen. Nekünk is. Mert ha van, akkor mi is vagyunk. Telefonálok, tehát vagyok. Ám ezzel a kivagyiság még korántsem ért véget, hiszen dolgunk, sorsunk jobbulásával végeredményben is mind többnek és többnek lett telefonja, újra és újra volt kénytelen kiadni a posta az egyre bővebb telefonkönyveket. Hiába álltak és állnak még manapság is tízezrek sorba a telefon beszerelésére várva és protekciót, indokot keresve ehhez — pedig lassan bizony ez már elemi szükséglete lesz korszerű életünknek —, mégiscsak köznapivá vált hazánkban is a telefon. Köznapi? Akkor meg minek?! Mert mégiscsak kell. Mert tényleg nem lehet meglenni már nélküle, különösen annak nem, aki megszokta, hogy cseng, hogy hívhat, és hogy ő is hívható. És ekkor léptünk át a színes telefonok korszakába: fehér, zöld, piros. Sőt antik is, porcelán is és ötvösmunka is, a századelőt formázó, vagy éppen mintha a jövő század formatervezte volna. Szájtátva bámultam egy ismerősömnél az ala- bástromból formált „telefonkészüléket”, amelyet. — természetesen — egy római harcos tartott a vállán, mintegy igazolván, hogy igenis, már az antik Rómában is volt telefon. Azt nem állítom, le sem merném írni, hogy ezzel az alabást- rom-instrumentummal, meg a vi- deomembrános, jövő századi, kacsintásra is kapcsoló készülékkel lezárult volna a telefonnak, mint státusszimbólumnak a szerepe. De a főszerep már nem az övé. Kínlódik, tolakszik még egy -kis szerepért, néha-néha nagy, asztali, góre- kezelte kéziközpont formájában múló és olcsó jelenéshez is jut, de végtére oda emelkedett — igen: emelkedett! —, ahová tervezték: az embernek szánt használati eszközök szférájába. Nem státus, nem szimbólum, hanem — telefon. Amin beszélni lehet. Ami meggyorsítja és megszaporítja lehetőségeinket, ezáltal megkönnyíti életünket és meg is hosszabbítja azt. Az embertől az ember által elidegenített szerkezet, amely már- már lényegét és ezáltal létének értelmét vesztette, hominizálódott és humanizálódott. Azzá lett, ami: technika. Megkérdezhetnék tőlem nyugodtan, hogy eme kis telefontörténeti, sőt történelmi eszmefuttatásom helyett nem tudtam volna-e valami fontosabbat, aktuálisabbat, sőt izgalmasabbat, érdekesebbeket írni? Nem. A státusszimbólumról nekem mindig is a telefon jut eszembe, mert ez a szerkezet nagy távolságot futott be nálunk — el az embertől, vissza az emberig. Mert emberi találmány. S ezért szóra érdemes és általa szó szerint is, de ím jelképesen is érdemes róla szót ejteni. De mit szóljak például azokról a döglöttkacsa-lábon forgó rémkastélyokról, amelyekben csak kerti törpeként érezhetné otthon magát az ember? Hiszen azok nem státusok, csak szimbólumok. Szimbólumai az ember kővé válásának. És mit kezdjek én kővé vált és kőbe zárt emberekkel?
