Népújság, 1981. április (32. évfolyam, 77-100. szám)
1981-04-26 / 97. szám
Hetvenöt éve született Samuel Beckett Mészáros Dezső szobrai bői, amely szobrászunkat a folytonos bizonyításhoz szoktatta. Nyilván ez a magatartás magyarázza azt is, hogy hiába annyi mű, hiába ott az a két nagy szabadtéri tárlat, amelyet immár nem tízbe száz- és százezrek láttak, csak újabb és újabb faragási terveket latolgat. Hát így ezek a visegrádi és esztergomi idolok, s hát így ez a szobrász, aki — ellentétben más pályatársaival — minden egyes vésőnyomot a maga munkájának mondhat! Mind „szögletes”, mind pedig „gömbös” fa- ragvényait lehet ugyan lelkes helyesléssel vagy idegenkedve nézni, ám afelől senkinek sem lehet kétsége, hogy eredeti elképzelés jegyében, s hogy immár váló- ságos életmű darabjaiként születtek. Akacz László Mészáros Dezső kőoszlopai Ha a Duna-kanyarban utazgat a látogató, mindenképpen fölkeresi a visegrádi várromokat is meg az esztergomi vármúzeumot és a bazilikát is. És amíg e két nevezetes látnivalóval ismerkedik, tekintete mindenképpen végigpásztázza azokat a jókora — a kétméteres magasságot is meghaladó — kőoszlopokat, amelyek mindkét történelmi helyünket díszítik. S míg a hatalmas asszonyalakokra, összeboruló, feszülő emberpárokra emlékeztető figurákat figyeli, mindenképpen eltűnődik azon is, hogy vajon ki lehet az a szobrász, aki ilyen óriási méretű sziklák „megszelídítésére” képes, és aki azt érzi művészi feladatának, hogy éppen így, a természeti formákat ennyire elnagyolva, a figurák külső megmintázása helyett azok arányait, egymáshoz való kapcsolódásukat, belső feszüléseiket, indulataikat hangsúlyozza. E két állandó szabadtéri kiállítás anyaga szintén ott, hazánknak e történelmi táján készült. Egészen pontosan Visegrádtól néhány kilométernyire. a kisoroszi révnél, az Áprily-völgyben. Ott él, és emeli a vésőt, lendíti a kalapácsot Mészáros Dezső Munkácsy-dijas szobrászművész, pontosan ugyanolyan elszántsággal és kitartó igyekezettel, ahogyan azt két tárlatának látogatói elképzelhetik. Persze* mint. annyi más elődje és pályatársa, eleinte ő is a sokkal engedelmesebb anyagot formázta, s abból készítette el azokat a portréit, amelyek bronzba öntve kerültek kiállításokra, köztérre és közgyűjteménybe. Am aztán 1969-ben olasz- országi ösztöndíjat kapott, s a római Magyar Akadémia udvarán kezdte kifa- ragni kis márványmadarait — asszonyait, immár ahhoz. a stílushoz hasonlóan, amelyben amazok a nagy figurák készülnek. Tehát egy-egy jellegzetes mozdulat jelképét bontotta ki a carrarai kőből. Ott, Rómában rendezte meg első kiállítását is, amelynek érdekes, a hazai szem számára kétségkívül szokatlan anyaga egy évvel később Budapesten szintén nagy sikert aratott. Választott anyagához ezután is hűséges maradt, ám egyre inkább úgy érez! te. hogy méretet kell váltania. Előbb — mondjuk így — kamasz nagyságú alakokat metszett ki a több mázsás, javarészt Süttőről származó tömbökből, majd eljutott a felnőtti arányokig, hogy aztán azokat is meghaladva közszemlére bocsássa a már-már tonnákkal és több méterekkel mérhető óriásait. Hogy honnan ez az indíttatás és hónnap ez a hatalmas indulat? Mészáros Dezső azt mondja, hogy elsősorban a kora román építészet és szobrászat nemes arányossága és mívessége tanította meg a kő szeretetére és tiszteletére. Majd .pedig azt, hogy ő ezekkel az idolokkal