Népújság, 1981. május (32. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-31 / 126. szám

Max Frisch 70 éves

Ai szerdán volt, ma csütörtök van Ávégzet dramaturgiája

Max Frisch nagyban hozzájárult a kortárs dráma alakulásához. Csakúgy, mint honfitársa, Friedrich Dürrenmatt vagy Bertolt Brecht, Arthur Miller, Sámuel Beckett, Harold Pinter, akik közül talán egyik sem lepte meg tetteivel és írásaival annyiszor családját, ismerőseit, nézőit és olvasóit, mint a svájci Max Frisch.

A zürichi polgári családból származó író irodalomtörténeti tanulmányait felcserélte az újságírással, majd építészetet tanult, és regényeket meg elbeszéléseket kezdett írni. Hamarosan komoly sikereket ért el mindkét területen: irodalmi és építészeti díjakat kapott — felváltva. Felváltva lepve meg az irodalom, illetve az építészet művelőit' rajongóit. Sokat utazott Európában, Amerikában, politizált és bírálóan nyilatkozott a svájci valóságról. Az építészek sokáig irodalmárnak, az irodalmárok építésznek, míg # a baloldaliak jobb-, a jobboldaliak baloldalinak tartották. Drámái hamar népszerűek lettek, bejárták a világ színpadait. Aztán az elismert író szakított, a dráma műfajával, átváltott a prózára. Max Frisch hetvenéves; élete a világirodalom jelentős fejezete.

Abrázolható-e világunk a dráma eszközeivel? Leegyszerűsítve így hangzik a nagy kérdés, amellyel korunk drámaíród előbb- utóbb találkoznak, s amelyet annyiféleképp válaszolnak meg. S ez a kérdés Max Frisch jellegzetességére is egyértelműen rávilágít, Brecht' igennel felelt, de hangsúlyozta, hogy változtatni kell és lehet is ezen a világon, s az ábrázolásnak ebből kell kiindulnia. Max Frisch ezzel szemben azt vallja, hogy a teljes valóság színpadi megjelenítése lehetetlen* a művészet játék, s hogy maga Brecht se a létezőt, hanem az elképzeltek a megálmodot- tat festi le. A svájci író szerint ami művészileg megfogalmazható, az csakis önkényes átírás, utópia. S míg Brecht a világ ábrá- zoihatóságát társadalmi kérdésnek, az író dolgát pedig politikai küldetésnek nevezté, Max Frisch véleménye a következő: Az író írjon, mert ez a dolga; a politikai nézet, a társadalomra gyakorolt hatása mellékes,.

Így jutott el Max Frisch a reflexiók színházához, ahol minden csak játék, „minden megnyilvánuló én csupán egy szerep”, ahol különböző fényekbe forgatja a múlt és a jövő nézeteit, jelenségeit, s ezáltal távoltartja magától az állásfoglalás felelősségét. A korábbi művek — És a holtak újra énekelnek, Biedermann és a gyújtogatok, Andorra — még az erkölcsi tartás és meggyőzés jegyében születtek, állásfoglalásuk határozott. A regények — Stiller. Homo Faber — viszont már nem keresik az egyén társadalmi kötelékeit, az író világnézete egyre pesz* szimistább.

Jellemző a szerző nyilatkozata Játék az életrajzzal című munkájáról: „A klasszikus dramaturgia, amelyet eddig alkalmaztam, olyan meggyőződés játékszabálya, amellyel már nem rendelkezem. Ez a .végzet dramaturgiája csak a rendeltetésszerű lefolyást kínálja hihető kimenetelnek, és ezzel feltételezi, hogy bizonyos történet csak így folyhatott le, és sehogy másképp .. ”

____, Niedzielsky Katalin

N

emcsak babaszép arca, törékeny termete miatt olyan, mint egy kislány, szinte gyerekes síróssággal mondja: álmos vagyok, fáradt vagyok. A ne haragudj, sajnálom mentegetődzésre viszont már a felnőtt Szerencsi Éva válaszol: —

Ugyan, nem történt semmi, én kértem ezt az időpontot.

— 1979 őszén, amikor a Miskolci Nemzeti Színházhoz szerződtél, nagy örömmel, szeretettel fogadtak.

— Én is nagy örömmel vállaltam, és ez akkor is így van, ha hihetetlenül hangzott sokak fülének. A József Attila Színházból szerződtem Miskolcra, és amikor híre ment, hogy ide jövök, mindjárt az iránt tudakozódtak: nincs, nem volt-e valamilyen törés az életemben, a pályámon? Mondták azt is, hogy nem vagyok normális, hogy vidékre szerződöm, de én azt hiszem, hogy a sok évvel ezelőtti gyakorlat volt a jó, amikor minden frissen végzett főiskolásnak vidéki színházhoz kellett szerződnie. Nekem is sokat ért a Miskolcon töltött, két év. Csiszár Imre művészeti vezető hívott, jó szerepeket kaptam. Ha másért nem. már a Pygmalion Lizájáért, az Enquist- darab, A tribádok éjszakája egyik főszerepéért megérte. De egyébként is: egy sokféle repertoárral dolgozó nagy színház, egy nagyváros sok impulzust adhat. Nemcsak jó kollégákat, új élményeket, még barátnőt is Miskolcon találtam Máhr Ági személyében. Soha hem volt barátnőm. fiús típus voltam, a grundon nőttem fel, a lányo. kát egy gyerekkor; nagy csalódás miatt nem sokra tartottam. Ági nagyszerű c bér, barátsága sokat enyhített a kétlakiság bajain.

— Múlt időben beszélsz. A következő szezonban már nem Miskolcon játszol?

— Visszaszerződtem a József Attila Színházhoz: hazamegyek. A tévedések elkerülése végett hangsúlyozni szeretném: most. sincs „törés”. Édesanyám egyedül él a fővárosban, én ingázom a két nagyváros között, egyedül voltunk mind a ketten. Tehát hazamegyek.

— Hol van a színész otthona? Ahol jó szerepek várják?

— Édesanyámon kívül nincsenek családi kötöttségeim. Megtehettem, hogy

Szerencsi Évát kérdezve

Szerencsi Éva , a Pygmalionban

(Veres T. Attila fely. — KS)

lépjek,, változtassak, ezért szerződtem Miskolcra. Később feltétlenül szeretnék egy gyereket, és a család már akkor is kötöttség, ha a pálya kedvéért tudja azért magát függetleníteni az ember, A színész a színpadon, a neki való jó .szerepben van.. otthon. Akkor van otthon, ha jelen van, Ha ismerik, ha nem felejtik el, akkor van elemében.

— A népszerűségre gondolsz? Népszerűségben nem szenvedtél hiányt.

— Örülök is, de nem felejtem el, hogy harmadéves színinövendék koromban ez egy tévéműsorral, a Bob herceggel kezdődött. Engem választott ki a rendező egy szerepre, és megismert az ország. Szerencse is kell ehhez a pályához, mert mi van, ha nem engem választanak. A televíziós szereplések tették ismertté a nevem, és én örülök a képernyőről sugárzó sikernek, a népszerűségnek is. Mégis azt mondhatom, amikor az Abigél után mindenki gratulált, hogy köszönöm, de ez szerdán volt.- Ma csütörtök van..., tovább kell lépni.

— Színház, film, tévé? Mi. ben látod a továbblépés útját?

— Minden lehetőségnek örülök, és lehet, hogy vannak akik nevetnek ezen, de örülök annak is, hogy én játszom a rádió. Szabó családjában Csillát, Péter feleségét. Az igazán nagyokkal nem könnyű egy színpadra kerülni, ennek az örökifjú sorozatnak Gobbi Hilda az egyik főszereplője. A rádióban rengeteget lehet tanulni, és a más műfaj jogán kitűnő tanító a tévé is. De az igazi nagy szerelem a színház, a színpad. Tavasszal azért utaztam Egerbe, mert a két városban játszó miskolci színház ott mutatta be március végén a Kaviár és lencsét. A szokásos kislányt játszottam benne, és örültem neki, mert ha naiva az ember, a naivaszerep jó szerep. Csak arra gondolok, hogy az évek múlnak. Nem az öregedéstől félek, ez még tényleg korai lenne, hanem tudom, hogy a naiva korból kinő az ember. Most még ki kell, ki lehet használni a külsőmet, vagy inkább azt, hogy a színpadon is tudok szép lenni. De nincs igazuk azoknak, akik megkérdezték, hogy miért kell A tribádokban... a szép Szerencsi Évának azt a csúnya, gusztustalan lányt eljátszani. Minden jó szerepre szükség vant, hogy az ember többet tudjon meg magáról, mint amit a tükör megmutat. Negyvenéves koromban már nem állhatok oda naivának.

— Tehát a színház az igazi nagy szerelem...

— Este héttől tízig jól érzem magam, boldog vagyok a színpadon. Napi három óra boldogság, azt hiszem, nagy dolog. Nem adatik meg mindenkinek.

— És egyébként? A színésznőnek sem csak a színházból áll az élet.

— Szeretek sportolni, úszni, szeretnék lovagolni, ha lehetne. És utazom, ha lehet. A tavalyi görögországi út után a nyáron itthon járom az országot. Itt az ideje, hogy megismerjem.

Makai Márta

Ä magyar irodalomnak évszázadok óta volt s van egy olyan vonulata, jnely a múlt örökségével, hagyományaival óhajtott elszámolni. Melyek azok a leg- fontosabbb pontok, mozzanatok, ahol történelmünk s nemzeti létünk eldőlt. Soksok eseményt és személyt vettek már górcső alá — a történészeken kívül — íróink, költőink. Cseres Tibor Kossuth-dijas írónk is azok közé tartozik, akiket nemzeti múltunk szinte minden szakasza érdekel. A közelmúlt tragédiái (Hideg napok) vagy a Madéfalvi veszedelem hőse, Zöld Péter vagy a közeid történelem szorítása (Parázna szobrok). Évek óta készülő regénye, az Én, Kossuth Lajos végre az ez évi könyvhétre megjelenik. A mai embert is ■sok kérdés foglalkoztatja az 1848-as szabadságharc kimenetelét illetően. Mi lett volna, ha a magyar haderő Becs ellen fordul, ha nem mondják ki a Habsburg ház trónfosztását, ha másként alakul a magyar kormány nemzetiségi politikája? Lehet játszani ezekkel a gondolatokkal — az eredmény ismert tény. Az azonban keveseknek sikerülhet, hogy behelyezkedve a kor s a nagy személyiségek gondolat- és érzelemvilágába, hitelesen tegye fel ezeket a kérdéseket. Cseres egyes szám első személyben írja regényét, szinte naplószerűUj

könyuek

Az ünnepi könyvhét újdonságai

en, helyenként levél formában.

A magyar történelem évszázadainak egyik legnagyobb fordulata 1945 volt — olyan, melynek örömeit, eredményeit ma is érezzük, fájdalmait ma is hordjuk, hisz alig van család, melyet veszteség nem ért volna a második világháború vérzivatarában. Az 1981. évi ünnepi könyvhét egyik legnagyobb sikerének ígérkezik Simonffy András könyve a Kompország katonái. Valahol ugyanazt vizsgálja ő is, mint Cseres vagy tesszük mi is néha-néha: mi lett volna, ha... Ha Magyarország időben lép ki a háborúból, s sikerül a különbéke a Szovjetunióval, s a Moszkvában járt magyar küldöttség , betölti hivatását, ha Horthy

nem vonja vissza nevezetes proklamációját? Simonffy nem a feltett „ha, .. kérdésre” felel, hanem dokumentumregényt ir a háború

utolsó napjairól — különösképpen a különbéke kérdéséről. A kordokymentumok felidézésével, a történelmi munkák és visszaemlékezések felhasználásával fr regényt erről a korról, abból a szerencsés helyzetből, hogy apja Simonffy-Tóth Ernő, az egykori vezérkari őrnagy a Magyar Front küldöttjeként tagja volt annak a delegációnak, mely 1944 novemberében , Moszkvába repült,' hogy tárgyalásokat folytasson a fegyverszünetről. A múltat tulajdonképpen ketten faggatják: apa és fia,

Moldova György korábban már publikált két regénye jelent meg egy kötetben a Magvetőnél: A Szent Imre induló — Elhúzódó szüzesség. A kor, melyben játJ szódik, közvetlenül a máso-) dik világháborút megelőző,* illetve azt követő , időszak.1 A Szent Imre induló a tomboló fasizmus kora, ebben vergődik, majd menekül meg a regény zsidó kisfiú főhőse, Kőhidai Miklós. Lehet-e e pokolból és borza- lom-özönből gyógyíthatatlan lelki sérülések nélkül kikerülni? — erre a kérdés-’ re válaszol a népszerű iró. A regény folytatása a fasizmust átélt kisfiú fiatalemberré .formálódásának regé-) nye. Azt a roppant küzdelmet ábrázolja benne az iró; amit Kőhidai Miklós a valahová tartozás érzéséért és valóságáért vív, A felemás viszony ábrázolása az emberekhez, családjához és szerelméhez — Moldova írói teljesítményének egyik jelentős állomása. ' t

a z egyik vasútállomáson él- " degélt egy férfi; Lejkinnek hívták. Rakodómunkás volt. Ha fát hoztak — fát rakodott, ha ala- bástromot — akkor alabástromot. Egy alkalommal még vad kutyákat is rakodott; a városi park védelmére hozták őket. Egyszer aztán az egyik üres vagonban egy geometria-tankönyvet talált az emberünk. A könyv a közepén volt kinyitva. Lejkin fölvette és olvasni kezdte.

— Te aztán tudod: a közepétől!

— mondta a brigádvezető. — Az elején kezdd!

— Ugyan miért, hisz így is ér-’ tem — mondta Lejkin.

Aztán hátulról kezdte olvasni. Ügy is értette. Ettől kezdve nem vált volna meg a könyvétől. Egy hónap múlva fizetetlen szabadságot vett ki, és elment a városba.

, — Hol van az akadémia? —kér.-^ dézte, ahogy kilépett a pályaudvarról.

— lSlőször jobbra, aztán balra

— válaszolták néki.

VALERIJ POPOV:

A Leikin nevű férfi

, Eljutott az akadémiához, fölment az első emeletre. Az egyik kivilágított előadóteremben egy képletekkel teleírt táblát látott meg. Rövid ideig nézegette a képleteket, aztán fogta a krétát és folytatta a levezetést.; Ekkor lépett be a professzor.

— Hagyja békén a tételemet! — kiáltott Üejkinre.

— Kérem — mondta . Le jkin, és elment a'táblától. ......

A professzor fölvette a krétát, és ekkor rádöbbent, hogy képtelen folytatni a levezetést.

— Próbálja csak .meg!,— mond- ,ta. Lejkinnek.

ejkin fogta a krétát, és tíz perc alatt levezette a tételt. A professzor kiperdült , az előadóteremből és elrohant az akadémiai

L

újság szerkesztőségébe. A szerkesztőnek nagyon megtetszett ez az eset a tétellel. Elhatározta,, hogy cikket jelentet meg róla az újságban, a ,"Nálunk történt” című rovatban. Már csak — ahogy mondani szokás — a reciprok eset hiányzott, a „Nálunk történt” rovatba. Mindazonáltal az eset annyira érdekes volt, hogy enélkül is írtak róla.

Térjünk vissza a professzorhoz, aki közben visszament az előadóterembe. Lejkinnek már hire-ham- va sem volt; a professzor megdöbbenve látta, hogy az analfabéta takarítónő nagy igyekezettel már a képlet utolját törli a tábláról.

— Mit csinált! — kiáltott, rá. — Mit csinált! Nem emlékszik, mi volt ide írva?

— Nem — vallotta meg nyíltan a takarítónő.

» professzor egy hétig nem

” mozdult ki az előadóból, megpróbálta felidézni magában, hogy is volt a tétel bizonyítása, de semmire sem jutott. Akkor fizetetlen’ szabadságot vett ki, és elindult, hogy megkeresse Lejkint, És íme, körülbelül egy hét múlva az egyik kis állomáson meglátta a restiben. Lejkin valami levezetést ismertetett az asztalszomszédjával. Rögtön a professzor elé indult, ahogy meglátta.

— Mit vezetett le neki ? ;— kérdezte a professzor Lejkint.

— Ügy találomra az egyik tételt. Mindegy az neki.

— Mondja csak — kezdte a professzor —, nem emlékszik a tételre, amelyet az akadémián vezetett le?

Kimentek a váróteremből. Lejkin az egyik útjukba kerülő mozdony hajtórúdján kezdte levezetni a tételt.

— Hé! — mondta .a profesz- szor —, valami másra írjon; elmegy a mozdony.

— Én már csak így szoktam — mondta Lejkin. — Tegnap látom, hogy karikázik egy gyerek. No. », gyorsan levezettem egy tételt a karikán,

— Melyik tételt? — kérdezte a professzor.

— A Tizenhat egyenlő szelet tételét — válaszolta Lejkin.

— Ö — kiáltott fel a professzor — a Tizenhat egyenlő szeletet! Hiszen ötezer éve szenved az emberiség ezzel a tétellel.

— Igen — mondta Lejkin —. ma reggelig így volt. Látom, hogy egy holló gubbaszt a kerítésen; odalopakodtam hozzá, és mielőtt felrebbent volna, levezettem a tollazatán a Doudou-tételt.

— A Doudou! nyögött föl a professzor. — Ezen dolgozik az egész akadémia.

Hallgattak.

— Tudja, jobb lenne, ha hagyná ezt az egészet' — mondta a professzor. •— Nehéz dolga lenne: megelőzte a korát.

— Igen — mondta Lejkin —, ■ igen. Megelőztem.

— Isten áldja! — mondta a professzor.

— Isten vele! — mondta Lejkin.

A professzor vonatra szállt. Ismerős táj suhant el az ablak mögött. A professzor kapván kap rajta, hogy ismerős a táj, bebeszélte magának, hogy a nyaralójából megy vissza a városba. Lejkinről meg csak álmodott.

Fordította: Bratka László

/.-V . .-WvVVVN<