Népújság, 1981. május (32. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-17 / 114. szám

Ecset és toll

— Százhúsz éve született Rippl-Rónai József —

Walter Jens: Az utolsó vádlott

Művészetét az elmúlt száz évben kis könyvtárra való tanulmány, esszé, könyv, vallomás elemezte már, sokféle nézőpontból világítva képeire. Most, születésének évfordulóján. beszéljünk Emlékezéseiről, mert ez a kötet összefoglalja mindazt, amire piktúrájában törekedett.

A Nyugat kiadója Rippl- rajzokkal díszítve, szép virágmintás vászonkötésben jelentette meg 1911-ben Emlékezéseit. Ez a műfaj végül is irodalmi, s a szerző el is mondja, hogy literátorok ösztönzésére fogott tollat: „Azért írok, mert beugrattak. Néhány íróművész ugratott bele. Meglátták egy művészi dologról szóló tárcacikkemet, s buzdítottak; írjam össze emlékeimet.”

Bemutatja az önmagára találás útját, azt az emelkedést teszi szemléletessé, amelyik Munkácsy festészetétől önnön egyéniségének kialakulásáig vezetett. Nagyvonalúan nézett szembe azokkal az akadályokkal, amelyeket 0 rosszindulat és a meg nem értés vetett útjába. A párhuzam itt csaknem kikerülhetetlen, mármint az arra i való utalás, hogy — mint : maga is kiemelte — ugyan- i olyan volt a sorsa, piktúrá- i-jának fogadtatása, mint a i francia újítóké Puvis de i Chavennes-tól, Cézanne, Ro- ' din, Toulouse Lau tree és tnásokon át Foraon-ig.

I Ha önmagára nézve meg ' 4s emeli kissé türelmét, jelentőségét az tény, hogy a le- I .kicsinylő támadásokat megadással viselte el. írásában ! — ahogyan képein is — ! egyéniségének művészi olda- í la tűnik' elő erőteljesen, az i •« fölény, amely a célját elérő ember sajátja.

A múlt század utolsó évtizedeiben Párizsba kerülő fiatal művészek előtt két lehetséges út nyílott meg. Az egyiket Fényes Adolf testesítette meg, mindent és mindenkit kritizált, merthogy ő a legmagasabbra tört. Mellette Rippl-Rónai (a másik út képviselője) passzívabbnak látszott lemondásaival, anyagi nélkülözéseivel. Festőnk a „lágyabb” úton haladt, ami a Champs de' Mars festőcsoportján át vezetett a sikerhez. Pályájának kezdeteitől élénk vonzalmat érzett az irodalom iránt. Ez az érdeklődés csak fokozódott, amikor Thadée Natanson a Revue Blanche jószemű szerkesztője bekapcsolta a lap körébe. A folyóiratnak voltak kisebb-nagyobb saját törzshellyel rendelkező társasagai.

Egy másik társaság a

Montparnasse-vasútállomás

melletti Café de FAvenue- ben jött össze esténként. Többször megfordult ott Oscar Wilde, s Rippl-Rónai sokszor sajnálkozott azon, hogy nem találkozhattak. Ilyen hangnemben emlékezett meg arról is, hogy nem hallgathatta Stéphané Mallarmé virágos nyelvezetű beszélgetéseit. Ez a társaság a kávéházban védekező fef- lexből csoportosult: s festőnk párhuzamot látott a „hivatalos” íróktól kapott gáncsoskodások és a „hivatalos” festők impresszionizmusellenes kirohanásai köa zött. ■

Nem csupán a védekezés, hanem az eredmények is egymás mellé sodorták őket. A kölcsönhatás szép példáját elevenítette fel Emlékezéseiben : „Stéphané Mallarmé Les Pages szép könyvét, amelyet Bruxelles-ben nyomtak, már 1894 körül lapozgattam (...) elég szerénytelenül beletettem a könyv lapjai közé olvasás közben csinált kis kontúros, színes rajzaimat, dekorációnak. Nagyot is néztek francia barátaim, mikor először meglátogattak Neuilly-ben, és ott találták asztalomon, Mallar- ménak „általam illusztrált” könyvét; azt hitték, a rajzok csakugyan illusztrációk, a könyv hozzátartozó, kiadott részei. Hogy jutok ilyen megtisztelő megbízáshoz? Mondom, hogyan jutottam, a könyvet pedig, melyet ritka szép nyelvezete miatt sokan excentrikusnak találtak, én éppen ritka szép nyelvezete, annak szinte parfümös illata miatt, nem győztem eleget olvasni.”

Csak sajnálhatjuk, hogy a rajzok közben elvesztek. Megmaradt viszont az a négy kőnyomat, amivel egy évvel később Georges Rodenbach Les Vierges című novelláját díszítette. 1895- ben írta haza öccsének, hogy olyan illusztráción dolgozik, amiért a kiadó 2000 frankot áldoz: „A könyvecske nem lesz vastagabb mint két irka — egy rövid históriával, amelyet egyik legelőkelőbb francia (születésére nézve belga) író ír a mi gondolatainkat kifejező rajzok után: tehát amint látják, fordított a viszony.”

Ha a Rippl-Rónai által említett neveknek csak egy részét is egymás után írjuk — Puvis de Chatvannes, Rodin, Verlaine, Rimbaud, Mallarmé, Cézanne, Gaugin —, akkor szinte plasztikusan látjuk azt a művészeti forradalmat, amelyik a század végi Franciaországban történt, és aminek jelentősége éppen az ő piktúrájával jutott diadalra a hazai festészetben. Általa juthatunk belsejébe annak a kaleidoszkópnak, amelyik színekkel és új eszmével birkózva, Párizsból lendüíésre kényszerí- tette a piktúrát úgy, hogy addig nem sejtett utakra induljon.

Rippl-Rónait lelki barátság fűzte össze minden olyan művésszel, íróval, akik tettek valamit az újért. Kiderült az Emlékezéseiből. Könyvében nem irodalmi hatásokra törekedett, hanem „eldiskurál” mindazokról a dolgokról, amelyek foglalkoztatták. Prózája — miként képei — világos, közvetlen, színes. Ez is alap volt ahhoz, hogy a húszas évek elején megfesse Móricz Zsigmond, Babits, Szabó Lőrinc, Schöpf- lin Aladár és mások arcképét. így is dokumentálva, hogy ecset és toll mennyire közel voltak egymáshoz művészetében.

Laczkó András

Nyomasztó, hátborzongató olvasmány Walter Jens regénye. Nagyon is logikus, mert történelmi tendenciákra és élményekre alapozó víziója még a sci-fj olvasók edzett idegeit is megviseli. Paradox módon nem az újdonságával hat. hiszen Franz Kafka. Aldous Huxley, vagy Golding regényei után alig mond valami „újat”, hanem éppen azzal, hogy az európai olvasó elemeiben maga is átélte empirikusan, vagy intellektuálisan ezt az elidegenedést, amelyet Walter Jens a maga totalitásában mutat meg. Mindannyian átéltük például valamilyen szinten és formában az ízek, színek, illatok, formák, hangulatok, egyszóval a minőség kopárságát, beszűkülését, eltűnését életünkben. S itt most nem csupán a nagyvárosi lakótelepi ember élményére gondolunk, hanem például a hiánycikkekre, az emberi kapcsolatok és rhoz- gásterek kényszerű, máskor „csupán” spontán beszűkülésére, a megtartó kis . közösségek (beleértve a családot, barátságokat, munkahelyi kollektívákat stb.) sorvadására. Arra a nem elsősorban intellektuális jellegű (tehát önként vállalt) magányra, amely az önzésből fakad, amely éppen a kiszolgáltatottság miatt önzőbbé teszi az embereket. Walter Jens totális állama, egy elképzelt „utolsó” háború után természetesen csupán vízió, egy humán értelmiségi (egyetemi tanár) kétség- beesett intése a kortársakhoz. Azokhoz, akik egyáltalán még hajlandók megérteni és meg is jogadni ezt a figyelmeztetést. Természetesen mást jelent ez a civilizált Nyugaton, mint a világ más régióiban. A fenyegetés: a totális államé ugyanis még vonzónak is tűnhet, ha arra gondolunk, hogy védelmet jelent a kiszámíthatatlan terrorizmussal, máshol meg éppen az éhínséggel szemben. Félő ugyanis, hogy a megrettent kispolgár azért hajlandó lemondani a demokráciáról, az emberi méltóság részéről, hogy így jusson az áhított nyugalomhoz és biztonsághoz, az éhező tömegek meg éppen a „gondolkodás” illúziójáért adhatják fel a még ki se vívott vívmányokat. Olyan „csele” ez a történelemnek és az emberi természetnek, amely — mint mondottuk — nem először foglalkoztatja az írástudókat. Hivatkdzni lehet Platon Államára, vagy Mórus Tamás Utópiájára, mint amelyekben — elemeiben — fellelhetők Walter Jens XX. századi víziói is. Csakhogy!, míg ezek a bölcselők, írók még rendületlenül hittek az emberi bölcsességben, rendező elvben, az emberi nem jövőjében, a német író mélységesen kiábrándult ezekből az eszmékből. Madách Falanszter jelenete óta nem meglepetés ez a magyar olvasónak, mégis szorongató élmény. A század közepéig ugyanis még lehettek illúzióink. De Hitler óta, s ezt ki tudná jobban, mint éppen egy humán műveltségű német értelmiségi?,’a „gyalázat” óta megrendült az emberiség hite önmagában. Minden tény és látszat arra mutat, hogy a homo sapiens, ez a speciális faj az élővilágban eredendően önpusztító, s minél többet tud, annál hatékonyabban az. A biológusok (még?) vitatják ezt a tételt, mondván, hogy messzi ősünk (mutáció csupán?) még harmóniában élt a természettel és önmagával, s maga a társadalom „rontotta” el, az embert. Walter Jens úgy „állítja a talpára” ezt a tételt, hogy az erőszakot is, az egyén önvédelipi, fajfentartó ösztönét is belekomponálja a totális államába. Egyszerre mindenki erőszakos is, engedelmes is itt, mert a lázadás, a revo- lútió gondolatát már sikerült gyökeresen kiirtani. Csupán három — nem is osztály, csupán magátartásmodell létezhet ebben a magas szinten szervezett rendőrállamban: az áldozaté, a tanúé és a bíróé. Potenciálisan mindenki áldozat, de mások feláldozása árán (besúgása) „érdemeket” szerezhetitek, többet részelhetnek a szűkösen adagolt anyagi javakból. A totális állam ideológiai alapja (éz is milyen ismerős!), az, hogy „boldoggá teszi” a polgárait. Azaz megszerzi az anyagi javak termelését, el is osztja azokat, s ezért cserébe „csupán” azt várja,, hogy mindenki erejét mefeszítve dolgozzon és persze engedelmeskedjen. A gondolkodás tilos, tabu, de fölösleges is, hiszen miután a célokat és módokat már eleve eldöntötték, jószerével nincs is miről. Ebben a konstrukcióban — a fentiekből „logikusan" következik — teljesen hasznavehetetlennek, sőt irtandóan károsnak is tekinti az állam a művészeteket, a humán tudományokat, \s különösen a történelmet. A múlt tudata része a személyiségnek. El kell hát venni az emlékezetet, a múlt tudását, s akkor semmi se fogja összetartani a közösségeket, a társadalom atomizálódott, ugyanakkor jól manipulálható egyedekre hullik szét. Lényegtelenné válnak a vérségi kapcsolatok is, s ha senki se tudja, hogy honnan jött, az se fontos, hogy merre tart. Maradnak az adagolható, szabályozható, manipulálható empirikus örömök, némi hedonista ízzel: az evésé, ivásé, alvásé, a szexualitásé.

Ilyen reménytelen lenne? Walter Jens szerint ilyen. Regényének főhőse: Walter Sturn azért az utolsó vádlott, mert (a történelem docenseként) még megőrizte személyiségét, azokat az értékeket, amelyekre méltán büszke az európai kultúra. Ám vele meg céljai vannak a legfőbb bírónak: őt szemelte ki utódjának. Ezért kíméltette meg évtizedeken keresztül miután megkínoztatta, megalóztat- ta a félelmetes precízséggel és személytelen kegyetlenséggel működő ítéletvégrehajtó apparátussal, miután mindent és mindenkit elpusztított, aki hősünknek fontos és kedv es volt, azt remélte, hogy hősünk megtörve — megérve vállalja a „bírói” szerepet. S itt, csupán a regény végén csillan -fel némi reménysugár: Walter Sturn 'nemet mond, a halált választja. Nem adja oda személyiségét, jelképesen fogalmazva a saját és az emberiség múltját ehhez a gyalázathoz. Áldozata nem változtatja meg a dolgokat, de nem is igazolja azokat. A totális államgépezet önmaga foglya, a szolgává, végrehajtóvá és kiszolgálóvá roncsolt, züllesztett massza már nem méltó az ember névre, tehát történelme sem lehet. Ami persze — ne áltassuk magunkat! — nem azt jelenti, hogy Walter Jens Víziója nem. tartalmaz reális fenyegetéseket is. Fikciója ugyanis: korunk csupán a totális (fasisztöid) világállamot megelőző állapot. De mert fenyegetett a világ, s ez a fenyegetettség tudatosodott, még mozgósíthatók a humánum erőtartalékai is. Mert vannak, egészen az utolsó áldozatig.

Kincses Edit fordítása fegyelmezetten adja vissza a német eredeti, kissé szikár, inkább intellektuális, mintsem érzékletes, szemléletes nyelvezetét.

Világkönyvtár.

Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1981.

Horpácsi Sándor

Hámor Vilmos:

A homály felé

A

hogy belépsz a házba, jobbra találod. A homály felé indulj, kezed az ajtókilincsről eL röppent néhány legyet. Az ajtót bátran nyithatod, ritkán alszik a szoba lakója. Ágyban van ugyan, fején a ki tudja, mikor kötött kendővel, alján kikandikál a fehér hajfonat. Föléhajolsz, megcsókolod, sírni kezd: szégyenkezik, amiért délelőtt tizenegykor fekve találod. Az istenért se mondaná, hogy a tegnapi meszelés gyengítette ágy- bafekvősre. Miattad meszelte ki a szobát, mire elrakodott, tíz is elmúlt.

A friss mész, mit érhálós kezek reszketőse rajzolt a falra, szanaszét szórja illatát, körbetáncolja az ágyat. Az ágy! Szegény nagyanyád mit álmodhatott rajta az első éjszakán? Már ő sem emlékezik vissza, évek rakódtak reá azóta, nem is kevés ... Férjének, nagyapádnak új fekvőhelyül a fony- nyadt-virágszagú kert csöppnyi mélye jutott, nagyanyád magára maradt, persze nem egészen magára, a konyhát és a másik szobát élik amazok, de ő most fekszik a hatalmas ágyon, moccanatlan. És

hiába a mész illata, a levegőtlen- ség körbefonja nyaltad, fojtogat. Ablakot nyitsz, ajtót csuksz. A fény, mint hívatlan vendég, tétován settenkedik a szobába. Most látod csak: az asztal szerény terítékén legyek lakmároznak. Jóllehet, nemsokára varjakká híznak, lám, már kacsingatnak is az ágy felé, nagyobb falatra éhesen.

„Csukd csak be, ne halljam, mit beszéltek!” — hallod a konyha felől. Fiatalságod nem tűri az igaztalant, kiszólsz, hogy a huzat miatt ...

Az 'ágyról nyolcvankét éves hang reszketi: „Mindig ezt csinálja. És enni se ad .. . ”

Megtudod, hogy hajnalban ivott egy pohár hideg teát. a fia hozta be neki, a fia, aki a mezőn dolgozik. Megkérdezed, főzz-e tojást?

Könnye szájáig ér, úgy válaszol: „Nincs nekem tojásom, kisunokám. Semmim sincs már.”

„De hisz a ház a magáé, mama!” — mondod te, mire ő: „Azt is a nevükre írattam, azt mondták, hogy úgy van az jól.”

P lhallgat. A csend a besziltő- •-*1 dő ebédillattaí diskurál, hangtalanul. Csak te hallod. Tehetetlenül vizslatod a fekete kendő ráncaiba bújt arcot, keresed két szemét, mely úgy gyűrűzik a köny- nyektől, mint a Duna,, amikor kavicsot hajigáltunk bele. A Dunáról eszedbe jut a nyár, a nyárról megint ő, a nagyanyád: micsoda ebédeket főzött neked, amikor náluk nyaraltál. Akkor még fürgén járt-kelt. Kérted akkoriban, i fus- , son versenyt veled, s futottatok a napsütésben. Boldog voltál, mert lemaradt. Most szégyenkezel. De miért te?

..Mindjárt visszajövök, mama!” Kimenekülsz a szobából. Az udvaron epilepsziás macska, vörösen habzik a szája. „Még ez is!” — gondolod.

»—-W -3>»»v .

A kertbe rohansz, ahol egykor te is kapálgattál. A fáról leszakítasz két almát, vissza a homályba.

„Hoztam almát, egye meg!” — nyújtod felé.

„Nem vette észre? — kérdezi. — Mert ha észrevette, megmond a fiamnak”.

Eszedbe jut egy este. Azt hitték, alszol már. Nagyanyád azt mondta édesapád öccsének: „Ne vedd el azt az asszonyt, nem kell az nekünk!”

Igen, az az asszony ott a konyhában, az uralkodik. S nagyanyádnak már csak ez a szoba maradt.

Az ágyról újra fölröppen a reszkető hang: „Nem vette észre?”

„És . ha észrevette? A magáé is az alma. egye csak meg!”

M yújtod újból az almátííKc$ny1 ^ nye megint kicsordul a szemmederből. „Nem toöom én megrágni” — sírja és mutatja, hogy nincs mivel. Talán meg is ijedsz tőle. Érzed, témát kell váltanod. „Három hét múlva férjhez megyek, mama!” — mondadi és meghívod a lakodalomb

„Űgysem érem én azt meg...”

„Dehogynem! Majd eljövünk magáért kocsival....”

Újból csend rakódik rátok.' Egy percig? Tízig vagy húszig? Csak nézed őt, ő meg' téged.

Egyszer csak ajtó nyílik, jön a menye, hogy kész az ebéd, menj enni. A nagyanyádra nézel, hogy vele mi lesz?

„Neki is hozok, ha elfogadja persze. Olyant főztem a mamának, amit...” Hirtelen abbahagyja a nyájaskodást. „Panaszkodott megint, ugye? Ugye panaszkodott?”

„Nem vagyok éhes” — mondod, hogy menjen már ki a szobából, ami még a nagyanyádé. Nem sokkal utána te is kiosonsz, elszaladsz a boltba kalácsért meg vajért.

Oly mohón eszi a kalácsot, mint annak idején te, megéhezve az egész napi játszás után. Sajnálod és gyönyörködsz is benne egyszerre.

A délutáni vonat, amivel utazni akartál, nélküled húz ki az ál- 1 palásról. Megvárod, míg elalszik, megcsókolod az arcát, s csak utána indulsz a vonathoz.

M enj el hozzá máskor is! Lát■ ' ni akar, enne is a kezedből. ! Ahogy belépsz a házba, jobbra (találod. De hisz úgyis tudod; a *5fk- irály felé .„

}

Piacsek bácsi pipálgat — részlet

(MTI Fotó — KS)