Népújság, 1981. június (32. évfolyam, 127-151. szám)

1981-06-24 / 146. szám

A szép magyar beszéd megszállottja...

Egy pedagógus kitüntetéskrónikája

Moys Klára, az egri Dobó István Gimnázium és Erdészeti Szakközépiskola tanára a szép magyar beszéd érdekében kifejtett sokéves munkájának méltatásaképpen a pedagógusnap alkalmából Kazinczy-dijban, s az azzal járó huszonöt- ezer forint jutalomban részesült.

1

Most is épp olyan mint máskor, pedig volna mire büszkének lennie, hiszen ezt a kitüntetést az országban csak ketten kapták meg. Ö azonban nem érdemeit hangsúlyozó alkat, viszont szívesen beszél a soha nem feledhető ifjúságról, a hajdani pályakezdés gondjairól és örömeiről, a katedrán töltött harmincegy esztendő eseményeiről.

— 1950-ben szereztem középiskolai nevelői diplomát a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen. Onnan mindjárt Egerbe kerültem, s a városhoz máig is hű maradtam. Munkaidőm zömét ebben az oktatási intézményben töltöttem. Nem vágytam sehová, ennek elsősorban az az oka, hogy megértő kollégákra és vezetőkre leltem, olyanokra, akik megértették ambícióimat, s a maguk részéről mindent megtettek azért, hogy ezek kibontakozása elé senki se gördítsen akadályt.

A beszélgetés során arra

is fény derül, hogy a siker krónikája ennél is korábban kezdődött:

— Iskolás koromban magam is lelkes versmondó és színjátszó voltam, így aztán nyilvánvaló, hogy friss diplomásként tanítványaim egy részét is szerettem volna megnyerni a nemes ügy számára. Próbálkozásaim nem maradtak hatástalanok. Érdeklődésüket felkeltettem, s

ezt követően kötelességemnek éreztem azt, hogy meglevő képességeiket adottságaimhoz mérten csiszoljam. Erre soha nem sajnáltam a szabad időt, hiszen éreztem, hogy olyan utakra vezérelhetem a legjobbakat, amelyek az érvényesüléshez, az elismeréshez vezetnek. A magam érdemét soha nem vettem számításba, mert úgy éreztem, hogy ezek a teendők a hivatás velejárói, s egy valamirevaló magyartanárnak kötelessége a diákjait a hibátlan, az Ízes, a szép kiejtésre és beszédre nevelni.

2

A fáradozás persze nem volt hiába. Diákszínházi előadásokat szervezett és rendezett.

— Közülük a Fösvény, Mo. Here darabja a szokottnál is nagyobb tetszést váltott ki. Ez elsősorban azért esett jól, mert erőt adott a további kitartó munkálkodáshoz, a menet közben adódó kisebb-na- gyobb nehézségek legyűréséhez. Gyerekeim később bejutottak a különböző szavalóversenyek területi, sőt országos döntőjébe is. Természetesen nem mindből lett előadóművész, vagy színész, nem is ez volt a cél, hanem, hogy megszerettessék a szép, az igazán értékes műveket, s felnőtté érve környezetükben népszerűsítsék ezeket, méghozzá lehetőleg hiánytalan tolmácsolásra okítva Ismerőseiket. barátaikat, az általuk verbuvált szakkörök tagjait.

3

Aztán megindultak a Ka- zinczy-versenyek, természetesen ide is benevezett fiai- val-lányaival. Már a hetvenes évek elejétől kezdve.

A jól felkészített diákok nem okoztak csalódást, sőt a reméltnél is magasabb szintű teljesítménnyel lepték

meg mesterüket.

— Ebből az iskolából kilencen szereztek az elmúlt esztendők során Kazinczy- díjat, közülük ötöt én készítettem fel a nagy erőpróbára. Ezenkívül hárman különdí- jat nyertek, ketten a KISZ Központi Bizottságától, egy Győr városától. Annak különösképp örülök, hogy többségük fizikai dolgozó gyereke, azaz olyan fiatal, aki viszonylag hátrányos helyzetből rajtolt. Nyilvánvaló, hogy többet kellett foglalkoznom velük, mint másokkal, ám a pillanatnyi áldozat idővel busásan ] megtérült: nagyszerű érzés volt látni, hogy olyan magaslatokra jutottak el, amelyekre soha nem gondoltak volna.