az általa megfigyelt és átélt emberi tartásoknak, kapcsolatoknak akar emléket állítani. Igen, ezekkel az idolokkal, a pogány istenszobrok századunkbéli utódaival, amelyeket — mint azokat a több ezer éves előképeket — szintén valami szándékolt primitívség, elnagyolás és torzítás jellemez. A megvalósításhoz szükséges erő pedig? Hát az még valáhonaian a szeged- alsóvárosi otthonból, majd a kínos-nehéz inaskodásból, meg a népi kollégiumi életből eredeztethető — egyszóval abból az életszakaszA„kukadrámák’' atyja George Bernard shaw, Oscar Wilde, William Bitiét Yeats, James Joyce, Sean O’ Casey és Samuel Bec- ket, Írország ‘mennyi kiemelkedő egyéniséget adott az angol és a világirodalomnak! Századunk epikájáról éppúgy nem eshet szó Joyce Ulyssese. mint a kortárs drámáról Beckett Godot-ja nélkül. Beckett újat hozott a kortárs dráma és .színpad számára, forradalmi változást, ha nem is' maradéktalanul elfogadhatót és követendőt, de megdöbbentő és elgondolkodtató állásfoglalást az emberiség sorsát, sorsunkat illetően. A modern 'drámaírásnak óriási lendületet adott, módszereit bővítette, vitákat, próbálkozásokat, majd önmagával szemben álló irányzatokat is provokált, egy szóval: hatott. S neve ma már külön fejezet, fogalom filozófiában és művészetben egyaránt. Már fiatalon átfogó irodalomtudományos és filozófiai műveltség birtokosa. Nietzschét és Bradlgyt vallotta mestereinek; tőlük tanulta azt, hogy a világot embertől független, fölötte álló erők formálják, s, hogy az egyén sorsa érdekében semmit sem tehet. írói pályafutását regényekkel kezdte, de esszét, kritikát, verseket is írt, fordított. 1953- ban indult útnak a „Godot- ra várva”; világszerte nagy port kavart és sikert aratott. A kétfelvonásos színműért és munkásságáért Beckett 1969-ben Nobel-díjat kap. A legmagasabb kitüntetést a bizottság azzal indokolja, hogy „az emberi nyomorból Ynagasrendű költészetet” teremtett az ír drámaíró. SZÍNPADI MÜVEI, rádió- és tévéjátékai, filmforgatókönyvei valóban az emberi nyomorúságról, a halál szo-í rongató közelségéből, az „atomsokk”-ból, a sivár, te-' hetelen, elesett, szánalmat keltő let fogságából nőnek ki. „Minden elesendők”, „Az utolsó tekercs”, „A játszma vége”, „Némajáték”, „O, azok a szép napok!”, „Jövés-mei. nés” — csak néhány a címezi., közül, ahol már a szavak önmagukért beszélnek. Á, hősök pedig „a véglények, ji akik gödrökben, vázákban ék' ■ kukaládákban tengődnek^ Beckett kétségtelenül az veszett, a menthetetlen, szelÍA" lemileg és lelkileg már üres,'' társadalmi kötődésektől fosztott, elidegenült, mngű' nyomorított embert siratja el. Figurái szinte valamenv- nyien bűnösek. Szándékosan vagy véletlenül, tettesként, vagy szemlélőként, de úgy tűnik, közük van valamiféle gyalázathoz. Gyilkoltak vagy. „csak” unatkoztak, közönyösek maradtak, s ezáltal járultak hozzá mások halálához, önmaguk pusztulásához. Beckett ábrázolási módjával,, a ténvközléssel lehetetlenné teszi, hogy tragikusnak találjuk ezeket a sorsokat. Megvonja az emberektől a cselekvés, a változtatás lehető-, ségét, de még legparányibb' reményét is. Szerencse, hogy akadtak! írók, akik Samuel Beckett üzenetét értve, de filozófiai meggyőződésével nem egyetértve kutattak és találtak--; teret, ahol lehetőség nyílik • az egyén emberi mivoltának megőrzésére, az aktív elleni ' állásra a modern társadalom elgépiesedésével, elanyagia- sodásával szemben. Albert Camus. Heinrich Böll, Günter Grass. Peter Weiss, Friedrich Dürrenmatt. Max Frisch, Arthur Miller, Harold Pinter... AZ ABSZURD SZÍNHÁZ MÖDSZEREIVEE ■gazdagították a hagyományos eszköztárat. de felléptek a lét értelmét tagadó filozófia ellen, Niedzielsky Katalin í Tarantóni, a bűvész megöregedett, reszketett már a keze, látni sem látott valami jól, de azért ha kiment a színpadra, még mindig ö volt a „nagy mutatványos”. Legjobb trükkjeit senki sem tudta utánozni, pedig az évek folyamán bőven akadtak tanítványai, köztük igen tehetségesek is, de hasztalan próbálták ellesni titkait. Különösen azt, amikor botjának egyetlen intésére gyönyörű fehér ló termett a színpadon, két lábra állt, „jó napotot” nyerített a közönségnek, elmondta a másnapra várható időjárást, tájékoztatott a piaci árakról, szivarra gyújtott, és végezetül charlestont táncolt „Az én babám egy fekete nő” dallamára. Ezt a produkciót mindig nagy tetszéssel fogadta a közönség, és legalább olyan irigységgel a szakma. Hanem az egyik előadáson csaknem kudarcba fulladt minden. A trükkök valahogy nem akartak sikerülni, a tojások összetörtek, a galambok elrepültek, és a fehér ló helyett egy korcs kuvasz tén- fergett a színpadra morogva, ugatva, hogy aztán alig lehessen kizavarni. A közönség csalódottan dobogptt, füttyögött, és „öreg vagy már Tarantóni”, „vonulj vissza, vén kókler” kiáltásokkal csúfolta kedvencét. A bűvész elkeseredett. Fáit. neki. hogy ilyen emléket hagy • majd a közönségben. Hogy így búcsúzik el az emberektől, akik csodálták, akik hittek benne, és akik szemében ő volt a nagy mágus, az utánozhatatlan. Nem akart ebbe belenyugodni, és éjszakákon át azon töprengett, hogyan szerezze vissza a közönség szeretetét. Bármi áron, még egyszer. utoljára. És végül eldöntötte, hogy minden trükkjét felfedi az embereknek. Kibontja előttük, olyan egyszerűen, akár az utcán Tóth-Máthé Miklós« Á varázslatnak vég© árusított borítékos sorsjegyet.. Tervét elmondta Pokornyiknak, régi tanítványának, kollégájának. — Ez képtelenség — kiáltott Po- komyik —, ezáltal éppen a közönségnek okoznád a legnagyobb csalódást! A csodáktól fosztanád meg az embereket, a gyermeki ámulattól. — A közönség kíváncsi — legyintett a mester —, egész életemben ezt tapasztaltam. Sokan még a kabátujjamba is belebújnának, csakhogy lássák, md történik ott. — És ránk nem gondolsz? Ha elárulod a trükköket, lehetetlenné teszed a mi munkánkat is. — Csak azokat árulom el, amelyeket ti sem tudtok — mondta Tarantóni. — Nincs más választásom. A közönség csalódását nem bírom elviselni. Mindent, csak azt nem! Űj mutatványokra nincs már időm, csak erre az egyetlenre, az utolsóra, hogy felnyissam a varázsdoboz fedelét. És a mágus legyen ismét ember, olyan mint bárki, csodáktól mentes, hétköznapi. Pokornyikon kívül mások is igyekeztek fonák tervéről lebeszélni Tarantónit, de hasztalan. A bűvész kitartott elképzelése mellett, hiszen számítása bevált, a közönség örült a rendhagyó előadásnak, a jegyek már jó előre elkeltek, és mindenki izgatottan várta búcsú- fellópését. ..A varázslatnak vége” Kucsera András illusztrációja rikoltott az utcákon lépten-nyo- mon kiragasztott plakátokról, a lapok a mágus nyilatkozatait közölték, amelyekben az ajándékozás öröméről beszélt. „Mindenkinek jogában áll — mondta —, hogy azt hagyja örökül, amije van. A mutatványos a mutatványait, vagy ha úgy tetszik, az életét”. És aztán eljött a perc, amikor' Tarantóni, a bűvész utoljára színpadra lépett. Soha még olyan tapsot nem kapott, és annyi virág hullt elébe, hogy mozdulni sem tudott addig, amíg a takarítónők ki nem hordták. Csend lett utána, feszült, várakozástól telített. Az öreg mágus felemelte a botját, és örömmel tapasztalta, hogy a keze sem reszket most annyira, a látása is élesebb. Elsőnek a tündökletesen szép fehér lovat táncoltatta a színpadra, megpaskolta a nyakát, letérdeltette, ráült, és a sörényébe kapaszkodva együtt járták el a charlestoní. Majd lendült a bot, a ló helyén csak fehér füst, és amikor az is eloszlott, a mágus már egyedül állt a reflektorok fényében. — Hogy csináltad, Tarantóni mester?! — kiáltozták innen is, onnan is a zsúfolt nézőtérről, és ekkor a bűvész bólintott, jelezve, hogy kész megismételni a mutatványt, immár a közönséget Is beavatva. Előbbre jött, és maga sem tudta miért, de közben lenézett a nézőtérre. És ahogy lenézett, egy gyermek kerekre tágult, ámuló szemébe pillantott, mellette egy, másikéba, egy harmadikéba, az első sorban csak gyerekek ültek. Mozdulatlanul, megbűvölten, mintha csak a székhez ragasztotta volna őket az imént látott csoda. Tarantóni mester megborzongott a gyermekek tekintetétől. Valamikor régen, az idő lábánál önmagát látta így ülni, ilyen meg- babonázottan, csodahívőn, kezét tördelve az izgalomtól. És akkortájt még mindenki mutatványos volt körülötte. Képes rá, hogy még egy kavicsot is azzá változtasson, amivé akar. A tenyerükbő' itatták a képzeletüket, akár egy madarat, és ki merné ^azt mondani, hogy ezek a mostani gyerekek mások! Ezeket fossza meg most az élménytől, ezeknek mutassa meg minden dolgok fonákeasefCel varázsolja hirtelen felnőtté, csalódottá, vesztessé, hacsak egyetlen mutatvány visszavételével-is...?! Nem, ezt nem teheti, hogyan is tehetné meg! Odamosolygott a gyerekekre, ’ majd megemelte a cilinderét, mely alól száz galamb repült elő, és folytatta Tarantóni az előadást, * úgy mint évek óta annyiszor. A közönség becsapotton dóbo- ’ gott, füttyögött, „öreg vagy- .mér„$ Tarantóni”, „vonulj vissza; vén ; kókler” kiáltozták, és sokan dühö- ; sen csörtettek ki a színházból. ■ Csak a gyerekek nem mozdultak, í tapsoltak nekihevülten, és Tarantóni mester még sohase érezte magát ilyen elégedettnek. Előadás utón Pokornyik várta ; az öltözőben. — Te ültetted az első sorba a gyerekeket? — kérdezte Tarantóni. — Én — mondta Pokornyik. Tarantóni leült a tükör, elé, és sokáig bámulta fáradt, öreg arcát, mely a ráncoktól olyan volt már, mint a kiszikkadt tómeder. — Vége a varázslatnak — mondta —, bizony már vége. — A legnagyobb mágus voltál — mondta Pokornyik. — Nem — ingatta a fejét Tarantóni —, legyőztél. Ez a trükköd . a gyerekekkel kolosszális volt. Némcsak a legjobb tanítványom vagy, de a legravaszabb is. — Lehet — mondta Pokornyik —, de bizonyos vagyok abban, hogy te egyébként sem tét- ; ted volna meg. — Miért? — nézett rá Tarantóni. — Mert magad is hiszel a csodákban. És előbb ezt a hitet kel. lett volna keresztüllépned, de erre képtelen vagy. Mint. minden :gazi varázsló. Tarantóni nem felelt. Előhúzott ,‘gy zöld selyemkendőt, aztán egy sárgát, egy pirosat, egy lilát, vé. gül a harmincadikkal, egy fehér, rel végigtörülte átizzadt öreg, ráncos arcát és a szemét is.