Népújság, 1981. október (32. évfolyam, 230-256. szám)

1981-10-17 / 244. szám

8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 19®1. cktóbar 17., szombat Juhász Gyula: ősz Radnáti Miklós: őszi vers Opálaa színei bágyadt ködében Leszáll reánt a kora alkonyat. Kései tfizrócsák nyílnak a réten, S az égen a mély csBndeaség fogad. Nagy topolyafák gallya hnllong gyéren, £s sötétben hallgat a tó, 8 a kolomp úgy méláz a lomha légben, Mint altató. Hűs szele húz át az ősznek a réten. Fázik a lelkem, érzi a deret, Keresnék valamit a messzeségben, Kihunyt fényt, elnémult üzenetet... Oly hirtelen borait az est fölébem, 8 az ősz oly gyorsan rámtalált, Ogy állok itt a hervadó vidéken, Mint a topolyafák. József Attila: Menekülj, te szegény, most amikor szőllők sárgásra érett fürtjével súlyosul kedved. Ilyenkor ősszel hagyd ott a mezőt és az erdőt, bársonyos fáld és a bokrok melyek alatt a kedvest Ölelted meghalnak most; a hajló nagy fű ahová remegve csókra terítetted száraz és sárga. Hagyd ott a mezőt, az erdőt és gyere a házak közé, a városi fák hullása nem oly ve8zejtő: csak az égre és a tetőkre ne nézz! mert fáradt Madonnák ülnek a házak fOIOtt és arcukról dől a szomorúság. Ősz Tar ágak-bogak rácsai küzótt kaparásznak az őszi ködök, s vaskorláton hunyorog a dér. Fáradtság üli a teherkocsit, de szuszogó mozdonyról álmodik a vakvágányon, amint hazatér. Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb tollászkodik és hosszan elborong. A küvfln nyirkos tapadás pezseg. Batyuba szedte rongyait a nyár. a pirosító kedvű oda már, oly váratlanul, ahogy érkezett. Ki figyelte meg, hogy, míg dolgozik, a gyár körül az ősz ólálkodik, hogy nyála már a téglákra csorog? Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell, de nem hittem, hogy Itt van, ily közel, hogy szemembe néz s fülembe morog. VANDORENEK Nyugat-európai és tengerentúli magyar költők A modern magyar líra fejezeteiből A fiatal Nyugat költői Evekkel ezelőtt írta Illyés Gyula: „A magyar irodalom ötágú síp, összehangolatlan. Eléri még vajon a mi nem­zedékünk, hogy egy jó mun­ka mind e nemcsak külön- külön, de más és másként is szóló sípot egyszer ismét összehangolja, illetve az el­dugulástól megmenti?” Kiváló költőnk, okkal ag­gódhatott a decentralizáló- dott magyar irodalom ter­mészetes fejlődéséért. Figyel­meztetése óta a helyzet érezhetően javult, csökkent az „eldugulás” veszélye. Pél­dázza ezt az egyre gazdago­dó kipesolat a szomszédos országok magyar irodalmá­val. A legtartósabb közöny a nyugati magyar irodalom sor­sát kísérte, hosszú ideig lé­tezéséről is alig vettünk tu­domást. Néhány éve aztán ablakot nyitottunk irodal­munknak erre az ismeretlen tájékára is. Folyóirataink hasábjain mind gyakrabban találkozhattunk az emigráció magyar irodalmáró] tudósí­tó publikációkkal Ennek a folyamatnak je­lentős állomása az a több mint 400 oldalas versanto­lógia, amelyet az idei nyá­ron tett asztalunkra a Szép­irodalmi Könyvkiadó Ván­dorének címmel a nyugat­európai és a tengerentúli magyar költők alkotásaiból. A Bélád i Miklós által szer­kesztett kötet 38 költő csak­nem négyszáz versét tartal­mazza. Lapjain legalább há­rom nemzedék sorakozik föl egymás mellett, az 1905-ös születésű Cs. Szabó László­tól az 1943-ban született De- dinszky Erikáig. , A könyvben szereplő köl­tők 14 ország állampolgárai­ként cipelik hátukon —Ma. jor-Zala Lajos sokatmondó metafórája szerint — az anyanyelv „oxlgénpalack”- ját. Az őket körülvevő tár­sadalmi és művészeti közeg eltérő vonásai eleve külön­bözővé formálják alkotásai­kat. Az elidegenedés, a fo­gyasztói hedonizmus unifor­mizáló világában, a szárma­zásukból adódó azonosulási nehézség következményeként valamennyien szenvedélye­sen ragaszkodnak egyénisé­gükhöz. A kötetben a sok­színűség a differenciáltság a szembetűnő vonás. Min­den antológia mégis a „kö­zös mű” benyomását kelthe­ti, az olvasó szemléletében sajátos egésszé alakulhat. Ez a nézőpont nem semmisíti meg az egyes költők más­ságát, de valamiféle egység körvonalait rajzolja ki A válogatás arról tanús­kodik, hogy a szerzők több­sége tudatosan vállalja a közösséget a magyar költé­szet klasszikus hagyomá­nyaival' és újabb áramlatai­val. Balassi, Mikes, Berzse­nyi, Kölcsey, Petőfi, Ady, Kosztolányi,* József Attilla, Szabó Lőrinc emlékét idéző, Illyésnek, Vas Istvánnak, Weöres Sándornak, Jékely Zoltánnak, Pilinszky János­nak, Fodor Andrásnak aján­lott költeményekkel talál­kozhatunk olvasás közben. Múltunk örökségét, az élő kulturális hagyományt nem tagadják meg, gyökereiket nem tépik el az antológia költői. Emellett azonban köl­tészetük alakulására nagy hatással volt az elmúlt év­tizedek nyugati (nem ma­gyar) irodalma, amelynek áthonosítását segítette a köz­vetlen jelenlét és a nyelvis­meret. Túlteng a kötetben a formabontó, kísérletező, újító vers a konvencionáli­sabb írásművekkel szemben. Gyakorta kell viaskodniuk a magány, a visszhangtalan- ság fojtogató érzésével. „Éjt virrassztó halk zenévé” A ha j ótöröttségben mégis menedék a magyar nyelv, az önmegvalósítás, a fiktív otthonteremtés lehetősége. Mindenkor megmarad vi­gasznak az emlékekbe fe_ lejtkezés. A nosztalgikus ha­zavágyódás idillikussá szépí­ti a szülőföld tájait, a gyer­mekkor és az ifjúság biro­dalmát „Isten ha voltam, Szívesen fordulnak nyelven túli, nyelven kívüli kifeje­zőeszközökhöz. Kettős köté­sű irodalom ez is, amely sze­rencsés esetben az összekö­tő híd szerepét töltheti be: irodalmunk vérkeringésébe áramoltathatja a modem vi­láglíra újító törekvéseit. A magyar nyelv számuk­ra nem a mindennapi élet kommunikációs eszköze, ha­nem mindenekelőtt a köl­tészet, a művészi teremtés médiuma. A vele való élés ritka, ünnepi pillanatot je­lent. Ezért tudják felszínre hozni a szavaknak a gyako­ri használat által lekopta­tott jelentésámyalatait, han­gulatát, dallamlejtésűk kü­lönös varázsát A nyelv ve­szélyeztetettségének félel­me pontos, tiszta fogalma­zásra ösztönzi őket. Az ide­gen környezetben naponta kell megküzdeniük anya­nyelvűkért és a benne tö- mörödő világért: jobban tud­ják, mint mi, hogy milyen drága kincs az. Szívük és tu­datuk legmélyén hordozzák a fölismerést, hogy csupán a történelmi és az egyéni emlékezet képességét meg­őrizve, az örökségül kapott értékek Iránti elkötelezettség vállalásával, a „hűség nyel­vén” válhatunk teljes em­berré: csöndesül a „ködbefúlt dal”, a „tartósított elkallódás ... limbuszain” újra meg újra föltámad a kétely: ott voltam isten a Dunán” — olvashatjuk Cs. Szabó László egyik versében. A formai eredetiség mel­let ezeknek a gondolatok­nak a kifejezésével is sok tanulságot mond a verseskö­tet az érdeklődő hazai olva­sóknak. Llsztöezky László A Nyugat esztéta-szárnya címszó alatt szoktuk tárgyalni azokat a köl­tőket, akik számára élet és mű viszonyá­ban az utóbbi volt a fontosabb. Ady vagy Móricz abban a meggyőződésben al­kottak, hogy beleszólhatnak a világ alakulásába. Az esz­téta költők: Babits, Koszto­lányi, Füst Milán nemigen hittek ebben. Juhász Gyula és Tóth Árpád csak a törté­nelem egy-egy reményt nyújtó pillanatában, de az élet Iránti szomjúság, az élet értékének tudata erős volt valamennyiben. A magyar irodalomnak nem volt még nemzedéke, amely olyan sóvár Izgalom­mal figyelte, ostorozta és ünnepelte volna az életet, mint a Nyugat első nemze­déke. A méltó szerep esélye­it nem a művészet, s nem is a jobbak számára érlelte az idő. Látván az üzlet, a politika és az akadémiák si: kerembereit, a tömegek fel­néző áhítatát, nehéz lett a költőnek öncsalás nélkül hinnie versei hatalmában. Az ismeretek és az igaz tu­dás, a szervezettség és a rend, a formák és az emberi tartalom ekkor kerültek el­lentétbe egymással. Ez a za­var hívta életre a világ ősi egységét kereső filozófiákat, a megismerés intuitív válto­zatainak fölényét hirdető el­méleteket, köztük a berg- sonizmust, s magát a modern lírát, mely az elfásuló, elkö- zönségesedő világgal szem­ben a lélekben vélte felta­lálni az élet attribútumait: a szerves egységet, a lélegző elevenséget és a titkot, amely lehetett félelmetes, lehetett csodálatos, de így is, úgy is izgalmas emberi lehetőségek zálogának tetszett. ennél messzebb ke­rült a költő az életalakítás fóru­maitól, mennél erősebb volt ben­ne a cselekvés, a bajok intézményes megoldá­sa iránti kétség, az ál­mok és a vágyak látszólagos kielégítését, a feszültségek művészi feloldásának képes­ségét annál többre tartotta. Sokszor egyedül méltó em­Csathó Kálmánnak most ok­tóberben van századik szü­letésnapja Holott nagyon kedves barátom volt. Igaz, jó harminc évvel idősebb barátom, akit mindiglen is „Kálmán bácsi”-nak nevez­tek, de azért sohasem érez­tem afféle öreg embernek. Gyermekkorában őt is Nagyvárad nyugat felé áb­rándozó szelleme nevelte, mint engem. És habár a társadalmi topográfia más­más köreiből indultunk — ő a dzsentrivilágból, én a polgárságból —, mindiglen Is úgy tartottuk számon egy­mást, Jiogy Szent László a közös lovageszményünk, Páz­mány Péter stílusbeli ős­atyánk, és Szigligeti Ede olyan közös szellemi nagy­bátyánk, akit egy kicsit szé­gyenlünk Is, egy kicsit büsz­kék is vagyunk rá. — Ez a hivatkozás Szent László, Pázmány P&er és Szigligeti Ede közös meghitt emléke­zetére, nem tőlem szárma- *' zik, hanem tőle, Kálmán bá­béri lehetőségnek, egyetlen igazi létezésformának. Kivé­teles kegyelemnek, mely a hit lehetetlensége és szüksé­ge közötti vergődésben ré­vet jelenthet. Bizonyosságot a zűrzavarban, egységet a széttöredezett világban, érintkezést, kapcsolatot a mindenség egyre megfogha- tatlanabbnak tűnő lényegé­vel: a csodával. S okáig menekülésnek gondoltuk ezt a cso­dakereső igyekezetei; a vágyakozást az egzo­tikus tájak után; arisz­tokratizmusnak az antikvitás otthonos felidézé­sét, narkózisnak a halál, a bánat kultuszát, az álomsze­rű, lidérces víziók sokasá­gát; színjátszásnak a bo­hém-, a gyermekszerepeket. De mióta érzékenyebben ol­vasunk, észleljük, hogy ezek­ben a „komédiás" megnyi­latkozásokban milyen belső gazdagság tüntet a kinti vi­lág sivársága ellen, milyen magasrendű életvágy keres és talál formát az áhított csoda tárgyiasításához, s menyire józan szigor jelzi, hogy ennek az igénynek a reális esélyei milyen való­színűtlenek. A fiatal Nyugat költői­nek szókészletében grammatikájában, ké­peiben, szerkezeteiben együtt és teljesen meghonosítva szemlél­hetjük a parnassz, a szecesz- szló, az impresszionizmus, a szimbolizmus stílusvívmá­nyait. A szecesszió a keleti mesék álomvilága, ódon kas­télyok rejtelmeire, templo­mok arany áhítatára nevelte a képzeletet. Az impresszio­nizmus a színek iránti érzé­kenységet fokozta mámoros­sá, a látvány üdeségére nyi­totta ki a szemeket. A szim­bolizmus pedig a színekben, a látványban, az emlékben rejlő sugallatok kibontásá­val juttatta új képességekhez a modern költői stílust. Így lett a modern vers tit­kokat sejtető, ábrándot és valóságot egybeszövő, a köz­napok tényeiből kibomló va­rázslattá. Képeiben és hang­zásában is összetett, kétér­telmű csoda. A csoda aláak- názottságának tudata, a lét káotikusságának szorongása csltól. Akkor mondotta, ami­kor és egyszer történetesen egy kiadóvállalat vezetője voltam, és rábeszéltem őt, hogy írja meg mindazt, ami éppen eszébe jut színházi emlékeiből, és majd kiadom. (Meg is írta, ki is adtam.) Nos hát akkoriban sokat be­szélgettünk kiadói hivatala szobámban a nagyváradi em­lékekről is, meg az ő irodal­mi múltjáról is. Ügy érezte, hogy végérvényesen kiesett abból a magyar irodalomból, amelynek jó néhány évtize­den keresztül az egyik leg­népszerűbb írója volt. Szá­momra feledhetetlen, aho­gyan indokolta, hogy a fel- szabadulás után miért is hallgatott el. Azt hiszem, szó szerint tudom idézni: „Nézd, én abból a dzsent- rivilágból való vagyok, amelynek az évszázadok fo­lyamán némi kis erénye és teméntelen hibája volt. Én még ironizáltam is a dzsent- riéletról, de belülről és megboctátóan, mintegy Ma­is kifejlődik benne. Távoli, egymástól idegen képzetek kapcsolódnak; de a létezés- élmény egészének logikája szerint. Ha azt mondja Ju-. hász ©yula: „ragyog, ra­gyog a búbánat iszapja” — ez visszanyilall az esemény­telen tengődés sivár képeire, s a fölöttük kibomló igény­nek is formát ad. Így lesz a vers tájkép, országkép, egy vereségre Ítélt gazdag költő s egy fiatal mozgalom léte­zésélményének képe is egy­ben. A lompos, tengődő lapály képeit Juhász Gyula a ké­nyes és kecses szonett, a bensőséges érzések számára fenntartott míves forma rend­jében fejezi ki. A parnassz iskoláiban művelődött ez a bajiam, sokat tanult a bo­nyolultságukban Is szabatos rajzú Baudelalre-versektől, Rilke bensőséges tárgyiassá- gából. Tóth Árpád költemé­nyeiben a flnomrajzú meta- fórák létesítenek bensőséges zugokat, ezek által válik szí­nes és ünnepi ceremóniává a költemény. Füst és Babits idegen életek révén tudja a2 időtlen események varázsá­ba vonni az ember iránt kö­zönyös dolgokat, és távoli korok ügyévé avatni mon­dandóit. Kosztolányi, Szép Ernő a panasz, az ámulat s a szorongás kibeszélésére bújik a gyermek szerepébe. Termékeny viszony létesül a költő és alakmása, a költő és a látvány között: az azo­nosulás és a távolság Izgal­mas játékában a tér és idő is átalakul, a versbeszéd drá­maibbá válik. E zért nem érezzük a modern magyar ver­set zártságában sem szimplának, s ezért válhatott a Nyugat lírája a következő nemzedékek számára is ér­vényes alappá, iskolává. Olyan verskultúra ez, mely korokat köt össze, emlékeze­te és jövőfürkésző ösztöne egymást tápláló kölcsönös­séggel működik. Ez képesí­tette arra, hogy a történe­lem legmegrázóbb fordula­taiban is magára találhatott, betölthette szerepét. Iádon belül. Hanem amikor az én osztályom a történe­lem nagyon is igazságos íté­lete folytán letöröltetett, ak­kor Ízléstelenségnek tarta­nám még azokat az igaz vá­dakat is elmondani felőle, amelyeket én talán még jobban tudok, mint ti, haj­dani polgárok, akik csak ké­sőn belépő cégtársak lettetek abban az egyáltalán nem lel­kesítő üzletben, amelyet ma­gyar úri politikának nevez­tek. fis akik igazán joggal és indokolt felháborodással bé­lyegzik meg manapság ezt az úri múltat, mert kihasznált­jaik, áldozataik voltak, azok­kal én mindenben egyetér­tek, de nagyon illetlennek találnám, ha én, a bűnösök atyafia valamiféle előnyt igé­nyelnék azzal, hogy leköpve saját múltamat, és főleg ro­konságom múltját, beállnék az 6csárlók kórusába. Hát ezért nem Írtam többé re­gényt azóta, hogy bekövet­kezett az, amire tulajdon­képp etf. régóta vártam.” Mert leírhatom angolül az élet minden rejtelmét, le a mindenséget, de anyám nyelvén tudom csak kidadogni a naplementét alkotó igéket. (Gömöri György: Naponta nyelvet) hiába szólnál, elvész a szavad : többnap járásra sincsen, aki érti. (Nyéki Lajos: Idegenben) Kiss Ferenc HEGEDŰS GÉZA Csathó Kálmán századik születésnapján

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents