Népújság, 1981. február (32. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-27 / 49. szám
Elsőként: az infarktusról Színházi levél Mégsem az igazi Nem szeretem a címkéket. Főként, ha azokat tisztelni kell. Mert sokan úgy vannak, ha azt hallják: „modern”, azonnal ámuldoznak és fennen hangoztatják, ők mennyire „oda vannak” mindenért, ami modern. Ugyanennek az ellenkezője, amikor valaki azonnal elhúzza a száját, ha a „modern” megkülönböztetést hallja. Így vagyok a modern színházzal is. Attól, hogy valami állítólag „modern”, még nem biztos, hogy jó. Mert különös, mert meghökkentő, mert eltér minden eddigitől, mert felrúg minden korábbi- szabályt...? Ez ugyan különös, meghökkentő, minden eddigitől eltérő és minden korábbi szabályt felrúgó, de nem biztos, hogy jó. kitűnő, nagyszerű, lelkesítő és így tovább. Jutott mindez az eszembe azért, mert mostanában mintha túlontúl divat lenne az egyszemélyes színház, a kétszemélyes alig kamaradarab, a levél- és naplófelolvasás, a statikus előadás, a látvány és a dráma mellőzése, a racionális játék, a különböző fikciók kitalálása, mintha szégyellnénk aklasz- szikus szerepjátszást, valamiféle megbocsátandó gyerekbetegségnek tartanánk, hogy egykoron tudtunk lelkesedni, sírni és nevetni a játékon és a játék okán. Igaz, mondják, a jó színész akkor is nagyot alkot, ha csak a telefonkönyvet olvassa fel. De ez lenne az igazi teljesítmény, ez hozná tűzbe a közönséget, emiatt törnék magukat a színházba? Mindez azért jutott eszembe, mert Gyöngyösön járt a Madách Színház. Színház? Jó, Psota Irén önmaga is tud egy egész színház lenni. Jó, Koltai Jánost sem kell bemutatni. Ha- ők levelet olvasnak fel és önéletrajzi adatokat közölnek akár egy egész estén át, ez feltétlenül színház, méghozzá a szerző, Anne Habeck-Adameck jóvoltából. Arra is jó lehetőség, hogy vidékre lehessen vele menni. Akár a legkisebb művelődési ház legkisebb színpada is elégséges ehhez az előadáshoz. De azért ez mégsem a Madách Színház vendégjátéka. Ezt így közreadni, nem ildomos. Hogy miért nem tudják a jegyet vásárlók, mit írt Anne Ha- beck-Adameck az Egy perc volt az életünk címen? Tessék mondani, hány embernek illik ezt tudni Magyar- országon? A kedvenc színészért sok mindent elnéz a közönség. Még azt sem vallja be, ha egy kis csalódás éri. Szeméremből. Nehogy ezzel is kellemetlenséget okozzon a kedvencének. Pedig a közönség nem az ilyen előadásokért él-hal. Egyszer-egyszer elmegy, főként eleinte, amíg a színházba járás élménye újszerű, amíg arra is odafigyelnek, hogy azon a bizonyos estén ki volt ott. eljött-e X és Y is, és ha eljött, akkor ő vagy a felesége milyen ruhát viselt. Mert ez is az élet valósága, ha nem is olyan felemelő, mint amilyennek elhitetni akarjuk magunkkal és másokkal is, Eszembe jut itt az első „nagy találkozásom” a modern művészettel. Jó húsz éve annak, hogy Rómában, a Modern Művészetek Múzeumában megláttam a ..Nagy zsák” című kompozíciót. Éppen a bejárattal szembeni falon, a nagycsarnokban fogadott. A keretbe foglalt, szürkére festett falemezen egy jutazsák díszelgett, bal, alsó sarkában egy otromba öltésekkel rávarrt folttal. Mint modern műalkotás. Azóta ilyet és ehhez hasonlót sokat láttam. Ma sem lelkesedem értük, de ez csak az én ügyem lenne, ha nem ismerném, miként lehet visszaélni a különböző címkék használatával. Mint amilyen a „modern” feliratú. Ma már egyre többen berzenkedünk és egyre hangosabban kifogásoljuk a racionálisnak, a funkcionálisnak minősített építészet riasztó sablonjait. Merjük az ilyen „címkés” törekvések iránti ellenkezéseinket is kifejezni. A színház az emberért van. Az embert teszi a reflektorok fénykörébe. A színpadon én, a néző magamat akarom viszontlátni: nyavalvgásaimmal, gyötrelmeimmel, kisebb-nagyobb gonoszságaimmal, jó-rossz ösztöneimmel, lelkes nekibuzdulásaimmal, felemelő és sárba taszító indulataimmal, de mindenképpen drámát akarok — a szó klasszikus értelmében. Ha modern drámát, akkor is: jót. A telefonkönyv pedig maradjon az „extrák” körében. G. Molnár Ferenc Munkásakadémia a hatvani cukorgyárban (Tudósítónktól) A Hatvani Cukor- és Konzervgyár az elmúlt hat év során — az úgynevezett munkásakadémiáján — 48 társadalom- és természet- tudományos előadás hangzott el, amelyeken több mint négyezren jelentek meg. Megismerkedhettek tudományos és közéletünk szá- ■ mos jeles képviselőjével. Az idei, immár hetedik évfolyam február 26-án, csütörtökön indult: a résztvevők dr. Gyárfás Iván főorvos, az Országos Kardiológiai Intézet osztályvezetőjének vitaindító előadását hallgathatták meg, aki a szív. és érrendszeri betegségekről és az életmód kérdéseiről beszélt. A program kapcsolódott a televízió hét- főnkénti infarktussorozatához, amelynek előkészítésében részt vett a cukorgyáriak vendége is. Legközelebb március 5-én Barcs Sándor újságírót fogadják, aki a magyar sport néhány nagyjárói számol be. Azután Juhász Árpád geológus, a Kalendárium című tévéműsor vezetője a földrengésekről és a vulkánokról mond el érdekes adalékokat. Ezután következik Szerencsés Imre szakgyógyszerész, aki az ehető és mérges gombák sajátosságait elemzi. Juhász Ferenc, a pártbizottság titkára diaképeken mutatja be Hatvan városát és végül dr. Erőss Pál, a Legfelsőbb Bíróság munkatársa jogi kérdésekről ad tájékoztatást. Ködmön Ferenc Mi leszek, ha nagy leszek? Befejezéséhez közeledik a nyolcadikosok pályaválasztása Az olvasók jobb ellátásáért Könyvtárfejlesztés megyeszerte Befejezéséhez közeledik a nyolcadikosok pályaválasztása. Túlnyomó többségük már döntött: hol kíván szeptembertől továbbtanulni. Az általános iskolák — akárcsak az előző években — március 20-ig juttatják el a továbbtanulók jelentkezési lapjait a középfokú iskolákba. Várhatóan — miként az Országos Pályaválasztási Tanácsadó Intézetben elmondták — mintegy 130 ezren adják be felvételi kérelmüket, az idén végző 40 ezer nyolcadikos tanuló kö- züL Mindannyiuk számára adott a továbbtanulás lehetősége. Legtöbb helyet a szakmunkásképzők kínálnak, ide 65 ezer tanulót, a pályázók 50 százalékát veszik fel. Országszerte a szakközépiskolákban 32—34 ezer, a gimnáziumokban 25 ezer diák tanulhat. A gyors- és gépíró-, valamint az egészségügyi szakiskolák négyezer tanulót fogadnak az idén. A pálya- választási intézetek, az általános iskolák tanárai és más szakemberek mindézt időben ismertették a fiatalokkal. Ezenkívül az Országos Pályaválasztási Tanácsadó Intézet Mi lehet? Mi legyen? című könyve — amelyet 20 ezer példányban jelentettek meg — közli a Magyarországon