Népújság, 1981. október (32. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-18 / 245. szám
4.NÉPÚJSÁG, 1981. október 18., vasárnap SZÍNÉSZEK - SZEREPEK - SZÁNDÉKOK Délután Báni, este Bálint (Fotó: Perl Márton) MINDENNAPI NYELVÜNK Csak nyelvi turcsaságok? Üjabban annak a nyelvi jelenségnek a tanúi lehetünk, hogy elszaporodnak nyelvhasználatunkban az erősebben toldalékolt, tehát a testesebb szóalakod. Az ily, oly, ilyen olyan helyett pl. gyakrabban halljuk és olvassuk az ilyetén, olyatén tormákat. Az inkább nyelvi szerepében az inkább- lag jelentkezik. (Elet és Irodalom, 1981. febr. 7.). Az eddig formát gyakran váltja fel az eddigelé (Hevesi Szemle. 1981. 2. sz.). A toldalékok szaporítására adnak beszédes példát ezek a „különleges'’ alaktani formák: „Gyakortább kellett találkoznom Hollókővel” (ÉS, 1981. jan. 20.). — „Sokadlagos szempontként szerepelt az etnikai folyamatok feltárása” (A Hermán Ottó Múzeum Közleményei, 1980. 89.). Egészen szokatlan formák is kialakulnak: „Sokkal sokabb mustárral” (Magyar Hírlap. 1981. jún. 28.). Hogy ezek a szóalakok nem csupán nyelvi furcsaságok, ha- hem sajátos szerepük is van, arról győz meg bennünket a mindig helyett egyre gyakrabban hallható és olvasható mindétig nyelvi szerepe. Nemcsak frissíti, ízesíti a közléseinket, hanem a mondanivaló erősítésére és nyomosítására is szolgál: „Ritka az a képesség, mely egyazon hitellel és hévvel tud felváltva mindkét forrásból meríteni. A példa erre irodalmunkban mindétig Is Móricz Zsigmond lesz” (Napjaink 1981. január 1.). — Kleist drámát is írt, bár ezt Goethe mindétig lefumlgálta" (Sütő András: Naplójegyzet). Versben kulcsszóként is Jól illeszkedik bele ebbe a versrészletbe: „Hogy viselhette volna el kegyelmező gesztusaidat,/ hisz a neked-ásott verem, be mindétig ő hullott vala/ s haja szála se görbült” (Páko- litz István: Diadal). Sokan, s nem véletlenül, régies ízt és szépirodalmi zamatot is éreznek ebben a szóalakban, A régiek és a költők nyelvhasználatában valóban gyakrabban fel-feltűnt. A közleményünk címében megfogalmazott kérdésre most már megadhatjuk a választ. Valóban nem nyelvi furcsaságokat példáznak az idézett és értelmezett testesebb nyelvi formák. S nemcsak divatból, nyelvhasználati különcködésből jelentkeznek mindennapi nyelvünkben. A választékos nyelvi formálásra törekvést és a kifejezőbb, a meggyőzőbb mondanivaló előtérbe állítását is szolgálják. Dr. Bakos József Dekoratív jelenség a színpadon. Jóvágású, kedves tekintetű fiatalember. Szemében, szája szögletében folyvást mintha huncut mosoly bujkálna. Arcvonásai mintha állandóan mozgásban lennének, mindig változást ígérnek. Megjelenésével, alakjával akár a bonviván szerepkörét is betölthetné. Hangja kellemes, mozgása könnyed, plasztikus. Mint táncos-komikus, mint a Jancsó—Hernádi-féle Csárdáskirálynő Bónija, estéről estére, délutánról délutánra aratta a tapsokat. Furcsa paradoxon: prózai színésznek készült, elsősorban annak is tartja magát. A főiskola négy esztendeje alatt nem derült ki, hogy ének- és tánckészsége folytán az a sokoldalú színész, akin manapság kapva kap bármelyik színház. — Amikor végeztem, hívott a József Attila Színház, de nem maradtam Budapesten. Kaposvárra szerződtem. Még ZSámbéki volt az igazgató. Nagyszerű évadot töltöttem a társulatnál. Prózai és zenés darabokban egyaránt jó szerepeket) szép feladatokat kaptam. Rengeteget tanultam. Közösség, csapatmunka formálta az előadásokat, éjszakai vagy hajnali — fáradtságot nem ismerő — próbákon. A színházé volt minden időm, de jó szívvel adtam.' Főiskolás koromból még emlékeztek rám, két tévéjáték ígéretes szerepére készültem ’77 nyarán. A televíziózás helyett azonban másfél esztendei katonáskodás várt rá, majd visz- szatérés és csalódás Kaposváron. Az új színházi vezetés óvatosan bánik vele, nem akarván túlterhelni. De ő éppen azt kifogásolja, hogy nem foglalkoztatják. A másfél esztendős szünet után energiák feszülnek benne, színpadra, szerepekre vágyik, ezért hagyja ott Kaposvárt. — A Kecskeméten töltött egy évadban sokat dolgoztam. Nagy feladatokat bíztak rám, csakhogy itt a világról, életünkről, dolgainkról a közölni vágyakozás igényét nem találtam meg. Én olyan színházat akartam, ahol ha kényszerülünk is megalkuvásra, tudjuk, mit akarunk. Szüleim Miskolcon élnek, én is itt jártam középiskolába. De nem ezért szerződtem az egri—miskolci társulathoz. A színház vonzott, az a munkalehetőség, ami Csiszár személyében és rendezéseiben ígérkezett. Mindig az volt a célom, hogy megkeressem azokat, akikkel érdemes együtt dolgozni. Első nekirugaszkodásom Kaposváron sikerült, itt most a második évadot kezdtem, s jól érzem magam. Mondjak példát? A Bögrében játszottam a Kamaraszínházban, amikor írásban hívatott a művészeti vezető. Szokatlannak tűnt a hivataloskodás, nem ilyennek ismertem meg Csiszár Imrét. Este leült velem. Elmondta, hogy Vang szerepét — a Sze- csuáni j ólélekben a vízárus — kellene nyolc nap alatt átvenni. Igent mondtam, mire egy rajz alapján azonnal elkezdté magyarázni a színpadi járásokat. Mindent magára vállalt velem. Végszavazott, s a Bögre előadásai mellett éjjel és nappal, kifulladásig együtt dolgoztunk. Húsz nap próbaideje sűrűsödött nyolc napba. Neki is nagyon fontos volt. hogy ne egy beugrás varázsa hasson, hogy alakításom jó legyen. Többek között ezért érzem itt jól magam. És természetesen a sikerért. Mert abból is bőven kijutott Mihályi Győzőnek. Egerben két délutánon a Csárdáskirálynőben, mint a bohókás, mókás kedvű Bóni mulattatta a közönséget, s ismételt fáradhatatlanul, ha tapssal követelték, este pedig az Egy szerelem három éjszakája főszerepében, mint Bálint, a tragikus sorsú költő ragadta magával nézőit. Egerben most ismét Van- got, a vízárust alakítja, és készül a Varsói melódia főszerepére. Foglalkoztatják. És a színész jó közérzetének forrása a színpadi jelenlét. Mihályi Győző jelen lehet, s ott is tud lenni a színpadon. Megnyerő alakításokkal hódítva közönségét. Virágh Tibor Mindenki fél... Nem sokkal azután, hogy Berlinben 1938-ban megkezdődött a „Négy pajtás” forgatása, észrevettem, mi történik Németországban. A filmet Carl Froelich rendezte, egy fölöttébb bátortalan ember. A stúdió atmoszféráját azonnal megérzi az ember. A berlini atmoszféra minden volt, csak nem jó — és nemcsak a stúdióban. Az ember mindenhol úgy érezte, hogy figyelik, kénytelenül, megrémítve. Carl Froelich egy napon elvitt magával egy sport- rendezvényre. Valószínűleg hatni akart rám. Óriási, fényárban úszó stadion volt, tele zászlókkal és sisakos rohamcsapatokkal. És végül megjelent Hitler, kislányok vették körül, akik virágcsokrot nyújtottak át neki. Hitler megsimogatta az arcukat és megcsókolta őket. Ilyen jeleneteket még ma is lehet látni a régi filmhíradókban. Az emberek felemelték a karjukat Hitler üdvözlésére. Körülnéztem, és alig tudtam felfogni, , mi történik. Froelich azt súgta nekem, hogy nekem is fel kell emelnem a karomat Hitler üdvözlésére, és én azt válaszoltam: „Miért? Nélkülem is egészen jól csinálják!" „Maga bolond/ Ezt meg kell tennie! Figyelnek minket!" — súgta, de most már nagyon izgatottan. „Ki figyel minket? Mindenki Hitlert nézi!” — véltem nyugodtan. „Engem figyelnek. Mindenki ismer itt. Nehézségeim lehetnek maga miatt. Mindannyiunkat ellenőriznek. Nagyon óvatosnak kell lennie mindenben, bármit mond vagy csinál. Itt nem tréfálnak. Mindez keserűen komoly.” Éreztem, hogy Carl Froelichnek igaza van az intelmeivel. Mindenhol kényszert alkalmaztak. Egyik nap partnerem, Hans Söhnker félrevont, és azt mondta: „Tudod, Ingrid, nem nagyon vagyunk boldogok azért, ami Németországban történik. De mit tehetünk? Hol kezdjük? Mindennap eltűnnek emberek. Aki tiltakozik, az nemcsak a saját életét teszi kockára, hanem a családjáét és barátaiét is. Tudjuk, hogy a zsidók nagy veszélyben vannak, de azokkal is így van, akik ellenszegülnek. Olyan hírek járják, hogy az embereket táborokba viszik. Milyen táborokba? — kérdezik, de nem kapnak választ. És az ember kérdezni is alig mer, mert fél a választól is. Egész Németország megbénult a félelemtől. Mindenki fél, és halálosan meg van rettenve." Mikor befejeződött a film, elhagytam Németországot. Könnyű szívvel tettem, mert tudtam, hogy állapotos vagyok. Carl Froelich sietett befejezni a jeleneteket, mert a hasam egyre nagyobb lett, és mert félt, hogy Goebbels meghívhat teára, amit én elutasítanék. Az Intermezzo utón Amerika Amerikai filmajánlatra vártam. Néhányan már érdeklődtek Hollywoodból. De csak szerződési ajánlatokról volt szó, nem konkrét filmajánlatokról. Nem speciális szerepet javasoltak, hanem olyan szerződést, amellyel több évre egy stúdióhoz kötöttem volna magamat. Mindent el kellett volna játszanom, amit mondanak. Ezt nem akartam, és ezért minden eddigi szerződési ajánlatot elutasítottam. Ekkor készültem gyermekem születésére is. Soha nem jutott volna eszembe, hogy a nyilvánosság csodálkozik azon, ha egy fiatal színésznőnek, aki boldog házasságban él, gyermeke születik. Nem vártam azt sem, hogy akadnak olyan emberek, akik azon a véleményen vannak, hogy a gyermek árt a színésznő karrierjének. Később nagyon meglepődtem, amikor Amerikában mindenki megdöbbent azon, hogy gyermekem van. „Úristen, gyereke van" — kiáltották meglepetten a hollywoodi főnökök. „Nem szabad a gyerekkel fényképez- tetned magad, és az újságíróknak se említsd soha, hogy anya vagy." Még a házasságom előtt, 1936- ban forgattam Svédországban az „Intermezzo"-t. Egy háromszögtörténet volt, amelyben egy zongoraművésznőt játszottam, akit szenvedélyes kapcsolat fűz egy nős hegedűművészhez. Amikor a svéd változatot 1937- ben amerikai felirattal bemutatták az Egyesült Államokban, ezt írta a Los Angeles-i „Daily News” a főszereplőnőről: ' „Nemcsak szép, ami Hollywoodban egyáltalán nem különlegesség, de megvan az a ritka képessége, hogy meggyőzzön egyszerűségével. Megvan hozzá az adottsága, hogy nemzetközi sztár legyen, a hollywoodi producernek meg kellene próbálni Amerikába hozni.” Nem tudom, hogy a későbbi producerem, David O. Selznik olvasta-e ezt a kritikát, de volt egy figyelmes munkatársnője, Kay Brown, aki a New York-i irodáját vezette, ö állandóan figyelemmel kísérte a külföldi filmeket, hogy anyagot találjon Selzniknek, aki megfilmesítheti ezeket az amerikai piac számára. Látta az „Intermezzó”-t, el volt ragadtatva, írt Selzniknek, és azt tanácsolta, készítse el az amerikai változatot. Selznik táviratozott neki, hogy kössön velem szerződést, és hozzon Amerikába. Borzalmas hóviharban repült Kay Brown egy ügyvéd kíséretében Stockholmba. Ami ezután történt, azt jobb ha őtőle olvassuk: „Ingriddel és a férjével, Petterrel a lakásukon találkoztunk, és elkészítettük a szerződést. Ingrid egy szót sem szólt. Egy fotelben ült, és ruhát horgolt a gyermekének. Ránéztem Ingridre, aki egyáltalán nem törődött a szerződéssel, hanem a horgolással volt elfoglalva, és azt gondoltam: Ki tudja, jó-e neki, ha kiemelem a környezetéből. Olyan nagyon otthon volt ott, hogy egyszerre lekiismeret-furda- lásom támadt, amiért Amerikába akarom telepíteni...” Következik: Egy idegen világban. Távol a valóságtól Szülők és nevelők műsorának nevezik a televízió Családi kör című programját. Ez még rendben is lenne, létjogosultságát nem is vitathatjuk, hiszen szükség van egy olyan produkcióra, amely okos tanácsokat ad a gyermeknevelésben közösen érdekelt felnőtteknek. A baj csak az, hogy a hajdani ígéretes vállalkozás ma már aligha tölti be eredeti szerepkörét. Színvonala fokozatosan csökkent, s pillanatnyilag úgy tűnik, hogy soha nem volt ilyen mélyponton, mint most. Pontosabban fogalmazva: egyre torzabb kópiája lett a hétköznapok valóságának. Csütörtökön este érdekes kérdéskört választott a szerkesztő Kelemen Endre. Arra akart választ adni. hogy a társadalmi különbségek miként tükröződnek az oktatási intézményekben. Mi tagadás, ennél izgalmasabb téma aligha létezhet, persze csak akkor, ha nem feledkezünk meg az elemzés, a boncolgatás, a sokrétűség igényének következetes érvényesítéséről. Ebben az esetben — s ez elszomorító — az „elfeledkezésnek” lehettünk tanúi. A rosszul megírt jelenetek bántóan sutákká formálódtak, olyannyira, hogy legtöbbjüket megmosolyogtuk. Nem részletezünk, csak arra utalunk, hogy mennyire abszurd helyzet az, ha egy egész tantestület szinte remeg a befolyásos apuka bosszújától. Az egészben az a megdöbbentő, hogy ebben az alkotógárda sem talált kivetnivalót. Természetesen nemcsak szót kér, hanem kap is — méghozzá tobzódva a bőbeszédűségben — Ranschburg Jenő piszcholó- gus is, aki úgy kerüli a fontos motívumokat, mint macska a forró kását. Így aztán a nevelők és a szülők egyszerre csodálkozhattak, s joggal kérdik velünk együtt, hogy mikor újul már meg a matuzsálemi kort megélő, egyre vérszegényebb műsor. (pécsi) C A zene diktátora A címben foglalt különös vélemény nem a sajátom. Vagy a kedd esti portréfilm alanya Gulyás György, vagy a riporter Szilágyi János fogalmazott így a beszélgetés során, amelyből egy erős — sokak szerint túl erős! — karakter rajza bontakozott ki. A méltán világhírű