Népújság, 1980. november (31. évfolyam, 256-280. szám)
1980-11-23 / 275. szám
Milyen idő van? Gépiesen félrehúztam a függönyt, megnézendő: milyen idő is van? Milyen? Semmilyen! Itt nincs „idő”. Illetőleg nincs időjárás. Legalábbis a mi fogalmaink szerint hetekig, hónapokig nincs az időjárásnak „járása”. Állok a damaszkuszi szállodám ablakában, belepis- iogok a kora reggel is már álmosan kék, ismét — és újra felhőtlen hőséget sugárzó világába, hogy rezignáltan álla- pítsamVmeg: olyan idő van ma, mint tegnap volt és ami- . iyen holnap is lesz. Teljesen értelmetlen dolog itt az időjárásról szót váltani. .. A hosszú hetek alatt bármerre is fordultam meg Szíriában, vagy Jordániában, ott soha és senki nem beszélt az időjárásról. — Kellemes időnk van ma, nemdebár? — így Mr. Wordsword. — Valóban, ma pompás az idő... Sokkal pompásabb, mint tegnap volt... — ernígy meg Mr. Psmits. — .. .és azt mondják, hogy holnap talán még á mainál is szebb idő lesz. .. Ügy véli ön is. uram? — és mindketten egyformán vélik. A beszélgetés számunkra bárgyúnak tűnik. Minden valamire (?!) való numoreszkben vagy szatirikus regényben. filmdialógusban, amely az angolokat akarja kifigurázni, fellelhetőek az iménti ominózus mondatok. „Gondolatokat” azért nem mertem írni. Pedig az angolok, a Golf-áram „táplálta” szigetország lakói számára a „milyen az idő?” kérdése, egyáltalán az időjárás, mint az élet rendkívül fontos tényezője és emiatt éppen ennyire fontos témája is, nos, az időjárás a legkevésbé sem nevetséges. A borongós-keserű-rejtelmes Ossian-dalok soha nem fqgantattak volna álságukban sem az Arab-félszigeten. S hol lenne helye egyetlen fehér ruhás huhogó kísértetnek is a tikkasztó, zsibongó, nyüzsgő damaszkuszi bazárban. Pedig romok ott is akadnak. Milyen idő van? Napjaink közös témája. Kinézünk reggel az ablakon és megállapítjuk: borús, esős, hideg, meleg, napfényes, szeles. Egyszóval: van időjárás. Minden reggel érdemes kinézni hát az ablakon, még akkor is érdemes, ha meghallgattuk a rádióból a meteorológiai jelentéseket. Mert azért mégiscsak más hallani, mint látni, érzékelni is ugyanazt. Meghallgatjuk egyszer, kétszer, néha még többször is, reggel is, délben is, este is a Meteorológiai Intézet, jelentését a várható hazai időjárásról. Aztán meghallgatjuk a körzeti időjárás-jelentést is, hogy amíg Szombathelyen, addig Szegeden, és amíg Keszthelyen, addig lám a Kékestetőn. Amely utóbbi felhőben van. Mint a drégeli rom Arany balladájában. Mert, hogy nálunk már balladái szépségek is fellelhetők az időjárás-jelentésekben. Milyen idő van? Front idő. Rosszul írtam. Frontidő. Mert volt idő, amikor a frontátvonulás nem a magas, vagy az alacsony nyomású ciklonok, örvények, a hideg-meleg beáramlások fogalmait jelentették. Amikor nem az ég dörgött, hanem az ágyúk szóltak. Amikor a frontokat megszámolták, azazhogy megszámozták. És mindegyik hideg volt, rém- ségesen hideg. Vagy hogy inkább forró, halálosan forró? Nem, akkor nem volt frontbetegségünk, mert a front nem engedte meg, hogy betegek legyünk. Csak azt legfeljebb, hogy éhen haljunk, vagy megfagyjunk, vagy krémesre laposodjunk a ránk dőlt házfalak alatt. A rádióban nem orvosmeteorológus figyelmeztette a hallgatót, hogy mikor, mire. ki és hogyan vigyázzák, hanem a berepülésekről kapott a hallgató kénytelen-kelletlen tájékoztatót. Véle együtt arról is tudomást, miszerint lehet, hogy a számára ez volt az utolsó tájékoztató. Egy nem eltévedt bomba és valaki, valakik a vannak és lesznek helyett — voltak. De ki emlékezik már minderre? öregje se nagyon, fiatalja meg mire is emlékezne? Hiszen majd másfél generáció óta béke van e tájon, amelyre most éppen — ahogyan kinézek az ablakon — vad széltámadással hidegfront tör reá. Nem a front hidege, hanem a hideg frontja! S itt a birtokos viszony, a jelzős szerkezet, vagy a szórend nem játszadozás a szavakkal, hanem a lényeget jelenti: milyen idő van, avagy van-e még idő? Milyen idő van? Köszönjük szépen, nálunk azért jó, amit őszinte szívvel kívánunk mindenkinek. A Meteorológiai Intézet megbízásából Szoboravatás A Medgyessy centenárium rendezvénysorozat keretében a mtííváaa. két szobrát avatták fel Debrecenben; a Táncosnőt és » Daorecent Vénusz című alkotásokat. Képünkön: a Múzeum {téren felavatott • > (MTI fotó: Oláh Tibor felv. — KS) i Aki belép égj' múzeumba, a jelent szembesíti a múlttal, azzal a világgal, amelynek tanulságai a jövőben is kamatoztathatók. Ezért érdemes menteni, óvni, s a nagyközönség számára bemutatni elődeink relikviáit. Könyvtárnyi kiadvány született már a hazai munkás- mozgalom történetét feldolgozó alapos tanulmányokból, s ezekben igen precíz adatokra bukkanhat az érdeklődő, a tanulni vágyó. Igazán érzékletes képet azonban csak akkor kap déd- és nagyapáink dolgos hétköznapjairól, féltve őrzött vágyairól, örömeiről és küzdelmeiről, ha felidézik számára a hajdanvolt idők hangulatát. Erre sokan törekszenek, de nem mindenkinek sikerül maradéktalanul. Az új salgótarjáni múzeum állandó kiállításának rendezői azonban remekeltek, mert az ide betérőt azonnal elbűvöli a gonddal összeválogatott tárgyak varázslata, s mindjárt a XIX. század elején érzi magát, s együtt gondolkodik azokkal a névtelenekkel; akiknek soraiból históriát formáló seregek tobor- zódtak... Milyen beszédesek a bútorok és a különböző berendezések ! Ebben az esetben az uradalmi cselédség sanyarga- tottságáról vallanak. Otthonnak aligha nevezhető lakást az uraság biztosított számukra. Egy szobában három családot is elhelyeztek. Általában harmincán szorongtak itt, s ágyhoz csak az idősebb szülők és a fiatal házasojí juthattak. A többieknek maradt a földre terített szalma. A kisgalcrla — ahol a művészek állítanak ki (Szántó György íelvéleleij Az épület homlokzata Ahol a munkásmúlt emlékeit őrzik... Látogatóban a salgótarjáni Nógrádi Sándor Múzeumban Tarjánban a kiegyezés idején mindössze ezren laktak, s a település aligha emelkedett ki a többi falu sorából, 1900-tól viszont már 13 000- en éltek itt, ízelítőt kapva a munkássors megannyi keserűségéből. Képet alkothatunk munka- és szociális körülményeikről. A hitelesség érzetét erősíti az is, hogy mindezt tökéletesen szemléleti egy bánvászlakás-enteriőr. Ha el- álldogálunk itt. s gondosan tanulmányozunk minden emléket. akkor azonosulunk az egykori kétkezi munkásokkal, s megértjük, hogy a kezdeti tűrést, belenyugvást később mind határozottabb formákat öltő összefogás, szervezkedés követte. Ez akkor is sikerrel járt, ha a hatalmon levők szándékosan a lehető legkevesebbet költötték az oktatásra, a szellem felvirágoztatására. Fantáziánk hamar szárnyra kap, ha megnézzük azt a századfordulós tanteremrészletet, amely néma voltában is beszédes. Dédapáink ülhettek ilyenekben, azt várták tőlük, hogy csak nézzenek, de ne lássanak messzire. Ők azonban felnőtté érve a jövőbe tekintettek, s ezért készséggel hoztak áldozatot. .. Nem véletlen, hogy a Tanácsköztársaság e tájon is névtelen hősök ezreit formálta, olyan munkásokat állított hadrendbe, akik tudták, miért fognak fegyvert. Csoda-e, ha bátorságukról legendák születtek? A tárlókban levő csoportképek a hajdani vöröskatonák portréit villantják fel. Róluk idéznek igaz történeteket a korabeli újságok tudósításai is. Jöhetett a fehérterror, ke- gyetlenkedhettek a csendőrök, a dicsőséges 133 nap emlékét azonban nem törölhették ki az emberek tudatából. Ők nemcsak abban bíztak, hogy a második próbálkozás már végleges győzelemmel zárul, hanem az üldöztetést is vállalva az ellenállók sorába álltak. Az egyre hatékonyabbá váló megmozdulások nyitánya a karancslejtősi bányászok tömegeket mozgató harca volt. Ezekről tudósítanak — s Nógrádi Sándor egyéniségét is idézik — a gonddal csoportosított, a tiszteletadást sugalló tárgyak..! D A ma is képviselteti magát ezen a seregszemlén, így lehetőség adódik arra, hogy összehasonlítsunk, felmérjük a két évszázad alatt megtett utat, értékeljük annak egyes állomásait. Dr. Horvát István megyei múzeumigazgató — egyébként a kiállítást rendezők munkáját ő irányította — a kalauzolás során elmondta, hogy az egy hónapja átadott új intézmény építésére negyvenötmillió forintot áldoztak. Tetemes summa ez, de az első bemutatkozás már jelzi: jó helyre került a pénz, mert az itt dolgozó harminchárom munkatárs jól sáfárkodik a rábízott talentumokkal. Jöhetnek ide a pedagógusok és a diákok — többek között rendhagyó történelemórákra — a hazai, és a külföldi turisták. Megéri, hiszen a múltat a jelennel összevetve érzékelhetik a jövő kontúrjait... Pécsi István Munkásmozgalom-történeti kiállítás egy részlete Az 1853-as márciusi pátens ugyan véglegesen és vitathatatlanul megszüntette a jobbágyságot, de a tagosítás elsősorban a nagybirtokosoknak kedvezett, a kisparasztok viszont évről évre nehezebben boldogultak. Nagy részük annyira elszegényedett, hogy az akkor kialakuló iparban próbált menedéket keresni, talán nem is sejtve, hogy nincstelenségét cserélte nyomorra. Jó néhányan otthon munkálkodtak, s abban reménykedtek, hogy így is megkeresik — ráadásul önállóságuk sem csorbul — a mindennapira valót. A kovácsok, a tímárok, a léc-, a karó-, a deszka-, a pipakészítők jókorát csalódtak, mert az egyre élesedő versenyben kishalakként a nagyobb ragadozók martalékává lettek. termékeiket, s a különböző céhdokumentumokat és ládákat azonban mégis megcsodáljuk, mert alkotóerőről, leleményességről, átlagon felüli ügyességről tanúskodnak. A tőkés érdekek mind markánsabb érvényesülését azonban semmi sem akadályozhatta meg. A XIX. század második felében, s utolsó negyedében egyre nagyobb tért hódított a bányászat, a vas- és az üveggyártás. Mindezt fényképek, iratok, s egyéb dokumentumok illusztrálják. A gazdasági fellendülés alapvető változásokat hozott.