4

Az különösképp felvillanyozza, hogy ezek az ifjak felnőtté érve munkahelyeiken elképzeléseinek szószólói lettek.

— Várhelyi András jogászdiplomát szerzett, aztán egy ideig Nagyfügeden tanács- titkárkodott. Sok más elfoglaltsága mellett arra is maradt ideje, hogy Beszélni ne- héz-kört szervezzen és állandóan tartsa a kapcsolatot Péchy Blankával, ezzel a kiváló művésznővel, a hibátlan szóbeli kifejezésmód fáradságot, megtorpanást, visszalépést nem ismerő propagálójával. Azt már csak érdekességként említem, hogy Andris testvére szintén a legjobbak közé jutott a nagy versengésben, s ő a Színház- és Filmművészeti Főiskolára került.

5

Ez a korral dacoló, fiatalos tekintetű tanárnő kevés szabad óráját az olvasásra fordítja, s kedveli a nyaranta esedékes utazásokat is. Egyszóval: humán beállítottságú, méghozzá a javából.

— Ez így igaz, de valamikor orvos akartam lenni, s nagyon szerettem a biológiát is. Vajda László nevű tanárom azonban helytelenítette elhatározásomat, azt mondta: neked a katedrán a helyed. Hallgattam rá, nem bántam meg, mert pályámon bőven volt részem abban, amire minden nevelő vágyik: lélekemelő sikerélményben, s nem maradt el a versenyekre felkészített ifjak köszöneté sem. Dísztávirataikat a napokban is örömmel bontottam fel, jólesett, hogy nem fejeltettek el, s meleg szavakkal gratuláltak.

Az ő sorukhoz mi is csatlakozunk ...

Pécsi István

30 éves a Rádió, s zính á z és a visszapillan_ tás az elkövetkező hetekben meg fogja mutatni, hogyan született és vált egyre gazdagabbá egy új műfaj, amelyet a technika fejlődése tett lehetővé.

A színfalak nélküli játék határtalan lehetőségeket nyi_ tott az író előtt, mert művében olyan művészi kifejező eszközöket is alkalmaz^ hatott, amelyek színpadon vagy filmen gátjai voltak szándékainak. „E darabok feszültségét rendszerint valamely .időszerű, égető konfliktus adja. A rádiódrámák azonban rejtettebben, szemérmesebben, a műfaj törvényei szerint szólnak általános emberi, erkölcsi, politikai kérdésekről. A Rádiószínház világnézeti színház, mely nem kívánja minden egyes darabjával elkötelezettségét igazolni, hiszen egészében elkötelezett” — írja Lékay Ottó. Felel mindennapjaink etikai, morális kér_ déseire. s csak ritkán fordul a történelemhez, vagy ha igen, olyan példázatot mutat fel, amelyből a mai ember is okulhat.

A rádiódráma nem térben, hanem időben játszódik, a szereplő tudatának mélységeiben. Tágabb teret nyújt a hallgatónak a gondolkodásra, mint a maga korában. Hogy mennyire irodalmi műfajjá vált, azt nemcsak az igazolja, hogy egyre több hangjáték jelenik meg folyóiratokban és antológiákban, hanem az is, hogy íróik felveszik összegyűjtött műveik közé. Életművük egyik megjelenési formájának tekintik a versek, novellák, kisregények mellett.

S őt é r István 1947-ben írt drámája a Budapesti látomás, ma sem vesztette el hamvasságát és szemléletességét. A téma örök; a hivatás és szerelem, a háború és béke, az élet és halál, a hazaszeretet és kozmo„ politaság, Budapest és Párizs dilemmája önmagában hordozza a feszültségeket.

A keretjáték, a műtő hangulata, az orvosok harca az életért mindennapi harc a baleseti osztályokon. „A fiatalok könnyen eldobják maguktól az életet” — sejteti ezt a küzdelmet. Pedig milyen boldog szerelem volt ez. Mit lát a fiatal hegedűművész a lány szemében? „A repkényes várfalat és a gázlámpát a sarkon, meg az An_ na-templom két kivilágított tornyát a kertek és háztetők fölött. A Bécsikapu tér aikonyi csendjét érzem oldaladon, ha pedig mosolyogsz, a Bástya sétány tavaszi gesztenyéit látom délutáni fényben ... A Váci utcát esti esők után csillogó aszfalttal, várakozó kocsikkal a mozi előtt, a lehullott faleveleket az Operánál... Ügy zeng körülötted a város, mint egy óriási harang ..

És a háború után? „Elpusztult a Halászbástya lépcsője. Mindent szétromboltak ebben a városban, amiért élni még érdemes volt. Ebben a temetőben, hullák és lódögök között senkinek sincs szüksége művészetre. Az a város, amelyet mi any. nyira szerettünk a múlté, soha nem fog felépülni. Ebben az országban már semmi sem fog megvalósulni. Itt csak zűrzavar és romlás lesz mindörökké. Elátkozott ország ez és az átok java részét a mi nemzedékünk viseli.... „Marad hát a menekülés, Párizs, majd a hazatérés egyedül. Hívja a rendező „gyere vissza Mária”, hívja az orvos, a gyógyulás, „látod, mégis visszajött”. Így válik valósággá a hit 1947- ben: itt kell maradni, nem lehet kilépni a sorból, mert az ország a mi sorsunk és hátha magára vállalja sorsunkat.

\

TAMÁSI ISTVÁN:

Ma éjszaka nem megy vonat

2.

A vasúti resti kusza, zűrzavaros nyüzsgésében a büdös langyosság megcirógatta. Kihűlőben lévő, otromba cserépkályhának vetette hátát, melegedett. Meglökdösték, megtaposták, arcába leheltek, fülébe röhögtek, észre sem vette. Olvadni kezdett belőle a fagy, és most ezt élvezte, borzongva, lecsukódó szempillával.

— Nincs pénzed, mi? Azért állsz itt féllábon?

Egy kihevült és mégis sápadtan beeső arc nézett föl rá. Fakó borostáinak sűrűjében neonfény c6illámlott. A vértelen száj idétlenül széthúzódott, és fogatlan üreget nyitott fel. Ütést kapott a gyomrába a maró törkölyszagtól.

— Na nesze. Idd meg. Ma én fizetek neked, mert új fiú vagy. Ne.... látom rajtad. Te is idejöttél, mert tudod, hogy nem megy a vo. nat ma éjszaka. — közel hajolt, ravasz, cinkos suttogást formált a tüskés-szúrós száj. — Egyáltalán nem megy vonat ma éjszaka. — Közel ha. szemöldöke fölágaskodott. — Soha, semmikor!

Átvette az imbolygó stam„ pedlit. Mindig utálta, mégis fölhajtotta a kesernyés, büdös pálinkát. Könnyezve fél- recsápta a fejét utána.

— Semmi baj ... nincs semmi baj — dünnyögte a

INI. juntas 24., szerda

fogatlan szájú vigasztalón. így van ez. Ha egyszer nem megy vonat. Te még ezt nem tudhatod, mert most vagy itt először, de én már...

— Lecsapta az ujjára csordult szeszcseppeket, és koto, rászni kezdett sötétkék oosz- tózubbonya zsebében. Egy lebélyegzett cetlit szedett elő dohánymorzsákkal együtt. — Látod? Ráadásul szabadjegy. Szolgálati. Oda mehetnék rajta, ahová csak nekem tetszik! De hogyan, ha egyszer nincs vonat? Tíz éve hordom a zsebemben. Nem hiszed? Nézd meg rajta a pecsétet.

A véreres, szürkére fakult szemekbe bámult. Eszébe jutott a kunpusztai vasútállomás. Gyermekkorában ott laktak a közelében, nyaranta reggeltől estig csodálta a * vonatok szakadatlan menetelését. Soha nem ülhetett fel rájuk; így aztán az álló marhavagonok közt játszott az állomásfőnök fiával. Az egyik őszi napon ellógott az óvodából is, mert reggel új vagonokat látott megérkezni.

— Az óvónőnek — kezdte mesélni, és a borostás arcú öreg érdeklődéssel hallgatta

— egy rendőr, vagy egy katona, nem is tudom már micsoda udvarolt. Ott ténfer- gett mindig az óvodában, stukkerrel az oldalán. Ez hozott vissza. Tudod mi vár a szökevényekre, mondta, s a teraszra vitt, és az egyik sarokba állított. Kivégzés. Meg ne próbálj fordulni. Azzal elölhette pisztolyát. Nem mertem megfordulni, vártam, s arra gondoltam, még egy

pillanat és lő. Vártam a dördülést, és közben elkezdtem, hogy én istenem, jó istenem ... lecsukódik már a szemem... de a tied nyitva, atyám . ■ ■ Elmúltam ötéves, a moziban láttam már kivégzést.

— És?

— Semmi. Hülyéskedett. Imponálni akart az óvónőnek.

A fogatlan 'szájú elégedetten röhögött, bólogatott. Aztán a söntéspulthoz csoszogott, hogy teleméresse újból a stampedliket.

Kóbor Ferenc nem várta meg. Tekintete a nyíló ajtóra tévedt, valaki bebukott fagyosan, ő • pedig kiment. A rosszul világított, vizesárokkal kísért utcákon visz- szaindult a belváros felé. A tekervényes utak egy térig kalauzolták, ahol hirtelen betonba szaladtak, és megsemmisültek az árkok. De itt, a kezdődő, vagy végződő vizesárkok egyikénél megtorpant.

Egy ember mászott benne. Négykézláb araszolgatott. Föl-fölkapaszkodott a partra, de a part konokul ledobta újra meg újra. A jég már beszakadt alatta, a test, meg-megbuggyant a fekete vízben.

Kóbor Ferencet örökölt ösztön lökte meg. hogy nyújtsa le a karját. És mégsem mozdult meg. Csak állt és bámulta a hiábavaló vergődést. Iszonyút érzett.

Kései hazaigyekvők szállingóztak szemből, hangos, vidám koppok, fagyon szikrázó szavak közeledtek. Elhátrált az ároktól, s az egyik kapualjba húzódott. Várt. A közeledő csoport egyszerre csak elcsendesedett, de aztán fölcsapott egy nevetés, és a léptek tovább kopogtak.

— Jól befürdött*

— A legkorszerűbb detoxl- kálá. Téged is idehozunk, ha megint berúgsz!

A nevetés, mintha a falak közé szorult volna, s

oda-vissza pattogna, sokáig visszhangzott. Várt még. Halántéka, csuklója hevesen lüktetett. Most egy magános öreg pár közeledett. Éppen csak lassítottak, s mintha bűvölné őket a látvány, furcsán tekeredett a nyakuk. Aztán riadtan körülnéztek, és szinte futva menekültek.

Kóbor Ferenc megvárta még a távolról errefelé imbolygó részeget is. Az értetlenül torpant meg az árok szélénél, kis híján beleszédült. — Hahá! Cimbora! — vihogott.

Lentről kettőt is csobbant

a víz.

— Berúgtál? — nevetett károgva a részeg. — Ügy kell neked. Minek iszod négykézlábra magadat? He? Nézz meg engem. Látod? Én egészen egyenesen. Figyeled? Még csak nem is tántorgok.

Azzal végig egyensúlyozott az árok szélén, és eltűnt a sötét: utca egyik kanyarulatában. Most végre előjött Kóbor Ferenc Is a kapualjból. Lebámult megint az árokba, aztán tovább indult, a belváros felé. S ahogy haladt, egyre maga- biztosabbnak, egyre diadalmasabbnak érezte magát. Soha többé nem megy haza; ezt már biztosan tudta. Holnap bemegy abba az átkozott hivatalba, a reggeli kávét beleönti utálatos kollégája kalapjába, s a kalapot a pasas fejébe nyomja. Aztán elkéri a munkakönyvét és fölkeresi Évát

Holnap? — torpand meg. — Hiszen Éva férje vidéken van ezen a héten. Nem, Most, rögtön elmegy a? asz- szonyhoz.

r «

Reggel hosszasan zuhog. tatta magára a kézitus sugarait. A kellemes, szappanillatos melegben egy pillanatra szorongást érzett. Egy

szobájuk mosdósarkát látta, a lepattogzott zománcú lavórt, a nedves, gyűrött törülközőt. De aztán feje fölé tartotta a tusrózsát, és a meleg vízpászmák kimosták agyából a látomást. Éva a tükörből visszamosolygott rá, s ebben a mosolyban benne volt: este visszajössz, ugye?

Havas, kristálykemény világ fogadta kint az utcán. A dermedt ködös levegőt váratlanul sziréna hasította keresztül, s nyomában kék villogás száguldott.

Nem sietett jobban, a sugárút végén a tér zajló sokasága nem oszlott el egyhamar. Kóbor Ferenc különösebb kíváncsiság nélkül közeledett. A kék-fehér rendőrautó mellett már egy zöldes-fekete zárt kocsi állt. A zsibongó tódulás befogadta; közönyös arccal tekintgetett, és hallgatta a keringelő szavakat.

— Belefulladt a pocsolyába, aztán megfagyott.

— Nem fulladt meg, csak megfagyott.

— Dehogy! Előbb megfagyott, és csak aztán fulladt meg.

— Ilyen hülyeségeket! Kipróbálta már?

Kóbor Ferenc a piszkoszöld autót figyelte, s követte tekintetével ahogy távolodott. Engem visznek — állapította meg, és nem érzett szorongást, sem elégedettséget. Egyszerűen csak megállapította: én vagyok az autóban. És kimondta hangosan is;

— Ott vagyok. Mit szólnak hozzá? Ott a vasajtók mögött. Ott visz a hullaszállító.

Senki sem figyelt rá.’

— Azt hiszi, hogy aki megfagy, az el is patkói?

— Kérem, a fagyhalál irtán, ugye mór nem következhet be a fulladás.

— Ki beszél ilyesmiről, idióta!

Kóbor Ferenc néhány percig még ácsorgóit. Aztán -osh^edugott kézzel, feltűnés nélkül tovább sétált.

(Vége)

A narkózisban felrémlő emlékképek a békés Budapestről, lázas készülődés a nagy szerepre, Shakespeare sorai Arany János fordításában, a pályaudvar zaja. valamint Ruttkai Éva (Mária) és Bitskey Tibor ( Péter) átélt játéka hozta közel és tette érzékelhetővé a művészsorsot, az új útra induló város és ország reménységeit. Sötér István a történelem egy pillanatát ragadta meg és vallotta, hogy a romok helyén boldog ország épül.

Ebergényi Tibor

Nemzetiségi

találkozó

Nógrádban

Az idén is megrendezik — immár tizenötödször — a nógrádi nemzetiségi napokit. A csaknem egy hónapig tartó eseménysorozat nyitánya július első vasárnapján Né- zsán lesz, ahol a rétsági és a balassagyarmati járás szlovák, illetve német néptánc- és népdalegyüttesei mérik össze tudásukat. Július 6-án Salgótarjánban nemzetiségi olvasótábor nyílik, a hónap közepétől pedig szlovák és német nemzetiségi filmnapok kezdődnek: július 21-én kerül sor a nemzetiségi könyvtárosok konferenciájára, Rétságon.

A nemzetiségi napok fénypontja, mint mindig, ezúttal is a banki nemzetiségi találkozó lesz, amelyet augusztus első vasárnapján tarteé najtj s