Népújság, 1981. május (32. évfolyam, 101-126. szám)
1981-05-17 / 114. szám
Halpénz, vagy a hal pénze Hatalmas kamion áll a poroszlói halászszövetkezet udvarán. Pontosabban: a hűtőkocsi óriási szekrénye áll az elkerített kertben, bakon és keréken. A vezetőszekrény és a motor helyién vörösre festett olajoshordó, belőle vékony gumicső kígyózik valahová fölfelé, mígnem eltűnik a hűtőmotor mögött. A „kimustrált” kamiont a helybéli halászszövetkezet vásárolta alig néhány hete a Hungarokaimiontól, amelynek már nem felelt meg a hatalmas, kerekes hűtőszekrény, lefutván az a maga millió kilométerét, de amely ím igen jól jött itt a halászoknak. Félig sincs most telve még az udvarra végleg „lehorgonyzóit” hűtőmonstrum belseje, mégis van benne vagy tízezer forint értékű hal. Most fogták, tegnap fogtak, ma viszik, holnap szállítják a megrendelőknek, vi- szik el a vásárlók. Mi az előnye? Csak annyi, hogy eleddig a mindig tisztes mennyiségű halat kifogó szövetkezet halászai tíz helyen, jégvermekben, apró kis hűtőszekrényekben tárolták a halat. Adták, amint tudták, mert a hal kényes, könnyen romiadó jószág, fuvarozták ide-oda. ami megint csak nem tett jót a Tisza kincsének — egyszóval nemcsak a kifogás volt a gond, de a tárolás is, sőt az volt az' igazán nagy teher a szövetkezetiek vállán. Aztán százvalahányezer forintért megvették ezt a kiszuperált — senkinek nem kellő, semmire sem való? — hűtőkamiont, a gépkocsi vezetője még beszállt vele jóindulattal a hátsó udvar közepére, lekapcsolta a vezetőkabint a motorral, — s most egy hosszú-hosszú ideig alkalmatos „alkalmi” hűtőház segít a szövetkezetiek gondjain. A majdnem semmiből, a majdnem használhatatlanból lám nagyon is használható valami érték lett. A szövetkezet számára is, a társadalom, a népgazdaság számára is. Ezért es nem másért volt érdemes hosszasabban is foglalkozni a poroszlói hűtőkamion dolgával. A példa okán, s példának okáért töprengeni tovább immár azon, hogy hány ilyen „kamion” áll a gyár csarnokaiban, hány kamion pusztul a roncstelepeken, mennyi még használható érték megy ott veszendőbe, ahol már valóban értéktelenné, mert használhatatlanná vált, pedig másutt az használható lehetne, tehát értékké, értéket teremtő eszközzé válhatna megint. A kamion? A kamion is. A gyárban nullára futott gépek, felszerelések, elfekvő, már senkinek ott nem kellő szerszámok is, amelyek valóban nem érik meg, hogy nagyüzemi, gyári méretekben használják, sőt felhasználják őket. Mert az elavult technológiát konzerválnák. Mert nem termelékenyek. Mert kis teljesítményűek. Vagy mert egész egy* szerűen nem érik meg az üzem. az intézmény, egyszóval az addigi felhasználó számára, hogy kijavítsák, felújítsák, újból a termelésbe állítsák. De ez még nem jelenti, hogy mindezt nem éri meg másnak és máshol? A nagyüzemi, a gyári méretekben való gondolkodás a korszerű gondolkodás. Itt! Mert a kicsinyvaló mérlegelés is lehet korszerű, de okszerű az mindenképpen. Kisiparosok, kis szövetkezetek, létrejövő társulások, a szolgáltatás és az élet még számos más, felsorolhatatlan sokaságú területein használható fel újra mindaz, amire pedig már egyszer kimondták a verdiktet : használhatatlan. Sok-sok éve már annak, hogy ifjú újdondász koromban riportra küldte': ki, .Bélapátfalvára. Akkor szerelték le a megye — talán az ország? — utolsó transzmissziós rendszerét a cementgyár műhelyében és akkor ott, a szemem előtt vette át szerepét az itt még újnak számító technika, az „önmeghajtós” esztergagép. Az alaposan megkopott, tán évszázados bőrszíjakat kidobálták, mint megkopott és használhatatlan, a rossz ízű múltat idéző lomot ki a gazos udvarra. Transzmissziós szíj? — kinek kell ez egy olyan országban, amely arra készül, hogy a vas és az acél hazája legyen? Pedig a szomszédos, nem is olyan régen alakult termelőszövetkezetben igen csak jól jött volna az ilyen „uraságoktól levetett” transz- missziós szíj, lévén, hogy olyan se égen, se földön, a daráló meg az ugyan elcsigázott, de még használható gőzgéppel működött volna, ha... Ha lett volna ilyen szíj. Ne becsüljük le — magam is hajlamos vagyok rá — azokat, akik vallják a régi mondást: ... jó lesz az még valamire.... És az élet gyakran őket igazolja, valóban jó lett „valamire” a felvett és eltett csavar, szög, nylonzacskó, a senkinek sem kellő gomb, az eldobott, vagy ottfelejtett kopottas szerszám. Mindennek van, illetőleg lehet értéke, ha megadja hozzá az ember a maga munkáját, s ha ennek a munkának van célja, értelme: haszna. Természetesen nem az oktz'an mindent gyűjtögetésre. a beteges handlé-mániára gondolok kicsinyben és még kevésbé mindent kiszuperált ormótlanság raktárára egy üzemben nagyban, mondván majd csak jön érte valaki, valamikor. De arra feltétlenül gondolok, hogy józan megfontolást kíván üzemtől, kívülállótól egyaránt: milyen szinten, hol és milyen célok miatt vált, vagy válhat valami használhatatlanná, illetőleg lehet más vagy mások számára még nagyon is használhatóvá. A poroszlói kamion példa. Gondolom: jó és tanulságos példa. Az igaz, hogy a halpénznek nincs értéke a oiacon. de a hal pénzének, azazhoev árának megvan a tekintélye, haszna. És ebben a ..halpénzben'', a jövedelem biztató alakulásában benne van a megvalósult ötlet is: ez a hűtőkamion. Amely egy helyütt feleslegessé vált. s ím más helyütt értéket teremtő értékké lett megint. siA, A „Cseresnyés”, ahol az fró francia nyelvtanfolyamokká ver,eteti a tanyai tanulóknál Á z utolsó napok rohammunkával teltek. De végül a kitűzött időre elkészült Hódmezővásárhelyen az ország el- •sö Németh László-mú- zeuma, hogy őrizze a felszabadulás után évekig itt élt nagy író emlékét. A tervezők, a kivitelezők remek munkát végeztek. Az egykori leánygimnáziumhoz simuló igazgatói lakot, ahol Rácz Miklós és felesége vendégeként 1947-ben hosszú hónapokat töltött az író, ízléssel formált otthonná varázsolták. Már a kis élőkért megkapó! Ide került egy életnagyságú Medgyessy-szobor, amelyet a művész özvegye adományozott a városnak. Beljebb pedig már azok a relikviák fogadják a látogatót, amelyeket egyrészt Németh László- né juttatott Vásárhelyre, másfelől a helyi tanács gyűjtőmunkája eredményezett. Kérdezheti bárki, néhány esztendei itt-tartózkodás indokol- ja-e ennek az emlékháznak a megteremtését? A téma kapcsán hallgassuk meg dr. Grezsa Ferenc irodalomkutató, a szegedi tanárképző főigazgató-helyettesének szavait. „Óraadók királysága” — Többről van szó, mintsem hány évig jegyezték a város polgáraként az írót. Vásárhely voltaképpen Németh László eklézsiája volt már az 1940-es évektől, amikor Móricz Zsigmonddal először járt erre, fölfigyelvén a tanyai tanulók otthonára, amelyet Szathmáry Lajos, a Bethlen Gábor Gimnázium tanára szervezett a tehetséges parasztfiatalok taníttatására. Németh ebben a vállalkozásban nagyon sok fantáziát látott. Két esztendővel később publikált is egy nagy cikket a Híd-ban, majd Cseresnyés című drámájának minden jövedelmét, később a Kossuth-díjjal járó ötvenezer forintot áldozta a kollégium céljaira. De legalább ennyit ér az a munka, amit — 1945- ben Vásárhelyre kerülvén — óraadó tanárként a diákok között végzett. Itt kísérletezte ki korszerű pedagógiai elveit, amelyeket később műbe foglalt. És hogy másféle példával is éljek, a Holló utca sarkán álló, népiskolából otthonná alakított „Cseresnyésében francia nyelvtan- folyamokat vezetett a mesz- szi tanyavidékről idekerült fiataloknak. Korszakos jelentőségű művek fogantak benne ez idő tájt, továbbá írásaival támogatta a város lapjait. Ám mindennél többet mondanak saját szavai: „Az öt év, amit az Alföld csendjében Vásárhelyen el. töltöttem, gondolathozamban életem legfontosabb korszaka volt.. „Tanú" és „Iszony” És most pillantsunk kicsit körül a két helyiségre szorítkozó múzeumban, ahol Kaján Gyula Németh-portréja (szén) „Mint viharokra emelt nyárderíí” A vásárhelyi Németh László-emlékházban megtalálni dolgozószobájának kedves bútorait, személyi tárgyait éppen úgy, mint szerteágazó irodalmi tevékenységének gonddal válogatott dokumentumait. A forgatókönyv-készítő Földest Ferenc koncepciójának megfelelően kettős feladatot old meg a gyűjtemény. A lehető teljesség igényével tárja fel Németh László vásárhelyi korszakát, másrészt bemutatja az egész írói pályát, a Készülődés- tői az Utolsó széttekin- fés-ig. A vállalkozások sorrendjében könyvek, fotók, eredeti kéziratok tárják elénk a nemzedékszervező kritikust,; a Tanú íróját, a háborús évek alkotóját, majd a felszabadulás utáni időszak tevékenységét. A kiállítás voltaképpen az életműre helyezi a hangsúlyt, s többi között feltérképezi az életműben oly jelentős drámák bemutatóit. A kéziratok közül az Iszonyt említhetjük első helyen, az első kiadású Németh László- munkák közül a nehéz időkben készült „Anna Kareni- no”-fordítást, amely feloldotta körülötte a jeget, és a hivatalos elismerést a József Attila-díj odaítélésében fejezte ki. A díjakat, kitüntetéseket tartalmazó vitrin felett egyébként fölfedeztük azt a fotót is, amely egy magas szovjet kitüntetés átadásakor Aczél György és Övári Mik* lós társaságában örökíti meg a jóízűen mosolygó írót. A nagy családért Sétálva a tablók, bútorok, vitrinek között, feltárulkoznak áz írói műhelyek, a fényképekről pedig azok tekintenek reánk, akik Németh László legmeghittebb környezetét jelentették az alkotás évtizedeiben. Kelet Népe; Nyugat, Magyar Csillag, Válasz, Délsziget, Puszták Népe, Tiszatáj, Alföld! Persze, nem csupán megjelenési fórumot képviselnek e miliőben az üveg alatti folyóiratpéldányok, hanem — ahogyan Ki- rály István akadémikus múzeumavató beszédéből kitűnt — orientációjának dokumentumai. Egész életének példája szerint pedig a nagy családban való élés, a társadalomért vállalt felelősség kifejezői És a portréfotók, író. asztala fölött! Elsősorban, egyetlen idézetként az írótárs Gulyás Pálé, aki meleg barát és kemény kritikus egy személyben, s debreceni elzártságában művel európai rangú költészetet, amely kevéssel a felszabadulás előtt „Az Alföld csendjében” című kötetében nyer összegezést. Kicsit visszakanyarodva még a műhelymunka titkaihoz, hadd említsük meg az Egeié Eszter tablójának frappáns ötletét, amint a címszó alatt felvonultatja a csomorkányiz- mus életből vett modelljeit. Korabeli fotó idézi például a Hallgató Sanyi mögött meghúzódó poétát, Pákozdy Fez rencet, vagy a Délszigetben Francis Jammes-f ordításokkal jelentkező tanártársat, dr. Mátyás Sándort, aki a családregényben Bozsó néven szerepel. Öt egyébként örömmel fedeztük fel az avatóra összegyűltek népes seregében, mint ahogyan ott volt az özvegy, Ella néni, szinte fára- datlanul viselve a kérdésé özönt, az írói életmű, az emu béri életforma iránti információéhséget Szerv őtiusz hitvallása És persze, akik életében; vagy holtában Németh Lászlóra tekintettek. Akik zászló-' jukra tűzték eszméit, vagy akiket megindított, akiket alkotásra ösztönzött. E kis múzeumi vezető nem lenne hiteles nélkülük, mint aho-, gyan mostantól egyetlen kutató nem kerülheti ki az itt összegyűjtött anyagot. Igen, szóljunk még róluk! Vers; széppróza, szobor, grafika, dombormű vall még e múzeumi anyagban a Németh László iránt érzett nemes indulatokról, miként ezt Gulyas Pál, Tompa László, Fodor András, Simonyi Imre, Juhász Ferenc, Páskándi Géza; Illyés Gyula kéziratai tanúsítják. Megmintázta M edgy es sy Ferenc, szénnel Kaiért Gyula, bronzportrét készített róla Ferenczy Béni, pedagógiai kísérletező műhe^ lyében, a Bethlen Gábor Gimnázium aulájában pedig a múzeumavatós délutánján leplezték le azt a fába vésett Németh-portrét, amely az Erdélyből ide szakadt Szervátiusz Tibor emberiművészi hitvallása. És ami tartalmilag elválaszthatatlan még az Írótól, az emlékház kiállításától: dr. Grezsa Ferenc nemrég megjelent, filológiai hitelességű kötete, a „Németh László vásárhelyi korszaka". Vétek, hogy e he. lyen nem jutni hozzá, mint ahogyan . egy értő, színes nyomású múzeumi tájékoztatót is megvásároltunk volna az ünnep' alkalmából. De bízzunk az időbén, amelytől szép és érdemes előleg ez az emlékház. Annak a példaerejű szellemóriásnak a kicsike panteonja, akihez így szólott a búcsúzó költő, Pilinszky János: „Ama kései, tékozló remény, az utolsó, már nem a főidet lakja, mint viharokra emelt nyárderfí, felköltözik a halíw Moldvay Győző
