Népújság, 1981. január (32. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-25 / 21. szám
FELJEGYEZTEM Összefüggéstelenségeim ? Azt álmodtam, hogy egy hatalmas termet zsúfolásig megtöltő közönség,- ütemes és lelkes taps közepette, vidáman, önfeledten harsogta: „Éljen az áremelés... ” Aztán felébredtem. Bergengóciában járt ismerősöm méla rezignációval számolt be azokról a bergengóc tapasztalatokról, amelyeket összevetve a hazaiakkal, azok nem Ber- gengócia javára igazolják az ottani jó, s az itteni nem éppen kellemes tapasztalatokat. — Képzeld el, öregem. Bergengóciában húsz éve nem emelték fel például a spitzbubik árát. .. Húsz éve! Mert ott ilyen van ... — Ét hoztál spitzbubit magaddal? — Már hogy hoztam volna ... Nem lehet kapni már tizenkilenc éve... De az ára. öregem az ára, az ma is változatlan, mig nálunk, ugye ... — intett keserűen. És most újabb vízió: óriási volt a felháborodás hazánkban, úgy tíz esztendővel ezelőtt, amikor a párt javaslatára, az országgyűlés egyetértésével, a kormány olyan határozatot hozott, hogy félmillió férfi és nő számára — mert igenis van nálunk női egyenjogúság — a megfelelő korhatár elérése, és a szükséges orvosi papírok beszerzése után kötelezővé teszi a gépkocsivezetői tanfolyamot, a jogosítvány megszerzését g számukra. Jellemző a magyar népre, és sajnos az arra hivatott szervek ellenőrző munkája fogyatékosságára is. hogy bár tíz év eltelt, de félmillió ember máig sem szerezte meg a jogosítást a gépkocsivezetés tudományából. A határozatban mostanra előírt összesen nyolcszázezer vezetéshez értő magyar állampolgár helyett még mindig csak a tíz évvel ezelőtti háromszázezres nagyságrendű a jogsitulajdonosok száma. Fogalmam sincs, hogyan lehet akkor mégis: nyolc- százezer, zömében magántulajdon gépkocsi járja e kis ország útjait? És vajon, ha nem lett volna kötelezően előírva, hogy tíz év alatt félmillió ember tanulja meg a gépkocsivezetés nagyon is összetett, korántsem egyszerű, de kétségkívül nagyszerű tudományát, akkor is elvégezték volna a tanfolyamokat? ■ítoagy rosszul emlékszem, és nem is volt ilyen határaikat, ám ennek ellenére mégis ötszázezer ember képezte magát tovább, önként (!) esetünkben a gépkocsivezetés tudományában ? — Miért mondja, uram, hogy a befőtt alig lett drágább? Hát nem iát a szemétöl? Nézze legalább az árcédulát ... Mondom is a szakembernek, hogy a befőtt ára, ami a hatósági árintézkedések nyomán... ugye ... most az áremeléssel több lett, mint... Kiderült, hogy a befőttel nem sok a baj, az üveg lett a drágább. — Nem az üveg. A betét! — javít ki. — A magyar üvegipar képtelen ellátni a konzervipart üveggel. Valutáért hozzuk be a szükséges üvegeket külhonból. Importálunk, miközben itthon a szemétbe vándorol az üveg, amit a konzervgyár örömmel és boldogan felhasználna ... Meg kellett emelni az üveg árát, hogy érdemes legyen visszaváltani... Végeredményben a vevő is jól jár, az ipar is ... .. .meg a kereskedő is, aki tudja az üvegbetét árát, s nem adja azt vissza teljes összegében — gondolom hozzá. Aztán csendben elpirulok, csak úgy a magam számára, hiszen ismét általánosítva szólók az üveget visszaváltó kereskedelmi’ dolgozókról. Valószínűleg az irigységem a zoka ennek. Ok fillérre tudják, hogy milyen üvegnek mennyi az ára, én jószerint még forintra sem ... Gyűjtöm, gyűjtögetem az összefüggéstelen összefüggéseimet. Eszembe jutnak azok a régi szép idők, amikor elvileg tíz forint volt egy bécsi szelet az étteremben, gyakorlatilag azonban csak rakott krumplit lehetett kapni, krumpli és • tojás nélkül. Aztán azok az idők is eszembe jutottak, amikor úgy álltam az ország nyugati határai mentén, ideát, a hazai földön, mint valami kaján szemlélő, aki azt lesi, miként önti el az ár a gáton túl a szemben levő földeket. Mígnem szerencsére észrevétették velem, hogy azok a vizek begyűrűznek hozzánk is, s nem árt, ha egyszerre erősítjük a gátakat, tanulunk meg úszni és építünk ki tározókat is. Már a gáton innen! Aztán még az emlék gondolatától is a szívemhez kaptam: százezer forintos perzsabunda a budapesti Váci utcában! Kinek van erre energiája? Mégis felderült később az arcom, mert a perzsabunda iránti igényeket már csírájában elfojtottam a családon belül, viszont az árleszállítások során olyan „divatjamúlt” műszőrmés télikabáthoz jutottam, hogy sokan megjegyzik: Hja, kérem, aki állandóan Nyugatra jár! Egyébként most jöttem haza Keletről. Ahol a coboly a divat! _ Nézze, kedves újságíró úr ... én elhiszem, hogy m agának illemből is. kötelességből is azt kell írnia, hogy irtó jó nálunk, meg azt is, hogy bezzeg a felszabadulás előtt... Uram, én akkor nem is éltem. .. Meg hogy a Rákosi-korszak ... Elvtársam, én akkor kölyök voltam___Én most akarok élni, érti, uram? Most és jó l! Világos? .... . , Világos. Teljesen. Tökéletesen es abszolút mértekben világos. De mi az, hogy „jól élni”? Mihez mérjük B jót és mihez a rosszat? Van-e olyan abszolút mérce, amelytől lefelé minden bizonnyal a rossz van, míg felfelé ama bizonyos jó? És ami nekem jó, az jó-e még, vagy már csak másnak? Persze hogy vannak egyértelmű dolgok, egyértelmű intézkedések, amelyekre ugyancsak egyértelműen rá lehet mondani, hogy» azok jók. illetőleg rosszak voltak. Nem közgazdaságilag, nem társadalmi méretekben, n.m * jövőt mérlegre tévőén, arra hatóan, sőt kihatóan, hanem egyénileg érzékelve és mértékelve... Egy nyilvános telefonfülke felszerelése százezer forint. Kinek jó személy szerint, hogy drágább lett a telefonálás? Nyilván senkinek. Annak se. aki sportból szétveri a készüléket, szét az egész fülkét, hogy jöhessen az újabb százezer forintos miniberuhazas: az új fülke, vagy készülék. Majd — állítólag! — va1®rr’1 haszonra is szert tesz a posta a telefon- és leveldijak árának emeléséből — 1968 óta változatlanok a díjak! — de jövőre a szükséges új beruházások nyomán már ismét segítenie kell az államnak — a postán. Azt álmodtam, hogy egy hatalmas, zsúfolásig megtelt teremben nagyot sóhajtanak az emberek es józan keserűséggel, vagy keserű józansággal veszik tudomásul: így kellett lennie. Hogy ne legyen úgy.. Hová visz az út? A kapanyéltöl a főispánságig H ogy mennyi minden fér kilenc» enhárom esztendőbe, azt igencsak tudja Fülöp István bácsi, Heves megye hajdanvolt főispánja. De a hányattatás nincs arcára írva. nem húzza le vállait. Térül-fordul a Balassi utcai családi házban, bort és pogácsát sikerít asztalunkra, később elsárgult levelek, fényképek, újságcikkek között babrál, amelyekből szemüveg nélkül olvasva idézi az elröpült évtizedek fogósabb, vagy éppen kedvező eseményeit. Tizenöt holdon gazdálkodó apjával, testvéreivel kezdi, kik régen elköszöntek tőle. Oroszi Andrással folytatja, aki a „Tízholdon” létesített mezőgazdasági iskolában tanította a századforduló éveiben. Azután neveket, hatvani nagygazdákat emleget, akiknél kaszálás, kapálás, aratás révén jutott kényéihez, mígnem nőül vette Esztergomi Juliannát. — Akkoriban jobban kezdett menni, mert apósom némi földhozománnyal adta a leányt, s az esküvő után mindketten nekiveselkedtünk a munkának. Azzal pediglen, hogy szép gazdaságot teremtünk magunknak, születendő gyermekeinknek. Ügyeskedtünk is persze! Tehenet si- keritettünk, amiben a borjút föl lehetett ismerni, s miután ellett, az apró jószágot eladtuk a csányi uradalomnak. Hammerslág Viktortól kis szőlőt vettünk később, hogy ne kelljen borért a sarki kocsmába járni. Az igaerőt ökör, négy ló jelentette, s bár maradtunk volna náluk, mert akkor nem bonyolódunk különböző gépek vásárlásába, aminek a kamatját se tudtuk törleszteni a bolet- tás világban. Kis tagon nem kifizetődő az, legfeljebb ha bérmunkát vállal az ember. Csakhogy az ilyesmire később nem telt az időből, mert 1933-ban bíró lettem a községnél, s viseltem a szolgálatot egészen 1945-ig, ötöd- magammal fogadván a települést fölszabadító szovjet csapatok parancsnokait. Veres Péter szorgalmazta A második világégést persze megelőzte az első, orosz frontvonallal, sebesüléssel, s megelőzte a három gyermek — Mariska, Erzsiké. Pista — születése. Az utóbbi már elhunyt. a két leány viszont mostanáig viszonozza gondoskodásban, törődésben mindazt, amit egykor a szülőktől kaptak. • — Szavam ne felejtsem, az 1945-ös esztendő igen mozgalmasan tellett. Miután megalakult az ideiglenes kormány, Erdei Ferenc belügyminiszter „városgazdává” nevezett ki, mivelhogy közben sikerült Hatvan régi rangját is visszaszereznünk. Akkoriban ez nem járt különböző követelmények teljesítésével. Mint kisgazdapárti mozgalmi ember, jó kapcsolatom volt Kovács Béla államtitkárral, ahhoz mentünk fel Kozsa József, Fehér László, dr. Bonta Bertalan társaságában, s hamarosan megkaptuk a szükséges papírokat. Kovács Erdeinek referált ügyünkben, s az visszaadta a labdát. Hát így, az államtitkár révén lettünk ismét város. Hogy mi gondom volt városgazdaként? A magamé mellett nyakamba kellett venni a törvényhatóság tulajdonában Papmalmán levő 70 hold föld gondját-baját, az állatállomány ellátását, gondos leltárt vezetvén mindenről. Mint régi „Hangva”- részvényes. igyekeztem a Veres Péter és Erdei Ferenc által szorgalmazott földműves. szövetkezetet is sínre tenni. Olyannyira sikerült, hogy az 1946-os teljes évet már 545 taggal zártuk, s jómagam a felügyelő bizottságban viseltem tisztet. Sallárium kevéske járt e funkciókkal, inkább a haladásért csinálta, aki fölvállalt valamit akkoriban Ezért pörölt olykor az asz- szony! Bevallom, hogy joggal. mert a közért való baj- molódást a saját gazdaságunk sínylette meg. És akkor jött 1947. augusztus elseje. .. !. A nagy bukfenc Igen. Már az 1930-as évektől hitele, becsülete volt Kóla Fülöp Istvánnak. Adtak szavára nemcsak Hatvanban, hanem megyeszerte, ahol csak megfordult. Azokkal a kisgazdákkal emlegették, akik a társadalmi megújulás gondolatát ápolják, akik farkastörvények közt emberségesek, akiktől nem idegenek a szociális megnyilatkozások. Megtörtént 1944-ben, hogy élete kockáztatásával deportáltakat szedett le az állomáson időző szerelvényről, máskor fedél nélkül maradt, sokgyermekes családot juttatott otthonhoz, kijátszva az. illetékes hatóságot. — Hát valóban elérkezett életem legnagyobb bukfence, 1947. augusztus elseje, amikor a korábbi kaszást, salgótarjáni kubikost, a kamatokkal kínlódó kisgazdát a belügyminisztériumba rendelték. Akkor már 'Rajk László, ez a veséző pillantá- sú, nagyon intelligens, és ugyanakkor igen kemény szavú, határozott férfiú lépett Erdei Ferenc örökébe. Leültetett egy puha pamlag- ra, kiküldte gyorsírónőjét, majd minden kertelés nélkül tudomásomra hozta, hogy a pártokkal történt egyeztetés szelleméhez híven rám bízzák Heves vármegye fő- ispáni tisztét. Volt szó erről korábban, de azért mellbe vágott a dolog. Eligazodom érr a sok agyafúrt, régi vágású hivatalnok között? Érvényt tudok én szerezni a kormányintézkedéseknek ? Rajk azonban fölbátorított, s egyvalamire hívta fel nagyon a figyelmemet. Döfödik egymást Hevesben a koalíciós pártok, nincs összhang, ez zavarja az újjáépítést, én törekedjem arra, hogy ez megszűnjék, tapasztalataimról pedig személyesen tegyek jelentést. Az ellátási feladatokat szintén a lelkemre kötötte. Táplálék kell a városi munkásságnak, különben felborul az egyensúly! Flóri és a „méltósága” A hatvani családi házat fölcserélte hát Fülöp^ István a megyeházzal, ahol a négyszobás, bebútorozott alispá- ni lakás lett két esztendőre az otthona. A föld, a jószág pedig feleségére, Juliskára maradt. A közügyek mellett a főispánnak legfeljebb annyi ideje jutott, hogy hét végén a búza- és szénakazlakat betetőzze, szecskázzék, takarmányt vessen a dis? nóknak, teheneknek. Városszerte ismert adoma ez időkből: Az Egerben székelő Pista bácsi, kedvelt sofőrjét Flórit Hatvanba szalajtotta az asszonyért, mivel egy m! niszteriális látogatáson együ. kellett fogadniuk a magas vendéget. Megy be a kapu’1 a gépkocsivezető, megy be a lakásba, megy a konyhába, senki, megy hátra az istái lóhoz, ahonnan neszezésl hall. És a tehenet fejő nőszemélyen, persze, számon kéri a méltóságos asszonyt, hogy menne véle azonnal a megyeszékhelyre. Fülöp Ist- vánné ujjai nyomán sugárzott a tej a rocskába, s feltalálta magát! Mondja mer a főispánnak, hogy a ,,mé' tósága” nincs itthon, csak cselédje! Juliska néni egyéb ként mindig hajtogatta, hog nem az urának való gond e- a hivatal. De hát amígújab’ sorsforduló nem következe’, be az életükben, sok keserűséget le kellett még nyelnie. A főispán pedig igyekezett felnőni a reá bízottakhoz. A gazdasági felügyelők bevonásával megszervezte a városok élelmiszerellátását, építkezések indultak megyeszerte, s a Rajk László, majd Kádár János belügyminiszterektől kapott irányelvek szellemében fejlődött a közigazgatás rendszere is. Rákosival akkor különbözött össze, amikor az Pestre invitálta És merthogy az élesedő egri pártvillongások sem voltak ínyére, 1949 nyarán Dinnyés Lajos miniszterelnöknél leköszönt tisztéről. Beszéd az erkélyről Ismerjük a kort ezért ne. meglét», hogy a pártok köt (Fodor Ákon felvétele.) zötti együttműködés szempontjából is mindig korrekt ex-főispánt 1950-ben mindenéből kiforgatták, 1951-ben pedig a cukorgyári célgazdaságban, Nagyteleken találjuk, ahol három esztendeig ta- karmányos, Kontrás és Prímás mögött ökrös szekéren hordja a trágyát, az alomszalmát. Otthona sincs, feleségével nénjénél húzódik meg, hogy tisztességébe csak Sedlmayer Kurt kutatóintézeti főigazgató, a jeles nemesítő helyezze vissza. Kísérleti szakmunkássá minősítik, maghozó cukorrépacellákon, s visszaköltözhet a Balassi Bálint utcai házba, így jön el 1956. — Mocorgott itt is a nép. És mindenfélét követelt. A városi, járási tisztségviselők menesztését, a keservesen összerázódott három termelőszövetkezet megbontását. Viszik ezt, viszik azt. Ki a \>n cséplőjét, ki az igáslovait. ” Nagytelekre munkástársaim A hozták a híreket, mígnem egyszer gépkocsival ott van nálam a járási párttitkár. Mondja, tartsak vele, én sokáig bíró voltam, egyformán becsülnek a legkülönbözőbb fajta emberek, értsek szót velük. Legfontosabb a békesség! Hagytam a kocsijában, én meg felültem a biciklimre. aztán be a tanácshoz. Indításként kisebb körben értettünk szót a vezetőkkel, majd az erkélyről többen is beszéltünk az egybe- seregletteknek Talán ez is segített a konszolidációban? De többet ért nála. amiko* 71 éves fejjel Kollár Feri mellé álltam a Petőfi Termelőszövetkezetben. s állattenyésztőként. raktárosként 1970-ig rendes tag, 1974-ig pedig a jogutód . Lenin” alkalmi répaátadója voltam. A századik Közben. vagv - óta? Nyolcvankét esztendő*, amikor Losonczi Pál államfő és Cseterki Lajos aláírásával előbb a Munka Érdemrend arany fokozatáról majd a felszabadulási Jubileumi Emlékéremtől szóló kitüntető oklevelet átveszi Kóla Fülöp István. Majd négy évvel később, 1974-ben nyugdíjba vonul. Pár esztendeje azonban még szőlőt kapált, barátságból, köszönömért és áldomásért. Aminek nyomán el is dalolgatott, mi több, táncot leitett öreges méltósággal. És eljárt a termelőszövetkezet, a földművesszövetkezet közgyűléseire, igazlátónak, vagy inkább tájékozódni. Felesége halála azonban letörte. Azóta kevesebbet látni az utcán, többet nyúl gyógyszerért. Mint megjegyzi, a feje lökdösi. Velünk koccintva is éppencsak megemelte a poharat, amelyet annak a reményében ürítettünk ki, hogy századik születésnapjára azért svn- »ezünk eav kis hacacárét... Moldvay Győző
