Népújság, 1981. április (32. évfolyam, 77-100. szám)
1981-04-19 / 92. szám
1 * «3 A költő cipőpertlije (Marton László szobrára) Egy férfi tanyázik a Parlament melletti lépcsőkön és moccanás nélkül figyeli az előtte vonuló Dunát. Körötte az áprilisi verőfényben gyerekek zsibonganak, lányok pipiskédnek könnyű ruháikban, de a szikár alak csak ül mozdulatlan. Súlyos kalapja vékony ujjai között. A szoborra merevített költő hallgatja a folyó néma tömegét. Elmerülve a kor bajában még arról is megfeledkezik, hogy megoldódott cipőpertlijét újra csokrétáz- za. Ej. József Attila, ez volt hát a hiba! Hogy tekinteted mindig az egészre függesztetted, nem törődve magaddal — a rés szel. Szeretőd megcsalt, barátod elhagyott, ez volt a sorsod, mert hisz nem tudtál rájuk vigyázni, kisebb bajod is nagyobb volt náluk. Egyetemes rendet akartál? Lám. lám saját cipőfűződ sem tudtad reguláz- ni! Inged gyűrött, nadrágod kitérdelt-vasalatlan, s még te akartál törvényt szabni a nyakkendős világnak? Látón), amint felállsz ültödből, elindulsz, s a pertli megtréfál: hasraesel. Kuncog a Du- na-part a koldus költőn, s közben senki nem látja, amint tovaring egy dinnyehéj. Szilágyi Andor Marton László: József Attila (Fotó: Kőhidi Imre) f Á szárnykészítő író a festőről A Nemzeti Galéria harmadik emeletének egyik termébe április 2-án költözött be a varázslat. A terem közepén hófehérre mázolt madárkalitka áll, az alkotó, Kő Pál szobrai néma testőrként veszik körül ezt a parányi csodát. A kalitka felső sarkában már elkészült, felemelkedni talán soha nem tudó szárnyszerkezetek függnek. Lent pedig a Mester a megszállottak rendíthetetlen belső biztonságával utolsó simításait végzi egy újabb szerkezeten. Szánakozás, izgalom, bátorítás, lemondás és reménykedés feszül a szárnyon. Mi lesz a sorsa? Bezárva várja id az idők végezetét, örök mozdulatlanságra kárhoztatva? A kérdés rabmadara ott bújik a kalitkában. És ekkor a tekintet a tárva-nyitva hagyott ajtóra siklik. Nyitva tehát az út. Kiröppenhet, és világhódító útjára indulhat a teremtő tehetség, az alkotó gondolat, a felemelkedésbe vetett hit. Így kapott szárnyra, ezen a töretlen hit ívén emelkedett a magasba Kő Pál. Hevesről indult. Nem sima, nem könnyű röptű volt felemelkedése. A művészi szárnyalásnak nemegyszer kellett megküzdenie az értetlenség lehúzó nehézkedési erejével. Mégis felszállt. A fehérre festett kalitka körül pedig egyre sűrűsödnek a látogatók. Áhítattal és csodálattal pillantanak a Szárnykészítőre, aki titokzatos derűvel készíti az égboltra szökkenő bizodalmát. ■ár Kő Pál szobrászművész kiállítása május 3-ig tekinthető meg a Budai Várban, a Nemzeti Galéria Műhelysorozatának keretében. Szigethy András A Hatvani Galériában Giczy János képeit tekinthetik meg a látogatók. A kiállítás az elmúlt vasárnap nyílt meg. A tárlaton Sobor Antal író mondott bevezetőt, amelyből az alábbiakban idézünk. * A természet sokféle szép-1 sége van ezeken a képeken: földnek, víznek, fagynak, melegnek, estének, reggelnek az öröme, szeretete. Mindez látványnak is vonzó, de Giczy jelképivé tudja emelni a látványt: egy magatartás, a parasztember sorsának jelképévé, Fájdalom, keserűség, hisztéria nélkül idézi meg a nemrég elmúlt, vagy éppen tűnőben levő világot, apákat, nagyapákat, teremtményeik küzdelmes és gazdag sokféleségét, a kezük melegét még őrző tárgyakat, szerszámokat Es nem azért idézi meg múló világukat, hogy eteinassa, elsioassuk, hanem azért, hogy tudomásul adja: ismerjék meg a múltat, vagy félmultat, amelyből vagyunk. Munkáin szó sincs natura. üznanarót az id ifinek vagy nosztalgiának sincs nyoma, de a leltározó, motívum- gyűjtögető hagyományőrzés is távol áü tőle — holott valójában hagyományt őriz, ám nem rekvizitumaiban, hanem eleven emberi sorsokban, Festészete a legnemesebb költészetté emeli a szülőföld, a szülőfalu világát. A táj, a dologi miliő, az itt élő emberek életének természetes foglalata, múltjának, jelenének megtartója, fájdalmának és örömének, keserűségének és vágyainak tere, létezésének föltétele. Képein sohasem Válik háttér-díszletté az ég, a föld, a fű, a fa, a virág, a madár, az évszakok szakadatlan változása. Ügy vannak jelen a képeken, ahogyan az élet, a sors maga: a születés, a munka, a szerelem, a halál. „Á magnak meg kell halnia..." Kortársak Németh Lászlóról* „A magyar reformnak — szerinte — két nagy akadálya van: egyik a nagybirtok, másik a banktőke. Az ezekre vonatkozó reformok előtt azonban megoldhatónak vallja a népművelést, a minőség forradalmának megvalósítását”. (Balogh László, Pásztortűz 1941.) ★ „Németh László egyénisége tényleg az egyetlen kortársai között, amely határozott profilt mutat; ha utópia is. az ő elmélete az egyetlen határozottan megfogalmazott külön vélemény. .. .jóhiszemű, de kaotikus szemlélete rányomja a bélyegét önvallomására is, annak minden egyéni és társadalmi részére.” • (Nagypál István, Gondolat; 1935.) ★ . .hogyan lehet égő meggyőződéssel ugyan, de kevesebb alapossággal fogalmakat feldobni, amelyeknek tudományos hitele még nem nyilvánvaló? ...egyik legmagasabb síkú képviselője az általános türelmetlenségnek.” (Szabó Imre, Korunk, 1939.) * „De az értelmiség, amely értékes alakjaiban a hagyományok hordozója, meg kell, hogy ismerje a „vadalanyt”, amely maga is oltás után kívánkozik, meg kell ismernie történetét és jelen természetét, különben kísérletei tragédiába, vagy ami még gyakoribb és gyilkosabb, komédiába fulladnak.” ÍFejtő Ferenc, Szocializmus, 1935.) „Persze Németh László hibája, hogy a változtatást azoktól várja, akiknek a megmaradás érdeke. .. ,a mindenkivel szembe kerülő frondőr egyszer a maga léte alapjaira lel, s a mély lélektan, az elemző düh tetején túl a „lelken” a létbe ütközik, s akaratlanul nem a lelket, hanem a valóságot leplezi le.” (Gaál Gábor, Korunk, 1935.) ür „Németh László gyakorlati elgondolásairól itt nem akarok beszélni, azoktól mosolyogva fordulhatott el a jelen, s talán meg fog feledkezni a jövő. .. .figyelmeztetéseiben a lélek magatartása és a célkitűzés időálló.” (Vita Zsigmond, Hitel, 1937) * j,A népi gárda elsősorban nem azért népi, mert az írói a népből fakadnak, vagy a nép számára teremtenek, hanem mert a nép boldogulásának útját tárja fel a jövő hivatott vezető rétege: a sokféle elemből összetevődő értelmiség előtt.” T" QKacáct Endre, Sorsunk, 1942.) „Németh Lásztó bár ffifaüS» h<?pí származású ember, de nem „népi” író sem programjában, sem műveiben. S ha mégis együtt van a többi népi íróval, éppen ez a szociáliserkölcsi elszántság állítja mellénk.” (Veres Péter, Sorsunk, 1942.) (Összeállította: Gábor László) ★ A SS éve született nagy íróra, esszéistára és pedagógusra emlékezünk. r Balogh Béni: Feher husvet M ár „jövönyári legény” vol,v'tam, s bizony még húsvét í előtt nagyszombaton is szántani voltam az édesapámmal. „Tavasz alá”. ! De délután már nem volt illő ' dolgozni!... Haza is jöttünk, ebédre megtértünk. (Nehogy „szó érje a ház elejét.”) És alighogy megtörültem a számat, már a kapunk előtt zsinatolt két jó cimborám: Zsiga és Gyurka. Gyorsan a fejembe is csaptam a szürke posztósapkám,. s aztán — illa berek, nádak-erek — máris a kapunk előtt voltam. — De húsvétkor kalapba gyössz ám! — fordult felém Gyurka. — Hát a hozzávaló rozmaring? — kérdeztem. — Egyet se búsulj! — legyintett vidáman Zsiga. — Ilonák már megígérték. (Zsigának már két eladólány nővére volt, akik nagy cserépben rozmaringot is „neveltek”.) Ezután hármasban a falu közepén levő nagy térségre, a Füdes- re mentünk, hogy megbeszéljük a húsvéti „öntözködést”, a locsolást. f Nagyszombat délutánján még vidáman sütött a nap — a sugaras, mosolyogtató márciusi nap — mert akkor egészen korán volt húsvét — de az ünnep első napjának délutánján délnyugat felől, a Bükk irányából sötétszürke, komor fellegek gyülekeztek. Ezen a napon is a Füdesen sétálgattunk, amikor aggódva mutattam a felhőkre: — A végén még hó lesz! De a cimboráim kinevettek. Lehet, hogy okosat mondott az öcskös — szólalt meg az éppen arra járó Perzy Lajos, az unokabátyám. — Mert: „fekete karácsony, fehér húsvét”! így tartja a régi regula — .. .Ezt jegyezzétek meg, rövidgatyás legények!... — és nagyot nevetett a bátyó, mert szeretett a gyerekekkel tréfálkozni. Mi is nevettünk, de azért egy gond ütött bennünket: azon a télen csakugyan nem esett karácsonykor hó ... „Fekete” volt... — Ez csak olyan szóbeszéd! — legyintett Zsiga fölényesen, igyekezvén eloszlatni növekvő aggodalmunkat No, ez akkor ennyiben maradt! — O — Húsvét másodnapján későn ébredtem. — Hé, legény!... Hát nem lesz máma öltözködés?! — költögetett édesanyám. I jedten ugrottam ki az ágy- 1 bői, s az ablakhoz siettem... Háturamfia, mit látok?... Minden csupa egy adta fehér, és vakítóan tündöklik a ragyogó fényben. Először azt hittem, álmodom, de ahogy jobban megdörzsöltem a szemem, latiam, hogy mind a Szőlőmái, mind a Mogyorós-hegy havas lepellel borított. — Én ezt megmondtam, de Zsi- gáék kinevettek. Merthogy fekete volt a karácsony — fordultam édesanyám felé... De azért nem örültem e „győzelemnek”. — Pedig sokszor igaz — helyeselt édesanyám is. —De az is igaz: „Korán jött vendég, nem marad sokáig”! Még hajnalban, igen korán esett a hó, s látod, mily szépen süt már a nap! ... Délutánra nem sok marad belőle. — így lesz bólintottam szomorkásán. — Csakhogy mi. a jövőnyári legények még délelőtt ön- tözködünk! — Hát majd bögrével és nem vederrel locsoltok!... Úgyis helytelen dolognak tartom. (Édesanyám nagyon haragudott, ha vödör vizekkel locsolták a lányokat... Volt ugyanis neki még leánykorában egy igen kedves pajtása, akit úgy, megöntöztek, hogy tüdőgyulladást kapott, s csaknem belehalt.) — A szokás, az szokás! — mondotta a szobába lépő édesapám, és kezében tartott egy világoszöld „pörgekalapot”. (Ezt a vadonatúj kalapot, én, mint" jövőnyári legény kaptam ... Ajándékba.) Doldogan mosakodtam, öltöz- ködtem, s már oly izgatott voltam, hogy alig ettem valamit. Alighogy elkészültem, máris a konyhánk előtt toporgott Zsiga és Gyurka. — No, gyertek má be, hékások! Ne kerüljetek el bennünket! — szólott ki nekik édesanyám. A két cimborám röstellkedve lépett be, aztán meglocsolták édesanyámat. Finom mákos kalácsot sonkát kapott a két szomszédfiú. És egyszer csak felkiált Zsiga: — Jaj, majd elfelejtettem a rozmaringot! — aztán a lajbija zsebéből előhalászta a kissé megtépázott, illatos szálat. Édesanyám fejcsóválva vette el tőle, majd hideg vízzel „életre” keltette. Már lehetett 11 óra is, mikor megindultunk a Veresmark utca felé.. Mi már csak a hat osztályt kijárt „süldőlányokat” locsoltuk ... De már nem rózsavízzel, mint az iskolás gyerekek. Kútvízzel, vödörrel kellett volna ... De lábunk alatt még ropogott a hó, ha nem is volt vastag, s lassan már olvadt is!.,. Ám mégiscsak tél volt... Március végi tél... Fehér hús vét. Ezért bent a pitvarokban bögrékből locsoltunk. (Dicsőitek is bennünket, főként az öreg szülék) ... Már sok kislányt megöntöztünk, s bizony elég vb rágós volt 3 fogyanft, amikor a Veresmark sarkán benyitottunk az egyik házba. Egjr Juliska nevű — nálunknál kissé idősebb — szép, barna kislány lakott ott. István bácsi, az édesapja apámat „Bálint bátyámnak” szólította, valami régi rokonság révén .,. Vigyáztam hát, nehogy valami „hiba” essen náluk. p\e milyen az élet!... Amikor beléptünk, már egy másik fiútársaság locsolkodott ott, nagy hangoskodással. Illendő köszönés után mi is lo- csolkodni akartunk, de már a vödörben nem volt víz.... Nagyot nevettek ezen az ott levő fehérnépek. — Nektek már nem jutott! — kiabálták. Ekkor, ebben a pillanatban megláttam a komódon egy bádogbögrét ... Messziről úgy tetszett, hogy víz van benne... Nosza, gyorsan felkaptam, és nagy ívben Juliska arcára öntöttem. Nagyot sikított a kislány, és a szeméhez kapott!... Döbbent csend támadt a pitvarban... Juliska pedig hosszan törölte le arcáról, szeméről az odaloccsantott aludttejet. (Bizony mindene csupa egy adta fehérség lett az aludttejtől!) — Mert az volt a bögrében! De Zsiga most is feltalálta magát. — He, he, he! Fehér húsvét! — kiáltotta, és a kislányba mutatott. E getverő, harsány nevetés. • tört ki erre... És most már Juliska is nevetett. Szállt, szállt a gyöngyöző kacagás, .ki a nyitott ajtón, fel a hófödte fehér hegyek fölé... Bele a húsvéti havas világra. Az én örömömre is. * fJ \
