Népújság, 1981. július (32. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-21 / 169. szám

Ä mindig időszerű Ibsen ftfíA «Jr* n» Egy mester­riport egyike. Ennek norvég tévé- film-változatát láthattuk szombaton este a 2-es csa­tornán. Az átdolgozás min- dik veszélyekkel jár. s álta­lában az írói szándékot csor­bítja meg. Ebben az esetben azonban nem ez történt. Kö­szönhető ez, hogy a forgató­könyvíró és a rendező — mindkét feladatkört Per Branken látta el — minden­képpen hű akart maradni az alkotóhoz. Nem húzott, nem korszerűsített, semmit sem értelmezett újra. Kár is lett volna, mert ennél a zseninél aligha mondana többet. Ö viszont lenyűgözött TIzenéwes iörténefbűvármk Látogatóban az országos honismereti diáktáborban Azt hiszem, nem kell bi­zonygatni, hogy az utóbbi esztendőkben mennyire meg­csappant a tinédzserkorúak történelem iránti érdeklő­dése. Épp ezért csak dicsér­ni lehet minden olyan kez­deményezést, amelynek cél­ja a pillanatnyi közömbös­ség felszámolása. Ezek sorába tartozik az az országos honismereti diák­tábor, mely az elmúlt na­pokban zárta kapuit Eger­ben. a Pozsonyi úti Kereske­delmi és Vendéglátóipari Szakmunkásképző Intézet és Szakközépiskolában. Az itt jeleskedő fiatalokat felkeresve dicséretes szenve­délyük. szép hobbijuk össze­tevőiről beszélgettem velük. 1. Részlet a Fegyverletétel című tévéjátékból Arról valamennyien kész­ségesen szóltak, hogy hon­nan is fakad ez a kötődés. — Harmadikos koromtól, azaz az elmúlt tanév kezde­tétől járok arra az egyete­mi-főiskolai előkészítője, amelyet iskolámban, a sop­roni Berzsenyi Dániel Gim­náziumban rendeztek a his­tória alapismeretéiből — jegy­zi meg Tóth Judit, majd így értékeli ezeket a foglalkozá­sokat : — Az anyagot nemcsak részletesebben tárgyaltuk, hanem felfedeztük azokat az összefüggéseket is, amelyek mellett korábban tanácstala­nul mentünk el. Itt kaptunk ösztönzést arra, hogy magunk is búvárkod­junk, azaz önállóan dolgoz­zunk fel egy-egy témakört. Én beneveztem a diákok ré­szére meghirdetett megyei majd országos pályázatra. Azt vizsgáltam, hogy mi jel­lemezte városom jobbágyai­nak helyzetét a XIX. század­ban. A próbálkozás sikerrel járt. hiszen ezüst fokozatot szereztem, s ezzel járt az Egerbe szóló meghívás is. Ezen a versengésen jól sze­repelt Soronics Róbert. a szombathelyi 405-ös számú Inarj Szakmunkásképző In­tézet harmadéves esztergá­lyos tanulója is. aki csodál­kozó tekintetemre felfigyel­ve, nagyon lényeges motí­vumokra utal. Kalmár György szerkesz­tő-riporter eddig is bizonyí­totta széles látókörét, téma­érzékenységét. sokoldalúsá­gát. Legutóbbi munkája, az Én vagyok a dalai láma azonban jóval több volt an­nál, amit eddig nyújtott. Er­ről a buddhista főpapról, akit egyesek istenkirálynak is neveznek, gyermekkorunk óta őrzünk torz, vagy helyes emlékképeket. Egy biztos, mindannyian kíváncsiak vol­tunk rá: hol él, mivel töl­ti napjait, mi a véleménye a világ dolgairól. Nos, erre maradéktalan vá­laszt kaptunk. Megtudtuk, hogy Tibet vallási és világi vezetője Daramszal városa mellett egy szerény otthon­ban telepedett meg. miután Kínából menekülni kénysze­rült. Csak elismeréssel szól­hatunk az újságíró ötletes­ségéről, s arról, hogy mind­végig partnere maradt ri­portalanyának. Gondosan előkészített, megfogalmazott kérdéseivel ő irányította a beszélgetést, s rávette a magas rangú egyházi mél­tóságot arra, hogy kényes politikai kérdésekről is szól­jon. Így lehetőségünk adó­dott arra, hogy bepillantsunk egy számunkra teljességgel titokzatosnak tűnő eszmekör­be, égy olyan ember gon­dolataiba, akit kiválasztott­nak neveltek, s akit még­sem bűvölt el annyira az egykori és a remélt hata­lom, hogy elveszítse valóság­érzékét. A műsor érdekességét csak fokozta az a felvételsor, amelyet Rév Miklós és Pat­kó Imre 1956-ban készített. Ezek a képek megkönnyítet­ték számunkra az eligazo­dást. pontos történelmi hát­teret rajzolva számunkra. Az igazán nagy dráma­írók nemcsak koruknak ír­nak, hanem az utánuk kö­vetkező nemzedékek regi­mentjének is. Hatásuk tiíka az, hogy a jellem mélységei­be szállnak le, s ebben fel­derítetlen környezetben is otthonosan mozognak, meg­határozva a különböző tet­tek mozgató rúgóit. Henrik Ibsen e kevesek közé tarto­zik, ezért játsszák darabja­it Európa s a világ szinte valamennyi színpadán. Még­hozzá folyvást sikerrel! A John Gábriel Borkman Heinékbe faragott művelnék víiSsS 1981.. július 21., kedd emberismeretével, tökéletes jellemábrázoló készségével, ritka bölcsességével. A drá­mai feszültség hiánytalan, s a főhős és hozzátartozóinak vergődése mély igazságokat villant fel. Szó esik a hata­lomra törés, a karrierterem­tés lélektelenségéről, arról, hogy ez a szenvedély szám­űzi magától az igaz érzel­meket, a barátságot, a test­véri érzést, a szerelmet. Ib­sen szellemi hagyatéka a szívmelengető emberség nagy- szerűségébe vetett hit. Ez a tanulság ma éppúgy aktuá­lis, mint az ő idejében volt. Annál is inkább, mert a té­véprodukció létrehozói is ezt hirdetik, méghozzá úgy, hogy szürke eminenciásként a háttérbe vonulnak, s hagy­ják érvényesülni a ritka te­hetségű drámaírót. (pécsi) 1. „Bigu” arról kapta a ne­vét, hogy a legkisebb volt az osztályban. Akkora és olyan ügyesen kerekded, mint a csigabiga. Emlékszem, ne­künk még vacogott a fogunk március harapós derűjétől, ő már lehagyta lábáról a ci­pőt. Igaz, nem sok.értelme volt már viselni, mert a hi­deg tavaszi esők szétmál- lasztották. Ha meg akart bennünket nevettetni „Bi­gu”. megállt az osztály ele­jén: „Hallgassatok csak!” — intett maga köré mindenkit Aztán felugrott a dobogóra és megkezdte a mutatványt Felváltva rakta előre lábait, hadd lássúk minél jobban, hogy lábujjai gyúró mozga­tására miként szörcsög elő a foltokon, repedéseken a sár- fékete lucsok, és terjed szét a deszkákon. „Halljátok, hogy zenél?” — hajtotta fü­lelésre a fejét „Bigu”. és fürge lábmunkával tényleg vinnyogó, nyöszörgő hango­kat gerjesztett a ronggyá ázott csukában. „Láthatjátok, igazán mindegy már, ha hordom, ha nem. Tűzbe ve­le!” — Azzal már kapta is le a lábbelit, ugrott a vas­kályhához, ki az ajtaját, be a kocskort a brummogó lán­gok közé. Lett is olyan büdös per­ceken belül, hogy mikor a tanító úr bejött, ablakot nyittatott, minket meg ki­eresztett. a folyosóra; meg ne fázzunk ültünkben oda­benn. Mi meg örültünk ..Bi­gu” jótéteményéért, s kun­cogtunk Horváth tanító úron. aki a fakereskedőt szidta a „nedves fa” miatt. Attól kezdve mezítláb járt Tóth Judit, Soronics Róbert, Torda Gabriella, Kovács Mária (Fotó: Szántó György) — Tudom: rólunk az utób­bi időben igen sok elma­rasztaló mondat hangzott el. Ebben van is igazság, a ve­lem azonos korúak többsége meglehetősen bizonytalanul mozog a magyar irodalom és a történelem berkeiben. Ám, ha ezt hangsúlyozzuk, akkor azt. is tegyük hozzá hogy azért csak akadnak ki­vételek is Én . például a fa­lukutatást kedveltem meg. két társammal együtt elké­szítettük Vassurány króniká- i ját. A bírálók értékesnek tartották, ezért is küldtek ide. hogy szélesíthessem tá­jékozottságomat. 2. Torda Gabriella és Kovács Mária égy oktatási intéz­ményt, a nyíregyházi Zrínyi Ilona Gimnáziumot képvise­lik. — Nálunk a fakultáció ré­gen bevált gyakorlat, ugyanis az országos kísérletnek mi is részesei voltunk. Nekünk mindenesetre nagyon tetszett az, hogy többet foglalkoz­hatunk azzal a tárggyal, amellyel a leginkább rokon­szenvezünk. Annak is örül­tünk, hogy a heti többlet­órákon önállóságra neveltek bennünket, iránytűt adva ahhoz, hogy eligazodjunk az ismeretek számunkra kaoti­kusnak tűnő birodalmában. Elsősorban így érthető, hogy a már említett országos szel­lemi párviadalban mi is helyt­„Bigu”. •' Sehogyse jut eszembe, volt-e kiskabátja, mert éveken át egy pettyes inget viselt, amikor a cipő után a nagykabát is lekerült róla. Amilyen kicsi volt, olyan nagy hörcsögtermészet szo­rult belé. A legjobb cimbo­ra. az osztály mókamestere volt, csak akkor verekedett, ha igazságtalanul bántották. M. Péter, egy nagygazda fia, vesztére, belekötött egyszer. Testes, pirospozsgás legény­ke volt Péter. Szünetekben úgy düllesztette a hasát a nagyiskola árkádja alatt, hogy mindenki lássa a pusz- lizsebbe kanyarodó „arany­láncot”, amely ezüstszínű halbicskában végződött. „Bi- gu”-nak — mint sokunknak — fanyelű bugylibicskája volt. Ezen különböztek ösz- sze Péterrel, aki azt találta neki mondani falatozás köz­ben : — Ilyet csináljon az az ugrabugráló apád, mint az enyém: ne olyan békanyúzó fanyelűt! — és kérkedve vil­logtatta a halbicskát, hegyén egv kolbászkarikával. Tudni kell azt is, hogy „Bigu” apja az első világ­háborúból fél lábbal és fél karral vetődött haza. Ám roppant erős akaratú ember volt — de tán a fogcsikor­gató szükség még erősebb —. és ilyen csonkán is több­re volt kénes, mint sok egész ember. Fél karral — fél lábon kaszálta a gazdák bú­záját. lucernáját. Ugye. hi­hetetlenül hangzik, pedig így volt. Szíjakból olyan he­vederhálót szerkesztett a fel­sőtestére. amire a kaszanyp- let rácsatlakoztathatta, így a álltunk, bekerültünk a leg­ügyesebbek közé. Tanáraink segítsége nélkül aligha ér­tünk volna ilyen szintre. 3. A táborlakók gyorsan meg­barátkoztak a környezettel, s mindjárt részt kértek a gon­dosan megtervezett munká­ból. Jutka és Robi egy szakcso­portba került: — Arra kerestünk választ, hogy mi jellemezte Eger po­litikai szokásait a XIX. szá­zadban. Kérdőíveket kap­tunk, s címekkel kezünkben felkerestük az idősebbeket, akik még élénken emlékez­nek az apáiktól és nagyapá­iktól hallott történetekre, ki­fejező adalékokra. — Izgalmasnak, változatos­nak találtuk a feladatot, oly­annyira, hogy > fáradságot nem ismerve szorgoskodtunk. Mi tagadás: többször is csa­lódás ért bennünket. Az em­berek készséggel nyitottak ajtót, ám amikor elhangzott a politika szó, jó néhányan állig begombolkoztak, s azt mondták: próbálkozzunk mással, s ne zaklassuk őket ilyen dolgokkal. Természete­sen nem keseredtünk el, de a sikertelenség tanulságait levontuk, s legközelebb már így érveltünk: „A régi idők­ről kérdeznénk önöket, biz­tos sok igaz történetet tud­nak ezekről”. Szerencsénk volt: a cselvetés mindenütt bevált... Gabriella és Mária a kis­Szerszám egy-egy suhintás után mankóul szolgálhatott a féllábas továbbszökkenéshez. Télvíz idején meg gyönyörű hegedűket faragott megma­radt jobbjával Béni bátyánk. Gondolható, mi ment vég* be „Bigu”-ban, mikor Péter „ugrabugrálónak” nevezte az apját. Nekirontott az erős gazdagyereknek, levágta