Népújság, 1981. október (32. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-18 / 245. szám
NÉPÚJSÁG, 1981. október 18., vasárnap 3. Tengelyig sárban a knmbájn RÁKHÁTI RIZSARATÓK Nem könnyű a kombájnos- nak, de cseppet sem bánja: jó a termés — jó a kereset. (Fotó: Perl Márton) Gyorshír a Hevesi Állami Gazdaságtól: kitűnően halad a rákháti rizstelepen a betakarítás. öt, erre a speciális feladatra jól előkészített kombájn dolgozik az idén különösen jó termést hozó rizs aratásán. Bakó Ferenc, az állami gazdaság igazgatója néhány perce érkezett vissza a központba az ültetvényről, s mielőtt mi is kiindulnánk, ad egy kis ízelítőt a legfrissebb helyzetről. — Azt talán mondanom sem kell — hiszen már többször volt róla szó —, a maga nemében egyedülálló a helyzetünk: a rákháti telep a föld — tudomásunk szerint — legészakibb fék' vésű rizsültetvénye. Sokan megkérdőjelezték már, hogy egyáltalán van-e értelme ezen a szélességi fokon rizs- termesztésnek, és nem is egészen alaptalanul. Biztosra ugyanis sajnos nem mehetünk, az viszont szintén igaz, hogy ez a terület semmilyen más növénykultúra számára nem lenne alkalmas. A telep viszont már régen elkészült, és felszámolni még kevésbé lenne kifizetődő. Különösen ha a mostanihoz hasonló terméseredményt sikerül elérni. Hogy milyen is ez az eredmény, arra már odakint, a helyszínen, Mészáros Istvántól, a fiatal ágazatvezetőtől kapunk részletesebb felvilágosítást. Az ültetvény szélén állunk, a keményen fújó, hideg őszi szélnek semmi sem állja útját ezen a sík vidéken. Bele-belekap a szóba is, s hogy el ne vigye, erősebb hangnemre váltunk. Így alakul ki a kép. Idén 208 hektáron termeszt rizst a gazdaság, ezúttal- a „Szarvasi Karcsú” és a „Nukleoriza” fajtákból. A korábbi évek meglehetősen szűkös, 4—9 mázsa hektáronkénti termésátlagai után most végre a várakozásnak megfelelő eredmény re számíthatunk. Végeredmény ugyan természetesen még nem áll rendelkezésünkre, de könnyen elképzelhető, hogy a mostani termés megközelíti, esetleg meg is dönti a hektáronkénti 25,6 mázsa rákháti csúcsot. — Egy szavunk sem lenne — mondja az ágazatvezető —, ha mindig számíthatnánk hasonló eredményire. Sajnos azonban, a statisztikai átlag alapján öt évből esetleg kettő jó. Remélhetjük azonban, hogy ez a helyzet rövidesen megváltozik: a múlt év óta a KITE Termelési Rendszerhez tartozunk, és ennek ' keretében jelentős erőfeszítéseket teszünk új (olasz és japán) technológia bevezetésére. Mindemellett azt sem hall. gathatjuk el, hogy szerencsére ebben az évben a rizs- termesztés számára kimondottan kedvezően alakult az időjárás: a legideálisabb -időben kerülhetett sor a vetésre, és az aratást lényegében egy hónappal korábban kezdhették meg mint az elmúlt évben. Ennék megfelelően alakult ki végül ez a jó termés, melynek egyik betakarítója Cékmány Béla. — Számomra egyáltalán nem szokatlan ez a munka — mondja a. fiatalember. — Tizenöt évvel ezelőtt lettem szerelő, a kombájnra pedig tavalyelőtt jelentkeztem először. Búzát aratni Szlovákiában is voltam ezen a nyáron, ami pedig a rizst illeti, a talaj most nehezebb, mint az elmúlt esztendőben volt, lényegesen vizesebb, tengelyig fekete sárban járunk, és ez igencsak próbára teszi a gépeket. Szerencsére jól felkészítettük őket, de kisebb-nagyobb javítanivaló így is akad. A termés viszont, ahogy azt már Mészáros Pista is elmondta, most szépen alakul, és ez nekünk pluszban is jó, mert óra- és teljesítménybérben dolgozunk, napi 10 11 órát, és így mintegy 300 forintot tudunk keresni egy nap alatt. Ha -már Rákháton járunk, nem jöhetünk el úgy, hogy ne váltanánk néhány szót Deme Ignác bácsival, a legrégibb rizsőrrel. Tőle azt kérdezzük, miilyen is az igazán jó rizsőr. — Hogy milyen? — kérdez vissza, majd elgondol- koztatóan válaszol: — A jó rizsőr az olyan, hogy csak annyira végzi rosszul a munkáját, hogy az jó le' gyen... Ezúttal — a jelek szerint — ezt most sikerült megvalósítani a rákháti ültetvényen, ahol, ha a további munkát nem gátolja eső, keddig befejezik a rizsaratást. B. Kun Tibor SZABÁLYTALAN PORTRÉ Átadtam a marsallbotot.. (Fotó: Perl Márton) Ha nem állna ott a bejárati ajtó névtábláján, hogy Virág László, a lakásba lépve azonnal megállapíthatná az ember: ebben a Egészségház utcai lakásban katonatiszt él a családjával. A szobai vitrinben miniatűr harckocsik, apró lövegek, fegyverekkel díszített emléktárgyak sorakoznak. Az üveg mögött pedig ott díszeleg egy aranyozott markolatú, igazi mestermunkáról árulkodó hüvelyű kard. Az egri ezred és a helyőrség parancsnoka kapta nyugállományba vonulásakor. Az igazi katonaembert ne. héz elképzelni civilben, hirtelen meg is lepődöm, amikor Virág László ajtót nyit. Tartása még mindig olyan feszes, mint amikor az ünnepi koszorúzásokon tisztelgésre emelte a kezét. Csak most könnyedén öltözve, pu_ lóverben tessékel be az otthonába. Természetesen mivel is indulhatna a beszélgetés^ mint egy kis hangulatadó szójátékkal. — Ezredes elvtárs, kérek engedélyt másodmagammal benntartózkodni...! — Ugyan már — neveti el magát a katonás szigoráról ismert parancsnok —, fog. laljanak helyet, s beszélgessünk kényelmesen. Hát akkor, vágjunk a közepébe. — Mi a nehezebb: kezdeni, vagy befejezni egy katonai pályafutást? — Harminckét évi szolgálat után, azt hiszem, befejezni ... — gondolkodik el. — Befejezni, mert amikor még kiskatona valaki, s erre a hivatásra esküszik fel, látja maga előtt a jövőt, a perspektívát. Nyugdíjasán meg már csak, mint ahogy mo6t én is teszem, visszaemlékezik az ember. A beszélgetés fonala a múltba kanyarodik, vissza a harmincas évek közepéig amikor az Atkár melletti Kürti-tanyáról iskolába kezd járni egy parasztcsalád fia. Aztán jön a háború az iszonyú pusztításával, a leventeszolgálat, a szökések és a bujdosások. Majd a világégés olyannyira várt vége, amikor már azért kellett ka-- tonának lenni, hogy az ember örök kincse lehessen a béke. — Tulajdonképpen nem akartam én hivatásos katona lenni, de amikor — hogy minél hamarabb túllegyek a szolgálaton — önkéntesnek jelentkeztem, Nagykanizsán egy tisztjelöltekből átló ezredbe kerültem, onnan meg a pécsi katonai iskolára. Jól fogott az agyam, kitűnően tanultam és végeztem, úgyhogy mindjárt ott is fogtak tanárnak. Nohát, életem legnehezebb időszaka volt ez: örökké tanulnom kellett, hogy taníthassak, jól taníthassak másokat. Hét év után kerültem el a dunántúli városból, különböző katonai beosztásban dolgoztam, míg végül 1962-ben ide kerültem Egerbe. Abba a városba, ahová gyermefcfejjel sohasem jutottam el, öreg katonaként kellett rájönnöm, hogy ez a világ legcsodálatosabb városa, amelyet nem hagynék el soha. Ragaszkodom hozzá, mint a családomhoz, a feleségemhez, a gyermekeimhez, akik olyan hátteret biz. tosítottak a munkámhoz, amilyen kevés embernek adatik meg. Boldog vagyok, hogy annyi mindent elértem — egyéni és közösségi örömöket, kitüntetéseket, eredményeket — a katonai életben. Amennyire egykoron nem akartam katona lenni, annyira kezdeném most újra ezt az utat, a kisbakaság- tól a parancsnoki beosztásig. — Ügy tartják önről, hogy kemény katona, szigorú parancsnok volt... — Igen, ezt én is hallottam ... Induljunk ki onnan, hogy a hadsereg mindig „veszélyes üzem” volt: milliós értékű felszerelésre, fegyverre, lőszerre kell vigyázni, s nem utolsósorban az