tanulható összes szakmára vonatkozó tudnivalókat, az egészségügyi, személyi követelményeket. Az intézet másik kiadványa, a pályatabló-gyűjtemény szemlélteti a hazai képzési és 1981. február 27-, péntek szakképzési rendszert: azt az utat, amelyen az általános iskola végzősei eljuthatnak a legmagasabb fokú szak- képzettségig. Mind a kiadványok révén, mind a szóbeli beszélgetéseken a nevelők felhívták a gyerekek figyelmét arra, hogy képességeikhez és a reális lehetőségekhez igazítsák elképzeléseiket; s a hiányszakmákra is ráirányították a figyelmet, mindennek ellenére előreláthatóan a különböző középfokú iskolákban a jelentkezők és a felvehetők száma nem lesz azonos. A továbbtanulni szándékozók zöme korábban a szakközépiskolákba, s azon belül is a középfokú képzési célú, tehát szakképzettséget is adó szakközépiskolákba kérte felvételét. Az előrejelzések szerint az idén is számosán választják a gépkocsi-, épületkarbantartó, rádió-, tévészerelő, műszeripari, s egyikmásik könnyűipari szakmát. A bányászati, kohászati, textilipari, növénytermesztési, állattenyésztési szakmákra viszont kevesen készültek. Azokban a középfokú intézményekben, ahol kétszeres vagy háromszoros lesz a túljelentkezés, március 20. után tájékoztató jellegű beszélgetésre hívják a tanulókat. A gimnáziumok speciális osztályaiba jelentkezőknek felvételi vizsgát is kell tenniük. A szakmai képzést adó intézményekbe jelentkezők előzetesen alkalmassági orvosi vizsgán vesznek részt. Áprilisban, májusban lesznek a felvételik, elbírálják a kéréseket az első- és másodsorban megjelölt középfokú iskolákban is. Júniusban már ki-ki tudhatja, melyik pályán indulhat tovább. • (MTI) A Megyei Könyvtár hathatós támogatásával ebben az időszakban is jelentős fejlesztéseket hajtottak végre megyénkben, hogy a községekben tovább javuljon az olvas ;k ellátása. Legjelentősebbek azok a törekvések, amelyek a helyi erők jobb kihasználására irányulnak: több településen egyesítették a közművelődési és az iskolai könyvtárakat, hogy „komplex” intézményekkel szolgálják a falusiakat. Ez történt Párádon, ahol a helybeli iskola egy tantermet és egy folyosószárnyat adott át a bibliotéka céljaira. Mintegy hétezer kötet várná itt a látogatókat: FELIKON KRIVIN: Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy város, ahol az emberek elfelejtettek nevetni. .. És ez bizony szomorú do- dog, sokkal szomorúbb, mint első hallásra tetszik. Senki sem tudta, hogy honnét származik ez a titokzatos kór, pedig a tudományos élet helyi kiválóságai mind mélyebbre ásták még nem sikerült betölteni itt a veáetői állást, ezért egyelőre késlekedik a nyitás. Tarnaörsön hasonló módon bővítették a lehetőségeket: itt szakember került a létesítmény élére. Po. roszlón is ilyen változás történt. Tarnamérán a volt orvosi rendelőt alakították át, hogy befogadja az ötezerötszáz könyvet; ehhez megyei segítséget kaptak: új berendezést adtak a helyiségek otthonosabbá tételéhez. Tisza, nánán a volt tanácsháza impozáns épülete szolgál otthonul a művek számára: az év első felében adják át az olvasóknak a tizenegy- ezer kötetet. bele magukat a problémába. — Ügy néz ki, hogy a gyomorral van összefüggésben a dolog — nyilatkoztatta ki doktor Hashajtó. — Nem, nem, megfázás lehet a dolog mögött — bizonykodott doktor Kalmopy- rin. — Marhaság! — hangzott el a megfellebbezhetetlen ítélet Penicillin professzor szájából. (Rossz nyelvek mondogatták, hogy ez a varázsszó, amellyel mások véleményét szokta illetni, ez hozta meg neki a profesz- szori titulust.) Közben a betegség egyre jobban elharapózott a városban. Az emberek elfelejtkeztek a tavaszról, a napról, a családjukról, a barátaikról; köszönés és barátságos szavak helyett egyre csak ezt lehetett hallani: — Semmi közöd hozzá! Minek ütöd bele az orrod! A magad dolgával törődj! A betegség már kivétel nélkül mindenkit a hatalmába kerített, amikor a fiatal Favágó a hegyekből lejött a vámosba. A város határában, a folyónál látta, hogy egy ember fuldoklik a vízben. — Tartsd magad, máris megyek! — kiáltotta oda neki. — A magad dolgával törődj ! — bugyborékolt a fuldokló, és azzal már el is merült. Március Hosszú, nagyon hosszú volt ez a tél. alig várjuk már. hogy ránk köszöntsön a tavasz reménysége: március. Március az első tavaszi hónap, hózáporokat zúdít a nyakunkba, de ereje gyengül már, míg végül is megadja magát sorsának a természet rendje szerint. Ilyenkor már a hópelyhek csillagos arca könnybe lábad és rövid haldoklás után vízcseppekké alakulnak át a levegőben. A millió vízcsepptől aztán megduzzadnak a tegnap még jégpáncél alatt szunnyadó erek, patakocskák és viszik, sodorják magukkal a zord telet. Márciusban feltámad a földi Nem egyszerre, nem azonnal, tüstént, hanem eszmélve, tápászkodva kel életre a napcsókolta erdő, mező. Itt-ott még makacskodik a hó. mélyfekvésű gödrökbe bújik, hiába. Nincs menekvés! A tavaszi langyos eső kicsalja a füveket, a föld selyemhajú tündéreit, aztán a hóvirágokat is. — Honnan támadsz, te kikelet? Merről jössz, hogy utoléred mindig az új tavaszt? Mi az az erő, amely fei tudja támasztani a halott földet? Az erdőt, mezőt járó ember ismeri, megérzi a természet titkait, önmaga is részesévé válik a nagy színjátéknak. A szobában ülő legföljebb az ablakon keresztül sejthet valamicskét a történtekből. Először halvány, gyenge még a napfény, óvatosan, csupán tyúklépésnyivel hosszabbodnak a nappalok. Nincs élet- rekeltő ereje a légnek, de a szemfüles természetrajongó már mosolyog. Hallja a napcsókolta jég cimbalompendülését. a langyosodó levegőben a tavasz első leheletét érzi, arca kipirul, vére megpezsdül és még a kopasz fák alatt is boldognak érzi magát. Nincs semmi, ami jobban meghozza az életkedvet a tavasznál! Tabletták, cseppek, injekciók tángálhatják ugyan a fáradt idegeket, de a valódi orvosságot — ingyen — a természet kínál. Jön, itt van március! — Mit vár tőle? — Jó időt, kerti ihunkát. — ön? — Utazást, túrákat, friss, tiszta levegőt. — És a nénike, az erdőt járó hóvirágos asszony? — Én, lelkem, a megélhetést várom. Hóvirágot, ibolyát, gyöngyvirágot. Ezekben a napokban engem mindig az erdőn talál a hajnal és mire megvirrad, már hátimmal a városban vagyok. Ugye emlékszik rám? — Tessék! Barkát, hóvirágot tessék... — Maga mit vár a márciustól? — Sok-sok hullajtott szarvasagancsot! Keresem hajnaltól estig, amikor csak tehetem. Bizony, várjuk a márciust, a tavaszt. Várjuk a mozdulatlan csend megszűntét, a hideg dermedtség elmúlását, a napsugár csókját, egészségünk védelmét, vérünk pezsdü- lését, az erdők, mezők lombba borulását, a zöld májust, a gyümölcsöt érlelő nyarat... Nagy szavak, virágos jelzők? Pedig csak erőtlen próbálkozása a kifejezésnek valamennyi, amely bemutatni óhajtja a valóságot. Nincs penna, nincs ecse.t, amely a tavasz igazi arcát élethűen bemutatná. De nincs 5s rá szükség, legföljebb biztatásképpen, mert a tavasz önmagát mutatja meg mindenkinek, aki kfóáncsj rá, és aki nem rest a természettel személyesen találkozni... Szalay István fl tankönyvírás kérdései Szükség lenne olyan fórumra, amely egységes pedagógiai elvek alapján megjelenésük előtt elemzi és bírálja az új tankönyveket, majd értékeli, hogyan válnak be a gyakorlatban. Ebben alakult ki egyértelmű állásfoglalás a Magyar Pedagógiai Társaság csütörtökön zárult tatabányai kétnapos tanácskozásán, amelyen a tankönyvírás elméleti és gyakorlati kérdéseivel foglalkoztak. Az összejövetelen részt vettek a művelődési minisztérium, az Országos Pedagógiai Intézet, a Tankönyvkiadó munkatársai, neves szerzők és kritikusok. A Favágó pillanatnyi habozás nélkül beleugrott a vízbe, kihúzta a félholt embert a partra, ott aztán megkérdezte tőle: — Hát te miért utasítod vissza a segítséget? — Ki gondolta volna, hogy valóban ki akarsz menteni, és nemcsak csúfolódsz. Nem szokás segíteni erre mifelénk. Megvonta erre a Favágó a vállát, és ment tovább. Az egyik utcán összeverődött tömeg állta el az útját. A tömeg formálta kör közepén egy kis öregember kínlódott egy felborult taligával, de sehogy sem tudta felállítani. — Na, gyerünk, kisöreg, csináljuk együtt — mondta a Favágó. — Gyenge vagy te ehhez egyedül. — Minek ütöd bele az orrod más dolgába! — för- medt rá az öreg. — Ej, de büszke valaki! — nevetett fel a Favágó. — Ketten csak többre megyünk, mint te egyedül, s ha mi sem tudjuk fölállítani a taligát, majd segítenek az emberek. Nicsak, hányán vannak itt... Ezekre a szavakra oszla- ni kezdett a tömeg. A hátul állók könnyen el tudtak somfordálni, hanem aki a kör közepén állt, annak bizony szégyenszemre segíteni kellett. Hamarosan mindenki a Favágóról beszéli; a városban. Beszélték, hogy mindenbe beleavatkozik, semmit sem hagy annyiban, magára veszi akárki baját. Eleinte kinevették — hosszú idő óta ez volt az első nevetés a városban —, de aztán sokan keresték a társaságát, mert vidám fickó, jó cimbora volt, és ráadásul olyan titokzatos, érthetetlen dologba kezdett. Egyik reggel Penicillin professzor kinézett az ablakon, és amit látott, attól torkára akadt a szó, az aznapi első „Marhaság” — mert nevető, mosolygó emberek lepték el az utcát. Ám mivel a titokzatos kór elleni harc alkotta a Tudományos Intézet az évi és jövő évi munkájának gerincét, a professzor úgy tett, mintha nem látott volna semmit. Már-már kinyitotta a száját, hogy azt mondja: „Minek ütik ezek bele az orrukat az én tudományomba!”, amikor megszólalt a Favágó, aki éppen arra járt: — Az istenért, ki ne mondja, professzor ' úr, hiszen ez a mondat minden bajnak az oka! Hát így ért véget ez a ti-í tokzatos kór. Ahogy a város lakói elfelejtették a „Semmi közöd hozzá”-féle mondatokat, egyből nevetni kezdtek, boldog, elégedett emberekké váltak. És a Favágó visszament a hegyek közé, a dolga után. Fordította: Bratka László
