Népújság, 1981. január (32. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-25 / 21. szám
Mozgássérültek - gondjaikról — Olyan ez, mintha Ma- kinek mindenért duplán kellene megdolgoznia. Az országban először mi kaptuk meg a parkolási engedélyt, ami azt jelenti, hogy a Hy- c ómat oh előnyt élveznék a parkolást tiltó tábláknál. Sportolhatunk, röplabdázhá- tunk a Május 1. úti iskolában. de ezeknek az elintézése mind dupla energiánkba került. Utánajárás, kérés... Most például a mozgássérült gyerekek nyári üdültetését próbáljuk megszervezni a megyei Vöröskereszttel közösen. de lehet, hogy kútba esik minden elképzelésünk, mert nincs hely, nincs üdülő .. 4 Dupla energia. ... villan át eszemen. Kitől is hallottam már erről? Hát persze, a Gagarin Hőerőmű 28 éves elektroműszerészétől. a hasonló sorsú Koós Attilától, aki iskolájában annak idején a válogatott kapusa volt. — Nem tudom, hogyan sí-, került ezt a roppant „megtisztelő” tisztséget kivívnom. Nagyon akartam focizni, dé hét ilyen lábakkal nem lehetett nagyon futkosni — én lettem a háló őre. Majd egészen a válogatottságig vittem. de ezért nekem mindig duplán meg kéllett dolgoznom. kétszeresén teljesítenem. hogy elhiggyék, vagyok olyan „legény”, mint az egészséges társaim. De nemcsak nekik bizonyítottam, illetve nem elsősorban nekik. Magammal talán még nehe~ zebb harcot vívtam azért, hogy kiverjem a fejemből a gondolatot: kevesebb vagy, mint ők! S azt hiszem, ez a nehezebb, pedig ha ez mindenkinek sikerülne, akkor megszabadulnának a gátlásaiktól. túlzott érzékenységüktől, félszeiktől. Én sohasem voltam befelé forduló, keserű ember, s ezt, azt hiszem, ezeknek a ..győzelmeimnek” köszönhetem. Azért beszélek többes szómban érről, mert ezt nem elég egyszer elérni. Nap mint nap neki kell gyürkőzni... Ézért vezettem talán többek között irodalmi színpadot is. Ha egy-egy rendezvényen versét mondtam, s ki kellett ménnem középre — ez volt a legnehezebb. Megtenni azt az öt métert odáig..., legszívesebben ugrottam, repültem volna, csak ne lássák, hogy kibillegek oda. Nem lehetett. S nekem érre volt szükségem, elmondtam a versét, s boldog voltam, erős, hiszen megint lebirkóztam magam. Ifjúsági klubot vezettem, minden brigádrendezvényen részt vettem, szinte kerestem az emberek társaságát. Dé én mindenért kétszer fizettem, mégis ennek köszönhetem, hogy lélekben erősebb vagyok, mint sokan. Feleségem, gyerekem van, Gábor fiam kétéves. Nagyon szeretem a munkámat: az érőmű munkaversenytitkára vagyok, Van egy együttesem, az ÉS. Zenélünk, járjuk a megyét. Ha időm engedi, idén étvészem a vállalat ifjúsági klubjának a vezetését is. Dupla energia..., tehát nemcsak ő érzi ezt így, egri sorstársai is erről szólnak. — Szerintem éz is óriást eredmény, hogy ennyit elértünk — hallom Király József hangját. — Van ééjy szervezetünk, és közös térvé- ink. Ebben az észtendőbert augusztus R. és 9. kötött országos úszóversenyt rendezünk, tovább bővítjük a levelezők klubját, megszervezzük az egri mozgássérült gyerekek úszásoktatását. S talán májusban megalakul az országos szövetségünk és ezzel könnyebb lesz a mi dolgunk is a szemleletváltoztatás terén. Amikor kilépek a kapun, még egyszer felpillantok. Ott a tabló. Rajta a tolószekeres ember jelképes rajza. Az 1981-es esztendőt az Egyesült Nemzetek Szervezete a rokkantak évének nyilvánította. SetráMá Artat-r mozgássérülteket tömörítő egyesület működik Magyar- országon. 9 Kopogtatnak. Egy telikabá- is-kucsmás férfi lép be az jtón. — Engem keresnék — mondja Császár Imre. Az előtérben beszélgetnek, majd a férfi nehéz, óvatos léptekkel távozik. — Most ment rokkant- nyugdíjba. ezzel kapcsolatban kért tanácsokat a múltkor. Most bejött megköszönni. Mindenáron a zsebembe akart gyűrni egy százast, hiába mondtam neki, hogy nem azért csináltam — tér ' m '.- sza az asztalhoz a fiatalember. — Ahol tudunk, segítünk a hozzánk fordulóknak, vagy felvilágosítjuk őket. hogy kihez menjenek, kiket keressenek meg gondjaikkal, bajaikkal'. Sajnos, néhány dologban mi sem tehetünk semmit. Ilyen például a munkahely, a foglalkoztatás, pedig sorstársaink életében ez az egyik legfontosabb kérdés. Csak az tudja ezt igazán megérteni, aki már volt kényszerű és hosszú tétlenségre ítélve. Ilyenkor jönnek a gyötrő gondolatok, amelyeket nem győzhet le semmi, csak a tevékenység, és a társaság. .. — Hogy a kedvezőtlen állapoton változtassunk, körlevelet küldtünk szét a vállalatok. üzemek vezetőinek 140 példányban: az kérdezve, hogy milyen megoldásokat látnak ezen területen? Harmincnyolc (!) válasz érkezett és ebből mindössze öten (!) nyilatkoztak pozitiven, hozzátéve, hogy náluk ezeket a lehetőségeket már kihasználták, az állásokat betöltötték. Egyedül az. Agria várt minket. De már oda sem dolgozhatunk be. mert azt a terméket, amihez mi gombokat csináltunk, nem gyártják tovább — tárja szét a karjait Király József. — Az egyedüli kiutat egy szociális foglalkoztató szervezet létrehozásában látom, de ebben a megyében még a rehabilitáció kérdése sem megoldott. Akkor pedig hiába is beszélek. Igaz ugyan, hogy sok segítséget kaptunk a helyiségünk berendezéséhez, ez inkább olyan brigádoktól, üzemektől jött, ahol ismerősünk dolgozik. Tehát személyes összeköttetés révén jutottunk hozzá. Természetesen itt is vannak kivételek: egyes gyárak, magánszemélyek enélkül is támogatnak minket. De a szemléletet kellene megváltoztatni. 3 Császár veszi át a szót: — Ez valahogy megmagyarázhatatlan. Ha valakihez, mint magánemberhez közeledünk, akkor megértő és kedves, de ha mint hivatalvezetőkhöz. „irodai emberekhez” megyünk, akkor egészen más a helyzet. Kezdettől kérjük a megyei tanár csőt. hogy támogatásával, költségvetési hozzájárulással tegye lehetővé, hogy ne a beszedett tagdíjakból és a vállalatoktól „összekoldult'’ forintból tartsuk fenrj a szervezetet. Egyszer válaszoltak, hogv majd megtárgyalják; azóta semmi, hiába várjuk... A másik dolog már inkább viccnek hangzik: nincs beleszólásunk a Hycomat gépkocsik elosztásába. No. de nem panasznap ez a mai — legyint Császár Imre. — Nem kesergünk, de valaki arra is felfigyelhetne végre. hogy nekünk milyen nehéz lépcsőkön közlekednünk. Egy korlát, egy kapaszkodó rengeteg segítséget jelentene. Járjuk végig a város utcáit, hány helyen találunk ilyet..: — toldja meg Dobrovits Mária. — A most énülő Vörösmarty utcán sincs semmi jele. hogy gondoltak volna ránk a tervezők. Talán majd a sétálóbelváros ban. hiszen ígéretet kaptunk rá. Rózsa Károly utca 22. A kapu alatt tábla: egy karikán ülő pálcikafigura és felirat. A Mozgássérültek Egri Egyesülete. A meleg, kis szobában hárman várnak: a szervezet vezetőségének tagjai. A helyiségben tévé, a/ egyik szekrényben iratok könyvek: tetején egy röplab da. A falon kézimunka, raj . ta a már ismerős embléma. Az asztal yiellett Öcsai Hajnalka magyar—történelem szakos tanárnő, a városi könyvtár dolgozója. épp csekkeket tölt ki, míg Dobrovits Mária, a ZÖLDÉRT alkalmazottja. borítékokat címez. — A legközelebbi rendez~ vényünkről értesítjük a sorstársakat — mondja és egy percre megpihen a kezében a toll. Aztán folytatja munkáját. — Több száz darabot kell szétküldenünk, nem leszek vele sose kész. 1981. január 25, vasárnap — Tudja, mi ezt társadalmi munkában csináljuk, amikor az időnk engedi — mosolyog Király József, az egyesület elnöke, aki a Heves megyei Vízmű Vállalat műszerésze. — Ez így van, de már szinte többet vagyunk itt, mint otthon — nevet Dobrovits Mária. Közben újabb „vendég” érkezik. A szakállas fiatalembert Császár Imrének hívják. Bekapcsolódik a beszélgetésbe és szavaival, csípős megjegyz.éseivel észrevétlenül derűt csempész • a szobába. A kezdés időszakát idézi: — Mintha ..jeges fazékba” nyúlkáltunk volna akkoriban. három éve. Sokféle emberi magatartással, megnyilvánulással találkozhattunk: a legszebbtől a legcsúnyábbig. De nem tágítottunk elhatározásunktól és végül sikerült is, amit akartunk. 1978 májusára. az országban harmadiknak megalakult az egri egyesület. — Ma négyszázhatvanan vagyunk és ezzel a miénk a legnépesebb szervezet — tekint fel ismét a fehér borítékokból Dobrovits Mária. — Az egyik legnagyobb eredményünk. hogy most már mi segítünk más megyéknek, városoknak tapasztalatainkkal, hogy ott is alakulhassanak csoportok. Salgótarjánba a város vezetői hívtak meg és fogadtak minket. Az volt a kérésük, hogy mondjuk el, hogyan kezdtük el a szervező munkát és hol tartunk most. Debrecenben is jártunk, ugyanilyen céllal. A mi tevékenységünk is benne van abban, hogy 1981-re 16 — Ebből szalonna lesz — magyarázta egy jő óra eltelté után a megtisztelő főböl- lér cím tulajdonosa. Ragó László. Tóth Pál pedig nem sokkal később azért intett maga mellé, hogy kóstoljam már meg a kolbásznakvalót, elég sós lesz-e. No. most már kezdek szakértő lenni, nyugtáztam magamban, míg egyszer csak újra a konyhában találtam magam. Az ebédnél természetesen teljes volt a létszám. Időközben megérkezett a gazda apósa. Nagy József és elfoglalta helyét az addig igencsak sokat serénykedő felesége mellett. Lassan kezdett sötétedni, a zsírt is kisütötték már, a kolbászrengeteg egy hosszú rúdra akasztva a helyére került. A hurkatöltés utolsó pillanatai voltak hátra, amikor bécsút vettünk kedves vendéglátóinktól, Birinyiék- től. — Mit fogok én a disenó- vágásomról irni“> — sóhajtottam hazafelé gondterhelté koüegamnak. A gazda és a gazdasszony elégedett a „végeredménnyel” (Fotó; Perl Márton.) Erika és Mariann, a legfiatalabb segítség A napfelkelte még igencsak váratott magára, amikor mi már talpon voltunk. Nenr akármilyen eseményre indultunk azon a hét végi hajnalon a füzesabonyi Biri- nyi családhoz. Disznóvágásra voltunk hivatalosak. Amíg Egerből kiértünk Birinyiék- hez, azon töprengtem az autóban, hogy miért is lehetek annyira fáradt. Aztán rájöttem, hogy kisgyermek koromban is alig aludtam valamit a disznóvágás előtti éjszakán. Pedig akkor nagyapám biztos, hogy felköltött. Most is félóránként néztem az órámat, amíg végre eljött az indulás ideje. Aztán most is — mint akkor — rájöttem, hogy hiába volt a korai kelés. Hogy miért? Bvrinyi Gézáék — a sógora, Ragó László, aki magára vállalta a főböllér szerepét, ö irányított, s ő szúrta te a disznót, a vő, Tóth Pál és a szomszéd, Mazóv József, valamint a felesége — már csak ránk vártak A bemutatkozás és a bögrényi forralt bor után összeállt a kis csapat és elindult az ól felé. Természetesen mi is ott voltunk a hátsó udvari kapunál a malacól elé érkezők között. Mihelyt azonban kicsalogatták az „áldozatot”, mintha valami nagyon fontosat felejtettünk volna a konyhában, kollégámmal együtt gyorsan célba vettük az udvari kijáratot. — Hová mennek? — szólt utánunk valaki. Gondolom, a kollégám válaszolhatott, mert a konyhába már csak egyedül én érkeztem, majd gyorsan lekuporodtam az öreg tűzhely elé. s mintha ezért zavartak volna be. reszkető kezekkel raktam rá egy vödör szenet. Aztán valami éktelen visítás? majd hosszú csend jelezte, hogy kezdődhet a pörzsölés. Előbb azonban jó szokás szerint áldomást kellett inni a mozdulatlanul fekvő, jó 180—190 kilogramm súlyú hízó fölött. Ekkor már természetesen én is ott voltam, s azt magyaráztam. hogv éppen jókor érkeztem a konyhába, mert ha nem. hát biztos, hogv kialszik a tűz. Mit mondtak: kinevettek, s a gazda rögtön kinevezett tűzfelelösnek. Amikor a ketrecéből szabadult házinyúl átfutott a lábam előtt az udvaron, úgv megrettentem, hogy még a gazda nevetésére sem eszméltem, csak akkor tértem magamhoz, amikor megszólalt: Akik Igazán értenek hozzá: Mazóv József, Nagy József cs a felesége — Aztán legyen ám forró vízi — s mór futottam is újra a konyha felé. Ezután már csak — az ilyenkor hagyományos — hagymás, paprikás zsírban megsütött disznóvér-reggeli- nél találkoztam a mesterekkel.* Természetesen tovább tartott a „cukkolásom”, s amikor a gazdasszony megjegyezte, hogy az általam vigyázott tűz is csak pislákol, elhatároztam, hogy ezek után végignézem a műveleteket. — Az még haggján — válaszolta de futottam én is, meg a malac is. Persze nem mondhattam, hogy álljon meg, mert portréfelvétel készül... Egy ideig nem szóltunk semmit, később aztán egymás szavába vágva meséltük, hogyan is volt gyermekkorunkban, amikor mi fogtuk a malac farkát... Kis Szabó Ervin VENDÉGSÉGBEN BIRINYIÉKNÉL Disznóvágásom m m Otméternyi mérhetetlen távolság
