Népújság, 1981. július (32. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-12 / 162. szám
A búza szent és sérthetetlen. Ha búzáról van szó, nem szabad tévedni. Minden négyzetcentiméter, minden szem. számít. A hevesi Rákóczi Tsz idén pontosan 1011 hektáron aratja. Sokat akar a szarka Nyári ablak A nagy nyári kaland: kombájnok, gépek, aratás, a (Fotó: Perl Mártani T Néhány napja esett, de ez í Inkább csak beeéaése annak ! a viaözönmek, ami lezúdult. Szinte megijedtünk tóle, de | a rövid szárú, erős búza bírta a megpróbáltatást, lábon I maradt, és hogy a borúra I jött a derű, kilenc kombájn állt csatasorba. Közülük kettő most éppen egymás közelében ürít, dú- I ean, súlyosan ömlik a mag. Az ég tiszta, mintha ünnep lenne, a fényes nap alatt j madarak cikáznak. A szemnek mindez igen szép, ha nézzük, kicsit olyan, mintha magunk is részesed volnánk az aratásnak. Az asszony, ! Molnár Zsigmondné kézen 1 fogva jön két kicsivel, s 1 megállnak a tarlón. Szemük a bőségesen áradó fényességben elszűkül, összekapaszkodva szemlélik az ara- 1 tást. i Egy asszony — a tsz nyugdíjasa —, egy fiú és egy kislány. A fiút úgy hívják, hogy Zolika, a kislány Dia. [ Diana. A srác barna, mint a j jó csoki, a szép nevű lány- |. ka szőke, mint a búza. | Állnak, nézik a zúgó, port ! csapó kombájnokat. I — Tetszik? f — Tetszik — felelik a gyerekek, s egy percre fel- I ragyognak. I — Szomszédjaim — mond- i te az asszony —, kihoztam j őket, hogy lássanak. Én a | kaszásokat csodáltam az ö i korukban, most meg együtt, a kicsikkel a kombájnoso- | kát. Ügy vagyok vele, hogy I jobban szeretek így, ilyen- I kor a határban. Gyertek, I mondom, és kézen fogom I őket, és kijövünk, és magya- I rázom nekik, hogy a kenyér, | meg a búza... A sajátjaim- ! nak is így magyaráztam, öt ! gyerekemnek, akiket felne- i veltem. í Panasza is van, s ha már 1 szóba jött, azt is elmondja, ! szinte sírva, hogy Zsiga fia I kiment Kanadába. A gépek Hárman a búzamezőn. idejétmúlt. A fi*tál«mbef ugyanis jogosan törekszik fészekrakásra, hiszen kettejük békéjét folyvást zavarja a szülök állandó okoskodása. M aszekol? Ez aztán teljesen indokolt, hiszen azzal ma már mindenki tisztában van, hogy közepes keresetből aligha lehet háromnégy szobás családi házat emelni. Különben is minisztertanácsi rendelet támogatja azokat, akik munkaidő után olyan szolgáltatási feladatokat vállalnak, amelyek a lakosság igényeit elégítik ki. Egyébként is nálunk pillanatnyilag az az alapelvi hogy aki többet dolgozik; annak 1öbb pénz is jár. A kérdést úgy is lehetne sarkítani, hogy mi a jobba jövő szempontjából: a lassan örökösnek tűnő. a személyiséget nyomorgató, a mindennapi megalázással iáró albérlet, vagy az a függetlenség, amely serkenti az alkotókedvet. Erre kellett válaszolnia Esőm bök Tímár Györgynek; ő azonban rosszul felelt, 3 ezen bizony az sem segített; hogy a színészek egy része — kivéve az egyéb területen sem jeleskedő Juhász Jácintot — feledtetni pré-: hálta a még dokumentum- játéknak is soványka próbálkozás gyengéit. így viszont csak a cjmben idézett mondást emlegethetjük: Sokat akar a szarka, de, (pécsi) i Kezdettói fogva érdeklődéssel figyeltem a televízió riportereinek és munkatársainak vállalkozását: az Ablak-ot. Tetszik az ötlet. A néző bepillanthat egy szerkesztőségi szobába, belehallgathat zajaiba, é* szívhat levegőjéből. S míg csodálkozva figyeli a helyiség eseményeit, szinte észrevétlen telik meg a zsebe a legfrissebb informáci-' ókkal, értékes és aktuális tanácsokkal, Annak pedig külön örüHem, hogy ennek a műsornak nem kell önmagát felszámolnia a nyár hekö- szöntével. Hiszen épp arra született, hogy egy ragyogó, izgalmas. tévés-szolgáltató legyen belőle. Gondoltam, én bohó. Jól emlékszem még az első adások egyikére, amikor Petress István vezetésével hatalmas volt a sürgésforgás, bakitól-bakíig telted a percek, nem egyezett semmi, de mégis. . . Azt hiszem ez volt a legjobban sikerült Ablak. Mert személyes volt, modor nélküli és pergő ritmusú. Nem a zűrzavart, a káoszt dicsérem. De eluta- sííom a „klappoló”, pontosan passzoló, jól megcsinált semmit. Mert ilyen volt a legutóbbi. Mint egy nyári szerkesztőségi szoba ablakán néztünk volna — befelé. Pa Hé gó és üres. Biztonsági kűri Jobb a jégre nem lépni; mint, hasra esni. Bárki állítson mást, az új-’ ságíró is ember. Neki is szüksége van lazításra, pihenésre. Elmehet talán még szabadságra is. No, de kérem! Egyszerre egy egész stáb!... (szilágyi) — És a munkatársakra? — Rájuk sem. Egy karra vagyunk, arányosan szét van ez osztva. Mi itt, négyen egy csapatban, három kombájnra. Elég kevés, nincsen váltó, egy nap — egy ember, magában. — De a kereset miatt megéri ... — Nem nagyon. Gyenge a termés, keveset tudunk beküldeni. Máskor, ha egy ilyen darabon végigmentünk, megtelt a tartály, most meg... Hiába, na, ez van, a termésnek nem parancsolhat az ember. Most már inkább csak jó lenne haladni, mielőbb végezni, aztán majd ülök vissza a vontatóra. Az is itt van velünk — mutat- ia —. ott. Most mint műhelykocsi működik. Aztán elmegy a géppel Kiskartali István, mi pedig, Tuza Andrással — nézünk utána, __________ E z a szólás jutott eszembe, »mikor csütörtökön este kíváncsiságtól vezérelve megnéztem '/.som bök Timir György Ha majd mindenünk meglesz... című tévéjátékát, Már az első képsorok után rá kellet döbbennem arra. hogy meghökkentő csalódások sorozata vár rám. Később aztán a magyarázat is megformálódott bennem: az alkotó olyan művet produkált, amelynek vajmi kevés köze van hétköznapjaink vérbő valóságához. Ez a vaskos gondolatitartalmi hiba természetesen újabb tévedések sorát szülte. Már az alaphelyzet megítélése torz. A szerző szerint ugyanis a tehetséges fiatal szakmunkás elszakad az őt patronáló brigádtól azzal, hogy lemond egyetemi tanulmányainak folytatásáról, kizárólag nyugalmat kíván, azaz családi otthont óhajt építeni, nem építtetni. Acél érdekében természetesen fusizik, más szóval minden lehetőséget megragad arra, hogy jövedelmét gyarapítsa, fedezze a tetemes kiadásokat. Az író — lehet, hogy túlzó ez a minősítés — elítéli ezért. Meglepő magabiztossággal a kétely legkisebb jele nélkül. Az eszébe sem jut,, hogy éppen neki nincs igaza, hogy az ö szemlélete Magzuhalag Huszonöt-harminc esztendő már egy falatka történelem. A kaszák, amelyekkel akkor arattak, lassanként múzeumba kerültek, és a régi gépek egyik-másika ócskavas-sorsra ítélt. A búza azonban ma is arany, és az ember is ember, ember igazán, aki learatja. B. Kun Tibor Iámat, Hallgatjuk egy kicsit, de aztán megint, újra csak az aratás. — Nem minden gépészből lesz kom.bá.i nos... — Nem. Gondolom, ki kell érdemelni. Persze, minden munka felelősség, ez viszont nagyon az. Próbára teszi az embert, s hozzá persze, a por, a hőség . .. Tizennégy óra naponta, fi-ra járok, 8- kor leszállók, de kibírni azért ki lehet. Az egészben az időjárás a lényeg, a rossz időtől, attól az isten mentsen meg. — Milyen a jó búza? — Jó. És elmosolyodik a kom- bájnos, majd újra komolyra váltva mondja: — A komEz itt a Vesszős rész, meg kel I küzdeni vele. — Ez itt a tizenharmadik évem, rakodóból lettem vontatóvezető. — Sok a különbség? — így jobb. Könnyebb. Annak köszönhetem, hogy 72-ben elküldték szakmunkás-tanfolyamra. Megbeszéltem a feleségemmel, azt mondta — menjek. Nem bántam meg, és ez az aratás is olyan, hogy ki lehet azért bírni. Igaz, eszi az embert a por, főleg az árpa nagyon rassz.. Az úgy tud szúrni... szerencsére, már túlvagyunk rajta, és a búza barátságosabb. Amúgy: kinézni-e? — ötvenéves vagyok, és négydohognak, port vernek fel a súlyosan aranyló búzatenge- ren, nagy gyorsasággal arat- I nak. Az egyik most megáll, í és a korrbájnos, Kiskartali í István kinyitja a kabin aj- ; táját, s megenged néhány perc pihenőt, szót váltani, j — Mióta arat? ? — Ez a tizennegyedik év. — Hogyan lesz kombájnos az ember? | — Gépekkel bánik, dolgozik. Én például vontatóvezető voltam, és SzK 3-ássál kezdtem. Ez John Deere, már nem éppen új, de nincs rá panaszom, bírja. Valahol egy madár, a közelben, elszántan fúj egy daljúlius 12* vasárnap éves unokám van. Az egy olyan kölyök . .. azt látni kell! Az unoka: kifogyhatatlan téma. rie a munka is. A kombájnok fáradhatatlanul szántják a búzatengert s ha tartályuk megtelik, a melléjük kanyarodó kocsikba ürítik drága terhüket. Begyakorlottan. olajozottan, gyorsan megy minden, halad a munka. A kombájn körül vakációzó srácok szaladgálnak, és ettől valahogy közelebbinek. önmagunkra hasonlónak tűnik minden, a föld, a búza, a gépek. És az ember, akitől egészet, teljességet követel az aratás, — Elismerik ezt a munkát? — El — mondja Varga János, — Mennyiben? — Hogy értve? — kérdez vissza, — Prémium, jutalom ... — Azt már nem annyira — mondja, de nem bántóan, nem elégedetlenül, hanem csak úgy, somolyogva a bajsza alatt. Ki kell érdemelni, hogy kombájnos legyen az ember, — Tuza András besegítő: Ez. itt mit jelent, az avatásnál? — Azt, hogy besegítek. Illetve: ki . . . Az előbb is elült a kocsi a partnál, akkor én a géppel odamegyek ... Vontatni kell itt. két pótkocsival nem mindenütt bírja el, főleg, ha a föld is fog- dossa. már persze, ott, ahol átázott a talaj. bájn ezt a rövid szárat ki nem állja. Ha viszont hosz- szú a szár, akkor meg ledől a búza. Szóval, nehéz egy lecke ez, de az benne a fain, hogy ha elkezdi az ember, akkor megy. Alig kezdtünk hozzá, és már ötszáz mázsánál tartok, szóval, nem lehet panasz. — Ezt a részt itt Vess/ősnek nevezik. A gépről nézve, hogy látja az ember? — Nem rossz, de meg kell küzdeni vele. Mert, ha például fajtaváltás van, tíz mázsával is le kell menni, hogy össze ne keveredjen egyik a másikával. Erre most nagyon odafigyelünk. És tudnak is odafigyelni. A vezetőség nagyon megválogatja, hogy kiket küld aratni. Közülük való Varga János is. Elismerik-e a munkát? Idősebb korban felelni kell erre. ARATOK Televízió
