Népújság, 1981. március (32. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-15 / 63. szám
így élt Petőfi Hatvány Lajos művéről Vigeland vallomása az életről Vigelandot, a neves norvég szobrászt kiállításra hívták meg több európai fővárosba. A művész így válaszolt: „Ha Európa látni akarja munkáimat, jöjjön el ide és nézze meg itt!” S valóban, Vigeland soha nem állított ki külföldön, szobrai csaknem kizárólag Norvégiában — főleg Oslóban vannak. A művészetek kedvelői, s turisták százezrei keresik fel Vigeland múzeumát és azt a hatalmas parkot a norvég főváros szívében, amely szinte egész életművét reprezentálja. A szegény családból származó Gustav Vigeland 1869- ben született. Gyermekkorát a nélkülözésen kívül apja bántalmai is megkeserítették. Korán, 14 évesen munkába állt. fafaragóinasként kezdte, de már ekkor vonzódott a szobrászat iránt. Segítséget a kor ismert szobrászától, Bergslien Brynjulf- tól kapott, aki felismerte Vigeland tehetségét, s ösztöndíjat szerzett számára. ' Előbb Koppenhágában, majd Párizsban, Berlinben és Olaszországban tanult. Párizsban ismerkedett meg Ro- din művészetével — nagy hatással volt rá. 1 B90-es években rendezi meg első önálló kiállítását, pályázatokon szerepel, sikereket ér el, Oslo városa szá- , mára tervezte „Szökőkút”- ját, amely ma a Frogner- ' parkot díszíti. r 1921-ben Vigeland szerződést kötött legfőbb megrendelőjével, Oslo városával, ' amely szerint a város műtermet és lakást építtet a művésznek, viszonzásul a ! szobrász a városnak adományozza összes addig elkészített, valamint a későbbiekben készítendő műveit. S • 1924-ben megszületett a Vi- geland-park létrehozásának terve. * A hatalmas területű teraszos Frögner-park ma Vigeland életművének színtere. Mindent a művész tervezett — a szobrok elhelyezésétől a mesterséges tóig, a kovácsoltvas kapukat, a kertet, s természetesen a szoborcsoportok kialakítását is.Töb mint ezer bronz- és gránitszobor, kő-, és vasalakzat népesíti be a füvesbokros parkot. Szörnyek és emberalakok harcolnak az ember és a környpző világ örök összecsapását megelevenítve. Férfiak és nők — á szerelem harmóniájában vagy a gyűlölet taszításában. Az élet örök körforgása — a gyerek-felnőtt-öregem- ber alakokban, a család ösz- szetartó ereje, az összefonódó, széttéphetetlen emberek formálta élet kerékben, a gyerek-szülő kapcsolat, a csecsemővel játszó apa. a gyermekeit hátán lovagolta- tó anya, vagy a haliét apját karjában tartó ifjú figuráiban jelenik meg. Nemek és generációk kapcsolatát, az öröm az egymásra találás pillanatait, vagy a magány és csalódás érzéseit szólaltatja meg a szobrász. A szobrok között vezet át az út a mesterséges tó hid- ján. a park középpontja felé. A kagylót tartó hatalmas izmos férfifigurák hátára, vállára ömlik a víz. A szökőkút a park elsőül felállított szoborcsoportja, közötte húsz bronzfa magasodik — amelyek ágai között az emberiét egy-egy szakaszát megtestesítő figurák bontakoznak ki. Magányos csecsemő, hervadt, fonnyadt öregember, szerelmespár, felser- dült ifjú, lány, s a kört lezárva a csontváz-halál. Lépcsők, teraszok, rózsakertek. S a park legmagasabb építménye, a szobrász élete főműve, az egy tömbből faragott gránitoszlop. 17 méter magasba tör a 121 emberalakból formázott monumentális obeliszk, a Monolit. Emberi testek egymás, ba. fonódása, egymást letip- ró és magasba segítő mozdulata. Vigeland azt mondta: „Ez az én vallásom”. Azt már a park mellett, egykori műteunében bérén dgzett Vigeland-múzeumban tudjuk meg, hogy a művészi milyen sokáig foglalkoztatta e nagy mű gondolata. Sok száz rajz, szoborterv, különböző alakokból formált oszlopok makettje, gipszterve sorakozik a múzeumban. S fényképekkel illusztrálják, hogy készült el végleges formájában, hogyan állították fel a hatalmas gránittömböt végleges helyén. A múzeum 1947-ben, 3 évvel Vigeland halója után nyílt meg. A kiállítás nyomon követi e termékeny szobrász művészi fejlődését 1890-től, pesszimizmusát, nosztalgiáját, melyet hatalmas emberfigurákban elevenít meg, egészen az 1930-as években jellemző életkedvét tükröző nagy, leegyszerűsített emberi alakok ábrázolásáig. Itt találhatók a szoborpark eredeti modelljei, valamint korának híres férfi- és nőalakjairól készített portréi. A nő és férfi meghitt viszonyát hangsúlyozó élethű szoborpárok ragadják meg a múzeumlátogatót. 800 szoborterv és 12 ezer rajz tanúskodik Vigeland kivételes képzelőerejéről és tehetségéről. E gyűjtemény bevezeti a látogatót az alkotómunka titkaiba az első tollvonástól, vázlatoktól a kész műig. A park és a múzeum kivételes szobrász kivételesen gazdag életművét gyűjtötte össze. Így egy helyre tömörítve szerencsésen változatos, mély gondolati tartalmú szobrászat tárul a látogató elé. Kádár Márta Méltóan és dicséretesen emlékezett meg a Magvető Kiadó Hatvány Lajos születésének századik évforduló-, járói: két vaskos kötetben reprezenta''"v kiadásban jelentette meg az így élt Petőfi című hatalmas emlékirat gyűjteményt.' Ady, Jó* zseí Attila pártfogója, a magyar kulturális élet jeles mecénása nemcsak nagy literary gentleman, hanem kiváló esszéista, író. kritikus és irodalomtörténész is volt. A Petőfiről szóló emlékiratokat 1955—57 között öt kötetben publikálta először. Több évtizedes, heroikus vállalkozás szép eredményét gyűjtötte csűrbe. Nem a kutatók szisztematikus és nyugalmas munkájával készítette éleiének legfőbb munkáját, hanem zaklatott életének szaggatott munkalehetőségeit kihasználva: „kényszerű külföldi bolyongásai folyamán országról országra, városról városra, szobáról szobára, sőt mi több. időnként pincéből pincébe” vele együtt vándorolt cédulagyűjteménye is, amelynek tárgyi gazdagsága, dokumentumértéke, eleveri, izgalmas olvasmány anyaga ma is lenyűgözi az olvasót. Az Így élt Petőfi rendkívüli vállalkozás. Szerzője a teljes életrajzi és dokumentumanyagot időrendbe és tematikai rendbe gyűjtötte. Petőfi éleiének történetét a krónikás hűségével és a teljesség igényével 36 fejezetben követhetjük nyomon. A születést megelőző időszakból, a szülőkről, a társadalmi körülményekről is sok vonással megrajzolt képet kapunk. Már a születési hely körül élénk és hosszan tartó viták alakultak ki: Félegyháza és Szabadszállás kontra Kiskörös. A tudós alapossága és az esszéíró szellemessége párosul a gyűjteményben. Hatvány vitaszellemét igazságkereső és értékfelmutató szenvedélye élteti. Egész lényével éli a választott feladat problémaköreit: érvel, bizonyít, cáfol és igazol. Igazi szenvedélye jelentkezik ebben a nagy gyűjteményben: az eleven szellem, aki a legnagyobb kortársak valóságos közelségét szereti. f aki a legnagyobb „zsenik” közelében ’ érzi jól. magát. Kivételes gyűjtőszenvedély hozta létre ezt a két testes kötetet. Szinte reneszánsz léptékű lendület kellett ahhoz, hogv Petőfi életének • majdnem minden részlete, a kor. a kortársak minden fontos, jellemző mozzanata kötetbe kerüljön. Hatvány értéktudata munkált a feladat vállalásában és elvégzésében. Hatni, tudatosítani, szolgálni akart. A kortársi emlékezések és levéltári adatok rengetegéből tárja elénk Petőfi életének kritikai szemlélettel hitelesített krónikáját. Szándékát sok és sokféle eredmény igazolja. Egyetlen bizonyító példát említünk csupán, amelyre a szerző maga is jogos büszkeséggel hivatkozik. Petőfi a segesvári rejtélyes eltűnése előtt egy hónappal Mezőbérény- ben tartózkodik családjával. A bérényi idill be toppan be Egressy Gábor, a színész és Kiss Sándor ezredes. Ök hívják Petőfit Erdélybe, Bem seregébe. A költő drámai választás elé kerül. Többé nem akar katona lenni, csalódott a szabadságharc vezetőiben, megjósolta, hogy a katonai és polgári hatalmasságok viszálya a forradalmat veszélyezteti. Egressy drámai színész, aki a szerepek között elveszítette a lelkét is. Büntetlenül kérdezheti Petőfitől: „Hát aztán merre veszed utadat, ha majd szorítani találnak?” Petőfi Júliára bízza a döntést, aki pátosszal feleli: Petőfi „tudja, mivel adós nevének és a szabadság eszméjének”. Szó és tett egy ütemre lép. A csatateret választja akkor, amikor minden veszve van. holott az életét kellett volna mentenie. Ha a szabadság úgyis veszve van, miért vesszenek el azok is, akik visszasze^ rezhetik! Hatvány még kéziratban adta oda Németh Lászlónak ezt a fejezetet. Németh első olvasásra megérezte a drámai magot a ..herényi idill”-ben: ez a történet a kortársak és a környezet felelősségét vetette fel benne és egyfelvo- násos drámájának lett az ihletforrása. Így ír erről: „Nem az a leghajmeresz- több, hogy valóban milyen kévésén múlt, hogy Egressy- ék Petőfit otthon találják s magukkal vihetik-e, hanem hogy kevés emberi gyengeség: irigység, szerep- játszás, számítás vagy éppen csak fáradtság is zlég hozzá, hogy egymással kezet fogva, egy nagy ember körül a pokol körtáncává váljanak s a pusztulásba vigyék. (...) Az azonban, hogy egy ilyen órán egy Petőfi Sándor körül kik vannak s mit mondanak: nem véletlen. hanem a »nemzeti morál« megnyilatkozása. S ha én öreg, betegen, apadó erővel arra a — mondhatnám — arcátlanságra vállalkoztam. hogy a fiatal, ereje, bőségével küzdő Petőfit beszéltessem, annak csak egyetlen oka lehet: figyelmeztetni ezt a sok irányban igen tehetséges, sokszor igen emberségesen viselkedő nemzetet, hogy mik azok a gyengék, amelyek miatt sokszor épp legtehetségesebb és legjellemesebb fiainak lehetőségeik javával kellett a sírba takarodniuk.” Hatvány Lajos Németh László szavait és a Petőfi Mezőberényben című drámáját a következő szavakkal nyugtázta: „Hálás vagyok Németh Lászlónak, hogy ennek a könyvnek »anyaga« és »kommentárja« épp az ő Pető- rin-ihlett dramolettjében tölthette be először azt a sugalló hivatást, melyre szántam.” Az értéktudat, a realitás- érzék, a környezet és a kortársak felelősségtudata mondott csődöt, amikor teremtő tehetségének kibontakoztatása helyett Petőfi a csatateret választotta a felelőtlen sugallatok, biztatások hatására. Utolsó ver-J 1,1» sének Mezőberényben a ''R Szörnyű idő címet adta korjellemző módon. Igaza van Hatvány Lajosnak: „A me- zőberényi por mind a mai napig elintézetlen. Nagy örök pör ez...” A felelősség nullpontján, a felelőtlenség csúcsain élet-, ember- és népellenes mindaz, amely egy nép, egy közösség pótolhatatlan anyagi és szellemi értékeivel visszaél, rosszul sáfárkodik. Többek közt erre is példa a Petőfi sorsát feltérképező kivételes teljesítmény: az Így élt Petőfi. (Magvető, 1980.) Cs. Varga István VStatocska néni földreguggoló ki- esi háza úgy bújt a temető dombjához abban a nagy nyírségi faluban, mintha tudná már közeli halálát, és a vert falak, ha szolgáltak élőt, szolgálni, temetni készülnének holtakat is. Mariska néni, mert így ismerte őt mindenki, szomszédtól a művelődésügyi intézőig, a legelső könyvtárosa volt a falunak. Mondhatnék azt is, hogy ő volt a könyvtár, hiszen a menekültek kidobált könyveit szedte össze, és azokból kölcsönzött a könyvtár hivatalos születése előtt is. ötvenhat után kinevezték tiszteletdíjas könyvtárosnak. Havi néhány száz forintért ő lett 1500 könyv és két szekrény parancsnoka. Akkoriban már voltak érettségizett, főiskolát végzett könyvtárosok is, de Mariska nénit megközelíteni sem tudta senki. Különben nyugdíjas volt a vasutas férje után, nem mérte hát a hivatalos időt. Reggelenként elment az orvos várószobájába, elüldögélt, beszélgetett. aztán megtudván, hogy ki a beteg, hazament. A kosarát telerakta könyvekkel, vitte magával a teljes adminisztrációt. Ratocska néni és naponta végiggyalogolta a falut, kínálgatván portékáját, ami egyben a társadalom áruja volt. A hatvanas évek elején aztán rendeletet hoztak, hogy a letéti könyvtárakban felül kell vizsgálni a könyvtárosok iskolázottsági szintjét, mert ezt követeli éppen a színvonal. Bonyolultan írom, mert bonyolult volt valójában az utasítás is. Valaki fentebb biztosan jutalmat is kapott érte, de a járási könyvtárakban statisztikákat kellett készíteni a könyvtárosaik végzettségéről. És ezek a statisztikák jó vagy rossz pontot értek. Mariska néni, a járás messze legjobb könyvtárosa, ekkor derült ki, csak az elemi iskola első négy osztályát végezte el. — Adjatok neki valami jutalmat és tüntessétek el — mondta a megyei főnök, és nem volt mit tenni : hárman kocsiba ültek, hogy megkeressék Ratocska néni föld— reguggoló kicsi házát. Vitték a leltári íveket, és a maguk rossz lelkiismeretével együtt a pedagógusok névsorából kiválasztott új könyvtárosok nevét is. No meg a pecsétes írást a felmondásról. Ügy készültek, hogy rövidek lesznek, és hivatalosak. Meg is beszélték: — A leltárral nem vackolódunk sokat. Nem követelhetünk pontosságot egy tanulatlan öregasszony, tói, aki a klubkönyvtárak korszakában is kosárral járja a falut. — Felveszünk egy jegyzőkönyvet a hiányról és lesz, ami lesz... Előbb az új könyvtárost keresték meg. Az szabódott: — Van nekem elég bajom, ez lenne a hatodik funkcióm... — F.z utasítás. A megyétől. .. — Ha muszáj... Ezután otthon keresték meg az öregasszonyt. Alig állt meg a kocsi a ház előtt, lelkendezve jött eléjük Mariska néni: — Ne vessék meg már a házamat. .. Be kellett menniük. Akácfaág védte a parányi ablakot a naptól Kint vakmeleg nyár volt,, jólesett a benti hűvös. Lengedező vászonlepedő volt az ajtó, éppen, hogy mozgatta a levegőt egy kicsit. Ä frissen locsolt sárpadló is hűtött a szobában. Néztek egymásra, hogy ki szóljon előbb. A kettős, de immár régen özvegyi /ágy felett egy olajnyomatos szentkép szárnyas angyala nyugtatgatta őket, hogy a magyar népművelés szarvashibája, valóságos politikai tévedés lenne Ratocska néni kezében hagyni a községi könyvtár ügyét. Mariska néni nemcsak öreg volt. Bölcs is. Mielőtt szólni mertek volna, már megérezte a búcsút. Bor került az asztalra, irgalmatlanul savanyú nyíri vinkó, bár lehet, hogy csak a rossz lelkiismeret savanyított a boron. A vendégek dicsérték a házat, a rendet, a hűvös szobát, de mire elértek addig, hogy hárman megfogalmazzanak egyetlen sántítós mondatot arról, hogy miért jöttek, az öregasszony két tyúkocskája mellől már kihalt a kakas, és forrt a kopasztóvíz. Mind tudták, jól-rosszul az igazat, hogy mire lekerül az asztalról a rozmaringmintás, szegett csikó abrosz, a kelengyéből maradt, a lelt áriveket teszik a helyére. — Ha így kell — mondta az öregasszony — csak tessék. Ha tudom, hogy jönnek, összeszedtem volna minden könyvet, hogy ne legyen annyi dolguk. Nincs annak hibája, csak azt lettem félre, ami elrongyolódolt, de bent van a szekrényben az is... A leltárral úgy siettek, ahogy az ember igyekszik a szégyene helyéről, a könyvtárban viszont várt rájuk az új könyvtáros. Rosszkedvűen. mert más dolga lett volna délután. Sértett is minden mondatával. Ratocska néni semmit se nézve állt az ablaknál, mellette a kosár, amiben a könyveket hordta a betegekhez. Amikor végeztek, az öregasszony az asztalra tette a kosarat: — Leltárba volt ez is... A temető dombja mellett a vertfalú kicsi ház már nincs meg azóta. Ratocska néni is átköltözött a krisztustövis kerítés másik oldalára. Tudom, mert hát az egyik könyvtáros én voltam akkor, hogy a következő nyolc hónapban négyszer cserélt gazdát a könyvtár. Mindig leltárhiánnyal. Két év kellett hozzá, hogy az olvasók jobbik része visszaszokjon. Ez már akkor volt, hogy Mariska néni kérte, hogy legalább tag lehessen. Volt kosara, új, és elment reggelente a körzeti orvos várójába, de csak jó ismerősöknek vitt néha könyvet, amit a saját nevére kölcsönzött, és ő olvasott el előbb abban a szentképes falú kicsi házában. Bartha Gábor A szökőkút terve a múzeumban
