Népújság, 1981. március (32. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-01 / 51. szám
Kik azok a bátrak? Bátor kezdeményezést! Bátor kezdeményező! Kiket buzdíthat e jelmondatnak is beillő felszólítás és kiktől várja el a buzdító, hogy bátor legyen és kezdeményező is egyben, azaz: bátor kezdeményező? A válasz oiy kézenfekvő, hogy talán leírni is felesleges lenne. . . Úgy van, már mondják is, olvassák is: a vezetőket és az üzemeket. Termelőszövetkezeteket. Intézményeket. Egyszóval mindazokat és mindamelyeket, akik, illetőleg amik buzdításra alkalmasak, és akik a buzdítás nyomán bátran kezdeményeznek is. A vezetőket! Es a nem vezetők? Azoknak ott a „Dolgozz hibátla. nul” mozgalom! Hallgatom a rádióban, olvasom saját lapomban is, . szót váltok társaságban, vagy csak négyszemközti kötetlen fecsegés közben erről-arról, szidunk és dicsérünk, s valahogyan, ki tudja miért — vagy nagyon is tudható, hogy miért! — az értelmes beszélgetés kanyarodjék bármerre is. valahol mindig kiköt, vagy érinti az idézett fogaimat: a bátor kezdeményezést. Mint a tavasz a levegőben, úgy van benne társadalmunk atmoszférájában a hol kimondott, hol csak ráérzett gondolat: igen. most nagy szükség van a kezdeményezőkészségre. A bátor kezdeményezésre kiváltképpen. És kiváltképpen az olyan üzemekre. intézményekre van szükség, ahol a bátor kezdeményezések kivitelezhetőek is. és ha kivitelezhetnek — ami még fontosabb — azok szükségesek is a világ számára. És ez igen jó dolog. Mármint az ilyen atmoszféra. Amelyből, ha levegőt veszünk, hát mindig és újra magunkba szívjuk az előrehaladás szükségességének és kényszerének, de örömének is hasznos csíráit. De az már nem jó dolog, hogy ebben az atmoszférában, a körülöttünk való levegőben a bátor kezdeményező képe és fogalma a vállalati igazgatóban, a vezetőben teljesedik ki. Ö az ideál, aki ide áll elénk és kezdeményez az üzeme és a népgazdaság, a maga és a magam hasznára. Valamiféle rossz-realista festmény pózában áll előttünk, vagy ül a sok telefonos íróasztala mögött, miközben mi áhítattal csodáljuk, amint éppen bátran kezdeményez. Az ég mentsen attól, hogy gúnyolódjam, de segítsen ahhoz, hogy megértessem: egyoldalú, hamis és kirekesztő ez a kép. Mert az igaz, ki is vitathatná ép ésszel, hogy egy korszerű üzem, egy jó termelőszövetkezet vezetőjének valóban bátornak, kezdeményezőnek kell lennie. Mert ha nem az, akkor minek vezető? A bátor kezdeményezés, illetőleg a bátor kezdeményező és a vezető fogalma egymás szinonimája, és ez így is van rendjén. Ám miért nem lehet bátor kezdeményező a munkás a munkapadnál, a könyvelő a számológép mellett, a Rába Steiger vezetője — lám: ő is vezető! —, az állattenyésztő, vagy akár a csőfektető brigád tagja is? Hogy az ő kezdeményező erejük, bátorságuk kisebb hatású, a gazdaság szűkebb területeire hat csak ki? És ez miért lenne baj? A nagy számok törvénye alapján is könnyen kiszámítható, mit jelent az egyén és az ország számára, ha a vezetettek széles bázisa állandó tartalék sereget nyújt a bátor kezdeményezők „elit” hadrendjének. Ám itt nemcsak egyszerűen matematikai törvényszerűségről van szó. Nemcsak arról és annyiról, hogy tíz ember kezdeményezőkészsége abszolút számban is többet hoz, vagy hozhat ama bizonyos konyhára, mint kilencé, vagy csak az egyé. Még akkor sem csak erről van szó, ha ez a számszerűség nyilvánvalóan nem elhanyagolható érvényű. A politikáról van szó. Az országiéiban való részvételről. A közös gondolkodásról és a közös cselekvésről a közös célok érdekében — erről van szó. A kireiaesztetés, lett légyen ez adminisztratív elzárattatás, avagy csak egy hibás társadalmi magatartásból táplálkozó megkülönböztetés, valójában százezreket, milliókat ítél alkalmatlannak arra, hogy részt kérjen és kapjon is terveink megformálásában, gondjaink megoldásában. Voltaképpen arról van szó, hogy a. közösség e magátartásformája a közösség tagjait zárja ki az élet különböző szintjein és területein, akár még a gyáva kezdeményezés lehetőségeiből is. Én téged! Te, engem. . , Mi, titeteket! És mindez csak (?) egy hibás társadalmi attitűd miatt. Azért, mert politikában valahol, valamikor — vagy ma is és majd mindenütt? — és a politika gyakorlatában különösen is arról szóltunk, hogy milyen a vezető felelőssége és lehetősége a bátor kezdeményezést illetően. Pontosabban: csak arról szóltunk. És nem, vagy csak keveset arról, hogy a legbátrabbaó kezdeményező vezető is önmagára marad, ha nincsenek mellette, „alatta" olyan bátor és kezdeményezőkészségű munkatársak, akik képesek is az ötletből valóságot teremteni. És nem, vagy csak keveset szóltunk arról, hogy a legkitűnőbb vezető is tik- kadt agyúvá válik, ha nincs ötletutánpótló bázisa, ha nincsenek olyan munkásai, munkatársai, akik maguk is bátran kezdeményeznek, akár csak a munkapad szintjén, vagy akár messze túlnézve és látva is saját üzemcsarnokuk határain. Bátor kezdeményezést? Igen. Bátor kezdeményezést: mindenkitől. Mindenben. Mindenkor. Mindvalamennyiünkért. És ebből teljesen fölösleges jelmondatot gyártani — ezt csak csinálni kell. A z épületről azt mondják, hogy a megyeszékhely Csebokszári városnegyedének egyik nevezetessége: az itt élők büszkélkednek is vele, mutogatják az erre tévedt vendégeknek. Az újságíró felkészült a látnivalókra, tudta, hogy a megye egyik legkorszerűbb és legnagyobb oktatási intézményébe hivatalos, ám a tapasztaltak mégis megbabonázták Az óriási aula méreteivel lenyűgöző. párját feleslegesen keresnénk a barokk városban. A szak- és a tantermek — harminchárom van belőlük — tágasak, neonfényben fürdők, azaz épp olyanok, amilyennek álmodták őket. A kabinetrendszer megvalósult, az előkészítő helyiségek a szertárak szerepkörét töltik be. méghozzá maradéktalan sikerrel. 1 Nérheth Lászlóné általános igazgatóhelyettes kalauzől bennünket, s mi nem tudunk betelni a látvánnyal. A jókora tornateremnél is elidőzünk: itt egyszerre — méghozzá kényelmesen — két csoportnak tarthatnak órákat, garantálva azt, hogy az egyik gárda nem zavarja a másikat. Néhány lépés után hamisítatlan meglepetés fogad: Észak-Magyarország első iskolai tanuszodája. Nem nagy, mindössze 12,5X8 méteré«, de mégis szem- és savgyönyörködtető. — Függetlenített szakember foglalkozik az első és másodikosok oktatáséval. Számukra a tantervek írják elő az ilyen irányú képzést. Természetesen nem feledkezünk meg az idősebbekről sem: reméljük, hogy a tanév vegére már a hatodikosokkal zárhatjuk a sort. A kicsik nem gondolnak erbe, nem mérlegelik a jövőt, hanem önfeledten élvezik a lubickolást a kristály- tiszta vízben. Hívogató a könyvtár is. mintegy ötezernyi kötetével, s más változatosságokban >s bővelkedő kínálatával. Hallgassuk erről a bibliotéka vezetőjét, Sütő Lásxlónét, aki itt tölti teljes munkaidejét. — Magyar—orosz szakosként szívesen vállaltam ezt a megbízatást, mert nemcsak felelősségteljesnek, hanem érdekesnek és izgalmasnak is tartottam. Utólag jó érzés arról szólni, hogy elképzeléseimben nem is csalatkoztam. Heti harminchat órában állok a pedagógusok és a diákok rendelkezésére. A tanítók és a tanárok rendszeres látogatóink: otthont adunk a különböző humán és természettudományos jellegű óráknak. Ezek valaha rendhagyónak számítottak, de ez a jelző már értelmét vesztette, hiszen teljes mértékben polgárjogot nyertek. Én általában előkészítem az anyagot, az egyes témákhoz a szemléltetőeszközök sorát — vannak lemezeink, hangszalagjaink, diáink — ajánlom, hogy mindenki kedvére válogathassa ki a neki leginkább tetszőket. Ha szakjaimról van szó, természetesen én is a porondra lépek, azaz élő és közvetlen kapcsolatot tartok a nevelő- oktató munka számos területével. Annak is örülök, hogy a fiatalokat megismertetjük a könyvtárhasználat Öra a rajzteremben Ahol több mint ezer gyerek tanuL annyi fortélyával, hadd igazodjanak el a katalógusok birodalmában, hadd forgassák szakavatottan a lexikonokat. Jó hírrel búcsúzunk: a fejlesztésre eddig is volt, s később is lesz még pénz... Berreg a szünetet jelző csengő, s felszabadult zsivaj sás űzi el a csendet: a szaktantermekbe sietnek a nebulók, akik már megszokták ezt a modern vándoréletet. A kémiások nyomába szegődünk, s csak elismeréssel méltatjuk a mindennel felszerelt, s küllemükre is ízléses diák kísérleti asztalokat. Hat-nyolc, tízesztendős korom jut eszembe. Akkor bizony hírét sem hallottuk a fényözönben pompázó helyiségeknek, a modern iskolapadoknak, s újdonságnak számított nekünk a palatábla is. Erről szerencsére mit se tudnak, legfeljebb a múzeumokban bukkannak majd rá — ha észreveszik — egv-két öreg példányra. így van rendjén, számukra a jelen és r jövő legyen természetes. Épp ezért öröm nézni, hogy milyen magabiztosan mozognak a vegyszerek és az elektromos felszerelések, a különböző kapcsolótáblák bonyolult világában. S ha korábban meglepetésekről beszéltünk, hát mondjuk meg azt is, hogy ebben bőven volt része dr. Kovács János igazgatónak is — 1979 szeptemberében nyitottunk. Én a Borsod megyei Tárd községből érkeztem. s ott egy kis iskolában tevékenykedtem igazgató- helyettesként: a huszonkét taeú tantestület mindössze I*'romszáz. ifjúval Ibglalkó- zott. Itt 78 nevelő, huszonhárom technikai és ügyviteli dolgozó, valamint több eaer gyerek —. >)0g.-W99-e*,' Dr. Kovács János igazgató fogadott. Mi tagadás: idő kellett az akklimatizálódásra. Eétszámcsökkenésre egyáltalán nem számíthatunk, hiszen a következő tanévben ismét hat párhuzamos első osztály indul. A napközis csoportok száma a mostani tizenkilencről huszonkettőre gyarapszik majd. Az • megnyugtató, hogy ide felvehetjük az alsósokat és az ötödikeseket, valamint a hatodikosokat. A többieknek viszont — ez a lehetőség egyezik óhajukkal is — menzát és tanulószobát kínálunk. Abban megegyezünk, hogy a tárgyi feltételek majdhogy ideálisak, mérlegelni szeretnénk viszont a személyi adottságokat is. A nyílt ösz- szegzés nem is marad el: — Már a rajtkor megmondtam kollégáimnak, hogy ez a környezet mindenkit arra kell, hogy kötelezzen: mondjon búcsút a begyökeresedett, az elavult módszereknek. s keresse az újat, a korábbinál hatékonyabbat. Méghozzá úgy. hogy közben szorgalma és képességei legjavát nyújtsa. Tudom, vannak olyanok, ak:k_ túl ne mk intézményeket, arra hivaM kozva, hogy szinte lehetet^ len áttekinteni az itt folyó munkát. Nos, mi számoltunk ezzel a veszéllyel, s alsóst felsős és napközis helyette« seimmel arra törekedtünk; hogy életképes munkaközösségeket szervezzünk. Ez lényegében sikerült is. Heti megbeszéléseinken — ezen részt vesz a KISZ-, a párttitkár és a gazdaságvezető is — minden fontos kérdést megvitatunk. Az iskolatanács havonkénti ülésein aktuális pedagógiai témákat elemzünk. Ezeken nem áH talánosságok kerülnek terítékre, hanem az égető, a megoldásra váró helyi gondok. Szerintem olajozottan működik a „gépezet”, d® azért olykor akadnak — káé lenne ezt tagadni — javítás-» ra szoruló hibák is. Nevelő»? ink hatvanöt százaléka lelkes, az egyharmadnál vala-' mivel kisebb réteg a jószán- dékúakból toborzódik. Akad-' nak viszont olyanok is, akik.: kel nehezen boldogulunk, de megnyerésükről, mozgósításukról a jövőben sem moní dunk le, mert ezt kívánja a gyerekek érdeke, amelynél aligha létezhet fontosabb. 5 A fények mellett azért aa: árnyakra is fel kell figyelnünk. A legfeltűnőbb az, hogy’ nagy a zsúfoltság: — Ezt az intézményt htt- szonnégy tantermesre és' hatszáznegyven tanulóra tervezték. Pillanatnyilag viszont harminchárom helyiségben majd kétszer annytbf tanítunk. Ez számos kisebb-íj nagyobb kellemetlenség íoé-'t rása, de hát azt tudomásul* kell vennünk,' hogy a szűk— ség törvényt bont. Ekkora lakótelepnek kevés két kóla, jó lenne, ha a harma-jj dik minél hamarabb nyi;W hatná kapuit. Hát igen, mégsem az álmok, a jövő század csodásu-' lijában jártunk. Így aztánú egy kissé szomorkásán tudomásul vesszük, hogy ehhez a tervezéskor és a kivitelezéskor sem elég gazdagok, sem elég előrelátóak nem vagyunk. Legalábbis: lag .. pillanatnyi* (Fotó: Szántó Györgyi