Népújság, 1981. július (32. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-26 / 174. szám

Qeorg® Bemard Shaw \ mestersége Már a Tanner John házassá­gában (Szerel­mi házasság) legalapvetőbb tárgya, a bur­zsoázia kritiká­ja foglalkoztat­ta, a polgári képmutatás, a burzsoázia csődje Megta­lálta a tehetsé­gének megfe­lelő formát, s ettől kezdve ontotta szín­műveit. Szín- műgyáros volt? Ellenkezőleg. Számára sem. mi sem volt komolyabb, mint a szín­pad. Talán csak egyetlen: a világ meg­változtatásá­nak igénye. George Beraard Shaw arcképe^ jS”??) 1884-ben egy ér* *- ~ híres-neveze-­■fcvo (MTI fotó — KS) tagja lett.' ké­George Bemard Shaio, a világirodalom egyik legna­gyobb szatirikusa, alig 30 esztendeje halt meg, pedig már 125 éve született. Soká­ig élt, s nagy időket élt át: szemtanúja volt a kapi­talizmus, az imperializmus fénykorának, megérhette a Szovjetunió, sőt a szocialis­ta világrendszer születését. De nemcsak szemtanú volt: tevékeny kortárs is. 1851. július 26-án született Írország fővárosában, Dub- linban, elszegényedett angol protestáns nemesi család gyermekeként, valójában, egy kispolgári világ sarjaként. 15 éves korában abba kellett hagynia iskoláit, ettől kezd­ve pénzbeszed óként, kishi- vatalnokként dolgozott. 20 éves kólában Londonba köl­tözött, alkalmi munkákból élt. s készült az irodalomra. Regényekkel kezdte, kriti­kusként folytatta. Ekkor dol­gozta ki magában saját szín­padi nézeteit, egyáltalán vi­lágnézetét, s csak később, meglepően későn, 36 éves korában jelentkezett első színművével. sőbb egyik vezetője, aFábiá. nus Társaságé, amely Angliá­ban fontos ' szerepet töltött be a kommunista párt meg­alakulásáig. A fábiánusok ugyanis szocialistának val-, lották magukat, Marxot ta­nulmányozták, de polgári reformista elveket vallottak. Shaw a fábiánus nézeteket terjesztette színműveiben, persze, hozzátéve, hogy egy szépíró mindig eleven jelle­meket alkot, s az életteli művészet sohasem száraz el­vi kinyilatkoztatás, a mű a szerző akarata ellenére is meghaladhatja írójának né­zeteit. Már Balzackal is ez történt. Nagy szatirikusunk pedig valóban vérbő, kétlábbal e világban élő ember volt. Többször megtörtént, hogy darabja előszavában kifej­tette ellentmondásos elméle­tét, a műben pedig ellent­mondás nélkül életrekelt egy másik, igazabb világ. A Tanner John házassága, a Warrenné mestersége, a Barbara őrnagy, a Caesar és Kleopátra, az Ember és fel­sőbbrendű ember, az első vi­lágháború előtti alkotókor­szak mind-mind igazolja. Tíz esztendő sem kellett hozzá, s George Bemard Shaw a század elején — igaz. már 50 évesen — a kor el­sőszámú drámaírója, akit Európa-szerte játszanak. Ma­gyarországon először a ke­vésbé ismert ' Hösök-et. mu­tatták be. 1904-ben. két év­vel Ady Eendre Üj versei előtt. S hogy a gondolatsort folytassuk: több bemutató után a Tanácsköztársaság el­ső heteiben. 1019. április 8- án. a Warrenné mesterségét újították fel Budapesten. Shaw bizonyára nem tudta, de elégtétellel töltötte volna el. A Warrenné mesterségé-t ugvanis az angol lord-kan­cellár cenzúrája' annak ide­jén betiltotta, s csak hét esztendő múltán kerülhetett színre Angliában, mert „er­kölcstelen és egyébként is alkalmatlan a színpadra”. Nem csoda. Shaw mint He­gedűs Géza írja: ,.a szocia­lista szemével és társadalmi mércéjével méri azt a pol­gárságot, amelynek hazug­ságait. morális csődjét és megoldhatatlan problémáit Ibsen még belülről marasz­talja el.” Shaw szembefordult az el­ső világháborúval, a cáriz­mus megdöntését, a Szovjet­unió új társadalmát rokon- szenvvel kísérte, 1931-ben meg is látogatta, Sztálinnal is találkozott. Át kellett él­nie még egy világháborút, józan ésszel, matuzsálemi korban., de teljesen épeimé­vel. 1950-ben, a hidegháború kellős közepén hunyt el 94 éves korában. Életének első fele a 19., a második a 20. században te­lik el. az emberiség talán legnagyobb változásainak idején. A 19. századhoz kö­tődött. a francia felvilágoso­dás eszmei utódja, a drámá­ban Ibsen és Gorkij közt a híd, aki a polgárságból vég­képp kiábrándult, s minden rokonszenve a jövendő újé. De szava leginkább a múlt­ra van. S mert annyira ki­ábrándult, végletekig gunyo- ros, szarkasztikus. Nevetve búcsúzott a múlttól (Moliere után talán a legnagyobb ko­médiáiról, nevetve, azaz ha­lálosan komolyan vette a jö­vőt. S ez volt George Bar- nard Shaw igazi mestersé­ge­Gy. L. Kálnoky László új kötetéről A költő megjárta az élet zord csúcsait, a komor és magányos hágókat s élményein örök sebhelyként viseli a méltatlan emberi szenvedések tépőfogainak nyomait. Hetven felé ballagóban a megtett utat derűsebb fé­nyekkel világítja meg az őszi fénytörések szelídebb optikája. Ezt a derűt persze moti­válja az az elismerés, amely összegyűjtött verseinek megjelenése nyomán a bírálat leg­nemesebb hangján ismerte fel és ismertette Kálnoky László költői egyéniségét és jelölte meg kivételes helyét az irodalomban. Űi kötete „Egy hiéna utóélete és más tör­ténetek” a megtett út hasonlatában életrajzi mozaiknak mondható. A mozaik egves ele­mei és az elemek összeillesztése gazdag vál­tozatban mutatják Kálnoky egyéniségét. Min. dennapi és rejtélyes események keverednek benne, a mindennapiak hirtelen szokatlanná válnak, vagv éppen a spiritizmus félelmetes hatását keltő jelenet foszlik a valóságos semmibe: mögötte az író arca bukkan elő. amint kaján mosollyal üdvözli a hopponma- radt olvasót, aki „bedőlt” az elképesztő címnek. ..Az eaerésző anyós, vagy miért nem ittam ki a Ferenc-csatornát.” A cím pontos paródiája a krimi, és kalandregény-címeknek s az író mosolya az olvasó karikatúrájának szól. A lelkiismeret komikus, külön láncolatát építi fel Kálnoky a „Kiszorítósdi” című já­tékban. Így: „Ha egy versem valahol megjelenik, min­dig kiszorít valami idegen írást, ami külön, ben éppen ott jelennék meg. No jó! Az is megjelenik az illető sajtótermék következő számában, de akkor éppen az szorít ki vala­mi mást, amit én szorítottam ki előzőleg. De ez nem mehet a végtelenségig, valam, min­dig kiszorul és a folyamat elinditója az én versem volt, személy szerint én magam.” Kálnoky játszik az abszurd okoskodással s a végeredmény az ő sajátos, ' meghökkentő szemléletében: „Lehet, hogy egy férfinak vagy nőnek életét mentette volna meg az a néhány száz forint, amit végül is nem kaphatott meg, mert sehol meg nem jelent művekért tisz- teletdij se jár. Ártatlan bűnözők vagyunk, tiszta kezű zsebtolvajok. Mi mások? Bocsás­satok meg. kiknek kárt okoztam. Támadja­tok fel holtatokból, kiket könnyelműen meg­öltem!” A műfordítás rejtelmeiről is szól Kálnoky, bizonyítva, minő bonyodalmat okoz, ha a mű­fordító angol költőtől fordít, aki félreismert egy japán fametszetet és verset irt róla. Dennis Joseph Enright versének címe: The Laughing- Hyena. by Hokusai, amit Kálnoky így fordí­tott: „Hokusai nevető hiénája”. Évtizedek múlva, véletlenek folytán derül ki, hogy az angol költő elírta a metszeten szereplő dé­mon nevét. A gondolattársítás és a betűazo­nosság Haynaut, a bresciai hiénát, az aradi vértanúk gyilkosát juttatja a költő eszébe és szemére veti az Igazság (bekötött szemű) Istennőjének, hogy az igazi gyilkos, a csá­szár, ágyban, párnák között halhatott meg. mint hófehér szakállú jóságos nagyapó, mig milliók pusztultak el a harctereken. A költő zokszavai még hallhatók a Gulli­ver halhatatlan írójához, Jonathan Swifthez írt soraiban, de már enyhébb árnyalattal: „Tettek bár sok rosszat velem, de a meg nem érdemelt jóság , fénye is rám sütött néha- néha. bár csak kivételes pillanatok voltak ezek.” Biblikus címek pántolják egybe a „Her málynoky Szaniszló történetei" című ciklust) Lényegükben alig jelentős események soro­zata ez az epizódegyüttes, de a túl komoly és szakszerű tárgyalási mód mulatságossá teszi. Persze ezekben a történetekben is szerepel­nek rendkívüli elemek, álmok, amelyek a valóságban ismétlődnek, megsejtések, titok, zatos összefüggések, mint a paródia tartozé­kai. A biblikus címek megválasztásában egyik legszellemesebb: „Szaniszló a kopo­nyák hegyén. „Kiderül, hogy egy vidéki iro­dalmi társaság „koponyái” tiszteletbeli elnök, ké választják, konyopáik hegyére emelik Sza- niszlót, akit nem nehéz a költővel azonosi* tani. Kálnoky László megjárta a költői töké­letesség ormait is. Nincs költő ma. ak; a rit­mikai alakzatok, rímbeli kapcsolatok tudo­mányát jobban tudná nála. Űj kötetében fel. oldja a formai szigort s az oldottabb fegye­lem nyílásain szabadabban árad az epikai kedv. „Az elbeszélő költészet új f-rmában való életre költéséhez fogtam hozzá — írja. Kál­noky a könyv fülszövegében —. s azt sem bánom, hogy ha emiatt esetleg a konzerva­tív ízlés, vagy' az anekdotizmus bélyegét sü­tik rám.” Más szempontból is figyelemre méltó a könyv borítólapjának hajtókáján olvasható szöveg. Az. önmegvalósítás címén soha nem látott zűrzavar lepi el a költészetet. ■ Űgv tűnik sokszor, hogy kalapba rázott szavak hullnak az ok nélkül darabokra tört sorok­ba, az értelem, a gondolat, nem tudja ái> ugorni a szóközöket, ha egyáltalán vám ben­nük ilyen ósdi emberi szükséglet. Kálnoky így ír erről! „Úgy érzem, sem a modem fcépzőmflvé-i szeteknek, sem a zenének, sem a költészet­nek nem szabad annyira elvonttá válnia) hogy a nem szakmabeli olvasók ne értsék* miről szól vagy mit ábrázol a mű. Nagy' baj, ha a költészet elveszti olvasótáborát és csak néhány száz ember, költők és esztéták olvas­sák a többi olvasó számára idegenül hangzó formanyelven irt modern, vagy modernkedő verseket. A költészettől elidegenedett olvasótábor visszahódítására csak akkor számíthatunk, ha nem feledkezünk meg arról, hogy a művé­szetek célja eredetileg a gyönyörködtetés, a szórakoztatás, sőt a mulattatás volt, mi pe­dig ezt régóta egyre inkább számításon kívül hagyjuk.” Az új kötetben néhány vers is szerepel. Középen, mintegy választékvonalként a „Het­ven felé” legszebb sorai: Egyre óvatosabb leszek* vigyázva lépem át a színehagyott foltokat, miket utamra madárhangok árnyéka vet. Nevembe csomagolva éltem eddig, most már álnéven, ismeretlenül. Valami szántóföldön állok nyakkendősen, szalmakalapban, az egykori bálrendezöt már alig sejtető madárijesztő. Hadd mossák arcomat stroncium tartalmú esők, hadd járja rajta táncát szomorú árnyék, szomorúbb verőfértg'. A Ferenczy Noémi gobelinjeihez írt strő- rák az élmények mély nyomait tükrözik. Az utolsó Arany János öszikéibe is beillenék. Hetven év felé újat alkotni; ez Kálnoky meglepetése. Kapor Elemér N agyapa a hintaszékben ült, kezében újságot tartott, de nem olvasott, tekintete papírt szo­rító ujjain pihent. A körmei erő­sen szarusodtak, a bőre száraz volt. kráterszerű pórusairól felidé. ződött benne a tavasszal szántott határ, amikor a göröngyök, mivel nem szíttá őket szét a fagy, ke­mények, mint a szikla. Nem eszé­be jutott ez, hanem szinte a sze­mébe ötlött a szántás, mert. ha­marabb tűnt fel előtte valaminek a képe, mint a neve, vagy ezzel kapcsolatos gondolata. Keskeny, kissé kegyetlen arca, szemére íiffenő szemhéja nem sej. tette azt a mérhetetlen ráérősséget, komótosságot, tanakodást kedvelő természetet, amiről ebben a kis­városban oly igen jól ismerték. Az. hogy most ült. ellene szólt valódi tulajdonsa gai nak. öss zerá neolt homlokkal, élesen nézte az ujjait; azt ■ hitte volna az ember, van annyi nyers indulat benne, hogy ha kell (mert megmarta egy mér­geskígyó vagy katonának vinnék kü­lönben) könnyen lecsapná bárme­lyik ujját baltával. De megvolt mind a tíz ujja. Az is rideg ter­mészetre vallott, hogy soha semmi­lyen állatot nem tartott maga mel_ lett, sem a feleségének, sem a fiá­nak, majd később az unokájának nem engedte meg. hogy házhoz szoktassanak kutyát, mocskát vagy sündisznót, az utóbbit azért, mert úgy horkol, akár egy ember. Ga­lambot sem tartott a padláson, cinkének sem akasztott ki szalon­nát. Nem ragaszkodott semmihez és senkihez, kivált a hasznot nem hozó dolgokhoz, állatokhoz, tár­gyakhoz. Az emberekhez sem. A szokásait sem szerette, pedig vol­tak olykor neki; egy időben a sze­métbe dobta a zsebkendőjét, ha megtelt, nem engedte kimosni, ké­sőbb meg nem fésülködött. Az em­berek rendszerint szeretnek a szo­kásaikról fecsegni, ő fecsegni sem szeretett. A szokásait meg. ha vol­tak is ideig-óráig. utóbb elhagyta, hűtlenül, egykedvűen, nem gondolt rájuk soha többé. Néha valósággal tutyimutyinak mutatkozott, min­denesetre inkább csak őrjítően ak­kurátus volt, semmint az ábrázatá­nak megfelelően hideg eszű, or- báncos kedélyű., A városban nagyjából min­denki ismert mindenkit. Vagy a háborúból (akkor sokan összeismerkednek), vagy még az iskolából, vagy mert olyasmi tör­tént az illetővel, amiről beszélni szoktak az emberek. A nyomoré­kok egy ilyen kisvárosban nem tudtak elbújni a kíváncsiság elől. nékik még a gatyájukba is bele­néztek. mondván, a nyomorék férfi is férfi. A csélcsap asszonyok, nagy­természetű férfiak közismertek vol­tak. Ugyanígy a rabbiátus termé­szetűek (akik verték az asszonyai­kat) és a duhajokat. Nagyapának jószerével nem is volt története, ha netán ő került szóba valahol, leg­többször a vörös kakasát emleget­ték. Volt ugyanis régen — har­minc. negyven vagy ötven évvel ezelőtt? —* egy verekedős kakasa, aki, ha belépett valaki a kapun az udvarra, rátámadt, ki akarta verni az érkező szemét, belevágta a cső­CSÖHD rét a hátába, fejebúbjába. Nagy­apa husángot támasztott a kerítés­nek az utcán, a kapun kívül, hogy ha jönnek hozzájuk, megvédhes­sek magukat a kakastól. Alatto­mos jószág volt. settenkedve, né­mán, lábait lopakodva, óvatosan rakva előre, meglepetésszerűen ro­hamozott. Azt tanácsolták nagy­apának, vágja le, egye meg a kakast, úgy tartották, különlegesen jó le­ves lenne belőle, De ő addig-addig tanakodott, levágja, ne vágja le. míg arra jutott, meghagyja, mivel a tyúkok nagyon elégedettek vol­tak vele. S elvégre a kakasnak a tyúkoknak kell megfelelni, nem neki. njondta. Ez rávallott. A ter­mészetere. A jellemére. Megtartot­ta a kakast évekig, addig bot tá­masztotta az utcafronton a kapu­félfát. Aztán valaki agyonverte a kakast. fVl egzörrent az újság a kezé­* ' ben. Az ajtó felé pillantott, de nem jött senki, léptek koppa- nása sem hallatszott. A fia otthon volt, de nem az öregházban lakott, hanem a mellette épített új épü­letben. Ez a megrezzenés szokat­lan volt. Nagyapa soha senkit nem várt. látogatói ritkán akadtak. Ta­lán az újság tette, hogy megcsú­szott az uiiai közt. özvegyember­ként szokott rá az újságra, bár tudott volna dolgozni, de felha- yott a munkával. Az úiságot a ázhoz hozza a postás, naphosszat ült így az ablak mellett, a kezében tartva és nem hiányzott neki senki. Egy nap talán, ha két gondolata volt, avagy annyi sem. Legfeljebb egy délután és egy délelőtt; rend­jén is volt ez így, hiszen a gondo­latok meggyötrik az embert, bár­milyen- csekélyek vágj' sekélyek. Apró gondolatokkal, mondjuk az­zal. hogy hónapról hónapra erőtle. nedik. felesleges vesződni, a nagy gondolatok meg századokon át ér­nek puszta felismeréssé, addig csak a megszállottak viaskodnak velük, illetve magukkal, hogy ki­csikarjanak valami napnál világo­sabb eredményt. Nagyapa az újsá­got is azért szerette, mert nem kia­bált, olvass el! Egy újságban nincs semmi igazság, semmi ellen nem tiltakozik, semmit nem követel. Éta követel vagy tiltakozik, sem törté­nik semmi, ha nem olvassa az em­ber. Viszont kellett neki valaki, illetve valaki helyett (a felesége helyett) valami, amivel együtt le­het élni anélkül, hogy bármire kényszerítené. Nagyapa kilencve­nedik évében volt. sok disznót meghizlalt életében, sok csirkét megevett sütve, mit jelenthet ne­ki az a pár nx'omtatott sor az új­ságban a törökökről, az amerikai­akról. a románokról? Mindig vol­tak törökök, amerikaiak meg ro­mánok. Ha egy törög, egy ameri­kai vagy egv román annyi sült csirkét megeszik, mint ő, akkor esetleg kíváncsi lesz rájuk. Akkor is minek, hiszen miben különböz­nek tőle? Nagyapának az úiság ar­ra kellett, hogy megakadályozza gondolatai csörtetését. A vaddisz­nó csörtet olyan erőszakosan át a bozóton, mint az öregemberek gondolata egy szoba csöndjében. De hát aki olvas, vagy legalábbis úgy tesz. mintha azt tenné, nem gondolkodik, mert el van foglalva. Öt 1 az is elfoglalta, hogy kezében tartja az úiságot. Lehetséges, hogy azért hizlalta egész hosszú életé­ben azt a tengersok sertést, azért tartott annyi baromfit, azért evett —retUT—; amamr annyi sült csirkét, hogy addig se törjenek rá a gondolatok? Azért vált természetévé a fáérősség, azért dolgozott olyan módszeresen, szin­te mániákusan, azért tanakodott jelentéktelen, hétköznapi dolgokon is. mert addig, amíg ezekkel fog­lalatoskodott. csönd volt a fejében, lelkében? Tény. hogy nagyapával nem történt soha olyasmi, amiről mesélhetett volna a fiának, vagy elszórakoztathatta volna az unoká­ját. Arról a kakasról meg elfe­lejtkezett. C zerette az újságot, bár in­^ kább csak a szagát ismer­te. Gyorsan elrepült vele az idő. Ha délben átjött a fia, menjen át hozzájuk, mert asztalon az étel, örömmel nyugtázta, hogy eltelt a délelőtt. Átcsoszpgott a másik ház­ba. a nagyházba, a fiáéba és főleg levesevés közben magában némán, jólesően kuncogott. Csak " a szeme nevetett és nem is gondolt, -semmi, re. csak az a jó érzés, amit az idő könnyű múlása okozott benne, megmelegítette a bensőjét, csillant fneg a szemében. Ha kérdezték, fe­lelt, néha önkéntelenül megszólalt: „Jó meleg a leves!” vagy „Jó puha a kenyér!”, mert a levest is ke­nyérrel ette. A fia ilyenkor iga­zán visszaszólt: „Jó hát! Miért lenne hideg?! vagy Puha hát! Gondolta, hogy szárazát adunk?!” ) Visszacsoszogva az öregházba egy ( szempillantás alatt elfelejtette, ‘ hogy egyáltalán ebédelt. A széké­be telepedett, kezébe vette az új­ságot, de nem a betűkre, inkább az ablakon túlra, az utcára bámult. Becsapta magát, hogy olvas, ezért aztán nem nevezte meg magának, mit lát az utcán. Kétfelé nem lehet figyelni. Most is kimábult: nézett mégsem nézett; látott, mégsem lá­tott. És közben újságot olvasott, pedig nem is olvasott. Gyulai István i X

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents