Népújság, 1980. november (31. évfolyam, 256-280. szám)

1980-11-23 / 275. szám

Száz éve született Por Bertalan

A 100 éves jubileum alkalmából osztja szét kiváló dolgozói között a MÜDOSZ (Képző, és Iparművészek, és Művészeti Dolgozók Szak- szervezete) ezt a Pór Bcrta- lan-emlékérmet, a jubileumra utaló hátlappal. Czinder Antal műve.

1880. november 4-én született Pór Bertalan, a festő, akire annyi sematikussá koptatott jelzőt aggatott a kor: elkötelezett, konstruktív (ista), expresszív, forradalmi, *stb., stb. S bár e jelzők illenek Pór festészetére, emberi magatartását, életét és életművét nem körvonalazza kellő súllyal e jelzők összessége sem.

Életműve a mai szemlélő számára már tiszta, világos számadás.

A Felvidéken — a mai Szlovákia területén — született, Bábaszék faluban, sokgyerekes tisztviselőcsalád korán önfenntartásra, majd családfenntartásra kényszerülő fiaként. Életútjának, művészetének első ihletői a Felvidék havas hegycsúcsai, a nyájak, csordák, pásztorok, a hegylakók szegényes élete, — s az ínség, amelybe beleszületett.

A századfordulón érettségizett, majd a Míntarajz-is- kolába került, ahol olyan mesterek voltak, mint Lotz Károly, Benczúr Gyula, Székely Bertalan —, de mert a tanárjelöltképzést a névtelenekre bízták, Pór Bertalan mindössze egy évet töltött itt. Béklyók közé később sem szoríthatta semmiféle tanmenet.

Munkácsyban, az akkori haladó irányzatok vezércsillagában látta példaképét; de inkább az életlálását követte, amint ezt az 1899-ben festett Koldusasszonya ;is bizonyítja. Münchenbe vágyott; pénz híján — gyalog is nekiindult volna. Aztán, még ugyanebben az évben — egy portrémegbízás jóvoltából szerzett pénzen — eljutott Münchenbe. De ott sem azt találta meg, amit remélt. Hazajött. Megfestette azt az ifjúkori önarcképét, amelyet kiállításra fogadott el a Műcsarnok, s amely — az 1901- ben megrendezett nemzetközi tárlaton sikert, ösztöndíjat hozott számára. így hát az irány: Párizs, ahonnan kétévi tanulás után tért ismét haza. Megbízásokkal árasztják el, remek portrék sorát festi, majd újabb ösztöndíjjal Olaszországba utazik.

München akadémizmusa, Olaszország örök művészetet lehelő légköre. Párizs szabad szelleme — életre szóló impressziók. De a végső meghatározó mégsem a külföldön szerzett élmények sokasága.

Akárcsak Európaszerte, Magyarországon is megmozdult valami, gondolkodásban, művészetben. A külföldről hazatért legjobb magyar művészek csoportokba verődtek. A nagybányaiak friss, természetelvű piktúrája máig érezteti pozitív hatását; s a szolnoki művésztelep tagjainak mélyebb változásokat kifejező törekvései még erőteljesen hatottak Pór művészetére.

Közben pedig eljött 1919, Pór Bertalan emberi-művészi alakulását életre szólóan kijelölve. A Tanácsköztársaság 133 napja az ő számára a szó teljes értelmében vett aktivitást hozta. Mindenben kivette részét, szervezett, lelkesült és lelkesített, vezette a Művészi Direktórium festőszakosztályát; és ez időben festette remek agitatív plakátjait. Találóan minősítette tevékenységét egy akkori kritikus „festészeti adyiz- mus”-nak.

A Tanácsköztársaság bukása után mindenki meneA mester műtermében.

kült, aki kiállt. mellette, ki Párizsba, ki Bécsbe. Pór Bertalan feleségével a szlovákiai Szliácsra, szülőföldjére költözött, s onnan — csaknem húszévi ott-tartóz- kodás után — 1938-ban Párizsba. De bármilyen sikeresek voltak párizsi szereplései, 1948-ban visszajött Budapestre.

Sokféle irányzat, sokféle élmény, visszhang, hatás kereszttüzében alakult ki utánozhatatlan önmagává. Alkotott sok száz festményt, sok ezer grafikát. A virtuozitás jegyeit felmutató ceruza- és ecsetvonásain túl valami örökké lobogó, rendíthetetlen belső erőt fejez ki életművének egésze. Kiragadni egyet-egyet lehetetlenség; és értelmetlen is lenne. Az azóta sem utolért ele- mentalitású Ady-portréja, remek Károlyi Mihály-arc- mása, agitatív plakátjai, köztük a „Világ proletárjai, egyesüljetek!” mindmáig a

(MTI Fotó — KS)

magyar képzőművészet maradandó produktumai.

Ahány tárlat, ahány időszak, ahány helyszín, annyiféle fogadtatás. Hol ünneplés. hol közöny, hol megbotránkozás érte. Mások már életművük befejezéséhez közelednek abban az életkorban. amikor Pór Bertalan elérkezett a nyugodt alkotás, az immár visszavonhatatlan elismerés révébe.

1948-tól a Képzőművészeti Főiskola tanáraként érvényesítheti pedagógusi képességeit is, továbbadhatja élet- tapasztalatait, humanitását; és művészetéből azt, ami átadható. 1950-től kezdve minden nagy hazai tárlaton szerepel; több gyűjteményes kiállítását rendezik meg. 1979-ben — a Tanácsköztársaság 60. évfordulóján — már posztumusz tárlatának művei előtt tiszteleghettek egykori tanítványai, s a művészetét mindinkább ér- tők-szeretők tömege.

Pereli Gabriella

I anulmányok a magyarországi lengyel emigráció történetéből

Edward Debicki, nagykövetségi tanácsos előszavával jelent meg az 1939—45 közötti magyarországi lengyel emigráció történetével foglalkozó tanulmánykötet. Lagzi István szerkesztene a könyv anyagát, és két szép tanulmánnyal járult hozzá a vállalkozás sikeréhez. Debicki egykori lengyel menekültként vall magyar élményeiről, amelyek nélkül — mint írja — „nem lehetnék az, ami ma vagyok”. Hatásában nép- nyi méretű, sorsot meghatározó kérdéskörökről kapunk rendszerezett ismereteket. Antalffy György leszögezi: a két nép fiai vállvetve harcoltak a múltban is országaik függet* lenségéért és a társadalmi haladásért. Levert forradalmak, felkelések után egymás hazájában kerestek, menedéket. En-» nek a történelmi mércével mérve is kivételes barátságnak a fényes fejezete az 1939—45 közti magyarországi lengyel menekültek története. A lengyel emigránsok még 1944 legváD ságosabb hónapjaiban is számíthattak a magyar nép cselekvő szolidaritására.

Lagzi István rámutat arra, hogy a náci hadigépezet áV tál halálra ítélt lengyelek előtt Teleki Pál személyes utasítására nyitották meg a magyar—lengyel határt. A társadalom szinte minden rétege megmozdult a menekültek ügyében,' Várták és fogadták őket az állomásokon: étellel, itallal, sok helyen virággal, sőt zenekarral.

1939 októberében már lengyel iskolákat szerveznek Ba-‘ latonzamárdiban, Keszthelyen; Egerben és Gyöngyösön is lengyel középiskolai osztályokat indítottak. Orosziban lengyel népfőiskola működött. Különösen sokat tettek a lengyel ügyért a „lélekben messzelátók”: Bajcsy-Zsilinszky Endre, Szakasits Árpád, Tildy Zoltán, az értelmiség köréből pedig Szent-Györgyi Albert. Ahol tehették, hivatali beosztásukat meghaladó módon segítettek a lengyel menekültek elszállásolásában. emigráns életük megszervezésében. A tények önmagukért beszélnek. A tisztesség, megértés nyilvánult meg Teleki Pál részéről is. Sokan rokonszenvből, hivatalból és politikai meggyőződésből is segítették a lengyel ügyet.

A London—Varsó közti futárösszeköttetést Magyarországon keresztül biztosították a lengyel emigránsok. A magyaí társadalom a nemzetközi jog által rárótt kötelességet teljes mértékben teljesítette. D. Molnár István összegező érvénynyel szól a lengyel menekült írók magyarországi kapcsolatairól. Tadeusz Fangrat, Kazimiera lllakowiczóvna, Stanislaw Vincém magyar kötődéseiről, erdélyi és magyarországi ihlető élményeiről kapunk ismeretgazdag áttekintést. Vincenz szerint a magyar föld lakóit „A föld és a nyelv tette magyal rokká”. összecseng megállapítása Babits igazával: „Ne a vér, a szellem tegyen bennünket magyarrá”. Ádámné Por- csalmy Éva szorgos munkával tárt fel forrásértékű anyagot: a lengyel sajtó híradásait tekintette át a II. világháború éveinek magyarországi lengyel emigrációjáról. Héjj K,lára pedig a magyarországi lengyel sajtó ■ irodalmi vonatkozásait foglalta össze tanulmányában. Lagzi István második írásában is a személyes hang, igazságkereső bátorság érződik. A lengyel menekültek dél-magyarországi történetéről szólva is jelentős tényeket tud feltárni. Egyetlen egyet emelünk ki ebből a szerteágazó, helyi színezettel telített kérdéskörből: Edward Rydz-Smigly marsall, a lengyel hadsereg Romániába menekült főparancsnoka őrzőitől megszökve Szegeden keresztül ment egy Balaton menti faluba, majd innét Budapestre, ahonnét néhány hónapi tartózkodás után visszatért Varsóba.

A könyv stílusos záróakkordját Hiller István tanulmánya jelenti. A soproni erdészeti és bányászati egyetem professzori kara minden felvételt kérvényező lengyel emigráns diákot felvett, ugyanakkor halogató taktikával elutasította az egyetemre beférkőzni akaró lembergi német diák kérvényét. A soproniak magatartása abban a szemléletben gyökeredzik, amely nem engedte, hogy Sopron legszebb épületére a Volksbund felirat kerüljön. Az egyetemisták gyűjtést rendeztek, megvásárolták az akkori legszebb soproni épületet és a homlokzatára írtáA a ma is olvasható feliratot: A MAGYAR KULTŰRA HÁZA. (A Lengyel Kultúra kiadása, 1980.)

CS. VARGA ISTVÁN

ANNA SEGHERS:

A HETEDIK

KERESZT*

F

ahren berg, a táborparancsnok, most is. mint a • megelőző éjszakákon, kiadta a parancsot, hogy amint befut valami jelentés a szökevényről, ébresszék fel. A parancs felesleges volt, mert Fahrenberg ezen az éjszakán sem hunyta le a szemét. Most is minden neszre figyelt, ami összefüggésben lehet a várt jelentéssel. És míg a legutóbbi éjszakákon a csönd gyötörte halálra, a hétfőre virradó éjszakán szüntelen tülkölés kínozta, kutyaugatás, részeg parasztok óbégatása.

Egyszer ez is véget ért. A vidék az éjfél és a virradat közötti mély áimát aludta. Míg tovább hallga- tódzott, igyekezett maga elé képzelni a tájékot, a falvakat, az utakat és ösvényeket, amelyek azokat összekötik és a három nagyvárost: háromszögletű háló, annak az, embernek feltétlenül fenn kellett volna akadnia, hacsak nem maga az ördög! Végeredményben nem oszolhatott szét a levegőben! Léptei csak hagytak valami nyomot maguk után a nedves, őszi földön, és valakinek gondoskodnia kellett a cipőiről, amelyben megtette ezeket a lépéseket. Valamely kéz kenyeret szelt neki, megtöltötte a poharát. Valahol létezik az a ház, amely befogadta. Fahrenberg először mérlegelte azt a lehetőséget, hogy Heisler megmenekült. De ez a lehetőség elképzelhetetlen! Hiszen azt beszélik, hogy barátai megtagadják, hogy feleségének régóta szeretője van. hogy a saját bátyja is részt vesz a hajtóvadászatban' Fahrenberg fellélegzett. Az egyedüli magyarázat, hogy már

*A neves antifasiszta írónő SO. születésnapja alkalmából közöljük regémének részletét.

(Részlet)

nem éJ. Valószínűleg a Rajnába

vagy a Majnába vetette magát, holnap kihalásszák a holttestét. Egyszerre előtte állt Heisler, amint az utolsó kihallgatáson látta felh sított szájával, kihívó pillantásával. Fahrenberg most világosan tudta, 'hogy minden reménykedés« hasztalan. Semmiféle Rajna, és semmiféle Majna soha nem veti partra a holttestét, mert ez az ember életben maradt, és továbbra is élni fog. Fahrenberg a szökés óta először érezte, hogy nem egyetlen embert vett üldözőbe, akinek ismeri az arcvonásait, akinek ereje kimeríthetetlen volt. hanem egy alaktalan, felmérhetetlen hatalmat. De ezt a gondolatot csak pillanatokra volt képes elviselni.

— Most menned kell.

Segített Georgnak az öltözködésnél. minden darabot a kezébe adott, mint a katonafeleségek, amikor véget ér a szabadságidő utolsó éjszakája.

Vele mindent meg tudtam volna osztani, gondolta Georg, az egész életemet, de nekem nincs életem, amit megoszthatok valakivel.

— Gyorsan igyál valamit.

A hajnali’ fényben Georg meglátta azt, amit rövidesen itt kell hagynia. A nő fázott. Eső csapkodta az ablaktáblát. Éjszaka megfordult az időjárás. Enyhe kámforillat áradt a szekrényből, ahogy a nő kihúzott onnan valamit, egy sötét, csúf gyapjúholmit. Mi minden szépet vettem volna neked, gondolta Georg, pirosat és kéket és felié, rét...

Ott állt mellette, amíg a kávéját itta. Georg most egészen nyugodt volt. A nő előrement. kinyitotta a kaput, azután ismét fölment. A konyhában és később a lépcsőn lefelé menet is arra gondolt, nem kellene valahogy jeleznie, hogy sejti, mi van vele? Minek? Csak nyugtalanítaná a dolog.

Kimosta a férfi kávéscsészéjét. Nyílt a konyhaajtó. Ágytakaróba burkolt öregasszony jelent meg a küszöbön, szürke copfocskáj^ volt. Bámulatos gyorsasággal szidalmazta a nőt:

— Te ostoba Marie, megesküszöm neked, hogy ezt nem látod többé. Finom alakot csíptél fel magadnak, mondd, hát egészen hülye vagy, hiszen mikor délután elmentél itthonról, még nem ismerted, vagy igen? Mi? Leharaptad a nyelvedet ?

A fiaiul nő lassan elfordult a vizleöntőtöl. Ragvogó pillantását az öregasszonyra vetette, az még egyre morogva lapított, azután egészen elmerülve emlékeibe, nyugodt, büszke mosollyal maga elé nézett. Eljött az ő pillanata. De nem volt más tanúja, csak ez a didergő, rikácsoló öregasszony, és az is sietve visszavonult meleg ágyába.

Mihez kezdenék Relloni kabátja nélkül, gondolta Georg, míg lehajtott fejjel haladt a .sínek mentén.

Arcát kemény esőcseppek verdestek. Végre elmaradtak mögötte a házak. Az eső valóságos függönyt vont a túlsó parton, a város előtt. Minden valóságot meghazudtolóan szakadt le a mérhetetlenül sivár égboltozatról. Egyike volt a városoknak. ahol álmában jár az ember, addig, vagy még addig sem létezik, amíg az álom tart. És mégis itt áll már kétezer esztendő óta.

Georg a Kastell-hídfőhöz ért. Az őr rákiáltott. Georg megmutatta az útlevelét. A híd közepén eszébe jutott, hogy a szíve még csak nem is dobogott hevesebben. Nyugodtan elhaladhatott volna akár még tíz hídfő előtt. Tehát ezt is meg lehet szokni. Szívét most felvértezettnek érezte félelem és veszély ellen, de talán a boldogság ellen is. Valamivel lassabban haladt. hogy egy másodperccel se érkezzék idő előtt. Ahogy lenézett a folyóra, megpillantotta a Wilhel- mine nevű uszályt, a rakodás mértékét jelző zöld sáv visszatükröződött a vízben. Közel volt a hídfőhöz. de sajnos, nem a part mellett, hanem egy másik hajó mellé kikötve. Georgnak a mainzi hídfőnél posztoló őrszem sem okozott olyan gondot, mint az, hogy miképpen jut keresztül az idegen hajón. Félelemre azonban nem volt oka. Még húsz lépésnyire sem közelítette meg a kikötőt, máris felbukkant a Wilhelmine fedélzetén egy kis. szinte nyak nélküli emberke kerek feje. egy gömbölyű arc. amely szemmel láthatóan reá várakozott, kissé zsíros arc. tág orrlyukakkal, apró. zsírpárnába ágyazott szempárral. olyan arc. amiről semmi jót nem tételezne föl az ember, éppen azért ebben a korban az egyetlen lehetséges arca egy derék embernek, aki sok mindent kockáztat.

Hétfőn este azután kidöntötték Westhofenben a hét platánt. Minden nagyon, gyorsan ment. Az új parancsnok efoglalta hivatalát, mielőtt a változásról tudomást szereztünk volna. Valószínűleg ő volt

az alkalmas ember, hogy rendet

teremtsen a táborban, ahol ilyen dolgok előfordulhattak. Nem ordított, emberi hangon beszélt. De nem volt kétséges előttünk, hogyha a legcsekélyebb dolog közbejön, valamennyiünket megsemmisítenek. A kereszteket azonnal levétette, nem feleltek meg az ízlésének. A hírek szerint Fahrenberg még aznap Mainzba utazott. Állítólag a Fürstenberger-Hofban vett szállást. Amint hírlik, golyót röpített a fejébe. De ez csak szóbeszéd. Nem is vall Fahrenbergre. Talán akkor éjjel a Fürstenberger-Hofban valaki más röpített golyót a fejébe, adósságai, vagy szerelmi bánat miatt. Fahrenberg talán fölfelé bukott, és még több hatalmat kapott a kezébe.

Mindezt akkor még nem tudtuk. Később annyi minden történt, hogy semmi pontosat nem lehetett már megtudni. Akkor azt gondoltuk, többet már nem tud elviselni az ember, mint amennyit elviselt. Odakünn azután kiderült, mi mindent lehet még elviselni.

De akkor este, mikor először fűtöttek be a barakk vaskályhájába, és S3 aprófa leégett, amelyről azt képzeltük, hogy a hét platánból hasogatták föl, közelebb éreztük magunkhoz az életet, mint később bármikor, és sokkal közelebb, mint mindazok, akik az élet kellős közepében képzelik magukat.

A SA-őr végül is felhagyott azzal, hogy az eső fölött csodálkozzék. Hirtelen megfordult, hogy valami tiltott dolgon érjen minket. Ordítani kezdett, és máris osztogatta a büntetéseket. Tíz perccel később a priccsen feküdtünk. Sejtettük. hogy milyen éjszakák előtt állunk. A nedves, őszi hideg áthatott a takarókon, a ruhánkon, a bő- rünköfl. Mindannyian éreztük, hogy a külső hatalmak milyen mélyen és iszonyatosan belegázolhatnak az ember életébe, lelke leg- bemsejébe, de azt is éreztük, hogy a lélek mélyén lakozik valami megfoghatatlan és’ sérthetetlen.-