Népújság, 1981. július (32. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-30 / 177. szám

Emlékek, álmok a fában A népi faragás ritka kin. csestára Horváth Jenó há. za Gyóngyösoroszi szélén. Az egyszerűbb és díszesebb botoktól, a mindennapi hasz­nálati tárgyaktól — vizes- csanaktól, hamutartótól — a mívesebb, a figurális mun­kákig. alakos kompozíciókig, úgyszólván mindenféle meg­található a lakás szobáiban. Falon, vitrinben, szekrény tetején. A még kemencét is őrző csűrben, s természete­sen az ezermesterműhelyben. A szerszámok szeretetét — mint vallja a markáns ar­cú „mester” — családi örök­ségül kapta. Apja ugyan csupán egyszerű gazdaember volt, de értett mindahhoz, ami a régi paraszti portán kellett. Szekerén minden tö­rést kijavított, bármit pótol­ni tudott újjal. Csinált hor­dót, létrából meg éppenség­gel annyit, hogy egy időben még a piacra is jutott. Jómaga nem lett ács, mi­ként a bátyja és öccsét sem követte a kerékgyártó szak­mában, de a fáról sok min­dent megtanult odahaza. Az­tán az élet is rákényszerí- tette: ebben-abban némi jár­tasságot szerezzen, miután 25 esztendeig fuvarozott kis földje mellett, s arra talán sohasem telt volna, hogy szüntelenül az iparosnál ko­pogtasson. Utóbb pedig a he­lyi tsz-ben kapott munkája követelte, hogy még tovább gyarapítsa ismereteit, növel­je gyakorlatát. — Ilyenformán jutottam odáig, hogy egyszer a meg. szokottól eltérő szándékkal is kezembe vehettem a kést. a vésőt, a kalapácsot — ma­gyarázza kedves darabjai kö­zött. — Évtizede, valamelyik unalmas, téli esten szántam rá magamat az első érdeke­sebb munkára. Petőfi szób. rával kezdtem a próbálko­zást, talán, mert éppen az ő fényképe akadt hirtelen a kezembe az egyik újságból. Ma már bánom, hogy ennyi­re merész voltam, nagyon sajnálom, amiért kevésbé ta­láltam el a költőt, pontosan az lett a kísérlet „áldozata”, akinek emlékét egyébként mélységesen tiszteltem. Ám féltve őfzött munkám ma­radt így js. meg nem válnék tőle semmiért! Egy vázában pompás vi. rágcsokor — szegfű, rózsa, tulipán, margaréta — fá­ból. Arrébb gémeskút kává­jára hajló szomjas vándor, egv pihenő varjú alatt. Te­hénfejő menyecske, kiszá­radt, sovány, istenverte ara­tóember kaszával, tokmány- nyal; kenyeret dagasztó öregasszony, teknőjére gör­nyedve. S a már méteres magasság felé közelítő ala­kok társaságában a legna­gyobb : a Honfoglaló. Sisak­ban, karddal. — Árpád lenne — muto­gatja Horváth Jenő — olyan nagyságban; mint amekkorák az ősmagyarok lehettek. Egyetlen darabból készítet­tem, körtéből, fél esztendő alatt, szabad időmben. Még a pajz-sa hiányzik, de máris az egyik sikeresebb alakom­nak érzem. Szívemhez azon­ban inkább a kisebb faragá­sok állnak közelebb. Példá­ul a népviselete« gyöngyös- oroszi házaspár, a bilincses betyár, az erdélyi Rogdán- falva környékén kiváltkép­pen ismert ökrösfogat kicsi­nyített mása. az egyszarvú ekével szántó hadirokkant. Vagy a most éppen szintén Nyíregyházán szereplő puli­kutyás juhász meg a vasalt gyöngyösi szüretes fogat... Ha visszakerül az anyag az országos tárlatról, szeretném a szántogató parasztot vala­hogy összedolgozni az itt­hon maradt mozgalmasabb együttessel: a magvetővel meg a rossz kis szamarával boronáló földművessel. így ugyanis már egy komplet­tebb összeállítás sikeredhetne, teljesebb keresztmetszetét adhatnám a hajdani népélet. nek. az egykori sanyarú vi­lágnak. Hogy erre is gondol, jón, aki 'bekíváncsiskodik a házamba, vagy másutt látja, amit csinálok! Ügy tartja, hogy faragás­ra legjobb a bükk, de szere­ti a diót és a körtét is. A fát kapja, vagy veszi, s nemcsak az anyag kellő szá­razságára van gondja, ha­nem kész munkáira is rop­pant vigyáz. Mivelhogy a szobrok egy ideig még a szo­bahőmérsékleten is megre­pedhetnek. s akkor mindjárt oda az értékük! Az utóbbi években mutat­kozik nyilvános bemutató, kon is, amióta rendszeresebb a kapcsolata a Megyei Mű. velödési- .Központtal. Máig sem tudja, hogyan vették észre Egerből, ki javasolta a magafajtáknak rendezett to­vábbképzésekre, s kinek kö­szönheti a kiállításokon való részvételét. De tény, hogy sokat jelent a számára! Na­gyon öriil a meghívásoknak, boldog, hogy eddig még el­ismerés kísérte jelentkezése­it a megyeszékhelyen, s kellemesek miskolci, nyíregy­házi tapasztalatai is. Külö­nösen jólesik számára, hogy közvetlen munkatársai — az Óbuda Tsz pipishegyi bri­gádjának tagjai — is osztoz­nak jókedvében, a hozzá hasonló izgalommal készül­tek például a tavasszal, a Gárdonyi Géza Színház elő­csarnokában megrendezett „Kalákára” is. — Faragótársaim közül a gyöngyösi Jakkel Mihályban vagy a tiszanánai Kalmár Zsigmondban, úgy érzem, barátokra is akadtam — be­széli lelkesen. — Sokat ta­nulok tőlük, s nagy hasznát látom országjárásaimnak. Miután már mindkét ''fiunk a maga lábán áll, megnősült, a feleségemmel együtt könv- nyebben vesszük nyakunkba a világot. Zsigulinkkal utaz­gatván igazán minden alkal­mat megragadok arra. hogy szerény tudásomat fejlesz- szem. Mert még csak 5R esztendős leszek, telve va­gyok ambícióval. Azt szeret­ném. hogv többet. sokkal többet adhassak magamból, előbb, vagy utóbb akár ön­álló kiállításra is kénes le­gyek. Esetleg mindjárt itt, a közelben. Gyöngyösön. S ugyan, miért lenne, ez utolérhetetlen álom ... ? Gyóni Gyula­— Nos! — nógatta. — Hát a láda! — rívallta Kábám atya, és hosszas hallgatásba burkolózott. Rumata, aki le nem vette róla a szemét, átemelte a pádon a lábát, a két kardot maga mellé tette, és letele­pedett. I — Láda.! 1 — ismételte esüggeteg hangon Kabani atya — Csak mi tudjuk, hogy magunk találunk ki valamit. Voltaképp mindent reges-régen kitaláltak. Vala­ki réges-régen mindent kita­lált, mindent a ládába ra­kott, a fedelébe lyukat fúrt és elment... Azután mj tör­ténik? Idejön Kabani atya, lehunyja a szemét, bedugja a kezet a lyukba. H-hopp! Jól kitaláltad! Én, aszongya, éppen ezt találtam ki! .. Aki pedig nem hiszi, az bo­lond. .. Odadugona a keze­t mi. július 30, csütörtök met először! Mi az? Tüskés drót Miért? A jószágudvart védi a farkasoktól... Derék! Odadugom a kezemet másod­szor! Mi az? Egy igen okos holmi — úgynevezett húsda­ráló: Minek? Odadugom a kezemet harmadszor! Mi az? Gyúlékony víz... Minek? A n-nedves fát meggyújtani... Kabani atya elhallgatott, és mindinkább előredőlt, mintha valaki a nyakánál fogva nyomta volna. Ruma­ta fogta a bögrét, belenézett, azután