Népújság, 1981. május (32. évfolyam, 101-126. szám)
1981-05-01 / 101. szám
Munka? Alkotás? A munka az munka és nem alkotás. Következésképpen az alkotás — igei és nem főnévi értelemben — nem munka. A munkás nem alkotó, következésképpen az alkotó — főnévi értelemben — nem munkás. Tovább folytatva: aki munkálkodik, az nem alkot, s aki alkojt, az nem • munkálkodik. Csakhogy ez utóbbi így nem igaz. Nem így igaz. Mert a munkálkodás fogalma már több, „nemesebb”, mint a munka folyamatos végzése, más, magasabb a fogalmi és érzelmi szintié. Folytassuk csak tovább az elmélkedést. A munkás dolgozik, természetesen azért, mert tudja, hogy a munka az élet lényege, a létezés alapja. Ha nem tudja, megtanulja, megtanítja erre — jól, rosszul, de megtanítja és nemcsak őt — maga az élet és a létezés könyörtelen szükségessége. Még a szocializmusban is! Az . alkotó alkot. Valami nemeset. A munkás nem alkot? Nem, a munkás dolgozik. Nem így igaz ez sem, mert ha rákérdezünk egy íróra, így kérdezünk rá: —. .*. és végezetül mondja el a kíváncsi olvasóinak, min dolgozik most a mester? És az író, aki jelesen ím mesternek tituláltatott — a jó szakmunkások is mesterek! Nemes egyszerűséggel k^zü, hogy: —... most egy regényt alkotok, amely arról szól, hogy... dehogyis mond ilyet az író, hiszen író. Azt feleli hát, hogy most egy új regényen dolgozik. Mint a munkás. Nem munkálkodik, nem alkot újabb művet, mégha az majdan alkotás is lesz talán, hanem dolgozik. Aligha lehetne épeszű ember az, aki komolyan gondolná ezt a mondatot: —... itt volt nálunk a vízvezeték-szerelő és tíz méter lefolyócsövet alkotott... — ...a suszter megalkotta a cipősarkamat. —... három gyereket alkottam ... De ne folytassuk a sort, nehogy túlságosan is pikáns területekre tévedjünk. Munka. Alkotás. Dolgozás. Csiná- lás. Tevés. Mind emberi cselekvés. És ha látszólag, de valójában is, a nyelv sajátos íze és varázsa más és más érzelmi szinten és érzelmi, sőt értelmi közegbe is helyezi e fogalmakat. Aki idáig eljutott az olvasásban, most már megnyugodhat* abbahagyom a filologizálást. Bár a szakmám írás, de a nyelvészkedés ugyanis mégsem a mesterségem: nem vagyok a mestere. Mindezt csak azért csűrtem-csavar- tam — nono, már megint! — eddig, hogy érzékeltessem, fnennyi módon és formában ivódott be — persze, hogy a nyelven keresztül is — mindennapi életünkbe a munka, amely mindig alkotás, ha eredményes és az alkotás, amely mindig munka. Hogy érzékeltessem, ha tudtam eddig legalábbis. — az emberi munka mindenkor és minden szinten alkotó folyamat, amely egy valamiből a folyamat végére egy más valamit teremt elő. Teremt, ha nem hat nap alatt is, de újat, mást, még soha nem voltat, vagy legalábbis így soha nem voltat, — percek, vagy évek alatt. A véges emberi idő, ha alkotó munkáról van szó, a 'végtelenbe tágul. Azt állítanám, hogy minden ember számára mindenkor az alkotás gyönyörű érzését — néha fájdalmas érzetét — jelenti a munka? Azt állítanám, hogy voltaképpen a munka és az alkotás egy és ugyanaz, közte csupán a nyelvi fontoskodás tesz különbséget a tehetséges költők és a sovány igéket is — megkopasztó zsurnaliszták örömére? Voltam én nemcsak ily'töltőtollkoptató — igaz is: ma már csak golyóstollam van —, igen szegény legény, akit nem tanácsolt az idő tájt még az egyetem fura ura sem, minthogy az egyetemre sem jutott be. önhibájából! (Nem játsszuk meg a mellőzött és osztályüldözött mártírt: le a divattal!) Dolgoztam gyümölcsösben, szedvén a fák kincsét és cipeltem a cserébe érte kapott — nem nekem adott! — gabonászsákot, fel a padlásra. Dolgoztam hídépítésen, ahol majd leszakadt a cementhordásban délcegnek még jóindulattal sem nevezhető vállam és cin- gár két .karom, minthogy én, te, ő: mi voltunk a futószalag. Csináltam házfalat, pontosabban ott lábatlankod- tam a „csinálok” között és becsületemre mpndom, egyiket sem éreztem akkor alkotásnak. Mert senki nem is mondta, nem értette meg velem, hogy amit csinálok, gürizek, melózok, szenvedek, ron_ gyoskodom, izzadom, ami miatt majd megszakadok, az végül is mind valami újat, szépet hoz a világnak. Dehet, hogyha ezt így és ott magyarázzák a zsákolás közben, mint valami kihelyezett szemináriumon, akár a kísérleti nyulaknak a szérum jóságát és fontosságát, hát a fejükhöz vágom a létrát, a talicskát, vagy ß lajtot is tán’ mindazoknak, akik a veríték sósságát méznek dumálták volna be nekem. Mert az való igaz: ma még az emberi munka nem mindenkor és nem mindenben emberi. Ám az is igaz, hogy mert embert szolgáló, hát mindig is alkotás. Csakhogy ezt kölyökkorban kell megértetni és megéreztetni, a játék gyönyörével együtt a munka néha szükséges szenvedését is csipetnyit rájuk engedni, hogy edződjék a majdani utókor. A későbbi és kései filologi- zálás itt már alig vagy semmit sem segít. És a verés sem! Az emberiség saját „gyermekkorában”, a fáról leto- tvogósan volt kénytelen kelletlen tudomásul venni, hogy vagy megtanul munkát végezni és ember lesz, vagy mars vissza a fára. Ott aztán nyelvészkedés helyett tet- vészkedhetett volna. Igaz, azon sem kellett volna törnie kis agyméretű fejét, hogy valóban a munka • tette-é emberré az embert, vagy az ember találta fel önmaga ava-' rapítására és. nyomoritására a munkát? Mivel is kezdtem?: a munka az munka és nem alkotás. Mivel is fejezzem be: a munka az munka, az alkotás az alkotás, s mindez együtt emberi cselekvés. Hogy menjen előbbre fajzatom. Aki túlélte az „októberi vasárnapot” V annak, akik kétszer halnak meg. Bogdán Sándor, a testőrség egykori , őrmestere számára a második még hátra van. Az elsőt az előreláthatólag különlegesebbet, a történelmit pecsétes írással lehet igazolni. Holttestét szemtanúk látták, s hivatalos papír megállapította: „A partizánok ellen vívott harcban* életét áldozta a hazáért”. Minden szabályszerű. Mégis lebbentsük fel a titok fátylát, hogyan született ez a dokumentum, egy mindmáig élő emberről, hogyan lehet valaki „hősi halott”, és kik voltak azok a „partizánok”. O Bogdán Sándor mindenre pontosan emlékezik. Annak a napnak történetét senki se felejti el, aki átélte, aki kibírta. 1944. október 15-én reggel, a budai vár Deák-csarnokánál állt őrt. 191 cm magasan, 110 kilósán, rajta a romantikus fantáziával megálmodott testőr egyenruha, kezében a jellegzetes alabárd, a köpenye alatt pisztoly, mögötte a falban e célra kialakított fülkében géppisztolv és kézigránátok. Horthy Miklós kormányzó szobáját őrizte. Az itt álló Bognár Sándor huszonnégy éves korára saját egykori környezetéhez -iszonyítva elképzelhetetlen karriert futott be. Nyolcgyermekes parasztcsaládban látta meg a napvilágot, tízéves korára teljesen árva. ezután kanász, pásztor, majd cseléd. Évi bére nyolc mázsa búza: egy mázsa búza hat pengő, egy csizma tizenkét pengő. A fel cseperedett fiú a nyomor elől menekülve sorkötelessége előtt másfél évvel önként jelentkezett katonának Így már képzett katona, amikor kitört a háború. Egységét a frontra vezényelték 1942 őszén sza- oadságát töltötte szülőfalujában. Kenderesen, amikor odahaza . volt a község legnagyobb birtokosa, aki nem más. mint maga Horthy Miklós. Ilyenkor a falut megszállja a csendőrség és a testőrség, ellenőrzik az útvonalakat. elővigyázatosságból letartóztatiák a kommunistagyanús egyéneket Az egyik testőrtisztnek feltűnik a szabadságom honvéd A daliás termetű katona, napok múltával beköltözött a budai Attila út 4-^fi. sz. alatt levő Bessenyei György Testőrlaktanyába. O Bognár hamar beletanult a szolgálatba, pontos, kötelességtudó és néma. Még a testőrség parancsnokának is megtagadta egjf #ikalommal Történelműnk tanúi a felvilágosítást a kormányzó aznapi látogatóiról. Jutalma ötvén pengő és két heti szabadság, mert a kormányzóról semmit, senkinek nem lehetett mondani. Parancsnokai bíztak benne, így több bizalmas szolgálat részese lehetett. Gyakran kísérte ifjú Horthy Miklóst is. Ilyen utakon többnyire nem kormányzósági. hanem hon-' ■ védségi kocsin mentek, és az útirányt a sofőr nem tudta, menet közben irányították jobbra, balra, előre. 1944. október 15-én nem- sokáig* tartott Bosnár reggeli szolgálata: leváltják, majd gyors átöltözés, és máris indulhatott az ifjú Horthy kíséretében. A honvédségi terepjáró ko- ' esi volánjánál Vörös szakaszvezető ült. mellette ifjú Horthy Miklós, hátul Bognár, Tőkés törzsöt mester. Pál szakaszvezető. Gyorsan átértek Pestre, az ilyenkor szokásos irányítással hamarosan az Eskü tér 3. számú ház előtt, állt meg a gépkocsi Horthy, mielőtt kiszállna, halkan hátra szólt: „Ha három percen belül sem jövök, gyertek fel értem, nehogy ránkmásszanak!” O Vasárnap reggel 9 óra. A tér üres, csak az egyik pádon gyönyörködik egv német katona az eléje táruló panorámában Aztán a téren levő templomban véeeszakad az istentiszteletnek. A hívők kiözönlenek a temolomaitón. Bognárnak feltűnik, hogy közöttük sok a fiatal, és mind azonos ballonkabátban, furán természetellenes tartásban zsebredugott kézzel iár Hossz sei tóiméi leszn°k Felméri lehetőségeiket, ök összesen négyen vannak, ketten a kocsiban, míg a sofőr élénken vizsgába a b'Mtlan motort. Pál n°dig leült egy padra a közelben A ballonosok közül többen — igazolva a balsejtelmeket — egyértelműen afelé a kapu felé haladnak, ahol az előbb Horthy eltűnt Bognár odasziszegi Tőkésnek • ..Szállj ki és telofonáli, hogy baj lesz” Közben előkészíti géppisztolyát. Tőkés alig lép néhányat, amikor tüzet kap. Hasra veti magát, szerencséje van, csak köpenyét és cipője sarkát lukasztotta át a lövés. A későn ocsúdó Vöröst és Pált viszont eltalálják. Azonnal összeesnek. Bognár, akinek volt ideje fölkészülni, tüzel. Néhány ballonkabátbs felbukik A kapualjban az egyik ballonos széttárja a kabátját, alatta német egyenruha. Bognár nem méltatja. Még látja a német eltorzult arcát, de nincs ideje figyelni, rá is lő. nek, tárat is kell váltania. Az újabb tárat már nem sikerül behelyeznie. Bal karja elernyed. jobbjával pisztolya után nyúl, de az a karja is megsebesül. Kiugrik a kocsiból. fél hogy az ott felhalmozott Vécsey kézigránátok eev találattól felrobbannak, Kézigránát repül felé, szerencsére a német testvér túl hamar dobta el, még van annyi ideje, hogy visszarúg-, ia. A robbanásra emlékszik. Aztán sokáig néma csend és sötétség. (Később tudja meg. hogy hat golyó érte a testét.) O A svábhegyi SS-kőrház ágyán tért magához, mellette két fegyveres SS őr. Ahogy eszmélt, két idegen lépett hozzá, egy civil és egv német katona. Azonnal közölték vele: ..Horthy apus nincs többé”. Elájult, a feléje záporozó kérdések zömét nem hallotta. Ahogy javult az állapota, újra és újra kihallgatták. Merre jártak? Kivel mit beszélt Horthy kiket fogadott? Bognár semmit nem értett, de közölte, hogy csak a parancsnokának nyújt felvilágosítást. A németek persze sokkal kevésbé méltányolták ezt a szabályszerűséget, mint egykori parancsnoka. Egy tolókocsit hoztak be, rajta letakart tetem Szenv- telenül emelték fel a leplet a vállmagasságig. Tost Gyula feküdt ott, a kormányzó szárnysegédje, fején lőtt seb. Ki ez az ember? Bognár természetesen tudta. A palotában mindenkit személyesen ke’'eb ismernie, minden aj. tóról (volt legalább nyolcszáz) tudnia kellett, hogy" hová visz, mi van mögötte. Bognár megpróbált időt ■ /érni, nehezen akadozva felismerte Tostet, sejtetve,' hogy ő igazán készséges [enne, de lényegében keveset tud. A németek természetesen ■ nem hittek neki. Vallatása, kínzása később folyta-' tódott O Lassan gyógyult Decemberben egy magyar ápolónőtől megtudta, hogy 15*én elviszik. Nem várt, a nővér segítségével megszökött Honvéd ruhában lejött a fogassal, beteg kezével tisztelegni is próbált. A Széli Kálmán téren két civil figyelmeztette, Szálas! seregé, ben már másképp kell köszönni. A 204-es Vöröskeresztes kórház felvételi Irodáján egy orvos behívta szobájába. Amikor kikérdezte sebesüléséről, megdicsérte Bognárt? „Barátom, jól tud hazudni. Én tudom, hogy maga testőr volt”. Többször volt ügyeletes orvos a várban, onnan ismerte. „Egyébként legyen nyugodt” — s a rokkantak közé fektette. O Január 10-én kibombázták őket. Két amputált lábú, igazolvány nélküli katonával a vár felé menekültek. Csendőrök ellenőrizték. Az egyik felismerte, túrkevei és Gödöllőn látta Bognárt Horthy val. Mégis elengedte Sikerült bejutniuk a vár1 ba, kerestek maguknak egy szobát, de a németek véletlenül rájuk bukkantak és .lezavarták őket az alagsorba. Ott őrizték a foglyokat is. Az életkörülmények borzalmasak voltak, fagyott lovakat ettek, vízért éjjelente húsz-harminc fős kijelölt csoport járt le a -Dunához, fele ha visszatért. A Duna ekkor már frontvonal, minden mozgó alakra a túlpartról azonnal tüzeltek. O Innen a szovjetek szabadították ki, akiknek megmu. tatta a vár labirintusát, mint civil alkalmazott, előléptette magát udvari vadásznak. Jóakarói feljelentették. Sok viszontagság után február 24- én már otthon volt. Gyorsan igazolták. A véletlenek azon. ban ezzel nem zárulnak le. Néhány nap múlva Kenderesen romlott el Vörös János altábornagy gépkocsija,' aki Debrecenbe igyekezett, az Ideiglenes Kormány székhelyére. Bognár vele tartott. Van még egv élete, ezt már a szabad Magyarországnak ajánlotta. Ma néphadseregünk nyugdíjasa Matthaeidosz Kon rád Durkó Gábor grafikája
