Népújság, 1981. február (32. évfolyam, 27-50. szám)

1981-02-12 / 36. szám

Zongoraest három ráadással

Nyikolaj Demidenko szovjet zongoraművész lépett fel hétfőn este a Gárdonyi Géza Színházban.

Az idei hangversenyévadban már másodízben történik, hogy az Országos Filharmónia előzékenysége folytán a nemzetközi élvonalból kap az egri közönség szólistát. Ez a tény önmagáért is említésre méltó volna, de ttí a sznobérián és az előadói egyéniségen, további 'haszna is van egy ilyen fellépésnék. Ezek a művészek nemcsak színvonalat képviselnek, nemcsak azt a megszokottól jóval elütőbbet hozzák és adják, amit a sűrű koncertezés és konkurrenciaharc kicsihol belőlük, de ennél sokkal többet: az egyéniséget. Az egyéniséget a felfogásban, a játék értelmezésében és szellemében, ha úgy tetszik, szenvedélyében és lendületében. Az egyéniséget abban is, hogy mernek és akarnak a megszokottól elütő műsort hozni. Ez azzal a haszonnal is jár, hogy a hazai koncertélet járszalagján felül és kívül kapunk olyan élményeket, amikre egyébként nem is igen számíthatnánk. Mint ez esetben is.

Nyikolaj Demidenko egészen fiatal zongoraművész, máris két rangos díj tulajdonosa. De igaza van Pándi

Szerény kis apróhirdetésben üzen valaki Kápolnáról: tárgyi emlékeket keres a helyi, legendás nagy csatáról, mivel hogy — tájházat alapítana a faluban ... Nem mindennapi a kérés, a szándék, önkéntelenül is kíváncsiságot ébreszt az olvasóban, érdekes ember szép álmát sejteti.

A megadott címen — nemrég épült, rusztikus családi házban — Kiss László bádogos kisiparost találni. A fiatalos mester felcsillanó szemmel fogadja a látogatást, s lobogó kedvvel magyarázza, hogy igen, ő a gyűjtő, 6 szeretne maradandó nyomot hagyni az életéből. Régi a szenvedélye, a vágya, évek óta szorgoskodik tervének valóra váltásán. Buzgolkodását még a szülőföldjén, a Nyírségben kezdte — folytatja a lépten- nyomon ámulatot keltő, izgalmas lakásban —, talán akkoriban, amikor a TI- GÁZ dolgozójaként járta a homokot. Igazi kedvet pedig a monarchia-korabeli címeres, öreg befőttesüveg teremtett hozzá, amit néhány esztendeje üdülése alkalmával talált, horvát vendéglátójánál.

— Eleinte úgyszólván minden ritkaság érdekelt — mondja, hogy jobban belelendül a beszédbe — aztán, amint letelepedtem itt, s a gázszerelést új szakmára váltottam, egyre inkább csak a kápolnai meg a környékbeli hagyományok vónzot- tak. Valósággal rabja lettem ennek a tájnak, s mind megszállottadban bújtam a portákat, ahol megfordultam. Ha ráakadtam egy-egy nekem tetsző dologra, lemondtam a pénzről, addig rimánkodtam, amíg a kiválasztott régiséggel nem fizettek munkámért. Minden ház körüli megbízáson örömmel kaptam ilyen bérért! Sokáig értetlenül nézték makacs ragaszkodásomat a kacatokhoz, kidobott holmikhoz, csodabogárnak tekintettek. Aztán megszok. tak, elfogadtak olyannak, amilyen vagyok ... Ha valamiből véletlenül több is összejött, elcseréltem, vagy eladtam és az árából mást vettem. így lett annyi mindenem, amiből már tájházat nyithatnék!

Míves órák tucatja ketyeg a falon, asztalon, szekrényeOäMkM

üti. frbeiár tt„ esütörtök

Mariann-nak, aki a zenetörténeti bevezetőket tartja-ok- tatja évek óta Egerben, mint most is, hogy ennek a kedves és rokonszenves fiatalembernek talán az a legjellemzőbb vonása, hogy a muzsikálás öröme élteti őt. A közönség meg is érzi, a koncert végén pedig tudja is már, hogy ez az állítás igaz, mert Demidenko a kemény tapsot megköszönve harmadszor is leül a zongorához és önti ki magából ezeket a finoman szerkesztett és remekül mégszólaltatott darabokat. Amikben mindig is a harmónia, a dallam a fontos, a hangnak az a különössége, hogy érzéseket, színeket igyekszik hanggal festeni, átadni a szenvedélyt, a hangulatokat, a lírát, amely any- nyira természetes egy ilyen zongoristánál.

Nyikolaj Demidenko virtuóz, úgy is válogatta össze számait. Busoni átiratában hallottuk tőle J. S. Bach F- dúr prelúdium és fúgáját. A nagy barokk mester orgonamuzsikája ebben a formában is adta a fenség varázsát. És ezt az egriek tudják igazolni, akiknek a Bach-fúgákról a székesegyház orgonájából származó emlékei is vannak.

Muzio Clementi két szonátája, a B-dúr és a fisz-moíl,

ken és a stilizált kandallón egyikük-másikuk évszázadok óta mutatja az időt —, a „pipatóriumban” fából faragott, kuruckori figurás remekeket bámulunk szájtát- va a porcelánból készült sváb munka és a csodálatos tajték mellett. Tölcséres gramofont próbálunk század eleji lemezekkel, tükrös, illetve zenélő szentképeket nézegetünk szobrok társaságában és Kossuth-portrét, ősi, családi oklevélről fújjuk a port, hogy jobban belebongészh essünk latin szövegébe. Feledésbe merült mezőgazdasági eszközök, megkopott használati tárgyak seregnyi szakmából, padlástól a pincéig .. !

— A lakás nem erre való — szól közbe a védőnő feleség —, a gazdag gyűjteményből elegendő néhány

Múzeumban működtem, amikor Pajor főosztályvezető, akit mi Csimasznak becéz-' tünk, elkezdte harcát a vécérajzok letiprásáért intézményünkben.

Az ábrák természetesen föliratokkal párosultak. Közülük az egyik engem nép- szerűsitett (hölgyek körében). így szólt:

Moór Bálint egy nagy ...

Folytatása rajzban következett. Alkotójának, Harangozó Ivánnak, a nagylelkű propagandáért havonta egykét konyakot kellett fizetnem. De ez mellékes.

A toaletthelyiség a folyosón, szobánkkal szemben, balra nyílott, közvetlenül az alagsori lapidárium mellett.

E kőraktár ajtaját — kedd kivételével — zárva tartották. Lépcsője meredek volt, balesetveszélyes. Pihenő nélkül, rögtön az ajtó mögött kezdődtek a lépcsőfokok.

Harangozó Iván mozibolond nagybácsija azonban nem kedden, de pénteken szokott megjelenni asztalunk mellett. Csütörtökön megnézte mind a három bemutatott filmet, s másnap ösz- szefoglalóan elmesélte nekünk a tartalmukat.

Abban az időben moziba nem jártam.

Keddi napokon járt viszont hivatalunk kispolgá- rian kikapós asszonytagjához Merényi Gyula, a szabadnapos Patyolat-vezető. A

a XVIII. század végére repített vissza, Mozart és Beethoven közelébe. Azért mondjuk így, hogy közelébe, mert ez a finoman művelt muzsika egyrészt remek zongorajátékot tesz lehetővé, másrészt közvetíti nekünk a kor szellemét, az ormok éles levegője nélkül.

A művész legigazibb mondanivalója azonban mégis Rahmanyinov volt. A két Etudes Tableaux és. a tíz prelüd nemcsak a késő-romantikus zeneszerzőt élesztgette bennünk és nekünk. Tudjuk, hogy a képek, a színek mennyire hatottak a zeneszerzőre. Ezek a darabok is mintha zenei festmények lennének, remek tarkasággal, gondosan kimunkált apró részletekkel, a szépség hirtelen felszárnyaló áhítatával. És mintha kedvese ujjait fogná a zenész, úgy búcsúzik el minden témájától. És ez a Rahmanyinov most friss volt, nem az a romantikus, aki az első taktus után csak közhelyeket ismétel.

A „muzsikáló öröm”-nek élő zongorista három számmal, majdnem egy teljes félidőt ráadva muzsikált a hálásan tapsoló egrieknek.

Farkas András

szebb darab is dísznek. Inkább kiállításon a helye annak, ami összejött, a nagy nyilvánosság előtt, mindenki örömére. Ezért törjük a fejünket egy tájházon, ami az idegeneket is megállíthatná községünkben.— Vagy egy régi rossz kis parasztházat vennénk — tervezget a mester — vagy egy egyszerű új. épületet emelnénk. Már megbeszéltem: akár a felújításban, akár az építésben segítenének iparos társaim is, s így nem lenne különösen nehéz a vállalkozás. Ugyanekkor érzem, a tanác^s, a falu Is a nemes ügy mellett áll, azon van, hogy az elképzelésünk megvalósuljon.

így legyen!

gömbölyű Orsolyát azzal hódította meg, hogy Merényi László, a modern fiatal író bátyja volt. Ennek egyik könyvében a szerelmespár lucfenyők alatt lett először egymásé, utána egymás után háromszor.

Merényi Gyulát Indiánnak hívtuk Harangozó Ivánnal. Marcona külsővel és példás türelemmel rendelkezett.

Velünk sohasem váltott egy szót sem. Köszöntésünk után virágcsokorral kezében akár órák hosszat elácsor- gott. Addig Orsolya rendbe hozta magát a pásztorórára.

— Hogy jobban tessem maguknak — szokta ilyenkor mondani. Ezzel a Férfinemre célzott; mindösszesen.

Közben Pajor főosztály- vezető — más nevén: Csimasz — változatos módszerekkel küzdött a pajzán ábrák ellen.

A félállásban rajzleső takarítónők költségvetésből történt kihúzása után — végső elkeseredésében — ki- rücskösítette, majd a plafonig piszkoszöld olajfestékkel kenette át a falakat. A betérő úgy érezte ott magát, mint a leleményes Odüsszeusz az egyszemű óriás, Polüphémosz barlangjában.

Az ajtókra azért leleményesen tovább firkáltak. Azokat kirücskösítettetni nem lehetett.

A komor mosdóbarlan@ofe megnyitásának első hetében

Múzeumi

propaganda

Álmok egy tájházról

Ahol

minden feltétel adott...

Látogatóban az egri ipari szakmunkásképzőben

Az iskolaépület és a kollégium méreteivel is lenyűgöző tömböt alkot. A karbantartott küllem és a belső rend arra is utal, hogy leendő kőművesek és festők is tanulnak itt, akik. hogy az alma mater ne legyen elhanyagolt, nem húzódoznak az áldozatvállalástól. így aztán, ha társadalmi munkáról van szó, az első hívásra mennek.

Huszonnyolc szakma műhelytitkait sajátítja itt el nap mint nap majd ezernégyszáz diák. akikkel negyvenöt tanár és harminchét szakoktató foglalkozik. E nagy múltú intézmény vezetőivel amolyan félév utáni számvetést készítettünk, s többek .között arra kértünk választ, hogy mit nyújtanak a leendő munkásoknak, a majdani stafétaváltóknak.

Indultunk a beiskolázás, a pályaválasztás nagy pillanatától. A rajttal járó gondokat így villantja fel Szepesi Lajos igazgatóhelyettes:

— A fiatalok kétharmada általában határozottan dönt sorsáról. Ez jellemző a hozzánk kerülők kétharmadára. Zömük ugyan nem büszkélkedhet kiváló tanulmányi eredménnyel, de feltétlenül azzá akar válni, ahová jelentkezett, ahová fel is vettük, azaz az életben zökkenőmentesen boldoguló jó szakemberré. így aztán érthető, hogy a későbbiek során velük adódik a legkisebb gond, hiszen készségesen hallgatnak szavunkra, s szeretnének minél több elméleti és gyakorlati ismeretet megjegyezni. Sokkal több a baj a maradék egyharmaddal. Az ide sorolható tizennégy évesek ugyanis gyenge jegyeik miatt — bizonyítványukban hemzsegnek az elégségesek — máshová nem nyerhettek belépőt, nekünk viszont minden nálunk kopogtatót fel kell vennünk, akkor is. ha tudjuk, hogy olykor bizony sziszifuszi feladatokra vállalkozunk.

Az mindenképpen elismerésre méltó, hogy erről a rétegről sem feledkeznek meg, s a lehetőségekhez képest mindent megtesznek azért, hogy felzárkóztassák őket,

— Az általános iskolákból nagyon szerény útravalót hoztak magukkal, így aztán először komoly hiányosságaikat kell felszámolnunk. Kiscsoport-foglalkozások, korrepetálások keretében hozatjuk be velük lemaradásuk egy. vagy jó részét. Mi nem követhetjük a falvakban tevékenykedő kartársaink példáját — tisztelet persze a számos kivételnek —, nem engedhetünk a látszatcsábításnak, nem lakkozhatjuk a valóságot, mert ezzel későbbi csalódások, sőt tragédiák magvait vetnénk el. Más szóval: a jegyek mögött azok értékének megfelelő tudás- szintnek kell rejtenie. Az viszont megnyugtató, hogy a gyakorlatot hamar megkedvelik, s fokozatosan felfedezik a korábban nem szeretett szakma szépségeit.

Kameniczky Antal igazgató, a szakmunkásképzés minden rejtelmében járatos ve-, zető, egyéb érdekes összefüggésekre is felhívta a figyelmet.

— Az átlagon felüli adottságúakat sem hagyjuk magukra: a tehetségápolást

minden nevelőnk nagyon lényegesnek tartja. A legügyesebb gyerekekkel külön foglalkoznak, Ennek köszönhető, hogy meglevő adottságaik továbbfejlődnek, s képességeik egyre csiszolódnak. Rendszeresen ők szerepelnek legjobban a különböző szintű versenyeken: ráadásul

nemcsak a megyei döntőkön jeleskednek, hanem az országosokon is. Jó érzés arról szólni, hogy nálunk a tárgyi és a személyi feltételek egyaránt adottak áhhoz, hogy pedagógusaink a tanulók szellemének és jellemének pallérozása terén számottevő sikereket produkáljanak. Szemléltetőeszközeink gazdag tárházát sokan megirigyelhetnék, s központi tanműhelyünk felszerelésére is joggal lehetünk büszkék. Emellett biztosítjuk a tanórán kívüli művelődés megannyi lehetőségét: sport- és kulturális kínálatunk gazdag és változatos, a terjedelmes listából nálunk mindenki kiválogathatja a neki leginkább tetszőt, az őt legjobban érdeklőt.

Az igazgatóhelyettes egy viszonylag friss sérelmet említ, s ennek kapcsán arról is beszél, hogy mit visznek tarsolyukban a végzősök.

— A Köznevelés círriű szakmai folyóiratban az egyik cikk szerzője így minősítette a kétkezi munkásom kát nevelő intézetekből távozó ifjakat: „Csak szakmunkás képesítést kapnak”. Mi tagadás: rendkívül felhábó- rított ez a felszínes és teljés mértékben igaztalan minősítés. A hozzánk hasonló iskolákban szerzett bizonyítvány ugyanis nem kis dolog, hiszen aranyfedezetét a pedagógusok és a diákok összehangolt közös munkája adja. Ezek a tizenhét évesek hamar megtalálják a helyüket az életben, s szorgalommal társult hozzáértésük majd mindenütt kivívja az elismerést. Arról se feledkezzünk meg, hogy a természettudományos és a humán tárgyak anyagában is eligazodnak. Ez különösképp így van az új tan tervek bevezetése óta. Egyébként tőlük mindenfelé nyitva az érvényesülés útja. Kibocsátott fiaink három év alatt esti,' vagy levelező tagozaton — a szakmunkások szakközépiskolájában — megszerezhetik az érettségi bizonyítványt; Később letehetik a technikusi minősítő vizsgát, s pályázhatnak valamelyik egyetemre, vagy főiskolára. Ennyi is elég annak bizonyítására; hogy semmi sem indokolja a már említett lekicsinylő szócskát.

Hamarosan befutnak az újabb jelentkezések. így hát pontos adatok még nincsenek, de a megközelítőek már adottak. Az is tény, hogy ezek sok szempontból ked-! vezőek.

— Ma is vannak ostrom^ lőtt és mellőzött, lenézett szakmák. Az azonban egészséges jelenség, hogy az általános iskolások — ez elsősorban a tanárok meggyőző munkájának sikere — mér alaposan mérlegelik a lehetőségeket. Nem akar mindenki autószerelő lenni, nem rajonganak szinte mindannyian a villamos és a szobafestő szakmákért. Most is több lész a pályázó, mint az esélyes, de olyan erőteljes ró. hamokra szerencsére már nem kell számítanunk, mint korában. — Ez arra hívja fel a figyelmet, hogy a felvilágosítást a mostaninál is hatékonyabbá kellene tenni, s akkor még inkább zsugorodna a pillanatnyilag csalódottak tábora..

Pécsi István

Harangozó Iván nagybátyja Váratlanul kedden állított be. Ugyanazt a három tartalmat kezdte mesélni, amit már hallottunk tőle az előző pénteken.

Az alagsori kőtárba éppen római sírtöredéket szállítottak.

— Az éjszaka leple alatt Keyesnek sikerült megszöknie. Jobb híján Rosie-t, a tevét kötötte el szopós csemetéjével együtt — mesélte egyebek között Iván nagybátyja. — Az erődből Mark, a kis indián is megszökött. A sivatagban találkoztak.

A mi Indiánunk mereven nézte a bácsi feje fölött a szoba falát; akár egy sivatagot.

Virágcsokrában lila színű szegfűk lapultak. Orsolya akkurátusán húzta kifelé szemöldökét a pásztoróra tiszteletére.

— Hogy jobban tessem maguknak — mondotta ajkát csücsörítve. Az Indián rezzenéstelen arccal biccentett.

A nagybácsi folytatta:

— Az indián fiú csak akkor lenne biztonságban, ha a férfi folytathatná útját Űj-Mexikó felé. Mark azonban hallani sem akar a tervről. Jól is teszi. A tevenyomokat követve újra megmentheti Keyest üldözői fogságából.

Iván bácsiká.ia itt szünetet tartott. Orsolya a szemhéját festette ezüstös- világoszöld festékével.

— Hol van itt nálatok toalett? — kérdezte végűi a nagybácsi.

Az Indián kezében megrezzent a csukéta. Ajkát már-már szóra nyitotta. De

aztán mégis néma maradt; egyelőre.

Iván se válaszolt bácsi- kájának. Megszokta, hogy nem figyel oda a hülyeségeire.

— A szobánkkal szemben. Balra — adtam meg a szükséges felvilágosítást. De ne tessék megijedni. A fal rücskös. És olajzöld. Ezért nincsenek rajta rajzok.

— Márkaa, sullala — dúdolta könnyelműen Orsolya a szempilláját spirálozva.

Az Indián megköszörülte a torkát és utat nyitott a vécé felé Iván nagybácsiká- jának.

— Na, most már- szép vagyok maguknak — jelentette ki ezután Orsolya. Az Indián gálánsán és szögletesen meghajolt, Tőlünk pe; dig udvariasan és kalap* lengetve elköszönt.

— A viszontlátásra —• mondotta (kalaplengetve).

— A viszontlátásra —' feleltük (udvariasan). Nem sejtettük, hogy mintegy fél perc múlva látjuk őket viszont.

— Mondja, Iván, az nem a maga nagybácsikéba, aki oda le van esve a kőtárba?

— kérdezte Orsolya, ajtónkon behajolva.

— Mi a nyavalyát keresne ő ott? — kérdezte epésen Iván.

De azért föltápászkodoft az asztal mellől. A folyosón a kőtár nyitott ajtajához ballagott.

A lépcső alján a mozibo. lond nagybácsi nvöszörgött. Véres fejét egy római sír- kötáblának támasztotta.

Ekkor szólalt meg az Indián, leemelve fejéről a kalapot.

— Pedig úgy tudtam, hogy a félreeső hely felé tartott;

így nem látta meg Harangozó Iván nagybácsija Pajor főosztályvezető rücskös falait a múzeumban, az ajtókon a Moór Bálintot népszerűsítő, sztereotip fölirattal.

Legközelebb hat hónap múlva járulj asztalunk elé

— bicegve — egy pénteki napon. Kimenni azonban többé soha nem akart egy ilyen helyre. Jóllehet Csimasz fő- osztályvez. addigra a biztonság kedvéért az ajtókat is koromfeketére festette.

Harangozó Iván attól kezdve fehér zsírkrétával igyekezett megszolgálni a kcv^ nyakjaimat.

tsz tai Zottáa -