Népújság, 1981. október (32. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-17 / 244. szám
A klBfiú kezéből úgy hullott a járdára a lerágott alma csutkája, mint az érett vadgesztenye a fáról. Az anyuka közben még szippantott egyet a cigarettájából, aztán ledobta a lába elé, gondosan eltaposta, még néhány twisztes bokamozdulatot is végzett a már kihunyt parázs holt hamuján, majd papírzsebkendőt rántott elő táskájából. Megtörödte csemetéje orrát és az immár feladatát teljesített zsebkendőcske, hogy meglegyen a magyar igazság, harmadikként odakerült a csutka és az egykor volt cigaretta maradékai mellé. A rinocéro6zt meg kipusztulás fenyegeti. Fehér, vagy széles szájú rinocérosz meg már alig van a világon. A srác még egy nagyot falt a sonkás zsemléből, aztán gömbölyűre gyűrte a stamiclit — pardon: a papírzacskót — és határozott mozdulattal, jobb külsővel a ház sarkának a tövébe lőtte élesen, védhetetlenül. E fiúból, bárki meglássa, csatár lesz a magyar labdarúgás egén. Mire hírnevet szerez „az magyar névnek”, addigra a rinocéroszok ki is pusztulnak. Azt hihetik tán, hogy megártott nékem a sok kis film a nagyvilágból, mert hogyan is keveredhet össze és máért egy témában a sta- nicli, az almacsutka meg a rinocérosz? Mert egyazon témáról van szó! Arról, amelyről a televízió tizenkét részes filmet forgatott az UNESCO megbízásából: a megsebzett bolygóról és annak védelméről van szó, a környezetvédelemről, amire törvény van, amit a honatyák vitattak, ami immáron világátfogó mozgalom: S. O. S __ Cs ak nem a lelkeket keli megmenteni, hanem az embert a megmentett környezete által. Tudom, még mindig nem világos eléggé, hogy vajon nem valamiféle újságíró ha- tásvadász-fogás hozta e közös címbe és közös írásba is a staniclit és a rinocéroszt, avagy valóban, az élet valóságában is egymás mellett, együtt van a helyük valahol a világ dolgainak rendjében. Jómagam az utóbbit vallom. Mert ugyan a rinocérosz Afrikában és ha van még, hát Szu- mátrán él, az ominózus csutka, meg a stanicll kis városom főutcáján lelhető fel fölös mennyiségben, ám éppen az utóbbi pusztítja el az előbbit. Az emberi hanyagság az élővilágot, amelynek természetszerűleg md is tagjai, sőt állítólag legmagasabb „rangú” tagjai vagyunk. — „Hiszen gyerek még a szentem" — mondja pironkodva a nagymama, és lehajol az eldobott cukros zacskóért, hogy én szégyellem el magam, mit jár a szám, és ha már jár. miért nem én hajlok le azért a vaoak-kacat papirzacskőért. Gyerek a szentem? Az. Magyar gyerek. Mert a német gyerek, meg a japán gyerek meg még jó néhány náció gyermeke, amikor már nagyobbacska, ért a szóból, s mert már értett a szóból nem dobálja el megúnt. megrágott, fölössé vált holmijait: se a játékot, se a szőlőfürtöt, se a staniclit. Ügy nevelik, úgy nevelték. Hogy tisztelje a környezetét, s benne saját magát, mert hogy nem is akkor lett emberré az ember, amikor a fáról, hanem amikor a szemétdombról Jött le, végleg otthagyva szemetes, szennyes világát Tisztaságot emberhez méltó környezetet teremtve magának. Már ha tudott és ahol tudott. Elképesztő, hogy a kis és nagy, az új és a régi lakótelepek meg a környékük, hogyan hemzsegnek a szennytől és a piszoktól. A ház lehet régi, a falak lehetnek ütöttek- kopottik, lehet gond és baj akár a komforttal is, de fel nem foghatom, hogy egy ház, egy háztömb szemetének színe-virága ott díszelegjen és árassza illatnak aligha nevezhető szagát járda- vagy utcahosszat. A rinocéroszokat meg ugye kipusztulás fenyegeti. Jó ismerősöm meséli: kis kertet ültettek néhányan a betonsílósze- rú társasházuk elé. A gyerekek — követvén néhány felnőtt példáját — sorra-rendre kitaposták a pénzben sem olcsó virágokat. Vandalizmus? Bármily furcsa, az még magyarázható lenne. A pusztítás vágya is — sajnos — emberi. Fel lehet venni a harcot ellene, emberi, vagy az emberi törvények adta eszközeikkel. De mit lehet kezdeni azokkal a gyerekekkel, akik csak úgy, mert a dáliákon át közelebb és gyorsabb, csak úgy, oda sem figyelve, rá sem gondolva taposták össze a tenyérnyi kertet? Amelyben emberi munka testesült meg. Amely agy kis darabka természet volt Környezet, ha úgy tetszik. Amit védeni törvényt hoztunk, de amire nevelni, mármint a munka becsületére és a környezet védelmére, mintha elfelejtenénk. Nos, eme kissé hosszúra sikerült bevezető töprengés után szóljak a lényegről is: hogyan került a rinocérosz az asztalra a stanicli mellé. Vélem, nem kell ezt most már hosszan fejtegetnem. Az ember e földön, amelyen kialakult s amelyen jelenlegi tudásunk szerint a világmindenségben minden bizonynyal egyedül lehetséges az élet. ezen az életet adó bolygón, az ember egyetemlegesen és egyenként is felelős e lakhelyért. Amelyen kívül nincs is más a számára. Amelynek emberinek kell maradnia — a természetet átalakítani képes és át is alakító ember józan értelme, saját jól felfogott értelme okán és miatt. A rinocérosz is az embert védi. Mint természeti lény, mint a körülöttünk levő természet része. Azé a természeté, amelybe bele- születtünk, s amely nélkül mi magunk sem létezhetünk. Mindaz, amit benne védünk, az önmagunkat szolgálja. Soha nemesebben önzőbb cél, mint a környezetvédelem, nem volt az emberiség történetében, mert önmagát akarja, és reméljük, tudja is megvédeni. Általa. Csakhogy ehhez nem állami milliók, nemzetközi milliárdok kellenek. Mert a pénz igenis és ebben az esetben sem boldogít. Minek a pénz, ha nincs, aki okosan, helyesen felhasználni tudja? Minek a pénz, ha az ember nem képes használni? Az értelmet, az emberi szellemet és a jellemet kell hozzáformálni, ránevelni a közvetlen környezete védelmére, kis mikrovilágában felfedezni a makrokozmosz nagyszerűségét, egyetlen virágágyásban fellelni a végtelen őserdők, a természet színpompájának minden szépségét. És ekkor még a kevés pénz is sok. ha elég nem is lehet, sőt ekkor még pénz nélkül is megtehet olyat az emberi közösség, amit ha nincs hozzá a lélek, pénzzel se tudna megvalósítani. Érdektelen lesz az a felnőtt, akit gyerekkorában arra sem tanítottak meg. hogy közvetlen környezetét védje, óvja, tartsa tisztán. Mint is kívánhatnánk, hogy megmérje és felérje ésszel a végtelent az, aki az araszt sem képes átlátni? Mindaddig, amíg staniclikat dobálnak el é6 almacsutkát a szentem kis- gyerekek, pusztulni fognak a rinocéroszok és a dáliák. Az emberiséget mi ne Afrikában védjük, hanem a saját lépcsőházunkban. Mégha az nem is olyan egzotikus. Utóvégre minden bérház udvarára nem terelhetünk oda egy-egy rinocéroszt, hogy azok általunk ott megvédessenek. De, ha igen, hát előbb szedjük fel előlük a staniclit.