néhány cseppet ön­tött a keze fejére. A cseppek lilák voltak és kozmás olaj szagúak. — Aki mindezt a ládába rakta, az tudta, mi végett találták ki... Tüskés drót a farkasok ellen?! Én. az os­toba fejemmel, azt mondom, hogy a farkasok ellen... A bányákat,- a bányákat kelle­ne körül fonni ezekkel a tüs­kékkel. .. Hogy el ne szök­jenek a bányákból az ál­lamellenes bőnözők. Én meg nem akarom!... Magam is államellenes bűnöző vagyok! Jól van, aszongyák, derék! Fonjuk körül a bányákat... Maga éoa Raba foaia körül Tudom, gondolta Rutnata. Mindent tudok. És hogy kia­báltál te dón Reba dolgozószo­bájában, hogyan csúsztál a lába előtt, és könyörögtél: „Add oda, nem kell!” Késő volt. Forogni kezdett a hús­darálód. .. Kabani atya megragadta a korsót. Miközben a mérgező keveréket nyelte, röfögött, akár a vadkan, azután a korsót az asztalra tette, és majszolni kezdett egy darab karórépát. Arcán könnyek peregtek alá. — Tüzes víz! Máglyák szításához és vidám bűvész- mutatványokhoz. De miféle tüzes/ víz, ha iható? Ha sör­höz keverik, a sörnek nem lesz habja! Magam iszom meg.., És iszom is. Iszom nappal. Iszom éjjel. Az imént odamentem a tükör­höz, és megijedtem... Oda­nézek — uram. segíts! — mivé lett Kabani atya?! Polip, tengeri vadállat, szí­nes foltokkal elborítva. Kabani atya az asztalra kö­pött, és lábával csosszantott a pad alatt, hogy szétkenje. Aztán hirtelen ezt kérdezte: Milyen nap van ma? — Igaz életű Kata napjá­nak előestéje — felelte Ruma­ta. — És miért nem süt a nap? — Mert éjszaka van. — Megint éjszaka... — mondta bánatosan Kabani atya, és az ételmaradékra borult. Rumata kis ideig a fogai között fütyörészve nézte. Majd a kamrába ment. Ott, a karórépahalom és a fű- részporkupac mögött. Kabani atya ormótlan szeszlepárló- bérendezésének üvegcsövei csillogtak. Rumata kétszer is körüljárta a „pokolgépet”, azután a sötétben kitapogat­ta a feszítővasat, és több­ször lesú jtott vele. A kam- táfaa» támadt. Moslék undorító szaga csapott az orrába. Rumata a túlsó sarokba ment, talpa alatt recsegett az üvegcserép — és bekap­csolta a kis villanylámpát. Ott, a limlomkupac alatt, páncélszekrényben, egy kis­méretű tábori szintetizátor állt. Rumata széthányta a limlomot, a tárcsán beállí­totta a számkombinációt, és felemelte a páncélszekrény tetejét. Rumata néhány lapát fűrészport dobott a tölcsér­be, a szintetizátor halkan felzümmögött, a kivezető csatornához tolta a rozsdás vödröt. És nyomban hullani kezdtek a horpadt bádog­fenékre a Hatodik Pitz ar- kanari király arisztokratikus arcélével ékesített arany karikák. Rumata átvitte Kabani atyát a nyikorgó priccsre. és valami régen kihalt állat bőrével betakarta. Eközben Kabani atya egy percre fel­ébredt. Mozogni sem tudott, gondolkodni sem. Hamaro­san horkolni kezdett. Rumata lészedte az asz­talt, felseperte a padlót. Az ütött-kopott kályha mögött talált egy szeszes hordót, ki­ürítette a patkánylyukba. Hatodik esztendeje élte ezt a furcsa, kettős életet, lát­szólag egészen megszokta, időnként azonban hirtelen eszébe jutott, hogy valójá­ban nincs is semmiféle szer­vezett brutalitás és szoron­gató szürkeség, hanem fura« azinielőadás folyik, amely­ben ő a főszereplő. Hogy. mindjárt, egv különösen si­keres végszava után felcsat­tan a taps, és a Kísérleti* Történettudományi Intézet műértői elragadtatással ki­áltanák fel a páholyokból: ..Adekvát. Antön! Adekvát! Derék fiú vagy, Toska!” (Folytatjuk) A fesztiválvárosban jártunk.... Szegedi kóstoló Júliusi hétvége. A nagy Tisza-parti város kimosakod. va, gazdag programmal vár­ja vendégeit, akik az ország legtávolibb sarkából, vagy éppen külföldről érkeznek. Ki vonaton, buszon, ki a ma­ga kocsiján. A parkolás szin­te lehetetlen, de azért ügyes „vezérünk” csak kicentiz annyi helyet a Dóm mögött, hogy odaférjen az Ikarus. Aztán hagyván magunkat sodortatni, a legkülönbözőbb utcai műsorokba csöppe­nünk. Rengeteg fiatal, hiszen az „Expresz” is erre a szom­bat-vasárnapra szervezte ha­gyományos ifjúsági találko­zóját. Nem kell hát sokat bóklászni, hogy palócos, he­vesi akcentus üsse meg az ember fülét. Külön busszal jöttek Selypről a cement­gyáriak, Herédről a klub­könyvtár ifjai. És hogy ha­gyományaink képviseltesse­nek: a szeged-algyői Anna- napi búcsú várja az ecsé- di, az egerbocsi népi együt­tesek színpompás szereplé­sét. Aztán muzsika, muzsi­ka, muzsika! A Széchenyi tér öreg platánjai alatt szegedi úttörők fúvószenekara har- sogtatja trombitáit, a Móra Ferenc Múzeum előtt Ber- gendiék gitária pereg, a Jó­zsef Attila Egyetem főépü­leténél, a Dugonics téren pe­dig vérbeli countryzene csalogatja a fiatalságot a Longway TUuegrass Bánd jó­voltából. E muzsikások op­timizmusát talán műsoruk befejező számának címe tük­rözi leginkább: „Megtörik-e egyszer az a kör, hogy mind­annyian meghalunk? — mondja a mikrofonba a tö­rékeny hegedűs leány, hogy aztán egyértelmű igennel vá­laszoljanak rá a hangszerek. Nyári tárldt Aki csöndesebb kedvtelés, a szellemi feltöltekezés híve, annak a múzeum Horváth Mihály utcai képtára nyújt talányos élményt. A huszon­kettedik nyári tárlat fest­ményei, grafikái, szobrai, ér­mei fogadnak itt bennünket, először tömegükkel keltve zavaró érzést. Óhatatlan a kérdés: érdemes-e a feszti­válváros képzőművészeti szemléjét ennyire heterogén módon, s a mindent össze- markolás szellemében tálal­ni, avagy legyen sajátos arc­éle a kiállításnak? Mert iga­zán országos az, ami egy országhoz szól. És ez nem a tömeges részvétel függvé­nye. Az sem hagyott nyu­godni, hogy jő néhány mes­terünk — Németh József, Rácz Edit, Kurucz D. István, Galambos Tamás, Szalag Ferenc — „szakállas” mű­vekkel adta le névjegyét, még többen pedig távol tar­tották magukat a vállalko­zástól. Azokra gbndolunk persze, akiknek művészete egyféle egységet kölcsönöz­hetett volna a kiállításnak. Ugyanekkor Ury Ibolya ren­dezése Tóth Valéria esetében például oly művet hagy a háttérben, amely exponál­tabb helyen talán meghatá­rozó szerepű az egész anyag szempontjából. Persze, akik augusztus végéig Szegedre látogatnak, jóban sem szen­vednek hiányt. Vecsési Sán­dor hatásosan építette to­vább családi panteonját (Gyerekek), emberséges lí­rát képvisel Herényi Ferenci miniatűrje (Vízparton), hu- »«manista szellemű hitvallás Patay László Szemétdomb­ja, barackfahálói után ol- - dottabb szín- és formavlág tartományába érkezett Fon- *tos Sándor (Üllési március), érthető melegséggel fordul modelljéhez Kalmár Márton íS-ant-Györgyi Albert), és eszmei továbbgondolkodásra kényszerít Benes-József (Ári* törés), hogy csak a legszem­beötlőbb példákat idézzük. A cigánybáró Elnyűhetetlen, mint min* den igaz érték. Természete, sen a Strauss-muzsikára gondolunk, mert a Jókaitól kölcsönzött, bizony véznács- ka drámai szerkezet legfel­jebb arra nyújt lehetőséget, hogy ki-ki a maga szelle­mének megfelelően perzif* lálja, illetve a kor levegőjé­hez igazítsa a produkciót. Ma közelebb áll hozzánk a romantika, mint tegnap? Akkor a novellát feldolgo­zó Tarbay Ede ebbe az irányba csúsztatja a színpa­di mű hangvételét, átenged­vén az érvényesülést a bő vénójú Straussnak. továbbá a díszleteket és jelmezeket szinte a mesevilágba emelő Varga Mátyásnak, Márk Ti­vadarnak. A szabadtéri elő. adás egysége ezek után csak a rendező Horváth Zoltánon, továbbá a figurák-szólamok megtestesítőin múlik. Ügy tűnt, jelesen vizsgáztak mind ez utóbbiak. Ilosfalvy Róbert tenorján Barinkay talán utolérhetetlen, Melis György Zsupánja színészileg is olyan csúcs, hogy szinte kihűl a játéktér, amikor ' nincs a deszkákon. Czipra cigány- aszony szerepében, hang­zásbeli értelmezésében pedig Jablonkay Éva maga a mély a bársonyos sejtelem. Igen, a nyári színpadoknak soká­ig számítaniuk kell még a Strauss-világra, s igazolni látszik ezt a közönség érzé­keny reagálása,, a szegedi premier osztatlan sikere. Az előadás szünetében erről be­szélgettünk Ilosfalvy Ró­berttal is, aki a daljáték lé­futása után, augusztusban, még a beyreuthi játékokon vendégszerepei, majd vissza­tér családjához Kölnbe. Ok­tóberben viszont néhány Carmenben, Nabuccóban hallhatjuk ismét Pesten, s elfogadta a hatvaniak meg­hívását egy dalestre. A megtartó város Persze, sorolhatnánk még, hogy mi kinálta magát ezen a két napon. Ha van pél­dául egy további esténk, ak­kor lótjuk-halljuk az orosz nemzeti opera első klasszi­kusa, Glinka Ivan Szusza- nvinját, a címszerepben Nyesztyererfkóval. Megtekint­hettük volna a Gulácsy Te­remben az üveg művészé, Szabó Erzsébet munkáit, vagy a Juhász Gyula Mű­velődési Házban rendezett kerámiakiállítást, Mónus Fé- renc vásárhelyi fazekas nép­művész csikmákszűrőit, tá­lait. fazekait. Miska-kancsó- it. És bár lenyűgözött a szerb templom ikonosztázionja, a Dóm Európában egyedül ál­ló orgonájának néhány Bach-, Händel-, Frank-, Dupre-műből szőtt zenei mó_ rajlása, sajnálatos veszteség: nem jutottunk ki az ópusztá- szeri Nemzeti Emlékparkba, amely évről évre gazdagszik. De hát aludnia la kell az embernek. Maid reggelik, ebédek, vacsorák órái kur­títják a látnivalókra szánt időt. És olykor, fárasztó tal- palások közepette, kell a pi­hentető pad a Tisza-partján,' vagy a számtalan lugas, pa­gony valamelyikében. Fa. bo­kor zöldje, nyugalma! Igen, ebből nyújtott még mara­dandó kóstólót ez a júliusi hétvége. Meg a gondosság­ról, figyelemről, amiben a vendég mindenütt részesült, és ami barátként megtartja a szelíd szavú költő. Juhász Gyula városának... Moldvay Győző j Horváth Jenő munka közben (Fotó: Szabó Sándor) A faragó ember — az ősma- gyarral

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents