Népújság, 1980. november (31. évfolyam, 256-280. szám)

1980-11-02 / 258. szám

A magyar próza elfelejtett mestere M JU C5 £j \ (Szabó Vladimír festménye.) - < IJjr «felfedezett papirusz . Az egj-ik nairobi (Kenya) egyetemi intézet javaslata szerint a papiruszcserjét (Cyperus papyrus) fel lehet használni arra, hogy a se­gítségével megvédjék Kelet- Afrika tavait és folyóit a többi vízinövény elburján­zásától. A papirusznövény úszó szigeteket alkot és akár öt méterrel is a víztü­kör fölé magasodik. Kivon­ja a vízből a tápanyagokat, így a többi vízinövény ne­hezen tud fejlődni. Ezáltal el lehetne kerülni, így java­solják a tudósok, a rettegett eu troli zálódást. A papirusz ezenfelül sok­oldalúan hasznosítható nö­vény. Az egyiptomiak már 4000 évvel ezelőtt nemcsak ismert írópapírjukat állítot­ták elő a velejéből, hanem a fiatal hajtásait is elfo­gyasztották főzeléknek. a gyökereivel pedig tüzeltek. „Nagy Ignác (1810— 18ö4) Író, szerkesztő. A Szinműtár, a Külföldi Regénytar és a Hölgyfutár szerkesztője. A Tiszt-újítás című dráma és a Magyar titok című regény írója.” Ennyi áll róla ..Az utcák őrzik emléküket” című kis füzetecskében, pedig a i re­formkori Magyarország egyik legnépszerűbb, vérbeli újság­írója volt. Valószínűleg ez vezette a Magvető Kiadó szerkesztőit, hogy a Magyar Hírmondó sorozatban „Ura­csok, Arszlánnök” címmel sok-sok évtized után ismét hozzáférhetővé , tették a már-már elfelejtett mester életképeinek legjavát. Az irodalomtörténetben Nagy Ignácot a „legszorgal­masabb magyar íróként” ‘ tartják számon. Nem kis sró ez, hiszen fiatalon, 'negy­vennégy éves korában halt meg, de életművének terje­delme Jókai Mórével vetek­szik. Mindenesetre nem min­dennapi életpályát rajzol­hattak róla későbbi korok irodalomkutatói. Nagy Ig­nác húszéves koráig néme­tül beszélt, írt, gondolkodott. Mikszáth Kálmán így em­lékezett róla: „ ... nagy ti­tokban maga is német író­nak készült. Tele volt már az1 asztalfiókja német ver­sekkel. novellákkal és szín­darabokkal, amikor Kisfalu­dy Aurórája kezébe került. Csodálkozott. Hát ez mi? Hát magyar- irodalom is van? S ezen túl . mohó szomjjal kutatott fei min­dent, amit a magyar iroda­lom termelt . .. eléget t? összes nemet kéziratát, s et­től (1838-tól) kezdve egész odaadással a magyar szép­irodalom művelésére adta magat.” 1838-ban már a legjobb tollú újságíróként, a hírek, a pletykák, a beszámolók nagy mestereként jegyezték Pesten. Nagy Ignác páratlan ta­lálmánya volt a folytatásos híranyag. Mesterien tudta az izgalmat fokozni. Akkori­ban lázba hozta Pest lakóit a hír. hogy a Rókus-kórház mögött egy levágott ember­fejet találtak. Nagy Ignác négy folytatásra tördelte szét beszámolóját, mindig új, meg új fordulatot adva a hátborsongato történetnek. 1845. július 13-án így je­lentette be az eseményt: „Július 9-én a Rókus-temp- lom mögötti kőhalmaz közt egy levágott némberfejet tá­laltak. mely orvosok állítass szerint oly ügyesein van a nyaktól lemetszve, hogy a műtét bármely kitanult ba­kónak is becsületére válhat­nék. S végül, július 20-án fellebbent á fátyol: „Azon talált fejet, melyről már többször szóltunk, még egy­szer meg kell említenünk. A nagy,széró eseményből csak parányi egér lett. Egy or­vosnövendék ugyanis két húszason vette azon fejet boncolás végett egy kórházi szolgától, ki a közeli kőra­kásba rejté, hogy este átad­hassa. hol aztán játszó gyer­mekek találták meg, és ez lázítá fel a fél város! Két húszas egy holt fejért ke­vésnek látszik ugyan első tekintetre, de mégis soknak kell azt mondanunk, mert van elég eleven fej. miknek párja sem ér két garast...” K. M. Hatvány emlékezete A most száz esztendeje — 1880, október 28-án — szüle­tett Hat vány Lajos, mintha két sorsot is megélt volna. Az elsőben végső soron néni sokba vett „zsidó báró” volt, aki­nek anyagi támogatása fejében méé „úri bolondériaját”, irodalmárkodását is elnézték, a másodikban — a vagyon .,nyomasztó súlyát” elvesztve — rangos tudóssá, a szellem mágnásává vált. Az ország egyik leggazdagabb családjából származott, de rájött arra. hogy pénznél nagyobb értékek is léteznek. Kül­földön tanult, s európai látókörrel tért haza. Talán ezért vett reszt lelkesen a magyar literatúra egyik legnagyobb vállalkozásában, a Nyugat alapításában. Kapcsolatai a lap­pal azonban hamar megszakadtak, mert inkább csak vagyo­nát látták a szerkesztők szívesen, nem tanácsait. Mecénás szerepet vállalt hát. a szó legszebb, legnemesebb értelmé­ben. hiszen rendkívüli érzéke volt a tehetség fölfedezésére. Ady Endre lelkes hívévé szegődött, ahogy később József Attila költői erejét is észrevette. Nemcsak a könyvek igazságát látta meg, hanem az azok mögött húzódó társadalmi feszültségeket is: a haladás szolgálatába állt. Az őszirózsás forradalom vézérkarában. a Nemzeti Tanácsban bíztak meg tisztséggel, amiért a fehér­terror idején bebörtönözték. A fasizmus közelgő veszélye elől újra külföldre távozott, s csak 1947 tavaszán tért haza. A személyi kultusz éveiben háttérbe szorították. Munkás­ságai 1959-ben jutalmazták Kossuth-díjjal, s ezután lett a MTA levelező tagja is, s jószerivel kötetei is ekkor láttak újra napvilágot. Szépirodalmi tevékenysége — a megítélések szerint — ritkán emelkedett a közepes fölé. Tanulmányai, esszéi, em­lékezései azonban pótolhatatlanok: a kor lenyomatai, igaz krónikái. Kevesen szólnak nála hívebben Adyról, szebben Petőfiről. Vállalt szerepe miatt jellegzetes figurává vált: az európai .szellemiségben helyet talált, levelezést folytatott számos jeles alkotóval. A polgári radikalizmus szószólója­ként. harcosaként is sokat tett az emberi haladásért. Hatvan adta meg azt a hátteret, amely Hatvány Lajosnak lehetőseget adott mecénási szerepre: gyára, földje volt itt. A Grassalkoinch-kastely is sokszor látott vendégül művé­szeket. Olyan hagyomány ez, amire illő emlékezni: a jeles tudós, az irodalmár életműve, sorsa a város meg'becsülendő örök­sége. Olyan ember arca rajzolódik ki a múló idő homályos ablakán át. aki hitt a világ haladásában, a szép szó hatal­mában. s a maga eszközeivel megtett mindent — nagyo-n következetesen — hogy valóra váljanak álmai. Képes volt ezért meghaladni korlátáit, kiemelkedni a neki kimért vi­lágból. Írásaiból ma is sokat tanulhatunk, hiszen nemcsak tárgyi tudásra találhatunk bennük, hanem tartásra, olyanra, amely meg Ady barátságára is méltóvá tette: ......................-• N emsokára kastélya újra a közművelődést, a szellemi ér­téket szolgálja, reméljük, hűen régi gazdájához. Tisztel­günk emlékezete előtt egy olyan előadásával, amelyet hat­vani közönsége — közössége előtt mondott el. Gábor László HATVÁNY LAJOS: Egy volt nagybirtokos vallomásai ekinleltel arra, hogy eszmé­® im diadala lorditott arány­ban áll anyagi jólétemmel, méltán kérdhetné valaki, hogy vajon nem szerettem-e jól élni? Valóban sze­rettem, s hazudnék, ha ezt leta­gadnám a hallgatóim előtt. Mire fölmerült a kérdés, hogy mi az ördögnek szegődtem olyan eszmék szolgálatába, amelyeknek megva­lósulása anyagi tönkömet okozta. Erre a kérdésre az ellenforrada­lom Idején azt a választ adták jó­akaróim, hogy azért, mert fuzsitos vagyok. S a rosszakaróim, hogy mert olyan tehetségtelen vagyok, amilyen tehetetlenül telhetetlen, akinek közügyi nyugtalanságai gátlástalan kiélése okából előbb a társadalom fölforgatói közé kellett állnia. A törvényszék hajdani el­nöke szerint pedig azért, mert a természet megtagadta tőlem a ha­zaszeretetei; erre a szakvélemény­re a magas Kúria azzal az ítélet­tel duplázott rá, hogy azért, mert a vádlott, aki ebben az esetben én voltam, pemzetgyalázó és hazaáru­ló. Isten látja lelkemet, ma is az volnék, ha ez az ország még most is ama Horthyaké, Bethleneké, Te­lekieké, Gömbösöké és Imrédyeké volna, akiket mint annyi egyéb rosszat is — sajnálom, hogy ezt az igazságot épp hatvani hallgatóim előtt kell kimondanom, de hiába igyekezném letagadni, hogy Hat­van, igenis Hatvan, valóban Hat­van városa szabadította rá a mi szerencsétlen hazánkra. Ha ugyan nem is Hatvannak derék népe, hanem ennek a városnak... hogy is mondjam, no? — földrajzi el­helyezkedése, illetve terepe, amely az átkos emlékű hatvani ország- gyűlésnek színhelye volt. Mert er­re az országgyűlésre, tudvalevőleg, azért robogtak föl hadvész ülte képpel a Dózsa-féle parasztláza­dásért bosszút lihegő fő-, közép- és kisnemesi jószágok urai, hogy 1521-től 1945-ig hol nyíltan feudá­lis, hol abszolutista, hol látszat­parlamentáris formákban szinte ötödfélszáz évre szabják meg a holtkéz, az ősiség s a hitbizomány nem adózóinak a nyomorult adó­zó nép rovására kialakított társa­dalmi rendjét. Mármost engedjék meg, hogy ebbe a történelmi’ háttérbe állít­sam a pesti házat, amelyben szü­lettem. 5 amelynek első emeletén egy folyosó húzódott végig; erről a , folyosóról nyílt az ajtó. mely fölött fekete alapon arany betűk­kel áíft ez a felírás: Iroda. Ennek az irodának nyitódó és csukódó aj­taja, mint valami önműködő szer­kezet osztotta be, ahogy nemzedé­kek váltogatták egymást, szinte egy évszázadig, a dédapám, a nagy­apám és az édesapám életének rendjét. Minden egyes nap kora reggeli óráiban azért nyitották ki az ajtót, hogy mint a strasbourgi dóm harangjátékának apostolai be­vonuljanak az ajtó mögé. Aztán folyt, folyt az irodai munka se­rényen egész délig, majd a gyor- san-gyorsan bekapott ebéd után késő estig, mely nemegyszer a ké­ső éjszakába nyúlt. Dolgozni, dolgozni, dolgozni-! Ez volt ebben a polgári házban a ki­adott jelszó; s e jelszó mögött a szemlélet, hogy aki dolgozik azt az Isten a munkájának anyagi hasz­nával áldja meg. S akit ezzel megáldott, az nem csupán magá­val és családjával, hanem az em­beriséggel szemben is teljesítette kötelességét. Mert így mondták an­nak idején: a gazdag ember ke­nyeret ád a népnek. Mennél gaz­dagabb. annál többnek s annál több kenyeret. Aki tehát olyan te­remtő elméjű nagyiparos és olyan nagylelkű adakozó, amilyen az édesapám volt. az a honpolgári és a humánus hivatásának még a kötelezettségén felül is megfelelt. Mint minden ember, én is a szár­mazásomnak és a környezetemnek köszönhetem a magam első, még kialakulatlan világnézetét. Ezért volt, hogy amikor nyolcesztendős koromban, mint afféle irodalmi fo­gékonyságé gyermek Petőfi ver­sein eszméltem a szépré, a szépér­zékemmel együtt rezzent föl ben­nem az igazságérzetem is. Mert úgy éreztem, hogy Petőfi az olyan címeres herékkel, mint az a ma- gyar nemes, akit így monologi/.ál­tat: Munkátlanság csak az élet. Van életem, mert henyélek az én dolgos polgári atyafiságom életmódját igazolja. S hogy ugyan­Osrtdlyárutás dióhéjban csak ennek a versnek e sorai: Nem írok, nem olvasok. Én magyar nemes vagyok! — egyszersmind engem igazolnak, akinek az olvasás korai, végzetes, szenvedélye volt. Petőfi Pató Pál úr-a pedig, akinek földje „termi bőven a pipacsnak mindenféle ne­meit”, a nagyapámat látszott iga­zolni. aki a jó gazda elégtételével szemlelte, a hatvani, hatalmas bú- zataWáknak telt kalászos, sűrű rendjét. így bontakozott ki a Petőfi-ver- sekhez fűzött gyermeteg gondolat­kapcsolódásaimból az a tudat alat­ti program, amelyben a negyven- nyolcas kossuthista eszmekörben, a magam 'társadalmi elhelyezkedésé­nek megfelelően, a polgári szabad­elvűség tételei vegyültek, Mert a szabadság az én elképzelésem sze­rint egyértelmű volt a szabad ver­sennyel; az egyenlőség: a szabad verseny adta lehetőségek egyenlő­ségével: s a testvériség: a megtol- lasodott tőkésnek filantrópiájával. Mégse mosolyogjon senki ezen a szemléleten, amelyben később ki­fejlett lázadó ösztöneim csírái rej­lenek. Mert már gimnazista ko­romban döbbentem rá az igaz­ságra, hogy Pató Pálék túlélték a negyvennyolcas tisztogatást. Sőt mi több. hogy ezek az ügyefogyottak, ha egyébben nem is, de abban az egyben mindenesetre ügyesnek bi­zonyultak. hogy a maguk rossz ügyét’ olyan fortélyos sáfárokra bízzák, mint Tisza Kálmán, We- kerle Sándor és Lukács László — s ha kell, olyan elszánt ügyvivőt állítsanak az ország élére, aminő Tisza István volt, aki a korlátolt­ságának dölyfös és kihívó, úri len­dületében vállalta a múltnak a jö­vő ellen való elszánt védelmét. Ennyit tudtam, amikor jött Ady Ama problémák közül, amelyek annak idején Ady nevére felraj­zoltak bennem, engem különösen egv foglalkoztatott: Adva van én­nek a költőnek istenes ás, ember­séges. magyar és tiszta költészete, miért érzi hát azt Tisza István. Rákosi Jenő. Berzevíczy Albert Beöthy Zsolt, Prohőszka Ottokár, Herczeg Ferenc s velük együtt az egész,úri rend istentelennek, em­bertelennek. magyartalannak és mocskosnak? S ami még ennél is érthetetlenebb volt számomra, mi­\ ért esküdtek össze az urakkal Ady ellen a polgárok is? Szociális ismeretek híján még nem eszméltem rá annak tudatá­ra, hogy a magyar társadalom és történelmi és történelmen kívüli vezetői egyaránt a maguk tulajdo­nának és hatalmának veszedelmét neszelték meg Ady Endre költésze­teben, Ezért szálltam meddő vitá­ba ezeknek az osztályoknak a ma­guk létfenntartását nem csaló ösz­tönnel követő ízlésével. Esztétikai érvekkel akartam meggyőzni az ingatlan s az ingó magyar tőke parancsolóit, s a nekik alárendelt toliforgatókat, hogy ami nekem szép, nekik is szép legyen. Mire egyszerre csak azon vettem maga­mat észre, hogy ez esztétikai, ár­tatlan mulatozásaim közben, ahe­lyett hogy híveket toboroztam vol­na Ady számára, épp ellenkezőleg az ellenfeleinek számát szapoi'ítot- tam — s hogy rajta kívül magam ellen is felbőszítettem az ország összes hatalmasait. Mire ránk szakadt az első vi­lágháború, amely ellen Ady az örökkévalóság számára verseket s én a háborús uszítok ellen tiszavi­rágéletű újságcikkeket írtam. Rö­vid szerkesztői pályafutásom is elég volt arra a fölismerésre, hogy az úszítók névsora szinte névről névre egyezik Ady ellenfeleinek névsorával. Ekkor kezdett bennem derengeni az esztétikai szépség és a társadalmi igazság kapcsolatai­nak mind-mind biztosabb tudata, mely az esztéta csetepatéból ele­inte öntudatlanul, majd mind-mind fokozódó tudatossággal sodort az osztályok harcába. Így lettem a háború végén adystából októbris­ta — s ha még nem szocialista, annak Wilson, az Egyesült Álla­mok elnöki székében ülő profesz- szor volt az oka. aki az ő híres ti­zennégy pontjával — s köztük a Népszövetség nagyszerű tervével — még egyszer utólszor fellobban- totta bennem az értelmiségi pol­gárság világmegváltó hivatásának már-már kialvó, hívságos remé­nyét. .. Ahelyett, hogy önöknek újra elő­adnám a Népszövetség csődjének annyiszor előadott történetét, en­gedjék meg, hogy annak halálos gyengeségét egy látszólag jelen­téktelen magyar vonatkozásában kimutassam. Mert kérdem, mit, ugyan mit érhetett a népeknek azon szövetsége, amelynek az entellek- tiielek nemzetközi összeműködését célzó csoportjában nem Bartók Bé-' la, nem Babits Mihály, nem Mó­ricz Zsigmond, hanem az ellenfor­radalom Rozgonyi Cicelléje, Tor- may Cecil képviselte a magyar iro­dalmat és a fajvédelmi törvények rossz emlékű szerzője, Teleki Pál a magyar tudományt? Azok a külföldi tapasztalatok, amelyeket mint Európa kényszerű vándora kétszeri emigrációm fo­lyamán, összesen tizennyolc esz­tendő alatt megéltem, s azok a belföldiek,. amelyekben a fordított' kiválasztás évtizedében, 1929-től 1939-ig keserves részem volt, sza­kítottak el az osztályomtól, s haj­lítottak mind-mind inkább a mun­kásság felé. Mire a szociáldemok­rata kormányoknak sorozatos bu­kása Magyarországban, Ausztriá­ban, Franciaországban s a Mac Donald-féle árulás Angliában, va­lami fásult szkepszissel töltöttek el, melyet a második világháború alatt a rám nehezült reménytelen­ség és kétségbeesés váltottak föl. Mert attól tartottam, hogy e há­borúk végén másodszor is meg kell érnem a szégyent, amelyet az első folyamán megértem. Már tud­niillik, hogy a diadalmas polgári Nyugat megint úgy gáncsolja el Közép- és Kelet-Európa értelmi­ségének és munkásságának táísa- dalomátalakító kísérleteit, mint amikor Horthyt ültette Magyaror­szág, Hindenburgot Németország, Mussolinit Olaszország, Seipelt Ausztria nyakára, hogy az ellen- forradalomnak így megteremtett nemzetközi légkörében, többé ke­vésbé tudatosan, Hitler eljövetele számára készítse elő a talajt. Hiába kerestem, nem volt szá­momra kiút, amíg a hasztalan té- pelődések kátyújából a történelem eseményei ki nem emeltek. Azaz­hogy amíg Magyarországba a nyu­gati nagyhatalmak helyett be nem vonult a» a legnagyobb keleti ha­talom, amelynek köszönhetjük, hogy manapság Horthyék többé- kevésbé megfejelt nemzete helyett gyökeresen átalakított demokrati­kus magyar hazában élhetünk. BS nnek a belátásnak köszön- hetem -azt a tisztességet, hogy mint a volt magyar nagybir­tokosok közt, a magam számos megtántorodása ellenére.. mégis a soha meg nem tántorodott. .Károlyi Mihályon kívül egyetlen osztály­áruló, a magam fejlődésének a hajdani földesuraságból a mai val­lomásokig, ha talán nem is cél­tudatosan, de mindenesetre logi­kusan vezető menetét előbb a hat­vani pátriámban s most e mikro­fon, valósággal az ország színe előtt, adhatom elő.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents