Népújság, 1981. április (32. évfolyam, 77-100. szám)

1981-04-26 / 97. szám

Hetvenöt éve született Samuel Beckett Mészáros Dezső szobrai bői, amely szobrászunkat a folytonos bizonyításhoz szok­tatta. Nyilván ez a magatartás magyarázza azt is, hogy hiá­ba annyi mű, hiába ott az a két nagy szabadtéri tár­lat, amelyet immár nem tíz­be száz- és százezrek lát­tak, csak újabb és újabb faragási terveket latolgat. Hát így ezek a visegrádi és esztergomi idolok, s hát így ez a szobrász, aki — el­lentétben más pályatársai­val — minden egyes véső­nyomot a maga munkájának mondhat! Mind „szögletes”, mind pedig „gömbös” fa- ragvényait lehet ugyan lel­kes helyesléssel vagy ide­genkedve nézni, ám afelől senkinek sem lehet kétsége, hogy eredeti elképzelés je­gyében, s hogy immár váló- ságos életmű darabjaiként születtek. Akacz László Mészáros Dezső kőoszlopai Ha a Duna-kanyarban utazgat a látogató, minden­képpen fölkeresi a visegrádi várromokat is meg az esz­tergomi vármúzeumot és a bazilikát is. És amíg e két nevezetes látnivalóval is­merkedik, tekintete minden­képpen végigpásztázza azo­kat a jókora — a kétméte­res magasságot is meghala­dó — kőoszlopokat, ame­lyek mindkét történelmi he­lyünket díszítik. S míg a hatalmas asszonyalakokra, összeboruló, feszülő em­berpárokra emlékeztető fi­gurákat figyeli, mindenkép­pen eltűnődik azon is, hogy vajon ki lehet az a szob­rász, aki ilyen óriási mére­tű sziklák „megszelídítésé­re” képes, és aki azt érzi művészi feladatának, hogy éppen így, a természeti for­mákat ennyire elnagyolva, a figurák külső megmintá­zása helyett azok arányait, egymáshoz való kapcsolódá­sukat, belső feszüléseiket, indulataikat hangsúlyozza. E két állandó szabadtéri kiállítás anyaga szintén ott, hazánknak e történelmi tá­ján készült. Egészen ponto­san Visegrádtól néhány ki­lométernyire. a kisoroszi révnél, az Áprily-völgyben. Ott él, és emeli a vésőt, lendíti a kalapácsot Mészá­ros Dezső Munkácsy-dijas szobrászművész, pontosan ugyanolyan elszántsággal és kitartó igyekezettel, ahogyan azt két tárlatának látogatói elképzelhetik. Persze* mint. annyi más elődje és pályatársa, eleinte ő is a sokkal engedelmesebb anyagot formázta, s abból készítette el azokat a port­réit, amelyek bronzba öntve kerültek kiállításokra, köz­térre és közgyűjteménybe. Am aztán 1969-ben olasz- országi ösztöndíjat kapott, s a római Magyar Akadé­mia udvarán kezdte kifa- ragni kis márványmadarait — asszonyait, immár ahhoz. a stílushoz hasonlóan, amely­ben amazok a nagy figurák készülnek. Tehát egy-egy jel­legzetes mozdulat jelképét bontotta ki a carrarai kőből. Ott, Rómában rendezte meg első kiállítását is, amelynek érdekes, a hazai szem számára kétségkívül szokatlan anyaga egy évvel később Budapesten szintén nagy sikert aratott. Választott anyagához ez­után is hűséges maradt, ám egyre inkább úgy érez! te. hogy méretet kell válta­nia. Előbb — mondjuk így — kamasz nagyságú alako­kat metszett ki a több má­zsás, javarészt Süttőről szár­mazó tömbökből, majd el­jutott a felnőtti arányokig, hogy aztán azokat is meg­haladva közszemlére bocsás­sa a már-már tonnákkal és több méterekkel mérhető óriásait. Hogy honnan ez az indít­tatás és hónnap ez a hatal­mas indulat? Mészáros Dezső azt mond­ja, hogy elsősorban a kora román építészet és szobrá­szat nemes arányossága és mívessége tanította meg a kő szeretetére és tiszteleté­re. Majd .pedig azt, hogy ő ezekkel az idolokkal az ál­tala megfigyelt és átélt em­beri tartásoknak, kapcsola­toknak akar emléket állí­tani. Igen, ezekkel az ido­lokkal, a pogány istenszob­rok századunkbéli utódaival, amelyeket — mint azokat a több ezer éves előképeket — szintén valami szándékolt primitívség, elnagyolás és torzítás jellemez. A megvalósításhoz szük­séges erő pedig? Hát az még valáhonaian a szeged- alsóvárosi otthonból, majd a kínos-nehéz inaskodás­ból, meg a népi kollégiumi életből eredeztethető — egy­szóval abból az életszakasz­A„kukadrámák’' atyja George Bernard shaw, Oscar Wilde, William Bit­iét Yeats, James Joyce, Sean O’ Casey és Samuel Bec- ket, Írország ‘mennyi kiemel­kedő egyéniséget adott az angol és a világirodalom­nak! Századunk epikájáról éppúgy nem eshet szó Joyce Ulyssese. mint a kortárs drámáról Beckett Godot-ja nélkül. Beckett újat hozott a kortárs dráma és .színpad számára, forradalmi változást, ha nem is' maradéktalanul elfogad­hatót és követendőt, de meg­döbbentő és elgondolkodtató állásfoglalást az emberiség sorsát, sorsunkat illetően. A modern 'drámaírásnak óriási lendületet adott, módszereit bővítette, vitákat, próbálko­zásokat, majd önmagával szemben álló irányzatokat is provokált, egy szóval: ha­tott. S neve ma már külön fejezet, fogalom filozófiában és művészetben egyaránt. Már fiatalon átfogó iro­dalomtudományos és filozó­fiai műveltség birtokosa. Nietzschét és Bradlgyt val­lotta mestereinek; tőlük ta­nulta azt, hogy a világot embertől független, fölötte álló erők formálják, s, hogy az egyén sorsa érdekében semmit sem tehet. írói pá­lyafutását regényekkel kezd­te, de esszét, kritikát, ver­seket is írt, fordított. 1953- ban indult útnak a „Godot- ra várva”; világszerte nagy port kavart és sikert aratott. A kétfelvonásos színműért és munkásságáért Beckett 1969-ben Nobel-díjat kap. A legmagasabb kitüntetést a bizottság azzal indokolja, hogy „az emberi nyomorból Ynagasrendű költészetet” te­remtett az ír drámaíró. SZÍNPADI MÜVEI, rádió- és tévéjátékai, filmforgató­könyvei valóban az emberi nyomorúságról, a halál szo-í rongató közelségéből, az „atomsokk”-ból, a sivár, te-' hetelen, elesett, szánalmat keltő let fogságából nőnek ki. „Minden elesendők”, „Az utolsó tekercs”, „A játszma vége”, „Némajáték”, „O, azok a szép napok!”, „Jövés-mei. nés” — csak néhány a címezi., közül, ahol már a szavak önmagukért beszélnek. Á, hősök pedig „a véglények, ji akik gödrökben, vázákban ék' ■ kukaládákban tengődnek^ Beckett kétségtelenül az veszett, a menthetetlen, szelÍA" lemileg és lelkileg már üres,'' társadalmi kötődésektől fosztott, elidegenült, mngű' nyomorított embert siratja el. Figurái szinte valamenv- nyien bűnösek. Szándékosan vagy véletlenül, tettesként, vagy szemlélőként, de úgy tűnik, közük van valamiféle gyalázathoz. Gyilkoltak vagy. „csak” unatkoztak, közönyö­sek maradtak, s ezáltal já­rultak hozzá mások halálá­hoz, önmaguk pusztulásához. Beckett ábrázolási módjával,, a ténvközléssel lehetetlenné teszi, hogy tragikusnak talál­juk ezeket a sorsokat. Meg­vonja az emberektől a cse­lekvés, a változtatás lehető-, ségét, de még legparányibb' reményét is. Szerencse, hogy akadtak! írók, akik Samuel Beckett üzenetét értve, de filozófiai meggyőződésével nem egyet­értve kutattak és találtak--; teret, ahol lehetőség nyílik • az egyén emberi mivoltának megőrzésére, az aktív elleni ' állásra a modern társadalom elgépiesedésével, elanyagia- sodásával szemben. Albert Camus. Heinrich Böll, Gün­ter Grass. Peter Weiss, Friedrich Dürrenmatt. Max Frisch, Arthur Miller, Harold Pinter... AZ ABSZURD SZÍNHÁZ MÖDSZEREIVEE ■gazdagítot­ták a hagyományos eszköz­tárat. de felléptek a lét ér­telmét tagadó filozófia ellen, Niedzielsky Katalin í Tarantóni, a bűvész megörege­dett, reszketett már a keze, látni sem látott valami jól, de azért ha kiment a színpadra, még mindig ö volt a „nagy mutatványos”. Leg­jobb trükkjeit senki sem tudta utánozni, pedig az évek folyamán bőven akadtak tanítványai, köztük igen tehetségesek is, de hasztalan próbálták ellesni titkait. Különö­sen azt, amikor botjának egyetlen intésére gyönyörű fehér ló termett a színpadon, két lábra állt, „jó napotot” nyerített a közönségnek, elmondta a másnapra várható idő­járást, tájékoztatott a piaci árak­ról, szivarra gyújtott, és végezetül charlestont táncolt „Az én babám egy fekete nő” dallamára. Ezt a produkciót mindig nagy tetszéssel fogadta a közönség, és legalább olyan irigységgel a szakma. Hanem az egyik előadáson csak­nem kudarcba fulladt minden. A trükkök valahogy nem akartak si­kerülni, a tojások összetörtek, a galambok elrepültek, és a fehér ló helyett egy korcs kuvasz tén- fergett a színpadra morogva, ugat­va, hogy aztán alig lehessen ki­zavarni. A közönség csalódottan dobogptt, füttyögött, és „öreg vagy már Tarantóni”, „vonulj vissza, vén kókler” kiáltásokkal csúfolta kedvencét. A bűvész elkeseredett. Fáit. neki. hogy ilyen emléket hagy • majd a közönségben. Hogy így búcsúzik el az emberektől, akik csodálták, akik hittek benne, és akik szemében ő volt a nagy mágus, az utánozhatatlan. Nem akart ebbe belenyugodni, és éjszakákon át azon töprengett, hogyan szerezze vissza a közönség szeretetét. Bármi áron, még egy­szer. utoljára. És végül eldöntötte, hogy minden trükkjét felfedi az embereknek. Kibontja előttük, olyan egyszerűen, akár az utcán Tóth-Máthé Miklós« Á varázslatnak vég© árusított borítékos sorsjegyet.. Ter­vét elmondta Pokornyiknak, régi tanítványának, kollégájának. — Ez képtelenség — kiáltott Po- komyik —, ezáltal éppen a kö­zönségnek okoznád a legnagyobb csalódást! A csodáktól fosztanád meg az embereket, a gyermeki ámulattól. — A közönség kíváncsi — le­gyintett a mester —, egész éle­temben ezt tapasztaltam. Sokan még a kabátujjamba is belebújná­nak, csakhogy lássák, md történik ott. — És ránk nem gondolsz? Ha elárulod a trükköket, lehetetlenné teszed a mi munkánkat is. — Csak azokat árulom el, ame­lyeket ti sem tudtok — mondta Tarantóni. — Nincs más választá­som. A közönség csalódását nem bírom elviselni. Mindent, csak azt nem! Űj mutatványokra nincs már időm, csak erre az egyetlen­re, az utolsóra, hogy felnyissam a varázsdoboz fedelét. És a mágus legyen ismét ember, olyan mint bárki, csodáktól mentes, hétköz­napi. Pokornyikon kívül mások is igyekeztek fonák tervéről lebeszél­ni Tarantónit, de hasztalan. A bű­vész kitartott elképzelése mellett, hiszen számítása bevált, a közön­ség örült a rendhagyó előadásnak, a jegyek már jó előre elkeltek, és mindenki izgatottan várta búcsú- fellópését. ..A varázslatnak vége” Kucsera András illusztrációja rikoltott az utcákon lépten-nyo- mon kiragasztott plakátokról, a lapok a mágus nyilatkozatait kö­zölték, amelyekben az ajándéko­zás öröméről beszélt. „Mindenki­nek jogában áll — mondta —, hogy azt hagyja örökül, amije van. A mutatványos a mutatvá­nyait, vagy ha úgy tetszik, az éle­tét”. És aztán eljött a perc, amikor' Tarantóni, a bűvész utoljára szín­padra lépett. Soha még olyan tap­sot nem kapott, és annyi virág hullt elébe, hogy mozdulni sem tudott addig, amíg a takarítónők ki nem hordták. Csend lett utá­na, feszült, várakozástól telített. Az öreg mágus felemelte a bot­ját, és örömmel tapasztalta, hogy a keze sem reszket most annyira, a látása is élesebb. Elsőnek a tün­dökletesen szép fehér lovat tán­coltatta a színpadra, megpaskolta a nyakát, letérdeltette, ráült, és a sörényébe kapaszkodva együtt járták el a charlestoní. Majd len­dült a bot, a ló helyén csak fehér füst, és amikor az is eloszlott, a mágus már egyedül állt a reflek­torok fényében. — Hogy csináltad, Tarantóni mester?! — kiáltozták innen is, onnan is a zsúfolt nézőtérről, és ekkor a bűvész bólintott, jelezve, hogy kész megismételni a mutat­ványt, immár a közönséget Is be­avatva. Előbbre jött, és maga sem tudta miért, de közben le­nézett a nézőtérre. És ahogy le­nézett, egy gyermek kerekre tá­gult, ámuló szemébe pillantott, mellette egy, másikéba, egy har­madikéba, az első sorban csak gyerekek ültek. Mozdulatlanul, megbűvölten, mintha csak a szék­hez ragasztotta volna őket az imént látott csoda. Tarantóni mester megborzon­gott a gyermekek tekintetétől. Va­lamikor régen, az idő lábánál ön­magát látta így ülni, ilyen meg- babonázottan, csodahívőn, kezét tördelve az izgalomtól. És akkor­tájt még mindenki mutatványos volt körülötte. Képes rá, hogy még egy kavicsot is azzá változ­tasson, amivé akar. A tenyerükbő' itatták a képzeletüket, akár egy madarat, és ki merné ^azt mon­dani, hogy ezek a mostani gyere­kek mások! Ezeket fossza meg most az élménytől, ezeknek mu­tassa meg minden dolgok fonák­easefCel varázsolja hirtelen fel­nőtté, csalódottá, vesztessé, ha­csak egyetlen mutatvány visszavé­telével-is...?! Nem, ezt nem teheti, hogyan is tehetné meg! Odamosolygott a gyerekekre, ’ majd megemelte a cilinderét, mely alól száz galamb repült elő, és folytatta Tarantóni az előadást, * úgy mint évek óta annyiszor. A közönség becsapotton dóbo- ’ gott, füttyögött, „öreg vagy- .mér„$ Tarantóni”, „vonulj vissza; vén ; kókler” kiáltozták, és sokan dühö- ; sen csörtettek ki a színházból. ■ Csak a gyerekek nem mozdultak, í tapsoltak nekihevülten, és Taran­tóni mester még sohase érezte magát ilyen elégedettnek. Előadás utón Pokornyik várta ; az öltözőben. — Te ültetted az első sorba a gyerekeket? — kérdezte Tarantó­ni. — Én — mondta Pokornyik. Tarantóni leült a tükör, elé, és sokáig bámulta fáradt, öreg ar­cát, mely a ráncoktól olyan volt már, mint a kiszikkadt tómeder. — Vége a varázslatnak — mondta —, bizony már vége. — A legnagyobb mágus voltál — mondta Pokornyik. — Nem — ingatta a fejét Taran­tóni —, legyőztél. Ez a trükköd . a gyerekekkel kolosszális volt. Némcsak a legjobb tanítványom vagy, de a legravaszabb is. — Lehet — mondta Pokor­nyik —, de bizonyos vagyok ab­ban, hogy te egyébként sem tét- ; ted volna meg. — Miért? — nézett rá Taran­tóni. — Mert magad is hiszel a cso­dákban. És előbb ezt a hitet kel. lett volna keresztüllépned, de er­re képtelen vagy. Mint. minden :gazi varázsló. Tarantóni nem felelt. Előhúzott ,‘gy zöld selyemkendőt, aztán egy sárgát, egy pirosat, egy lilát, vé. gül a harmincadikkal, egy fehér, rel végigtörülte átizzadt öreg, rán­cos arcát és a szemét is.

Next

/
Thumbnails
Contents