a padlóra, mint a zsákot, be- léragadt a hajába, annál fogva verte fejét a deszká­ba. Majd mikor Péter — kínjában — beleharapott, leráncigálta a koma boksz­csizmáját, és annak a pat­kós sarkával ütötte, vágta, ha nem avatkozik be Takács Jóska, az iskola legerősebb gyereke, talán ájultra veri „Bigu” a fiút. A jólelkű Horváth Árpád nem csinált nagy ügyet a csetepatéból. Néhány fene- kessel elintézettnek tekin­tette a pert az „alperes” irá­nyába. Kemény kisfiú volt ez a ..Bigu”. Már tavasz végén elszegődött, mások teheneit legeltette. Ideje se, kedve se volt például a Heidelberg! Káté tételeinek a bemagolá-. sara, ami pedig az öreg tisz- teletes szerint feltétlenül szükséges volt az életben való helytálláshoz. Miután „Bigu” nem nagyon töreke­dett lelkének konfirmálásá­ra — megerősítésére —. és óráról órára hasztalan fas- gatta a pap. az anyaszent- esyház ily fokú negligálj sáért szent fenyítésben í ré­szesült. Kihívta a szikár vénsé?. az első pádhoz, le­tolatta vele a nadrágot, és mivel „Bigu” önszántából nem volt hajlandó, saját ke­mesterségek emlékei után nyomoztak. — Pontosabban az üveg­festő kisiparosok érdekelték bennünket. Jólesett az, hogy a rendezők nem hagytak magunkra minket. Búvár­kodásainkhoz módszertani útmutatót adlak, s ez szá­mos olyan ötletet tartalma­zott. amelyeket később sok­oldalúan kamatoztathattunk. — Az első napokban még­sem boldogultunk, mert csak azokat a nyugdíjasokat talál­tuk meg, akik már régen nem dolgoznak. Végül beko­pogtattunk a Május 1. utcá­ban lakó Leopold Miklós bá­csihoz, aki aztán hasznos tudnivalók garmadával lepett meg, s használati eszközök, tárgyi emlékek sorát csodál­hattuk meg nála. 4. Jő volt hallgatni ezeket, a talpraesett tizenévesekét, örömeikről, tapasztalataikról beszéltek, de ennél sokkal többet is mondtak. az újság­írónak. Arról győzték meg — saját példájukkal —, hogy a humán tárgyak irán­ti érdeklődés is felkelthető, ha akadnak lelkes, hivatás- érzettől vezérelt nevelők, akik megkedvelteik velük a Szépet, megvilágítják szá­mukra a legfontosabb histó­riai összefüggéseket. Ezek­kel a gyerekekkel érdemes foglalkozni. Többek között az ilyen si­keres honismereti táborban is 'mint az egri volt... Pécsi István zűleg cibálta fel a pad te­tejére. Azután baljával nya­kánál fogva leszorítva a fi­út, jobbjában a nádpálcával kezdte irgalmatlanul csépelni „Bigu” meztelen ülepét. Keskeny, inkvizitor szája szélét összeszorította az Ür alázatos, bár méltatlan szol­gája, és szemében gónosz lángokkal „teljesítette köte­lességét”. A kis Pista görcsös rán- gásokkal reagált a suhogva lecsapó ütésekre, majd mint­ha valami belső parartcsra tenné, elernyedt, két karját a pad széléhez szorítva fo­gadta az ütlegeket. Az is­tentelen vénség végül bele­fáradt. Az utolsó csapások­ba zihálva adta bele min­den erejét. — Ezt megemlegeted, míg élsz, átkozott pogánya! — szónokolta. A konfirmációs vizsgán „Biguval” sem akart szé­gyent vallani a ravasz tisz- teletes, hiszen ott minden­kinek felelnie kellett a Ká­téból. őt -szólította hát első­nek, hogy válaszoljon az „alapvető” kérdésre: Mi a vallás ? ..Bigu” mintha számított volna rá, hogy vele kezdik az ünnepélyes szertartást, aminek során őt is befogad­ják az egyház teljes jogú tagjai sorába. Abban a Íri­szemben lehetett a pap, hogy a Káté legelejét még „Bigu” is megtanulta. Csak a veze­tékneve — Hajdú — hang­zott még el. de Pista máris vigyázzba pattant. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents