Népújság, 1981. június (32. évfolyam, 127-151. szám)

1981-06-21 / 144. szám

RMTA SÁNDOR EMU XE

kunsági pusztáktól az amerikai metrepeiiseksg

Jubileumi ünnepre készülnek Los Angelesben, a Magyar Házban és Túrkevér, a Finta Múzeumban. Finta

Sándor emléke előtt tisztelegnek, Túxkevén született 1881. június 12-én Finta

Sándor, és Los Angelesben hali meg. rrrSwészpélyá ja zenitjén, 1958-ban.

Felesége, Kántor Kata

iparművész ma is ott él az

amerikai metropolisban, az ő irányításával centenáriumi kiállítást rendeznek, férjének 40 szobrát mutatják be, Túrkevén pedig a világhírű szobrászművész 100. születésnapján, június 12-én a Finta Múzeumban őrzött műveinek teljes anyagát nyilvánosságra hozzák, és a múzeum épületének falába elhelyezik Finta Sándor domborművé*.

gigmiok születnek'

A műit snáaad utolsó évtizedébe« a nagykunsági pusztákon, az ecsedi láp vidékén töltötte ifjúságát Csi- kósbojtámak szegődött, feledhetetlen élményeit a „Kisibajtár” rímé könyvében «refcitette meg, amely az amerikai könyvpiacon bestsellerré vált a harenáncas években. Alig múlt húaaéves, amikor leánytestvére védelmére kelt, 9 évig sínylődött a börtönben miatta. Itt tanait mesterségeket, ma,jd rajsaolm, festeni kezdett, és szobrokat faragott Oltha- ta+iam áHwtásvágy robbant ki belőle. Megmintázta a rabokat, templom* oltár díszeket készített. A fogház- ígaaeató névtelenül felküldte műveit egy fővárosi kiállításnak,' ahol azt hitték, ismert művész ismeretlen snankárval állnak seemben. Leveleiben így vallott alko- táavágyáról:

„Honnem. lettem.? A megy Semmiből — úgy lettem én, mimt ahogy mondáé. gigászok semtettek.. Este még nem voltam, s reggelre kelme mér az égig nőttem ... Hogy hon item imok? hmen « pokol 7. femekéről, ahová nem téved

Núi@umi hélózafyrik

Résziéi a Túrkevei Múzemn kiállításából. Előtérben Finta Sándor Anyák című szobra.

napsugár. Mégis, hogy fény legyen (mert enélkül művészet nem létezik), a telkemet. halogatom szilánkokká, hogy annak fellobbanó fényével irányíthassam vésőimet. Hol lettem művész? Itt a pokol, az Enyészet partján — itt, hol más csak meghalni tud. Egyes-egyedül őserőmből lettem művésszé, tanító mester és vésők nélkül. Rabláncaimat téptem széjjel, s azokból kovácsoltam vésőket."

1913-ban töltötte le büntetését. A szamosújvári fegy- házból olyan ős tehetség szabadult, akinek a híre akkor már bejárta az országot. A korabeli művészeti körök a magyar Michelangelónak nevezik. Művészi fejlődését azonban megszakította a háború. öt évig harcolt a frontokon, megsebesült, 75 százalékos rokkant állapotban tért vissza. Küzdelmes életének következő állomása, Rio de Janeiro volt. Fiatal feleségével. Kántor Katával' 1920-ban vándorolt ki az Újvilágba. Megnyerte a világkiállítás pályázatát, főkapuja elé helyezték el hatalmas szobrait, Botond és Lehel alakját.

Grandié®» tettek vágya hajtsa tovább, emlékműveket, közterekre szobrokat, múzeumok, világhírű intézmények rendelésére portrékat farag, meghódítja az USA művészeti köreit. Mint a régi görög és reneszánsz mesterek, ő is egyforma tehetséggel forgatta a ceruzát, az ecsetet, a tollat, a vésőt. Művészeti iskolákat vezet, feltűnő irodalmi sikereket arat. ápolja a magyar történelmi hagyományokat,

Clevelamdben Petőfi és Kossuth szobrát, állítják fel. Amerikai szobrászokat megelőzve. kiállítások díjait is sorra nyeri meg. Los Angelesiben a polgárháború hőseinek áBft emléket pályázaton nyert megbízás alapján. Amikor a Képzőművészeti Akadémia Hors—Con- tour-díját is neki adományozták — amelyre 28 évig nem találtak méltó művészt —, ezt írta: „ez annyit jelent, hogy versenyen felül állok, így több érem nem lesz számomra”. Világvárosok dísztereire alkotott monumentális emlékműveket, szobrait híres múzeumok, köztük a New York-i Metropolitan is őrzi.

Vismrtértfí a túrkevei tuszkulónumba

A legnagyobb sikereik keltették fel benne a vágyat a szülőföld iránt. Túr kévére kívánt visszatérni, azt remélte, öregkori éveit itt töltheti. Még 1929-ben határozta el, hogy fiatalabb testvérével, Gergellyel múzeumot alapítanak az ősi kunsági váróéban, öccse a kis- , plasztika mestere volt, Rodin műhelyében is tanult, Franciaországban élt Nemes szándékuk azonban csak évtizedekkel később, hálátok után, 1967-ben teljesült. Kívánságuk szerint mű veik egy részét a Túrkevei Múzeumnak adták, Kántor Kata hazahozta a szülőföldnek szán* művészi hagyatékot. Ae épület azóta Finta nevét viselt, és új bemutatótermet építettek az örökség ksáSiftására. „Egy kis ékszerdoboz a nagy pusztaságban" — írta valaki a vendégkönyvbe. A különös sorsú művészcsalád híre sok látogatót vonz külföldről is Túrkevére. Szobrok, érmek, portrék, esontfaragványok, modellek, vázlatok, könyvek, írásos feljegyzések, az alkotók saemélyes tárgyai, emlékei nyújtanak betekintés* a város világot hódító fiainak Setébe.

BwWM Mária

Huszadik éve kerültek a múzeumok a tanácsok kezelésébe. A decentralizálásnak — mint oly sok mindennek — kezdettől fogva voltak hívei és ellenzői is. Azóta bebizonyosodott. hogy azoknak volt igazuk, akik bíztak a decentralizálás sikerében —. noha aggodalmak némelyike mégsem volt indokolatlan.

Kezdjük a számokkal. 1961-ben összesen 98 múzeum működött, közülük 16 Budapesten .Most — falumúzeumokkal, emlékszobákkal'együtt — az országos szám 487. a fővárosi 64. Fel sem lehetne sorolni, hány kttűnő és azóta népszerűvé vált múzeum nyitotta meg kapuit a csaknem két évtizedben. De van az éremnek másik oldala is: egy időben „státusszimbólummá” vált a múzeumnyitás. Így árián kissé túlburjánoztak az emlékszobák, kis gyűjtemények, amelyek kiharcolták maguknak a múzeumi rangot.

Mást mutat a kép, ha a múzeumok szervezeti megerősödését, tudományos fejlődését nézzük. Ma 19 országos mércével mérhető múzeumról beszélhetünk — természetesen a nagy, országos gyűjteményeken kívül —, s ezek mind jelentős kutatóbázisok. Feltétlenül a decentralizálás eredménye, hogy ezek a vidéki múzeumok tudományos vonatkozásban elérik az országos szintet.

Jelentősen megerősödtek a múzeumok személyi és gazdasági vonatkozásban is. Korábban egy-két fővel, szinte csak vegetáló megyeszékhelyi múzeumokban ma 8—10 tudományos munkatárs dolgozik, a kisebb városokban, sőt községekben pedig 2—3 fős kutatócsoportok vannak, s ott korábban legföljebb egy személyt tudtak alkalmazni. Épület dolgában is hasonlíthatatlanul jobb a helyzet, mindenütt „főbérlők” lettek a mú- aewnok, kiszabadultak az addigi néhány szívességből átadott szobából.

Nagy segítséget adott mindehhez az egységes szabályozás. Röviddel a decentralizálás után, 1963-ban alkotta meg az országgyűlés a múzeumi törvényt, amelyhez két évvei később készült el a minisztériumban a végrehajtást utasítás. Ez határozta meg és irta körül egészen pontosan a múzeumok működési körét. A megyei tanácsok pedig felismerték a 'közgyűjtemények jelentőségét, megadták a szükséges pénzösszegeket — olykor kissé versengve is azon, hogy melyik megyében sikerül jobban fejleszteni a múzeumi hálózatot

Ez viszont hátrányokkal is járt. Például olyannal, hogy a megfelelő szakmai szintet méz el nem ért kis gyűjteményeket is igyekeztek múzeummá nyilvánítani. Néhol egy- egy helyi születésű képviselő, megyei tanácstag vagy más, országos tisztséget betöltő személyiség — elvitathatatlan jóindulattal — sietett az ilyen törekvések segítségére.

Kétségkívül szép eredmény, hogy milliók keresik fel a múzeumokat, de a szakemberek véleménye szerint „kevesebb több lenne”. Ez úgy érthető, hogy a Tájak, korok, múzeumok mozgalom résztvevői között még sokan vannak, akik csak a verseny kedvéért, „pecsétszerzésért” keresik fel a múzeumokat. Ami természetesen sok pozitívumot is rejt magában, ’ hiszen, aki eleinte így megy oda, talán majd legközelebb kedvet kap alaposabb múzeumnézéshez is.

S végül, a raktárkérdés;. Egyebekben oly árnyalt és gazdag nyelvünk hibája, hogy a múzeumi tárgyak kiállításokon kívüli tárolására nincs más szava, mint a közfogyasztási cikkek vagy; akár építőanyagok tárolóhelyé- re: egyszerűén raktár. Holott a múzeumi tárgyak — nemegyszer pótolhatatlan, egyedi értékű kincsek — „raktárául” igen jó felsze- reltségű helyiségek kellenének. Ma a legtöbb helyen — csupán raktárnak tekintik, & arra alkalmas helyet adnak számára.

Húsz év eredményein és negatívumain már sokat le lehet mérni. S érdemes a tanulságokat levonva előre tekintem: a követe kező húsz évnek elsősorban a minőségi fejlődés időszakának kell lennie. Még elmélyültebb tudományos munka, még alaposabb ismeretterjesztés — és sokkal komolyabban érdeklődő közönség kell. A feltételek adottak mindehhez.

f. a

fant Eins: A itala! iirfta

Mindannyian felülik az elmúlástól, a haláltól. Érthetetlen módon mégsem foglalkozunk ezzel a kérdéssel. Ugyanolyan intim témaként kezeljük, mint a nemi kapcsolatainkat. Holott a halál mindannyiúmk élménye lesz egyszer, fel kell készülnünk erre is. De hogyan? A kérdés legalább annyira bonyolult és nehéz, rpint — a szintén megoldatlan — szexuális nevelés.

Kevés izgaimeoabb ofvas- «tónnyal találkoztam mostanában, mint Kunt Ernő A halál tükrében című elegáns kis kötetével. A fiatal miskolci néprajztudós hallatlanul elegánsan oldotta meg a feladatát. Szívesen használnánk az intelligens szót is, ha nem lenne már annyira lejáratva. Felnőttként szól felnőttekhez, de olyan bölcsen és tapintatosan, aho- ’ gyan az okos felnőtt beszél a gyerekkel. Tudja, hogy esendőek vagyunk, mert félünk. Nem ijesztget hát a halállal, hanem magyarázza azt. Hogyan lehet a halált, az abszurdumot megmagyarázni ? Lényegében sehogy, és

mégis beszélni kell róla. Kunt Ernő a történelmet, a néprajztudományt, a szociológiát, a pszichológiát, a vallástörténetet — tehát a tudományokat hívja segítségül. Nyomon követi azt az utat, amelyet az emberiség eddig megtett. Sorra veszi azokat a módokat, ahogyan elődeink szembenéztek a kike- rülhetetlennel. Kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy az ember öntudatra ébredése a halálfélelemmel kezdődik. Földünkön egyetlen élőlény sem ismeri ezt az érzést. A félelem azonban megalázó érzés. Az emberben az a csodálatos, ahogyan meg akarja őrizni a méltóságát, ahogyan szembeszáll az elmúlással. Ebben az értelemben a mítoszokat, kultuszokat, vallásokat zseniális találmányoknak is tekinthetjük. Élni tanítottak, óvták a közösséget. Századunk emberi válságát éppen az okozza, hogy felbomlottak a közösségek. Következésképp az egyén is magára maradt a halállal szemben. Az elszemélytelenedés. a magány éppen a halál tényével, élményében válik eteiseíhetet-s

lenül szorongatóvá. Mindannyiunknak, a túlélőknek is. Tehetetlenek lennénk? Éppen ez az okos kis könyv tanúsítja, hogy nem! Századunk ugyan a hagyományos értékek devalválódásának a kora, de új értékek is formálódnak közben. A XIX, század embere a tudományoktól vár megoldást, századunk sokat szenvedett embere — a jóléti társadalmakban — a fogyasztásba menekült. Lassan mindkettőből kiábrándul. Marad hát vigasznak is, „megváltásnak” is a másik ember, a közösség. Nem új felfedezés ez, dé mindenkor újra kell fogalmazni. A halál legyőzhetetlen, de az élet is az. Meg kell tanulnunk szembenézni vele, meg kell tanulnunk értelmesen élni. Ehhez segít Kunt Ernő tanulmánya, amit kötelező olvasmányként ajánlanék mindenkinek, aki emberekkel foglalkozik.

Magvető Könyvkiadó. Győr* sülő idő.

Horpácsi Sándor

Budapest, 1981. *

A z ügyvéd fogádrézobájóban ” ketten ülnék. Jobbra egy bordó kosztümös nő, sikkesen átvetett lábakkal. Gyöngyházlakkos körmei idegesen dobolnak a bőrfotel karfáján. Időnként lopva az asztal másik okiatón feszes tartásba merevedett férfira pillant, aki fémkeretes szemüvege mögül kitartóan néz egy ponttá.

— Milyen múlva — állapítja meg. Bongyor haj. nyerges orr, szögletes . álián gödröcske, mérsékelt ádámcsutka..: A térdénél felcsípett nadrág szára alatt ki- viflan .vékony, fehér bokája. — Nem szeret napozni, ülőfoglalkozású. Unalmas fickó lehet — könyveli ei magában, és türelmetlenül hangosan sóbajt.

— Szintén Pattrárv ügyvédet vár»a? — szólal meg váratlan«! a férfi.

— Igen — válaszol meglepetten az asszony, s közben ezt gondolja: egesz kellemes a hangja. Arcán látszik, szívesen folytatná a társalgást.

Nyílik az ajtó. Kontyos tony dugja ki a fejét:

— Az ügyvéd úr ebédel. Csak félóra múlva jön vissza. — A titkárnő eltűnik, csattan a kilincs. Újból egyedül moraetoo-k.

Válás—magfar módra

— Ém megvárom — mondja a férfi, s kinyitja a cigarettatárcáját. — Bocsánat, dohányzik? — nyújtja az asszony felé.

— Nem. köszönöm — hárítja el finom kézmozdulattal, majd átcseréli a lábait szándékosan úgy, hogy a formás ívek előnyös helyzetet kapjanak.

Nem rossz. Sőt! Bár az alakja kissé telt, viszont a feje érdekes, a hamvasszőke haj kiemeli ápolt- ságát — analizál a férfi és újból kérdez:

— H-a nem sértem meg, szintén válik?

— Igen, de én adtam be a vátókeresetet — mondja enyhe fölénnyel az asszony.

— Én is felperes vagyok...

— Ne mondja? — csúszik ki a nő száján, s hogy jóvátegye a baklövést, gyorsan folytatja. — Ennyire harcias természetű?

— Csak egyetlenegy dologban. Máskülönben az ismerőseim túlsá-. gosan is jámbornak tartanak.

— Kíváncsivá tesz... Elárulná az okot?

— Az ok: szenvedély. De találja ki — s felszegen mosolyog az asszonyra. '

— Alkoholista... Kártyás?

— A világért se!

— Hát akkor. . . csak nem a „Keresd a nőt!” elmélet?

— Ugyan, örök hűseget esküdtem!

— Szabad a vásár.

— Félek, hogy megbotránkozik.

— Mondja nyugodtan, sorstársak vagyunk, nem? — biztatja előrehajolva a nő.

— Hát, jó. Tízéves koromban kezdődött. Apámtól névnapomra kaptam egy bélyegalbumot, s attól kezdve egyre lázasabban hódoltam szenvedélyemnek. Ma már több mint háromszázezer forint értékű a gyűjteményem.

— Nem mondom! Ez már egy jó nyugati kocsi ára — szalad ki a nő száján.

A férfi hökkenten mered rá, szemei hidegen tapadnak az asz- szonyra. Melléfogtam — gondolja a hetedik érzékével a nő, s pillanatok alatt átvált:

— Viszont őrültség lenne eladni, legalább húszéves munka az, amelyről az ezernyi kis apró rézmetszet mesél. Miket gyűjt? Ritkaságokat vagy inkább a konstruktív filatéliának a híve?

— így ért hozzá? — csodálkozik enyhültén a férfi.

— A papám szintén filatelista volt — hazudja az asszony.

— Akkor bizonyosan megért. Azért válók a feleségemtől, mert gyűlöli a bélyegeket. Nem tűri az asztalon, ilyenkor huzatot csinál vagy . a blokkgyűjtőimet a radiátorra rakja. Ha rendezem őket, a hátam mögé sompolyog, és egész sorozatokat tüsszent le. Gyakran szénanáthás. S egy napon rútul megcsalt.

— És maga rajtakapta őket?.— villanyozódott fel az asszony.

— Épp a legjobbkor érkeztem! A férfi akkor alkudozott; 8n ezer forintot kínált készpénzben!

— Óriási!

— Ez magának sok? Mondtam, hogy ötször annyit ér! Lett volna szíve eladni. Azonnal ajtót nyitottam a bélyegkupecnek. nejem viszont jelenetet rendezett, s kipro- vokálta belőlem, a döntést. Az albumot választottam. Hát ez az én történetem — energikusan elnyomja a cigarettavétót

— Peeüg boldog ifehetett volán a felesége, hogy ilyen otthoaüSő szenvedélye van — dőlt hátra sóhajtva az asszony. — Az én házasságomat szintén a hobby ölte meg. A férjem horgász, öt éve.

Mérgezést kaptam a pecazsargon- tól. Tavasztól őszig mást se hallok: gilisztát kell éjjel szedni, nincs kapás, van kapás, rabolnak a halak, mégse harapnak a csalira, legjobb módszer a fenekezés, bár a villantózás néha jobb, a kuty- tyogtatás sokat ér. Minden vasárnap hajnalban szólt a vekker, férjem kapta a tárcsás üvegbotot, s homlokon csókolva a fülembe ■súgta: szervusz, szivi, este jövök, hozok neked domolykót, dévérke- szeget, márnát. Másnap hajnalban letörve ért haza, s ilyenkor mentegetőzve mondta: döglött volt a víz. Öt éven át... A bíró . előtt a békítőn azzal védekezett, ho-w miért nem tartottam vele.

— És a bíró mit mondott, ez válóok? — érdeklődött élénken a férfi.

— Természetesen. Az elb-an vágó, ás mindig elhidegüléshez vezet,' nemde?- Most lesz a második tárgyalásunk.

— Takács Árpád’? Megjött az

ügyvéd úr — szólt ki a férfinak a titkárnő, és résnyire nyitva hagyja az ajtót.

— Menjen csak — mondja az asszony az elsőség jogát mindenáron átadni akaró férfinak.

— Rendben van, de akkor megvárom, amíg maga is végez. Ugye meghsjfkatoi» a presszóba egy fe— Ugyan, hogy gondolja? Holnap lesz az utolsó tárgyalásom. De ha akarja, utána találkozhatunk... :

Horváth AwRa