Népújság, 1981. szeptember (32. évfolyam, 204-229. szám
1981-09-27 / 227. szám
4. TÚRA — KOZM ÉH!ISllf NÉPÚJSÁG 1981. szeptember 27., vasárnap Kultúra vagy szórakozás? Akiért a harang szól(t) Félnünk kell-e a westernek hőseitől? Éviekéi ezelőtt hazánkban megszólaltak a lélekharangok. A Magyar Mozinézőt búcsúztatták. A ravatalnál nehéz szívvel rótták le kegyeletüket, hírneves fiíiT-szakemberek, esztéták, színészek és rendezők — a celluloid szalag felkent papijai. Kár érte, de menthetetlen volt — rebegte az egyik fekete ruhás, miközben halotti torra gyülekeztek a gyászoló, könnyes szemű férfiak. A filmforgalmazó képviselője szívtépően zokogott fel, ő volt aki az utolsó percig a nagy beteg ágyánál virrasztóit, ö volt az elhunyt kezelőorvosa. Évek múltak és nyári éjszakákon néha felröppent a hír: látták a néhait kisérteni. Míg az idei esztendő augusztusában az egri Vörös Csillag Filmszínház dolgozói találkoztak, sőt vendégül is láthatták a sirba zárt Magyar Mozinézőt. Hosszú sor kígyózik Egerben a Széchenyi utcai mozi előtt. Férfiak, nők: fiatalok és idősebbek. így megy ez már napok óta. A pénztár- ablakon kinn a tábla: A mai előadásokra minden jegy elkelt. Akik azonban itt állnak, nem tágítanak, már a holnapi, vagy az azutáni vetítésekre akarnak bejutni. Vannak, akik már tegnap látták ezt a westernt — most másodszor vannak itt Mély átéléssel idézgetik az emlékezetesebb jeleneteket, bunyókat. A. plakátról napszítta arcú, kék szemű férfi mosolyog széles karimájú kalapja alól a várakozókra: Terence HiM, alias Mr. Senki. Hazánkban — mindig is három dologért jártak moziba az emberek: 1. — Szórakozni szeretnénk, jókat nevetni, izgulni! Egy kicsit elfeledkezni saját gondunkról, bajunkról — mondja a legnépesebb tábor, amely a legváltozatosabb szociális környezetből kerül ki. 2. — Esztétikai örömöket keresünk, tanulni akarunk, ráismerni a magunk, a világ problémáira — így a kisebbség. 3. — Ebből is egy kicsit abból is kicsit — fogalmazza meg véleményét egy harmadik csoport. Ez létszámában és megoszlásában is az első réteg feié húz. Kinek van hát igaza? Jó néhány esztendővel ezelőtt úgy láttuk: a kisebbség oldalán áll az igazság, és társadalmunk távlatai is őket igazolják majd. Ekkoriban, e téves és erőszakolt — szórakoztató kontra értékes — eszme szerint a művészileg nívósnak ítélt, politíikailag-ideológiai- lag ..megfelelő” alkotások peregtek a filmszínházak nem foghíjas, üres (!) széksorai előtt. A gyárakban, üzemekben, iskolákban pedig mindennapos vendég lett egy zavartan kilincselő figura: a moziüzemvezető. Brigád-„fo. góban” járt. Így sok esetben el is 'kelt annyi jegy, hogy a program ne maradjon el, de mikor végre megjelent a vásznon a KONYEC vagy VÉG® felirat már csak a jegyszedő néniket kellett óbresztgetni, mert egyJkét csókolódzó pár kivételével kihasználva a sötét adta lehetőséget. mindenki hazamenekült A j-ublikákiban és a naplókban volt néző, a termekben alig... E tudathasadásos állapotnak csak két következményét hadd említsük meg. vitathatatlanul káros gazdasági hatása mellett: a morálisát: és a politikait: a csömört és a bizalmatlanságot. A rosszul értelmezett és kivitelezett nézőíoborzásnak köszönhető ugyanis, hogy hazánk és néhány más népi demokratikus ország filmgyártásénak igazán értékes, közönségsikerre is számít, ható darabját alkalmanként egy-két tucat néző előtt kell levetíteni még ma is. így történhetett például, hogy a szovjet film egyik legjobb periódusának alkotásai — a Fekete tollú fehér madár, a Ragyogj, ragyogj csillagom. Az elfelejtett ősök árnyai — sajnos sokkal kevesebb nézőt vonzottak, mint Búd Spencer jobbegyenesei. Az egri Vörös Csillag mozi augusztusi 131 előadását 42 ezer 400-an látogatták. Ebben az egyetlen hónapban összesen 547 ezer 110 forintért vásárolták meg a szokásosnál is borsosabb belépőt, a 25 millió fontos váltságdíj, a Seriff az égből, a Zsaru vagy csirkefogó és a Nevem: Senki című filmekre. Csak az összehasonlítás megkönnyítésére közöljük a mozi ez évi terveit: 1300 előadás, 298 ezer 435 látogató és: hárommillió 103 ezer 724 forint bevétel. Néhány évvel ezelőtt aztán mintha némi javulást figyelhettek volna meg a szakemberek: egyre többen tértek be a mozikba. Furcsa, de filmszínházainkat éppen az mentette, meg, amelytől féltettük. A televízió megjelenésével és viharos gyorsaságú elszaporodásával új helyzetet teremtett a kultúra terjesztésének területén. Tömeges elterjedése a mozi mentesítette az alól, hogy a művelődte első te legfontosabb kútfője legyen A tévének egy hazánkban újdonságnak ható műsor-politikát kellett kidolgoznia. Miivel a készülékek bármikor, tetszőlegesen kikapcsolhatok. olyan elegyet kellett összeállítani, amelyben egyformán kap súlyt a szórakoztatás te a „komoly” kultúra. (Mára a magyar lakásokban otthonosabban mozog Derrick felügyelő a gyilkosaival, mint maguk a lakók.) Ez a műsorpali tika vetítővásznakon is éreztette hatását. Egyre gyakrabban találkozhatunk a szórakoztatást és a biztos „kasszát” ígérő filmekkel. A pénztárok előtt megjelentek a sorok és ma már nem oly ritkaság a sorozatos zsúfolt ház sem. A westernek, a krimik betörtek a forgalmazásiba, magukkal hozva egy önellátó — pontosabban önellátóbb — filmes hálózat megteremtésének lehetőségét. Ezzel a változással viszont jobban kell ügyelni a műsorok szerkesztésére- Egészséges arányiak mellett a szórakoztatás te az esztétika, politikai, ideológiai nevelés sem szorulna hátrébb ebben a „gazdasági szervezetben”. Nem csekély előnye, hogy képes lehet a most még nagyobbrészt az államháztartást nyomasztó fenntartási költségek egythányadának átvállalására is. Féljünk-e hát a westernek hőseitől? Nem hisszük, hogy ezek a keményöklő, naiv legények lennének szocialista kultúránk fő kerékkötői. Komolyan aligha vehető történeteik csak alkalmi lehetőséget teremtenek sokaknak a szórakozásra és a szakembereknek arra, hogy a magyarországi filmforgalmazás időszerű kérdéseit felszínre hozzák. Szilágyi Andor MÓZES LAJOS: Az osztály röhög (K. F. úrnak tisztelettel) Amint a nádpálca lesújtott, a Kiskocsi elrántotta a kezét. Nem ellenszegülésből, csak félt nagyon. Szemben állt a szőke, nagydarab tanárral, és csenevész testét táncoltatta a félem. Mi a padokban ülve csöndesen figyeltük kettejük harcát. Jóllehet nem is harc volt az, inkább küzdelem egy közös célért. Valamennyien tudtuk jól, hogy a Kiskocsi szeretné a legjobban, ha tintafoltos, vézna keze nem rebbenne félre a nádpálca első rezdülésére. Ültünk és figyeltünk. Drukkoltunk a Kiskocsinak, hogy önfegyelme győzzön eszeveszett félelmén. A számtantanár sem haragudott a Kiskocsira, csak meg akarta büntetni a nagyszünet alatt tanúsított magatartásáért. Mi közben azért sunyin örültünk is, hogy az óra múlik, feleltette, házi feladat ellenőrzés nélkül. A szünetben mi js ugyanúgy rohangáltunk, lökdösődtünk a folyosón, mint a Kiskocsi, de nekünk szerencsénk volt, nem bennünket kapott el a tanár. Végre a Kiskocsi rángatózó keze ismét szabályosan kifeszülve meredt a nádpálca előtt. A csendben hallottuk, ahogy a nádpálca lecsap. A suhanó hangot azonban ismét nem követte csattanás: a Kiskocsi megint elrántotta a kezét. Hátul valaki felkuncogott. A visszafojtott rö- högésfélére a tanár ránk nézett. Nagy csönd lett, A fenyítés szükségességét magunk is elismertük. Volt időszak, amikor egyik napról a másikra beszüntették a nádpáicázást, pofozást, sa- rokbatérdepeltetést, pajesz- húzást. Ügy mondták, fölsőbb utasításra. A tanárok mogorva arccal jártak-keltek köztünk. A szünetekben ordítoztunk, rohangáltunk, örültünk, hogy nem lehet érte több verés, az órakon visz- szafeleseltünk, zsilettpengével szerenádot adtunk. Hullottak az egyesek és az intők. Otthon megkaptuk értük a vertet. De nem számított, az más volt. Végül azért a tanárok kieszelték, hogy juthatnak ismét egyetlen fegyelmező eszközük birtokába. Értekezletre hívták szüleinket, megtárgyalták velük, hogy senkinek sem jó ez így, hiszen több lesz a bukás, évismétlés. Másnap reggel az összes ellenőrző könyvbe be volt írva nehézkes betűkkel a felhatalmazás: „Kérem a tisztelt Tanár Űrat, hogy fiamat érdeme te belátása szerint ...” te minden maradt a régiben, talán csak a pofozás lett kevesebb. A nádpálca újra lesújtott, de nem talált. Az osztály felröhögött. Láttuk, most nem a Kiskocsi volt a hibás. A tanár arra számított, hogy elrántja a kezét, te úgy ütött, hogy eltalálja. — Csend! — ordított ránk — Na! Tarsd! Kiskocsi megint szabályosan, szépen kinyújtotta a kezét. Hallatszott, hogy hátul valaki felnyög a visszafojtott izgalomtól. Megint elkapta a kezét. — A fejeden verem szét! — ordított rá a tanár, te lejött a dobogóról. — Tarsd! — Kiskocsi barna, koravén arca már sírósra állt, hol kinyújtotta, hol visszakapta a kezét. Mélyfekete szemeit lehunyta, de a pálca süvöltésé- re reflexei működésbe léptek, az ütés nem találhatott. Röhögtünk valamennyien. Gyötrelmesen, nem akarva pedig, de röhögtünk, még akkor is, amikor a tanár, az indulattól üvöltve elkapta Kiskocsi csuklóját, te már semmivel sem törődve ütötte a szorításából kimeredő vékony ujjakat. Ütötte, míg végül a Kiskocsi a padlóra vetette magát. Akkor elengedte. Az osztály még akkor is röhögött, amikor szembefordult velünk. Torz volt az arca, a fogai kilátszottak az erőfeszítéstől. Egymás után, fokozatosan, ahogy sorra végignézett rajtunk, abbahagytuk a röhögést. Mire csend lett, a Kiskocsi is feltápászkodott, és halkan nyüszítve az elfojtott sírástól, visszabotorkált a helyére. Sebesült ujjait a szájába tartotta, összekuporodott a padban. Bodri Ferenc illusztrációja Amikor a tanár arcáról lesimuit az a torz, eszeveszett félig vigyor, félig vicso- rítás, az asztalra dobta a nádpálcáját. — Ti nem vagytok emberek! Ti állatok vagytok! Nektek korbács kéne! — mondta gyűlölettel. Kiment, bevágta az ajtót maga után. Hallgattuk a csöndben kopogva távolodó lépteit. Nem szóltunk, csak néztünk egymásra. A hosszú csendet végül a Kiskocsi hangja törte meg: Nem lesz feleltette ... Nem kell leckét írnom, nézzétek srácok! Mindnyájan ránéztünk. Kicsit felemelkedett, és felmutatta a kezét. Nevetve mondta: Azt hiszem, eltört... Valamennyien megnéztük, csendben, óvatosan. Egy idő múlva kilestünk a folyosóra is, hátha ott hallgatózik a tanár. De nem volt ott senki. így hát nekiálltunk lemásolni egymásról a következő óra házi feladatait, egészen a kicsöngetésig. Kabaré verieté-k „Az emberiség egyik fele gondolkodik, a másik fele szórakoztat.” Ezzel az idézettel indította útjára Pintér Dezső műsorvezető csütörtökön a megújuló Tereferét, mely a büszke alcímet viseli Kabaré vertté. A műsort útjára indította, az egyszeri nézőt viszont attól tartok, alaposan le-, azaz felültette. Legalábbis a magam részéről ezután egyeben sem tudtam gondolkodni, csak azon, hogyan is érti ő ezt a Mon- tesquieu-i mondatot. Mert addig stimmel, hogy Pintér Dezső megpróbál gondolkodni és szórakoztatni egyszerre. De mi a helyzet velem? Gondolkodnom kellene-e avagy szórakoztatnom. Magam, netán a családomat is, esetleg a műsorvezetőt... Vagy hogy is van ez...? Sajnos maga a program engedte, hogy a tévézők efHogy is A világhírű szovjet rendezőt láttuk a Stúdió ’81 e heti műsorában munka közben. A háromgarasos operát, azaz közismertebb nevén a Koldusoperát rendezi. A próba légköréről felvillantott néhány nép izgalmas bemutatót ígér, ahol majd Bicska Maxit Újlaki . Dénes varázsolja elénk. Az az Újlaki Dénes, aki volt a Szolnoki Szigligeti Színház tagja és az oly emlékezetes Paál István Tangójának Edéjét személyesítette meg hátborzongató árnyalatokkal. Az egri közönség is találkozott ezzel az előadással, majd Űjlaki mint a miskolci—egri közös társulat színészét üdvözölhette a színpadon, hogy mást ne említsünk a Major Tamás főszereplésével színre- vitt Lear király kevés szavú, nagy formátumú Kent grófjaként. Pénteken, a tévé kettes műsorában közvetítették a budapesti zenei hetek első hangversenyét. Ferencsik János vezényelte a Magyar Állami Hangversenyzenekart. A műsor Bartók-művekből állott, a Táncszvit, valamint a Zene húros, ütőhangszerekre és cselesztára mellett felhangzott a III. zongoraverseny is. Kocsis Zoltán játszotta. Megvallom, amióta Kocsis Zoltántól a Szabadban-t hallottam, másképp érzem, fogadom be a Bartók-muzsi- kát. Ez a nagyszerű fiatal pianista bírája lett annak a nehezen megközelíthető tartománynak, amelyben Bartók leélte világát. Bartókot nem lehet félig odafigyelve hallgatni. Minden kis hang egy leütés, egy húr sóhaj az első pillanattól, az első féléken elmélkedjenek — s így utóbb akár elménckedje- nek is. Az úgynevezett „színes” riportok mellett (vertté) ugyanis a szerkesztők energiájából nem futotta többre, mint alaposan föltupírozott jelenetek összeválogatására (kabaré). Az elképzelte, mint látható, persze nem rossz! Ám, ha netán szórakoztunk is a bölcsészhallgató jósnőn, avagy a mezőgazda- sági utak végére állított sorompón, melyet az ég egy világon nem használ senki, az elnyújtott, agyonjátszott — Sinkó Zoltán-, Nóti Ká~ roly-, Császár István-trétá. kon már csak szenvedni lehetett. Hogy stílusos maradjak s hű a színvonalhoz is — törülgetni a kabaréverítéket. Mint kj tudja már hányadszor ... m van ez? Megannyi remekbeszabott alakítás után került a Nemzeti Színházhoz. A Stúdió ’81 riporternője — fel is tette a kérdést, hogy főiskolai végzettség nélkül nines-e kisebbségi érzése az ország vezető színészei között. Engem már a válasz nem is érdekelt. Csak az, hogy milyen lehet az a felvételi rendszer, ahol nyomtalanul bukik ki egy most már bizonyítottan ritkaságszámba menő tehetség? — Hogy mégis a pályára került, kivételes szerencse. Vajon hány újlaki dénesünk lehet? Hány mérnökünk, technikusunk, fizikusunk, tanárunk, aki viszont nem került vissza a pályára, mert a felvételin megállapították, hogy nem alkalmas választott hivatására? ' (szigethy) mozdulattól az utolsóig ösz- szefügg mindennel. Ha egy futamot kiemelek, az éppoly kristálytisztán önálló, mint bármelyik társa, csak mindezeknek éppen összességükben van igazán értelmük. Ferencsik János — olykor igenis kell a karmester mozdulatait és arcát látni — remek élményt szerzett hallgatóságának. A Táncszvitben, de a Zenében is' a legfontosabbat, a teremtés derűjét, örömét, azt az izgalmat közvetítette nekünk, amely ezt a muzsikát is létrehozta. Kocsis Zoltán először játszotta a III. zongoraversenyt : Bartók utolsó művét lírai bensőséggel. Ez a játék most egy fiatal gondolkodó dinamikus átértelmezése volt. (farkas) Népművészek kiállítása Az idei képzőművészeti világhét alkalmából Füzesabonyban rendezte meg a járási művelődési központ a járás területén élő te dolgozó amatőr képzőművészek, népművészek kiállítását. A kiállítók sorában külön is figyelmet érdemelnek Antal György poroszlói fafaragó szobrai te a sarud! ugyancsak fafaragó Czinege Zoltán faárui, díszdobozai, Nagy Mihály káli lakos gobelinjei. Tóth Sándor füzesabonyi amatőr szalmaszálakból készített képeket, Horváth Tibor bőrdíszmű tárgyakat mutatott be a 'kiállításon. A füzesabonyi Tuza Antalné te Győr Benedekné térítői, női blúzai a bemutató tán legszebb darabjai. Amatőr festők is szép számmal jelentkeztek a bemutatón. ezek közül a füzesabonyi Gulyás Sándor te a kompolti Tasi Károly alkotásai érdemelnek említést Zene
