Népújság, 1981. október (32. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-27 / 252. szám
4. KULTÚRA —KÖZMŰVELŐDÉS íHHBflfl NÉPÚJSÁG, 1981. október 27., kedd Újabb gyilkos kerestetik A KÉPERNYŐ ELŐTT BÁR HAT NAP ALATT négy gyilkossal volt szerencséim találkozni, mégis éleiben maradtam. Igaz, a négy gyilkos a képernyőn gyilkolt — ha jól meggondolom, talán még többen is voltak? — következésképpen gyilkosonként egy-egy hullával is találkoztam. így ez annyi mint: négy gyilkos, négy hulla=hat nap alatt. Űjabb gyilkos, vagy gyilkosok kerestetnek .tehát a hiányzó két napra. Mert tévé-fohászom immár így szól a képernyő urához: mindennapi Jelenet a Fekete rózsa című 'tévéfilmből: Csomós Mari és Kovács János gyilkosomat add meg nekem pa — is. S ha őszinte aka- jrok lenni, eddig majdhogynem mindig meg is adta. A „majdhogynem” oka nyilvánvalóan én vagyok, mert nem eléggé hatásosan, hangosan rimánkodom az újabb gyilkosért, az új áldozatért, az esti főműsor legújabb krimifibn jéért. A sirályok, olyan alacsonyan repültek az olasz filmben, amely, elismerem, társadalmi dráma, krimiköntösben, hogy teljesen eltakarták a kilátást előlem a Fekete rózsára, — amely tudom — ugyancsak társadalmi dráma, hogy szinte Utolsó alkalom Volt-az már csak a számomra, hogy elbámuljam Petrocelli, azazhogy pardon, Petrocelli vécéöblítőjét és a nyakba szúrt injekciós tűt. S most, amikor itt ülök az írógép előtt, a hiányzó két napra való gyilkosság fohászát kopogva a fekete (!) billentyűkön, amelyeken sírdombra való kri- zan tériként fehérlenek a betűk, reménytelenül küszködöm az emlékeimmel: mikor, mit, kitől láttam? Egyszerre masírozik lelki szemeim előtt be a képernyőbe, s ki onnan Kocsi főhadnagy és Matejka, meg a bérgyilkos Maurizio Mereli, a szerelmes asszonyát elhagyó hűtlen magyar férfivel és természetesen együtt az olasz származású csodaügyvéddel, a szegény milliomosok gyámodítójával, Petro- celliveL MAR NEM TUDOM mit láttam; már nem tudom minek láttam; már egyszerűen nem is láttam semmit. Nem is izgultam', nem is érdekelt mindaz, ami a képernyőn történt, lett légyen az valóban jó színészi játék — mint volt az Utolsó alkalom-ban; érdekes társadalmi, lélektani dráma, mint lehetett az a Fekete rózsa 'története, avagy lett volt az leleplező erejű .társadalom- kritikája a nyugati világ al- és felvilága összefonódásának. Az egyik hatása (?) ki- oLtótta a «másikét, kettő együtt a hátralevő másik kettőét. Krimicsömör. Azt hiszem ez lehetne a diagnózisom. Azt nyilatkozza Szinetár Miklós a Kritika című folyóiratban, mint a Magyar Televízió művészeti vezetője, -hogy: „ ... Van jó krimi és rossz krimi. Nagyon kevés a jó, többségük visszaélés az emberi butasággal, pedig a jó krimire, mint fejtörő játékra nagy és jogos az igény. Számszerűen a Magyar Televízióban lényegesen Iceve- sebb a krimi, mint bármelyik más televízióban ” Mely megállapítást, pontosabban mely megállapításnak az első részét nem vitatom, a második résszel való disputához pedig nincs olyan összehasonlítási alapom, mint Szinetár Miklósnak, de... Igen: „de”! Ez a hét a négy gyilkossal, a négy hullával mintha cáfolná az interjú tény-igazságát. No persze ott a gomb, a kapcsoló, minek mindig krimit bámulni. Csák krimit. Ez így igaz. Csakhogy tisztelt televízió — esküszöm — én a Hamletet is néztem. Igen, azt is. Hogy mit tetszett mondani? Hogy voltaképpen az is krimi? És, hogy ott aztán mennyi a hulla! Hát igen, így van, Shakespeare is krimiszerző. Mégpedig a legkitűnőbbek közül való. MÉGSEM NÉZNÉM AZ 0 dicső hulláit sem egy héten, négy estén keresztül. Tanúm rá az ég és minden szentjei! Gyurkó Géza .ííj ■. A kiűzettetés tanúsága Maxi-sirató Az első stáció Szolnokon: Maxit elcsábítja Polly. A Jelenet szereplői Kern András és Egri Kati (Fotó: Szoboszlai Gábor) Ma már semmi kivetnivalót nem találunk abban, hogy egy-egy színházi évadban két társulat is ugyanazt a darabot tűzi műsorára- Szinte természetes az is, hogy ezek közül a vállalkozók közül az egyik a szolnoki Szigligeti Színház. Annak pedig már hagyománya van, hogy ilyen alkalmakkal a kimondott, vagy elhallgatott megmérettetésnél a Tisza-parti, társulatnak semmi szégyenkeznivalója nem lehet. Tavaly a Madách Színházzal kellett állniuk az összehasonlítást. Padi István lélekkel-értelemmel megközelített Tragédiája igényesebbnek, gondolatgazdagabbnak, frissebbnek ítéltetett. Joggal, hiszen a mű ezzel az értelmezéssel újra elfoglalhatta méltó helyét a magyar kultúrában. Idén a Nemzeti Színház- bah Brecht Koldusoperája és Győrben, a Kisfaludy Színházban Shakespeare Ham- letje találkozott a szolnokiak terveivel. Az első „randevú” októberben létrejött és rendkívül szerencsésnek bizonyult. Nem azért, mert ,két merőben más töltésű, különböző hangsúlyú értékes produkció került a közönség elé, és még azért sem, mert a színészek kivétel nélkül azt valósították meg, amit rendezőjük és közönségük várt tőlük — nem. Az alapvető különbségek, eltérések mellett volt egy sokkal fontosabb egybeesése is a brechti mű mostani bemutatóinak. Bicska Maxi sorsa... A Magyarországon közismert és kedvelt „hőst” így vagy úgy, de éltették láb alól. A különös kegyetlenséggel elkövetett... Nem férhet hozzá kétség, a gorombábbik módszer koronatanúi a Nemzetiben lehetünk. Ljubimov egy rogy- gyant londoni buszba dugja Maxit. A kegyvesztett főszereplő, a régi idők dédelgetett kedvence az előadás nagy részét bandájával együtt ebben a bűzös járműben tölti. A száműzött nagy hal helyébe pedig egy kis(gaz)ember és egy vidor szajha, Peachum (Picsöm) és a nagykorúsított lánya, Polly lép. Kiforgatják és hóhérkézre juttatják a naiv és hagyományos eszközökkel dolgozó Bicskát. Az ő napja letűnt. Eljárt az idő a tegnap még korszerű, rendőr—rabló barátságon alapuló összefonódások felett. A kollektívákra szabdalt alvilágot: Kapitányt és tálkáját kiszorította az államilag jóváhagyott és támogatott bűnözés. Pea- chumben, ebben a chaplíni esendő figurában, benne lakozik a legvérengzőbb fenevad. A tömegeket mozgató és lemészárló demagógia, az emberellenes szörny szelleme. Polly pedig, az édes csitri, korunk nagy méregkeverő- jévé növi, ki magát a Nemzetiben. Mesterien árulja ki szerelmét, hogy előnyhöz juthasson és megkaparinthassa jogos, házasságlevéllel szén*. tesített örökét. Ezzel az erotikus, vonzó kis boszorkával egykor még nagyon meggyűlik a baja világunknak. Peachumné: Szép kis elképzeléseid vannak a lányodról! Peachum: A legocsmányabbak. Az a lány egy rakás puszta érzékiség! ö csak tudja. Szegény Maxi. Egyedül, javaiból kiforgatva ődöng a színpadon. Elcsábítva és elhagyatva. Értetlenül keresi helyét, de mint egy utcán felejtett múlt századi panoptikumfigura, mit sem ért a körülötte zajló világból. A glasszékesztyűs gyilkos gonosz, de „becsületes” észjárása meg kell hogy hajoljon a mindennapi polgári bűnök súlya, ereje és — ki ne felejtsük — rafinériája előtt. A zsinórpadlás könyörtelen urai... Szolnokon Sándor Pál is alaposan elbánik Bicska úrral. Az ő színpadán azonban nem palotaforradalom rántja ki a rózsalelkű bandita üle- pé alól a trónt, hanem egy különös lény. Maxi nagyobbrészt színen lehet és az előtérben tartózkodhat, fosztogathatja a női tisztességet és a férfiak pénztárcáját, irányíthatja a bandát és Londont. Meglehet, Polly itt sem nyugszik csinos kis bőrében, valamint a kolduskirály is vágyik a vérdíjra, de a Kapitány látszólag ura a helyzetnek. Látszólag ■.. Míg Pesten új rablók születtek, nőtték ki magukat és vették át az élet (a darab) irányítását, addig a Tisza-parton minden maradt a régiben. Látszólag. A Szigligeti színpadán egy rácsszerkezet az úr. Ez a hatalmas acélháló — kivételt nem ismerve — egyformán görbeszt groteszkké mindenkit. Lélegzik és figyel. Néha meglibbenti nehéz szárnyait és új képet parancsol a nézők elé. Mozgásával, tér—idő szabályzásával, a szereplők — emberekfeletti személytelenségével, misztikus ölelésével nemcsak az előadás alap- , hangulatát határozza meg. Szereplővé válik — övé a főszerep! Mert mit tehetnek azok, akik ennek a monomániás kolosszusnak fenyegetésében, árnyékában. élnek, — játszanak? Maxi Peacoc, Polly, Tigris Braun és a többiek ... Szerethetnek, ölelhetnek, rabolhatnak, zabálhatnak, csalhatnak és csalathatnak, közösülhetnek, büntethetnek, tüntethetnek, transzparenseket festhetnek, lázadhatnak és üvölthetnek, de görbedt gerincüket nem egyenesíthetik ki annyira, hogy bárki is magához ragadhassa a főszerepet. Tetteiknek, szándékaiknak határt szab ez a fémamőba. Hogy ki vezérli, ki irányítja mozgását? Talán a kegyosztó királynő, vagy valaki más? Nem tudjuk meg. Mint ahogy nem láthatjuk a zsinórpadlás munkásainak arcát sem. Kiszolgáltatva, főszereplő és „hős” nélkül kucorognak össze rablók, rendőrök, becsületes emberek az előadás végén, amikor harsogva szólalt meg az angyalok kara. Talán a végítéletet, talán a végső felol- dozást hozza? — örök titok. Zeng a színházban a kórus és betölti a nézők, a színészek szívének zugait. Akar- va-akaratlan, tudattal, vagy anélkül, de mindenki arra gondol: egy Maxival megint kevesebb. Amen. Szilágyi Andor Ki ez a rendező? Mikor Capa elhatározta, hogy hosszabb útra megy a Szovjetunióba, ezt írtam egy jó barátnőmnek: „Ismerem a magyar varázslatát — mindig hálás leszek érte. Azt hiszem, sokat változtatott rajtam. A jövőt kell szem előtt tartanom — remélem, hogy jobb lesz, de lesznek olyanok, akik azt mondják, rosszabb. Capa tudja, hogy lezártuk ezt a fejezetet. Meg fogunk inni egymással egy utolsó üveg pezsgőt. Mindig hozzátanulunk, és az operációnak sikerre kell vezetnie, hogy mind a két páciens boldogan élhessen tovább...” 1948 tavaszán ellátogattunk Petterrel, a férjemmel egy kis holywoodi filmszínházba. A „Róma, .nyílt vá- ros”-t adták. Mikor kijöttünk a moziból, megfogtam Petter karját, és a kirakathoz húztam. „Meg kell néznünk, ki ez a rendező” — mondtam. „Valaki, aki ilyet tud filmre vinni, csak áldott ember lehet.” A „Róma, nyílt város” realizmusa és egyszerűsége a szívemig hatolt. Senki nem volt olyan a filmben, mint egy színész, és senki nem beszélt úgy, mint egy színész. Sötétség és árnyékok voltak a vásznon. Néha alig lehetett megérteni valamit, néha alig lehetett felis,merni. De ugyanígy van ez az életben is — az ember nem lát és nem hall mindent. Csak azt érzi, hogy előtte történik valami, amit nem tud felfogni. Petter és én hazamentünk, és mindenkinek elmeséltem«, milyen« nagyszerű filmet láttam, és Roberto Rossellini milyen, zseniális rendező lehet. Azt kívántam, hogy ilyen filmeket ne csak I«tá_ Rábára, hanem az egész világon láthassanak az emberek milliói. Hirtelen az az ötletem támadt, hogy írok Rossellini- nek. Mert ami hiányzott neki, az egy ismert színésznő volt. Tehát ezt írtam: „Kedves Rossellini úr... Ha szüksége van egy svéd színésznőre, aki nagyon jól beszél angolul, aki a németet sem felejtette el, de franciául nem ért túl jól, és olaszul csak annyit tud mondani, hogy „Ti amo”, akkor én készen vagyok arra, hogy filmet forgassak önnel”. 1948 májusában távirat érkezett hollywoodi házunkba: „Most kaptam meg a levelét, aminek nagyon örülök ... Már régóta álmodom arról, hogy filmet forgassak önnel, és ettől a pillanattól fogva mindent el fogok követni, hogy ez sikerüljön is! Roberto Rossellini Hotel Ex- celsior, Róma.” Még ebben az évben meg. kapta Rossellini a New York-i filmkritikusok legjobb külföldi filmnek járó díját, és utána rögtön Kaliforniába utazott, hogy tárgyaljon« velem a szerződése rőL Rossellini Stromboli szigetén akart filmet készíteni velem, és én kész voltam ar_ ra, hogy belebocsátkozzam ebbe a kalandba. Rossellini Itáliája 1949 márciusában New Yorkba utaztam, hogy onnan pár napon belül továbbrepüljek Olaszországba. Azt írtam Rossellindmek: „Miattam egy nap tízszer is felhívhatsz, ha ilyen bolond vagy! Szeretek éjjel fenn lenni és beszélgetni — ugyanúgy, mint te! De ez vigyázatlanság, egy szállodá. ba telefonálni, aminek ilyen jó kapcsolatai vannak a sajtóval. Már túl sokat írtak rólunk. A házasságom tönkrement, mostantól csak veled akarok filmezni, utánad utazom, Hollywoodnak új szerelmi háromszög tragédiája van, és így tovább, és így tovább. A pletykarovatok tele vannak! Nagyon boldogtalan lennék...” „Érts meg, kérlek, és segíts! Nem volt időm, hogy elbúcsúzzam az ismerősöktől és barátoktól, arra, hogy szentimentális legyek, míg meg nem láttam Pettert a kaliforniai repülőtéren, amint ott állt, nagyon egyedül és csendesen. Ekkor tudatosult bennem az önzésem ... Itt mindenki kérdezősködik azokról a hírekről, amelyek New Yorkban kaptak lábra rólunk.” Rómába érkezésem olyan volt, minit egy álom. Sehol a világon még nem fogadtak így. Olyan volt, mint egy népünnepély — az emberek nevettek, kiabáltak, integettek, bolondoztak. Olyan sok ember volt a repülőtéren, hogy azt lehetett gondolni, egy királynőt várnak. Roberto egy nagy csokor virágot tett a karomra, aztán a kocsihoz verekedtük magunkat. 'Roberto betuszkolt a piros sportkocsijába, és egyenesen a Hotel Excelsiorba mentünk. Ott is rengeteg ember állt. Egyszerűen nem sikerült áthatolnunk a bejárathoz. Roberto azonnal összeütközésbe került a fényképészekkel, de ez nem volt újdonság. Hadonászott, így próbált meg utat tömi. Az egyik fényképész kabátjának leszakította az ujját, de a következő nap már megbánta és küldött neki egy új kabátot. Végül sikerült eljutnunk Roberto lakosztályába, ahol partyt adtak. Roberto minden barátja ott volt. Federico Fellini elbűvölő karikatúrákat akasztott a falra Róbertéról, rólam és StromboliróL Pezsgőztünk, mindenki nevetett és tréfálkozott, Roberto mindenkinek apró ajándékokat-- osztogatott. Legyőztek. Roberto azt akarta, hogy ismerjem meg az összes barátját. Meg akarta nekem mutatni Nápolyt, Caprit, Amalfit és még vagy egy tucat helyet, aminek a nevét még soha nem hallottam. Minden új volt a számomra: az ország, az emberek, a nyíltságuk, a szépség. Roberto gyors kis kocsiján mentünk dél felé. Csodálatos volt mindaz, amit Itália történelméről mesélt nekem. Ügy tűnt«, mindent tud. És amit nem tudott, azt «kitalálta. Következik: Petter levele Nem könnyű az indulás egy űj életbe. Roberto Rossellinivel a fotósok gyűrűjében