debreceni Kodály kórus kemény kezű, „akarriok” karnagya idézte fel rövid félórában életpályáját: sikereit és bukásait. Keveseknek adatik meg, hogy ennyi kudarcról, felemelő győzelemről adhasson számot magának és a világnak, de adódik a kérdés: vajon a tévénéző mivel lesz gazdagabb, ha egy-egy ilyen szilárd egyéniséggel töltheti estjének kései szakaszát. Hiszen tucatnyi riport, portré, írás és film szólt már — sokszor tragikus sorsú — olyanokról, akik környezetükért dolgoztak, de épp az nem fogadta be őket. Ez sem volt más, de két kijelentés, egy szó és egy mondat talán jobban megvilágította ezeknek a személyiségeknek belső rejtett motivációit, mint eddig bármi. Hiszek — mondta a kemény módszerei miatt elviselhetetlennek kikiáltott karnagy. (Szilágyi János azonnal lecsapott. Miben? Mióta párttag?! Gulyás megmagyarázta. Ehhez semmi köze az ő hitének: számára ez nem világnézeti kérdés, hanem magatartását meghatározó tartalom. Ebből nyeri erejét, kitartását, nyűhetetlen energiáját. Ezért maradt a pályán, s ezért tudott lemondani álmáról, a Debreceni Zeneakadémia megteremtéséről, pontosabban vezetéséről. (Az idea megvalósulásának egyetlen feltétele volt: ő nem lépheti át az intézmény küszöbét, menjen nyugdíjba. Vállalta.) Megtette, mert hitt: önmagában, tettének helyességében, igazságában és még egy dologban. Ezt már az utolsó filmkockákon fogalmazta meg: „Az egyén boldogulhat, de maradéktalan csak azzal a közösséggel együtt, amiért ügyködött..." (szilágyi) Eszterházi rögtönzés vagy operakomédia? A Hilton Szálló Dominikánus-udvarában játsszák mostanság Budavári vigasságok címen azt a kétrészes operakomédiát, amely végül is pénteken este tíz után volt látható a tévében. Moliére-i ötlet, Romhányi- módra — kajánkodnék, ha az énekesek és a zenészek a keretjáték ellenére nem nyújtanák azt, ami művésziekben valóban telik tőlük. Zempléni Mária, Hámori Ildikó, Gáti István, Rozsos István jelmezesen és stílusosan idézik a rokokónak ezt a nagyon is csinált világát. Azzal együtt, hogy a megszólaló zene abba a köny_ nyed lelkiségű, ám a hangok tekintetében igencsak igényes és művelt környezetbe visz el bennünket, ahol a művész jól megélhetett a nagyúri kegyekből. Ráadásul még játszhatta- járhatta egyéni bolondériái- nak, szenvedélyeinek ilyenolyan rögös útját. Az énekesek belépnek és kilépnek, ilyenkor elzengik azt a nekünk szentelt áriákat, amelyek a mai fülnek mindig is úgy hangzanak már, mintha Mozart lenne valamennyinek az apja — akár balkézről is. Ám ez a keret játék! Rom- hányi Józsefnek iTlin egy sajátos stílusa: a jó fülű és jókedvű író mindenre talál valami ötletet, szobi csaklást. Olyat, amire a közönségből - kibuggyan a nevetés. Ebben a kéretjátékban ez a stüus, a kiszólásoknak, az apróbb- nagyobb gügyeségeknek ez a néha kopottas láncolata nem vette úgy körül az énekeseket, hogy a hangulatot a ravasz Terézia, a gömböly- ded és túlparókás direktor, meg a dadogó súgó megjelenése a kívánt mértékben emelhette volna. Ezen belül Gálvölgyi János sem tudta feladni azt a mai magát, aki minden sült, vagy sületlen poénra várja a tetszést. Pedig Szinetár Miklós az ötletből kihozta azt, amit ki lehetett „rendezni” ott, a témának is, a kornak is szokatlan-idegen környezetben, a Hiltdh udvarában. (farkas)