emberi életre, a parancsnok felelősségére bízott kiskatonákra, tiszthelyettesekre, • tisztekre. A kiképzéshez, az állandó készenléthez, a haza védelmének biztosításához rendnek és óramű pontosságával működő szervezetnek kell lennie minden alakulatnak. Bizony, többnyire elkel a szigorúság de mit mondjak: saját magammal is éppolyan szigorú voltam, mint mások. kai szemben, mert egy parancsnok csak így követelheti meg a munkát, a feladatok pontos teljesítését. A szigorúság azonban, ezt hadd tegyem hozzá, soha nem ment a beosztottaim „rovására”, minden katona mögött láttam az embert, akinek gondjai lehettek, akinek segíteni kellett valamiben, akit nevelnünk kellett az életre. Ügy érzem, sok munkám fekszik abban, hogy ma közismerten jó körülmények között szolgálnak, készülnek a fiatalok a hadseregben. — S ennek a sok-sok munkának a gyümölcsét, a megérdemelt pihenőéveket kezdte most el a „szigorú parancsnok”. Hogyan teltek az első napok? Elneveti magát, mielőtt válaszolna. — Szigorú időbeosztással... ! — mondja. — Szóval, furcsa érzés volt, hogy miután átadtam a marsallbotot az utódomnak, másnap reggel nem kellett bemennem a laktanyába. Aztán rájöttem, hogy így több időm jut a családra, az unokákra, a zenehallgatásra, az olvasásra, a hobbikertre és az utazásra, az autózásra. Jövőre nagy terveim vannak: pártmunka a 9-es körzetben, társadalmi tevékenység a városért, városomért, hiszen időm lesz bőven ... Amikor búcsúzunk, még mindig nem tudom elfelejtet ni katonás megjelenését. Ezért is kérdezem meg, hogy mikor veszi fel legközelebb az egyenruhát. — Amikor olyan alkalomra, rendezvényre hívnak, ahol mint katonára számítanak rám, mindig és örömmel! Szilvás István Egymilliós bisztró HÄT ELKÉSZÜLT. Végre ünnepelhetett a község ap- raja-nagyja. Amit olyan hosszú évek óta annyira vártak, valósággá lett. Tódultak az emberek új bisztrót látni. Az üzlet fiatal vezetője vonzó terveket szőtt, mi mindent rendeznek majd az igazán korszerű, külsőre is szép, ha úgy tetszik: minden igény kielégítésére alkalmas vendéglátó helyiségben. Az áfész több mint egymilliót költött arra, hogy a bisztró olyan legyen, amilyen lett. Ügy mondták: régóta élő, ismételten megfogalmazott igényt elégített ki azzal, hogy nem is olyan régen, június első napjaiban ünnepélyes körülmények között átadta rendeltetésének Szűcsiben az újjávarázsolt vendéglőt, szórakozóhelyet. Második osztályba sorolták, ami önmagában is jelzi, hogy nem valamiféle kocsmapótlónak szánták. A berendezése, felszerelése olyan lett az üzletnek, ami — ahogy szokás mondani — nem falusi szintű. Mert erre is érzékenyek vagyunk manapság: ne csak a városba „teperjenek” mindent az illetékesek, hanem becsüljék meg a falut is azzal, hogy városi igényűnek tekintik. Rendeztek már a bisztróban hetvenszemélyes esküvői lakomát. De a hajdani kisdiákok is összejöttek ide, hogy az eltelt évek után visszaidézzék korábbi önmagukat, nevelőiket, iskolájukat. A nyitás után még előfizetéses étkeztetést is nyújtottak, összesen tíz embernek. Átmeneti időre az öregek napközi otthonának az ellátását is rájuk bízták. Ment minden, mint a karikacsapás. Az emberek, a község lakói büszkén nézték meg arra jártukban az új bisztrójukat. No, lám, már nekünk is van ilyen, állapították meg nem kis örömmel. Nemcsak a szomszéd községbelieknek. Aztán ... ? Mintha elvágták volna. Az előfizetők száma kopni kezdett. A főzést abba kellett hagyni. Ráfizetésből ők sem tudnak megélni. A konyhát bezárták. Aki enni akar, kaphat pogácsát és szendvicset. Ez sem semmi. Aztán van még a fagylalt. Ha jó az idő. A presszógép naponta nyolc-tíz duplát főz, mert többet nem rendelnek a kedves vendégek. ITT TARTANAK MA. Sőt! Már két hónappal a nyitás után is ez a helyzet alakult ki. Megépült, felfrissült több mint egymillióért egy „minden igényt kielégítő” helyre kis vendéglő Szűcsiben, mert az áfész vezetői az oly sokszor megfogalmazott „helyi igényeket” ki akarták elégíteni és . t . A helyi igények szinte a nullára estek visz- sza, mihelyt nem volt mit ^igényelni” tovább. Akárha az elkényeztetett gyerek megkapja az éppen most kért újabb játékát. Egy nap és beleun. Üjabbat kér, követel helyette. Nem a szűcsieket akarom bántani, ök pontosan úgy cselekedtek esetünkben, ahogyan tették ezt korábban mások is. Az áfész vezetőit sem tudom igazán hibáztatni, hiszen nekik maximális kötelességük a tagság igényének maximális kielégítése — ellátásban, minden egyébben. Azért vannak. Azt az egymilliót sem máshonnan kérték, „kunyec rálták” a fogyasztási szövetkezet tagjai. A sajátjukat használták fel. Tehát nem valamiféle nemzeti ajándékot vettek át a bisztró képében. De még sincs ez rendjén. Valamiféle fura versengés kezdődött el és terebélyesedik ki nemcsak ®yöngyös környékén, hanem szerte e kis hazában. Mutassuk meg a szomszédnak, a jó ismerősnek, és a nem jó ismerősnek is, mire telik nekünk. Épületben, eszközökben, gépekben, annyi minden másban. Mert ha nekik van, a szomszédéknak, akkor legyen nekünk is. Ne húzhassa el a száját senki, ha ide látogat a mi portánkra. Nem jó ez így. Messze más ez így, mint amit mi ésszerű takarékosságnak szoktunk mondani. Ha valaki csak a saját pénzét szórja „nagy úri” kedvtelésében, az sem okos dolog, de hát azt tesz a pénzével, amit akar. Ha viszont a közösségét használja nem feltétlenül reális meggondolások szerint, ezt már látni és szó nélkül hagyni, enyhén fogalmazva is: vétek. Hagyjuk abba a „rongyrázást” itt is, ott is, presszóügyben és bisztróügyben, Szűcsiben és Szajlán, Gyöngyösön és Egerben, és becsüljük meg forintjainkat azzal is, hogy jól meggondoljuk, mire adjuk ki. Az igény még attól nem lesz valóban igény, ha ugyanazt a kívánságot többen, többször és több helyen is megfogalmazzák. Illetve: az ilyen igény még lehet irreális. Szoktam mondani, nekem is jól jönne néha egy sárga tengeralattjáró. De hát mit kezdenék vele — tenger nélkül. Igényeljek hozzá még egy tengert is? Tehetném, de — honnan? Nevetséges ez a sárga tengeralattjáróra vonatkozó igényem? A TÜLZÄS azonban nemcsak tengeralattjáróra értendő. G. Molnár Ferenc,, NAGYJAVÍTÁS UTÁN Ismét a kiskörei Szombaton reggel ismét megnyitották a vízi járművek előtt a kiskörei vízlépcső hajózsilipjét. A Közép-Tisza- vidéki Vízügyi Igazgatóság a létesítmény első nagyjavítása miatt szeptember 25-én zárta le az átkelőszakaszt. A karbantartók 21 nap alatt kemény munkát végeztek. A zsilip két végét először elzárták a víz elől, a köny- nyűbúvárök a mélybe ereszkedve átvizsgálták, hogy a zsilip úgynevezett támka- puinak mozgatását nem akadályozza-e a víz által idesodort kődarab, fatuskó, s a lezárás után kezdték meg a víz kiszivattyúzását a zsilipkamrából. üzemel i hajózsilip A mederfenéken felhalmozódott iszapot, hordalékot úszökotróval eltávolították, a fémszerkezeteket gondosan átvizsgálták, elvégezték a szükséges olajozásokat, felújí- tásolcat. A hajózsilip nagy felületű fémrészeit cinkporos festékkel vonták be, így védik azokat a rozsdásodás- tól. A hatévenként esedékes vizsgálat elvégzését követően a hajózsilip mobil réstót száraz próbának vetették alá, s mivel a berendezések szakszerűen, zavartalanul üzemeltek, megkezdték rfea zsilipkamra újbóli feltöltését vízzel, így szombaton reggel hat órától ismét áthaladhatnak a vízi jármüvek a kiskörei vízlépcsőn.
