Népújság, 1980. december (31. évfolyam, 281-305. szám)

1980-12-25 / 302. szám

Művészet emberközelben Karácsonyi beszélgetés Borsos Miklóssal (Fotó: Szabó Sándor) r asztalon gyer- lyatartó, friss' fe­nyőággal. A közel­gő ünnep üzenete. Ennek a hangulatával ülünk le. hogy a mindenre érzékenyen reagáló mester. Borsos Mik­lós véleményét halljuk a képzőművészei néhány idő­szerű kérdéséről, f orr a vi­lág! Pusztul és épül. em­bermilliók energiáját fo­gyasztva Mi mással kezd­hetnénk tehát a beszélge­tést. mint hogy vizsga tár­gyává tesszük a művész, a művészet és a mai valóság viszonyát. —. Századunkban, vélemé­nyem szefintj más újítás nem történi, mint egészen világo­san kettévált a művészet. Az egyik fajta az. amit a mes­terek csinálnak. És ők min­dig azt csináltálc, ami izgatta őket., Abban igyekeztek a legtöbbet nyújtani. Ez a min­denkori hagyomány! A má­sik ember ugyanekkor azt csinálja, a-mi.a divat. Ennek _ nagy hatóereje van. műke­reskedelmi. feltűnési lehető­ségei pedig talán" nagyobbak is. mint a mesterek munkái­nak. Más kérdés, hogy hihe­tetlen pazarlással dolgozik a divatot követő művészet, ugyanúgy, mint általában a divat, aminek a lényege az egyáltalán nem lebecsülendő fűszeres frisseség. Az igaz művészet viszont nem csik­landozó frisseséget nyújt, ha­nem mélyebb emberi, gondo­lati tartalmakat hordoz. És ha ezen az alapon akarunk eligazodni a mai esztétikai zűrzavarban, akkor nem te­hetünk mást, minthogy a művészet alapvető meghatá­rozójára állunk, ami a minő­ség, a kvalitás. Mert sok dol­got megengedhet magának egy nagy tehetség, mondjuk Picasso, Dali, ám ugyanezt nem csinálhatja a gyengébb, mert hiszen eleve csak a na­gyobb nyomában van. Illetve ahogyan Bartók meghatároz­ta egyik levelében: „Minden­féle utánzat lélektelen, ér­téktelen, holt dolog!” És vol­taképpen itt kerülünk szem­be a valósággal, vagyis a mindig vitatható valósággal, egészen addig, amíg érdemes vitatkozni. A két dolgot ér­dekesen állítja szembe a ,.Du” című külföldi lap. amely egymás mellett közli Michelangelo római. Pietá- ját és egy . ütött-kopott gyermekfürösztő teknő sze­méttel teli. kiállítási fotóját, főcímben a kérdéssel: Van művészet, vagy nincs művé­szet? A reprodukciók sugal­lata egyértelmű, vagyis ha Michelangelo a művészet, ak­kor a kád, teli szeméttel, azt reprezentálja, hogy nincs művészet. És ez a nyugati fölvetés éppen onnan ered, ahol elindult maga a stílus... — Fordítsuk szőkébb, hazai környezetre az említett problémát. Illetve miként ítéli meg Borsos Miklós a magyar avantgarde pozíció­ját. kifutási lehetőségeit? — Nálunk, sajnos, mosta­nában kezdik újra csak utá­nozni az ilyesféle törekvése­ket. És rögtön hozzá kell tennem, hogy e műfajok mű­velőinek a szocialista társa­dalomban nincsenek maszek mecénásai, nincsenek olyan műkereskedői, a millomosok személyeit kielégítő vállalko­zói, akik az egyik sikertelen kísérlet utón a másikat is- tápolják. Itthon mindez az állam terhére történik, mint­hogy államközpontú az egész művészeti élet anyagi bázi­sa. A téma kapcsán persze fölmerülhet a felelősség gon­dolata, vagy csak egyszerűen a közömbös kérdés, hogy megéri-e... ? ! Meg kell mondjam, én személy sze­rint semmiféle újításnak, vagy ilyen tendenciának nem vagyok, nem lehetek ellene, még kevésbé ellensége. Hi­szen jómagámat is mindig, elfogadva bár. de szélsősé­gesnek minősített ugyanaz a művészeti kritika, művészeti irodalom, amelyiknek a sze­mében ma hagyományosnak számítok. Az állam által vállalt művészetpatronálás- riak a közelmúltban fölbuk­kant kritikájával azonban egyre inkább ajánlatos fog­lalkoznunk. mert évtizedek tapasztalatán nyugszik. Ahogy hallom, ahogy tudom, e kri­tikában benne van az eddi­gi, harminc esztendeje egy helyben topogó zsürirendszer reformjának igénye éppen úgy, mint a külön-külön cso­portok, társulási lehetőségek engedélyezése. kialakítása. Elsősorban a művészet minő­ségére, rangjára gondolva meg kell jegyeznem, hogy éppen ilyen módon, o társu- , lásos kiállítási ; lehetőségek, a csoporton belüli zsűrizések révén bontakozhattak ki an­nak idején olyan fiatalok, mint •Medgyessy Ferenc. Eg­ri/ József, a másik oldalon Bokros-Birman n, KmetPy Já­nos. Pór Bertalan. És sorol­hatnám az egész, ma már modern művészettörténetet jelentő festők, szobrászok névsorát. Aztán ott vannak a „Nyolcak”, akik ugyan egyet­len kiállítást éltek meg, de felbukkanásuk, programjuk, amit Kernstok Károly hirde­tett meg, elég volt ahhoz. hogy a magyar művészet egy merészebb útját, lehetőségét jelölje meg. Merjünk e ha­gyományra építeni, csak jó származhat belőle! — Krtika Ide. megítélés oda. Államhatalmi szerveink Borsos Miklóst mégis olyan elismerésekben részeltették, mint a Kossuth-díj, vagy a „kiváló művész” cím. Mi több. Barcsay Jenőhöz ha­sonlóan múzeuma van, Győrben, ifjú évei városá­ban. Múzeuma, amelynek jó néhány merészebb da­rabjával szemben értetlenül állnak meg kisebb-nagyobb csoportok. Nem jelez a do­log bizonyos szakadékot? — Való igaz. hogy mára elveszett a művészetnek az a szerepe, ami még a XVIII. században élő volt, s nagy müvekkel, vagy az utca ze­néjével is együtt tartotta a közönséget, a társadalom ez irányú érdeklődését. De itt ne az egyházi körök, illetve a főúri udvarok révén fenn­tartott zene. képzőművészet uralkodó voltára gondoljunk. Mert. hiszen a legszegényebb emberek subája alól kikandi­kált a nyenyere. furulya. A zenével kapcsolatos öröm életük tartozéka volt, miként a vásári ponyvákon ott fe­küdtek Dürer, Holbein eredeti metszetei, amelyeket a kis- inas, földművelő megvehe­tett magának. Tapasztalható persze átmenet, megújulás! Ám ez nem egyforma érvé­nyű a különböző műfajok­ban. A barokk zene iránti rendkívüli érdeklődést pár­huzamosan a másik oldal, a Beatles kezdeményezte köny- nyűzene hi hetet len, .népszerű­w,sége kíséri Ss neip méltány­talanul. A képzőművészet nem ilyen szerencsés. A for­ma, a gondolat mélyebb meg­fogalmazását nem életteli ..Beatles-festészet’! egészíti ki. hanem a mindent elfo­lyó giccs. valóban kettésza­kítva a világot. Persze, ezzel csak jeleztem a helyzetet, amiben mégiscsak meg kell találnunk a magunk érték­rendjét. Mert hiszen amíg ember van. addig művészet is van. s bár hol az egyik műfaj, hol a másik javára történtek, történnek jelentős dolgok, azokban tudnunk kell válogatni. — Tavaszig a Römer Ftóris utcai villa, a toronyszoba „rabja” Borsos Miklós. Nap­jai nem tétlenek, mint aho­gyan az idei nyár tihanyi csöndjét munkával, művek­kel tette izgalmassá, tartal­massá. Talán felelet is szü­letett a „szakadék”-teóriá­ra? — A „szakadék” ízlés dol­ga. és ha sokat néz. sokat lát az ember, elmosódnak a tá­volságok. Hogy született-e felelet? Azt hiszem igen. de nem szándékoltan. Legjobb példa erre a Felkelő nap. egv negatív héjban elhelyezett gömb, amit fehér márvánj'- ból csaltam ki. Ehhez hason­ló témára szobrászok nem­igen vállalkoznak. Engem iz­gatott. éspedig sikerrel. De ezt nem az önelégültség mon­datja velem, hanem a térben megjelenített tűzgömb nyo­mon követhető fogadtatása. Hozzám tévedt, laikus ven­dégekből tört fel a spontán kérdés: Hát ez mi, a fölkelő nap? tme. csak formával tudtam olyat alkotni, ami nem szorul magyarázatra. Egyébként irgalmatlanul el­szaporodtak a magyarázók! Holott a művészetnek mindig az volt a természete, hogy olyat mondjon el, amit sem­mi mással nem lehet elmon­dani. Csak színnel, ecsettel. Csak kőből, vésővel. Aztán egyéb munkákat is kará­csonyfánk alá tehetnék az idei ünnepen. A Szent István kápolnába került négy evan­gélista dombormüvét. a va­gongyár télikertjébe szánt, gyertyalángszerű márványfi­gurát, érmekből több tuca­tot. meg azután a Babits Mi­hály és Illyés Gyula kötetei­hez kész.ített illusztrációkat. Egyiktől mentem a másik­hoz! Hogy felfrissüljek, s kedvemre, pihenésemre szol­gáljon a munka. .. Motdvay Győző Á pokol útjai... Megyénk egyik községé­ben aí gazdag tsz elnökei felkereste egy könyvügynök. Jó volt-e a rábeszélökéSisé- ge, vagy csak a vezető eszé­be jutott a közművelődési törvény: megszületett az üz­let. A közös gazdaság a helybeli bibliotéka számára nyolcvanezer forint értékű könyvet vásárolt. Meglepetésnek szánták, s a2 igencsak be is követke­zett, mert a súlyos csoma­gok érkeztével a könyvtáros enyhén szólva meghökkent. Teli voltak ugyanis rendkí­vül értékes műszaki szak­könyvekkel, olyanokkal, amelyeket egy falusi csak akkor vesz le a polcról, ha a hátsó udvarán atomreak­tort kívánna építeni. Azonnal a megyei könyv­tár szakembereit hívta se­gítségül. akik megállítpítot- ták. hogy némi jóakarattal talán ötezer forint értékű kötet használható. tehát a veszteség hetvenötezer fo­rint. amelynek egy részét esetleg antikváriumoktól vissza lehet nyerni. Hogyan történhetett? Az Ügynök benyújtott egy ter­jedelmes listát, amelynek elején népszerűbb, ■ használ­hatóbb olvasmányok címei álltak, csak a második ol­dal alján kezdődött a. szak­mai könyvek sora. Jól szá­mított: odáig egyetlen fele­lős sem jutott el az olvasás­ban. A tsz-elnök megnyu­godott: áldozott a „kultúra oltárán”, a ravasz terjesztő meg zsebre vágta a neki já­ró jutalékot: az összeg tíz százalékát. Vajon hány meséskönyvet, hány érdekes regényt, hány mezőgazdasági művet lehe­tett volna vásárolni ezért az összegért? S a falusiak kezébe a betűkbe foglalt tu­dás a termelés segítőjévé is válhatott volna. Egy meg­gondolatlan döntés azonban megakadályozhatja. Ilyen gazdagok vagyunk? — Te­hetjük fel az egyre többször fölmerülő kérdést, amelyre már nem tudunk másként válaszolni, csak úgy, hogy a pokol útjai is jó szándék­kal vannak kikövezve. Mi­kor jövünk rá. hogy nem elég az akarat: hozzáértés­re van szükség! G. L. Anóka Erzsébet: Karácsonyfa K ét napja kezdődött a szünidő, s Marcsóka két napja csak takarított. Hogy el tud koszosodni ez a szoba-konyha! Persze nag.y- képüség szoba-konyhának nevezni, mikor csak egy he­lyiség. de hát egyharmada betonos, kétharmada hajó- padlós. és eszerint is hasz­nálják, és talán még jó is. hogy e'gv helyiség, a tűz­hellyel fűthetnek is. bár így meg a falak, a politúrozott bútorok elszürkülnek, és fel- hólyagosodnak az 'állandó gőztől meg* füsttől. És ezen bizony takarítással nem se­gíthet, s a poloskákat se tudja kiirtani, hiszen a te­lep minden lakásába befész­kelték magukat, fullasztó nyári éjszakákon. amikor még nyitott ablakkal is ne­hezén bírhatni. csapatostul vonulnak egyik lakásból a másikba, de most tél van, egyenként. gondosan be- petróleumozta a bútorok il­leszkedéseit, s azután forró, lúgos vízzel — amelytől ke­ze úgy megdagadt. hogy es­tére már nem tudta behaj­lítani ujjait, s miután elhe­lyezkedett húga mellett az ágyon, a zsibogó fájdalom mintegy a jól végzett mun­ka tudatát adta neki —- ki- sikálta. s ezzel legalább át­menetileg 1 kussolásra kény­szerítette a fürge, kövér dö­göket. hogy legalább a Ka­rácsonyt ne zavarják meg Kiskarácsony, nagykará­csony, kisült-e már a kalá­csom . — énekelgetett, mint egv líiscseléd. tisztaság-, s családvágya cselédje, de 19 #). decern her 25.. csütörtök szenteste délelőttjén, már a helyenként feketére mocs­kosodon, kopott festékű konyhabútort sikálva — míg elő nem tűntek az üde, al- mazöld íestékmaradványok. s a puhafa elevenen, duz- zadt-rózsaszínen. mint a für­dővízből épp kiemelt baba popója. S az eláztatott fe- nyőfabútorból oldódó gyan­taszag. a tisztítószerek, s a petróleum szagába keve­redve Karácsony másnap­jának gyertyaszagú. kihűlt- tűzhelvű ágybanlustálko- dással kecsegtette. Meg- megállt, felkapott fővel, s két, orra felé összetartó ránccal szemöldökei között: sehol se talált eldugott ajándékot, holott minden zu­got rendbe rakott, fenyőfa se lógott az ablakpárkány alatt falba vert kampós szögre kötözve, liszt, cukor alig volt a háznál: hogy lesz itt Karácsony, miből süt ka­lácsot az anyja? Egyre többször állt meg ilyen űzötten, aggódva, egyre ingerültebben ordí­tott a kölykökre, testvérei­re. s egyre elkeseredetteb­ben táplálta magában a két­ségbeesett reményt, hogy majd megjön a munkából anyja megrakodva, pihegve. kipirultam gyengén és gyengéden mosolyogva, és minden rendben lesz. min­den. minden, egyszer s mindenkorra. Anyja fél négykor érke­zett. Szatyra telepakolva, de se fenyő, se bolti papirosba csomagolt-zsinegelt megle­petések. A két kicsi körbe­fonta. Marcsóka csak állt. mintha a világon minden mozdulat értelmét vesztette volna, és várta a jó szót a tisztaságért várta a jó szót. g kismamaságért. mert két napig egyedül látta el a gye­rekeket — anyja ápolónő volt. s az ügyeleti díjért-e, de gyakran ügyelt, s hagy­ta magukra őket —, várta, és ismét nem kapta meg. Az járt a fejében, hogy mi lesz most. s hogy ő ezt tu­lajdonképpen előre tudta, hogy meglopták, megint csak meglopták, s ez így megy ap.ia halála óta: csa­lódás csalódásra, s ő még csak elviseli, tizennégy éves. nem gyerek már, de a ki­csik? — Ugye szép, kislányom — kérdezte az anyja, s ő felnézett. Fenyőgallvból kötött ko­szorú árválkodott az aszta­lon, fagyöngy rajta, s egyet­len szál rózsaszínű csavart- mintás gyertya. Marcsóka a gyerekekre nézett: elhú­zódtak anyjuktól, riadt ar­cukon értetlenség, magá­hoz húzta őket. — Ezt» hozta? — mondta. — Ezt tudta hozni? — Szép... — mosolygott elveszetten az anyja. — Hát nem szép? — sírta el ma­gát. s kinyújtotta karját a kicsikért, de ők még szoro­sabban simultak Marcsóká­hoz, s Bogi azt mondta: — Ugye ez nem az?! Ugye lesz karácsonyfa? — Látja? No látja — mondta Marcsóka, felkapfa göncét, s felöltöztette öccsét. — Süssön-főzzön. nekem ne bőgjön — vetettp oda az any­jának. és átment öccsével a szomszédba. . Édes vaníliaillat tétjén-. gett, a tűzhely Majd,- hogy fel nem robbant. Az Öreg­asszony ölbe tett kézzel ült a sütő mellett a kisszéken, várta, hogy kisüljön a ka­lács. A két magasra^ vetett ágy tiszta lepedővel letakar­va. rajtuk a fényesre ke­félt ecetszagú sötétkék öltö­nyök, a frissen vasalt in­gek, a klottgatyák, s a két pár zokni rendben kiterítve, mintha két halott, de így volt ez. jól. ennek így kell lennie: megjöp a két fiú. a két segéd a gyárból, a ho­kedlire kerül a lavór, meg­mosdanak derékig, aztán a lábak kerülnek a Flóra- szappan-oldotta gépolajtól vastag, sima vízbe, a fiúk fáradtan üldögélnek, a ma­ma kisbögrével utánatölti a lavórba a forró vizet, mert a lavór fenekén átsüt a beton hidege, s aztán jöhet a tiszta ing. az ünneplő, s az ünnepi, boros vacsora. — Mama! Húsz forint ké­ne. mama. Az öregasszony lassan, sokáig nézte, mint tehén a tőgy után böködő borját, s úav is állt fel. mint egv öreg tehén, hogv a kredenc te­tejéről. a kifénvesftett sár­garéz kávédaráló alól elő­vegye vagyonát, s megkér­dezte : — Bementek a városba? S hogy Marcsóka bólintott. azt mondta: — Ilyenkor már olcsó, örülttcít, hs túladnak rajta. Ekkorra öccse is megértet­te ha mari szándékát. Végigdübörögtek a körfo­lyosón. lezúdultak a lép­csőn, ki a telepről, s felug­rottak a kihúzó nyitott pe- ronú villamosra. Nyüzsgött a nép a Kör­úton, siettek, furakodtak. ballagtak, egymást érték a kiírások a kapuk alatt: KA­RÁCSONYFA AZ UDVAR­BAN, de ők. mintha nem is karácsonyfáért indultak volna. megrészegültek a fénytől a korai alkonyban, az emberektől, s a fénytől az emberek arcán. S ha rá­juk csodálkozott valaki, fel­röhögtek. és nagyot szalad­tak. mígnem a nevetéstől és a futástól görcs állt az ol­dalukba. nekitámaszkodtak egy öreg fának, csuklottak. nyögtek, ziháltak, mintegy a fizikailag lehetetlenült ne­vetés pótlásaként. Egy úr vetett ennek vé­get. aki meglátta őket, meg­torpant, mintha sose látott volna gyerekeket. Marcsó- ka kimeredt szemmel bá­multa a fekete bársonyhaj- tókás püspöklila télikabátot, a lágyan csillogó fehér se­lyemsálat, s a fémesen fény­lő cilindert, még karonülő- ként látptt ilyet, h háború vége óta soha, az emberek örültek, ha lódenra tellett, s kiki úgv divatozott, hogy micisapkáját a jobb vagy a bal fülére húzta, de egyik füle így is. úgy is csak ki­maradt belőle. — Siessetek, jön az an­gyalka — mondta az úr. s könnyed szárnycsapás­utánzatot bűvölt ujjaival. S hogy Marcsóka erre felsírt, közelebb lebbent. s az.t mondta a Maresóka sírásá­tól kétségbeesett kisfiúnak: — Találd ki, mi van a zsebemben? És -Jőhúzott zsebéből egy pekinjrj selyempincsit — Zsebkutya — ragyogott fel öccse arca, de Marcsó­kára nézett, és simogatni indult keze elbátortalanod- va visszasüllyedt zsebébe. Az úr elégedetten, mint aki ezt várta, figyelte a kisfiú arcát, aztán a kiskutyát visszarak­ta a zsebébe, és letekerve végtelennek tűnő selyem- salját, a kisfiú nyakára csa­varta. De hogy Marcsóka sz.eme gyanakvóan villant, mellmagasságba emelve Ke­zét, két tenyerét, mint a bű­vész, kifordítva, hogy nincs csalás, nincs ámítás, hátra­lépett. egyre hátrált, neki­hátrált egy kiskabátos ré­szegnek, éljen Rákosi, kur­jantotta az, összecsókolóztak, majd egymásba karolva el­tűntek. csak egy ötvenes virított helyükön az aszfal­ton. Marcsóka odaugrott. fel­kapta, szívéhez szorította, sírt és nevetett, és rohant, húzta-vonta maga után öcs- csét. — Ugye varázsló? Mondd, ugye varázsló? — ismétel­gette a kisfiú átszellemül­tem s amikor kijöttek a vi­rágboltból a feldíszített ka­rácsonyfával. amelynek csú­csán minden lépésre meg­csendült vékonyan a csengő, még egyre ezt hajtogatta, most már állítva, és közben a .selyemsálat tapogatva, s hogy Marcsóka nem vála­szolt, anvja kivénhedt kosz- Himkabátjának alját rán­gatta. amelv Marcsókának télikabátként szolgált, míg csak kezében nem maradt egy darabja, akkor meg­szeppenve elhallgatott, zse­bébe gyűrte a darabot, ott sodorgatta. nem merte el­dobni. félt. hogy Marcsóka felfigyel a mozdulatra. s akkor a szakadást is észre­veszi, és megrakja, jóllehet Marcsóka most ezért se rak­ta volna mag.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents