Népújság, 1980. december (31. évfolyam, 281-305. szám)

1980-12-07 / 287. szám

iulu.zuö iiri iviLvin nvirt dicsekedhet olyan régi ha­gyományokkal. mint a festé­szet. hiszen csak a XIX. szazad közepe táján találták nl a tény. képi ábrázolásá­nak a titkát. Ma már tud­juk, hogy a feltalálója — Daguerre rútén — értékes dolore l gazdagodott az em- beij g és az utókor. Az el­vi- !t dókét dokumentáljál; a qsirgu.it fényképek viel,,.1 mindig tudósítanak, szálúik az elkövetkezendő kor emberéhez a múltról. Hazánkban 1966-ban hoz tál; litre a Magyar Munkás- mozgalmi Múzeum fénykép­tárát. .4 gyűjtemény alapját a Nemzeti Múzeum és a Legujabbkori Történeti Mú­zeum átadott fotóanyaga ké­pezte a jelenleg 50 ezer ne­gatív, több tízezer fotót szám­láló gyűjteményt. Márx György fotóját 18811- ban a May als londoni Fotó­stúdió készítette Esztergom. 1880-ban — is­meretlen totós munkája (bal­ra) (Szabó Sándor reprodukciói) olvasni. De minden szenten­ciánál maradandóbb a vergi_ liusi poézis, hangulat. A sti­lisztikai tökéletességet is bi­zonyítja, hogy Vergilius kel­lett a középkornak, a XIX. századnak, és bizonyára szüksége van ró a XX. és a XXI. évszázad emberének is. Mert csak mi és az utódok lettünk szegényebbek azzal, hogy a középiskoláinkból ki- seprűztük, minimumra re­dukáltuk a régi magyar iro­dalommal együtt az antik görög és latin irodalmat is. Vergilius nélkül nemcsak Zrínyit, Berzsenyit, de Rad­nótit sem tudjuk-igazan -meg­érteni. Radnóti Balogéinak irányszabó ősét Vergilius ír­ta. A magyar mártírköltő a klasszikus . formában a XX. század rettenetét, az idillbe menekülő életszereimet és a balálfélelmet kivalló korér­zést tudta kifejezni. A latin költő Árkádiájában a „szel­lemi . országba” menekülő pásztorok közt a kor1 ismert alakjai úgy tűnnek fel, mint Radnóti műveiben a „rendre nemet intő” példaadók: Gar­cía Lorca, József Attila ... A vergiliusi dß alatt gyönyö­rű magyarsággal ők beszél­nek a költészet örök ürü­gyeiről: életről, halálról, sze­relemről és elmúlásról. Kor­ról és emberről .művészi hi­tellel vallanak "'á, kor „pász­torai” és ..pásztorrablói” a gondolati és pszichológiai re­meklésekben. A latin nyelv lágy zenéje pedig a távolból szól a ma emberéhez, intő tanulságul. Vergilius jubileumára Fecske Csaba: Se füle, se farka A költészet játék is. A játék viszont igen komoly dolog, Tessék csak leülni a gyerekkel játszani, rögtön kiderül, hogy milyen halálosan komolyan veszik a szabályokat! Olyannyi­ra, hogy — olykor, ha nem figyelünk, oda — megpróbálnak még csalni is. De jaj nekünk, ha minket érnek tetten! Fecske Csaba, mert költő, komolyan veszi a játékot. Má­sodik kötetével leguggol a gyerekekhez, hogy népies hang­vételű, pattogó ritmusú, máskor kedves humorú strófáival örömet szerezzen nekik. Nem kis-, és "nem könnyű feladat az. Kodályról mondják, hogy megkövetelte az abszolút hal­lást. Leütött a zongorán egy hangot, s azt háttal állva pon­tosan meg kellett nevezni. Nos, ilyen- pontos belső hallást, ritmikai biztonságot „várnak elv a gyerekek is a nekik írt versektől. Beszélni azért kell erről, mert rengeteg klapancia, slampos, gondolatszegény és csak betűrímmel mekegő „gyer­mekvers“ rontja a kicsinyek ízlését. Gondoljunk, csak a kö­zelgő Télapó-dömpingre. amikor az óvó- és a tanító nénik mindenáron produkáltatni akarják szemünk fényét, a kicsi­ket! Mindenképpen Fecske Csaba mellett szól, hogy nincs egyetlen ilyen „alkalmi” verse sem. Itt-ott kimutatható ugyan a nagy mesterek: Weöres Sándor, Tamkó Sirató Ká­roly, Csukás István. Nemes Nagy Ágnes, vagy Kormos Ist­ván kezehyoma (mint például a Se füle, se farka, Vízi móka, Kutykurüttjdci stb.j, de bántó- ízlésficam nem döecenti sorait. Erénye az, hogy valóban beleéli magát a 3—6 éves gyerek érzésvilágába, nem tekinti kis felnőttnek őket. Az, hogy a fent említett élő és elhunyt klasszikusok hatásától nem tud szabadulni részben érthető, de nem teljesen menthető. A költészet mindenkor felfedezés is. A gyerek is így éli, ismeri meg a világot. Minden nap, minden jelenség, élmény egy-egy új csoda. A dolog sajátos ellentmondása az, hogy igazán jó gyermekverset, (s egyáltalán jó verset) csak a bölcs költők tudnak írni. Bölcsességen most nem a filozófiai iskolázott­ságot értjük, hanem a népit, a tapasztalatit, amely természe­tes mozdulattal tudja egységbe fogni a paradoxont és a naiv bájt. Hiszen a kisgyereknek csoda, állandó felfedezése­ket, meglepetéseket tartogat maga az anyanyelv is, a szó ízlelgetése, tanulása, mondogalása. A magyar költészet — ezt túlzás nélkül mondhatjuk — valósággal elkényeztette a kis olvasóit: Ügy kötődik a népköltészethez (mondókéihoz, rig­musaihoz. .kiszámolóihoz- játékaihoz stb.), hogy egyszersmint tovább is élteti, segít felfedezni is azokat. Fecske Csaba ih­lete is ebből a bőséges forrásból merít. Leleménye elsősor­ban verbális természetű. Elképzelhető azonban másfajta gyermekélmény is, amit — jobb szó híján — urbánusnak neveznénk. Példaként' Janikovszky Évát említenénk, akinek a történetkéi mindig konkrétak, mert maiak. Fecske Csaba verseinek a „hősei” többnyire az állatok: a béka, halak, tü­csök, pocok, lepke stb., tehát egy nosztalgikus természetkép, természet iránti vágy fogalmazódik meg bennük. Hogy ezért mennyire hálásak a gyerekek, azt nagyon is jól ismerik a szülők, akik ezeket a verseket felolvassák. Így is lehet ta­nulni a világot: játékos rigmusokból. Végezetül szólnunk kell a kötet kiállításáról és áráról. A Móra Könyvkiadó igen rossz nyomon halad, amikor fűzött kötésű könyvet ad gyerekek kezébe. Hiába a drága papír, ha néhány olvasás, lapozás után darabokra hullik a kötet. Ért­hetetlenül drága is ez a vékonyka füzet (19 vers, 24 forint). Koltai Éva rajzait sem tudjuk egyértelműen dicsérni. Ma­gyarázkodnak, ahelyett, hogy a fantáziát mozgatnák meg. (Móra Könyvkiadó, Budapest, 1980.) Hornácsi Sándor Nemrég töltötte be Vergi­lius a halhatatlansággal'meg­toldott életének 2050. évét. Az augustusi aranykor Ver­gilius és Horatius kettősé­vel állított emlékművet az irodalomban. Szülei hiába szánták fé­nyes közéleti pályára, a lány&zelídségű ifjút a költé­szet vonzotta. Az ókor leg­tisztább emberét, Vergiliust választotta vezetőül. Dante, aki önmagát tisztelte a nagy elődben. Fényes jelkép lett a'rendet teremtő antik em­ber- és az új korszak embere szamara. De arra is példa, hogyan lehet visszaélni a legszebb eszmékkel és szim­bólumokkal. A Vergiliusból Virgilióvá vált költő azonban aligha téliét az utódok es az utókor téveszméiről. Kétezer éves hatásáért aligha vonha­tó felelősségre. Dante is a római sasból és keresztből alkotott szimbólum egyensú­lyáról álmodott. Arról, amit a nagy előd így fogalmazott az Aeneisben: semper honos nomenque tuum laudesque menebunt (tiszteleted, ne­ved- és dicsőséged fönnma­rad). A bőkezű Maecenas Horatiusszal együtt őt is pártfogolja. Az anyagi biz­tonság, a szellemi vitalitás műhelyt teremtett a szorgos költők számára. Szenvedélye­sen tanult és alkotott, A kői. tőelődök közül termékenyen hatott rá Catullus pajkos já­tékossága, Propertius modern­sége, Lucretius bölcseleté. Karakteres különbségeket ta­lálunk, ha összevetjük a két nagy kortárs költő művé­szetét. Horatius ódái fényes intarziák látványát idézik, de a részletek szépségével is egységes műveket alkotnak. Nemcsak elvben, de a vers­es képalkotásban is mérsék- letes. Vergilius’ nagy művei, az Aeneis; Georgica. Eclógák nem a meghitt bensőség él­ményét, hanem a díszítettség, a fenség , élményét adják, amelynek ma ellentmond a korízlés. Nagy szintéziste­remtő: korának és a római nép múltjának téridőben nagy utazója. Az Eclógák Árkádiája csu­pa galambbúgás. lágy su- sogas boldog szigete. A pász_ torokat beszéltető költő új aranykorról álmodik. Az ös­vények fölött szőlő mosolyog és a kemény tölgy harmatos mézet, terem. A békevágy szól a sorokból. A tölgyek sátora az életöröm színhe­lye. Octavianus kegyelrhemeg- hagyta, de a vállalt költői feladat kiűzte Vergiliust az idill világából. A nagy eposz és a tanító költemény emész­tette erejét. Szolgálattevő alázatossággal végzi munká­ját, de ha teheti önmaga sze_ mélyességét lírai vízjelként bele-belecsippenti művébe. Tíz évig írja az eposzt: Ró­ma nemzeti hőskölteményét a latin ősök mitikus honfog­lalásáról. Őrzi az idillterem­tő hajlamot. Gyakran Szökik az eposztól az idillek játékos, derűs világába. Csodálatos pillanatokat őriznek müvei: a szicíliai olimpiász, Didó la­komája és halála. Az evezős­verseny leírásakor ki ne feledkezne el a költői célki­tűzésről és hatalmi igazolás­ról? A Maecenas sugallta augustusi eszmék („Ámde te, római, arra ügyelj, hogy a népeken úr légy”) helyett a latin nyelv csodálatos rend­je, a szabadságban . is . érvé­nyesülő szórendkeverés tör. vényei ejtik ámulatba az ol­vasót. A mellékmondatokat pótló tömör igealakok a szín. tetikus nyelv lehetőségeit érzékeltetik, azokat, amelye­ket a francia már csak. sok törmelékszóval es mellék- mondattal képes kifejezni. Vergilius műveinek rész­letei egy nagy vízfestmény lélekben összeolvadó színeit idézik. Az ókori mitológiát úgy tudja a panteizmusba beleoltani, mint később a 18. század panteistái közül is csak a legkiválóbbak. Mind­ez színes latin retorikával kap veretes formát, de Ver­gilius nem téved cirádákba, a retorikában is mérsékelt tud maradni. Az Aeneisből egy jelentéses történelem­könyvet és a hogyan éljünk római kódexét is ki lehet Kényelmesen elhelyezkedtem a fotelben, amikor a feleségem a két kicsivel elviharzott a Parlament előtti „telkünkre”, hogy nyugodtan nézhessem a meccset. A csapatok felsorakoztak, felhangzott a him­nusz. Dúdoltam: Isten, áldd meg a... Hosszú csengetés szakította fél­be dúdolásomat. Vulán, a kutyánk, ez a vad, korcs terelő puli, félel­metes vakkantással ugrott az elő­szobaajtónak. Biztosan valamelyik gyerek szaladt vissza, gondoltam, ’ mert állandóan itt felejtettek va­lamit, ha kirándulni mentek. — Vulán, leülni! — kiáltottam rá, de mindhiába. Nem mozdult az ajtó elől, sőt, fel-felugrott a i kilincsig. A csengetés megismétlődött. Már tudtam, hogy nem a gyerekek ro­hantak vissza itt felejtett játéku­kért. A konyha és a fürdőszoba közötti Idshallba -tereltem az acsarkodó Vulánt, és - siettem aj­tót nyitni. Egy langaléta fiatalepiber állt előttem. Mosolygott. Fehér arcán két piros folt sugárzott. Kékesszür­ke szeme csillogott. i — Csókolom, Miska bácsi, í Szóval nem ismeretlen. De ki lehet, töprengtem. — Szervusz, tessék — mondtam, de nem mozdultam az ajtóból. Azt hittem, a lányok udvartartá­sához tartozik. Nem volt kedvem most csevegni vele, amikor már megkezdődött a meccs is. — Nem tetszik' megismerni? — kérdezte kissé furcsa, kétkedő han \ gon. \ Fürkészve néztem mosolygós | arcát. Ismerős, persze, hogy isme- 1 rős, gondoltam, a szeme, a hom- ♦ loka, a gödrös áll. MINDEN Tessék? — kérdeztem újra maka­csul, s vártam, majdcsak kiböki a nevét, meg azt, hogy kihez jött és mit akar. — Pityu vagyok, Terehegyről. Villám cikázott át rajtam. A bá­tyám legkisebbik fia, ha jól em­lékszem. — Gyere! — sodortam be a szobába. Leültettem, elzártam a televíziót, és a kamrából előha­lásztam az eldugott sört. Töltöt­tem, ittunk. Közben szüntelenül arra gondoltam: hogyan is ismer­hettem volna meg? Öt éve nem láttam. Akkor tizenkét-tizenhá- rom éves lehetett, most meg fel­nőtt ember. A kilenc fiútestvér, közül öten élünk még ma is. szétszóródva az országban. Egy-egy nagyobb év­forduló sodor össze bennünket csak, amióta anyánkat, aztán 89 évesen apánkát kikísértük szende- regni a Kukuca temetőbe. A test­vérek gverrpekei is kirajzottak, ki erre. ki arra. Már esztendőkkel ezelőtt is, amikor az M. H. ,-i por­tereként kószáltam az országban, szüntelenül beléjük botlottam. — Na, mesélj, mi újság ott hop'' Hogy vannak az öregék? És a” unokák? Az ikrekkel hé: vagv nyolc unoka van?'Na, és ti. ki­csik? Ugye még négyen vagytok otthon gyerekek? A kérdészápor egy pillanatra zavarba hozta. Fölemelte poharát, ivott. — Miska bácsi — nyílt kerekre’ a szeme —, nálunk minden a leg­nagyobb rendben van, mindenki üdvözletét küldi az egész család­nak. — Örülök — mondtam őszintén — nagyon örülök, hogy nálatok minden a legnagyobb rendben van. Szívből örülök — tettem hozzá és megveregettem a hátát. — Na. erre igyunk egy kortyot. Van'még ott egy üveggel, ahol ez volt, rögtön kihozom azt is. Tu­dod. kevesen mondhatják el. hogy nálunk minden a legnagyobb rend­ben van. Pityu elgondolkozva nézett rám. Letette a poharat, és egyre gyor­sabban forgatta az asztallapon. — Igaz, apu egy kicsit beteges­kedett. .. — mondta olyan közöm­bös hangon, mintha csak azt mondta volna: kicsit süt a nap. vagy esett az eső. Szóval, nem lehetett nagy a baj. gondoltam de azért megkérdeztem: — Na. mi baja volt? Pityu hátradől! a fotelben hosz szú lábait átvetette egymáson m nyerőt té'-dére t°tte. — Nem tn-H-v- „„-p mn-d ne? > ?.- - ■ ,m-„.e . -.ótá,—- -Bér■■ -v.- . volt kórházba” bsszáz^lékoltá1. Fél évvel ezelőtt hazaengedték Kicsit lefogyott, ötven kiló sincs — Kicsit? — döbbentem meg hiszen, amikor legutoljára láttam a bátyust, kilencvénnél is több volt. Mi történhetett, és miért hallgattak betegségéről? — De most már jól van* — Igen. Most már jól van — bólogatott. Gyanút, fogtam. — Hogyhogy! Mi baja volt? — Négy hónapig bottal járt, mert a lábán az erek begyullad­tak, a mély vénák..ahogy az orvosok mondták. Most nem sza­bad neki még egy széket sem ar­rébb tenni. Felugrottam. — Semmit se tudok... — kiál­tottam. — Egy sort se írtatok ezekről a szorongató bajokról. Pityu lehajtotta a fejét. Megfor­gatta maga előtt az üres poharat. Kimentem a kamrába, behoztam a sört. Szó nélkül öntöttem tele a poharakat. És vártam. Vártam valami magyarázatot, hogy sok volt a gondunk, bajunk, és meg is feledkeztünk a levélírásról., De Pitvu hallgatott, Felemelte a po­harat. kissé felém nyújtotta, aztán szinte egvhaitásra megitta a sört. — Nem akartunk panaszos leve­let írni a Miska bácsi szíve miatt. Megint felpattantam. — A szívem miatt? Idegesen kaptam a cigaretta után. Kihámoztam egyet a doboz­ból és rágyújtottam. Hirtelen éreztem, hogy lángba borult az arcom a félelmetes, gyöt­rő szégyentől. A szívem rakoncát­lankodása miatt minden gondju­kat. bajukat, bánatukat elrejtet­ték előlem,, A testvér súlyos baját még akkor is, amikor a józan ész megszámlálta napjait, a sógornő ••rombOQhl »bitiszét. amit én — m!ko’’ nekem voh — világáé kitt . ' h'-yfaimbfin.. ■ . Náluk minden a legnagyobb rendben, minden nagyon szép minden nagyon jó — zúgtak a fülembe Pityu korábban elhangzott szavai. Elnyomtam a csikket, s rögtön másik cigai-ettára gyújtottam. Mint­ha a füstbe akartam volna elrej­teni ,a méregtől vörös arcómat. Valamit már tudtam, de igazán j csak most értettem meg: Nem, ők { panaszkodni sohasem fognak. So- J ha. még akkor sem. amikor a ko- { porsót már a ház falához dönti a { temetési ceremónia mestere, ha a j mankót, a hónuk alá szorítják, t hogy járni tudjanak! Azt a nyers, j hajdúsági, pusztai ridegséget ma- \ gukkai vitték a siklósi várat kö- J rülölelő dombok közé is. és meg- { döbbentik vele az embereket. Szin- j te érzem: nyársra húzva forgatják ) őket a pokol lángja fölött, amit a szenvedés szít szüntelenül, s ak­kor is azt rebbenti el sóhajnyi nyögésük: nálunk minden a leg­nagyobb rendben van. Minden rendben! Leültem. hogy megnyugodjak egy kicsit. Megittam a maradék sörömet. Cigarettával kínáltam Pityut. ' ; — Köszönöm, nem dohányzom — mondta halkan. — Szóval, a szívem miatt? — kérdeztem még egyszer, mert még mindig nehezen hittem el, hogy elhangzott ez a mondat. — Igen — mondta Pityu meg­értést kérőén, mosolyogva, mint aki rádöbben, hogy illetlenül- töb­bet beszélt a kelleténél. Egy másodperc töredékéig rá­meresztettem tekintetemet. — De hisz ez irtózatos — üvöl­töttem fel. Pityu megdöbbent Ujjai lecsúsz­tak a pohárról, combjába kapasz­kodtak. Tekintetével kísérte sebes . lépteimet fel s alá a szpbában. Várt Várta, amíg lassítok, mes- .. ««söttok.’ államat . szorongatom. Aztán végigcsurgott arcán e mindenkit foglyul ejtő, kedves, .támaszt ígérő, erőt adó mosoly: — De Miska bácsi, miért? — kezdte halkan, de nagyon határo­zott hangon. — Hiszen nálunk minden a legnagyobb rendben. | Komolyan: minden rendben J Ez megérthetetlen! f A múlt dokumentumai BÁBA MIHÁLY: mmmurfiüirfii

Next

/
Thumbnails
Contents