Népújság, 1980. november (31. évfolyam, 256-280. szám)

1980-11-21 / 273. szám

3. Társadalmi mobilitás lakásmobilitás Említettük már: 1975. ele­jén még „csak" 284 ezer igényjogosultat tartottak nyilván a- tanácsok lakáshi­vatalai'; 1979-ben már 413 ;zret. Vannak városok, ahol rússzor annyi a jogos igény­ei, mint ahány bérlakást ■évente építenek. Reményte- ennek látszó helyzet, mert íogyan lehet — az egyenlő­ség elve alapján — olyan „terméket” elosztani, amiből megközelítően sincs annyi, amennyire szükség lenne? A „szükséglet” elvének követ­kezetes érvényesítése — lát­tuk — nem vezetett ered­ményre. Az érdemnek, a tár­sadalmi hasznosságnak, mint a lakáselosztást jórészt meg­határozó kritériumnak beve­zetése érthető, de nem prob­lémamentes. Erre vezethető vissza ugyanis, a lakásgaz­dálkodás legnagyobb para­doxonja: a társadalom, hasz­nosabbnak minősített tagjait sokféle módon, elsősorban a Vnunkabérekben jutalmazza, mégis az olcsó, vagy az in­gyenes lakásokhoz is inkább a privilegizáltak körének tag­jai jutottak hozzá. Milyen mértékben befo­lyásolja a lakáshelyzet a családok életlehetőségeit és L mobilitási esélyeit? Sokan a ' gyermekek mobilitási esé­lyei felől közelítették a kér­dést. (A társadalomkutatók általában megegyeznek ab­ban, hogy a társadalmi meg­ítélés szerint elsősorban a következő generáció, tehát a gyermekek sorsa a legfonto­sabb. A lakásviszonyok — s ezen belül az úgynevezett laksű­rűség — döntően befolyásol­ják a gyermekek — további életpályát meghatározó — tanulmányi eredményeit. Pé­csett és Szegeden végezték azokat a településszociológiái vizsgálatokat, amelyekből öbbek között kiderült, hogy i négyzetméter fő laksűrűség esetén a gyerekek átlagos ta- lulmánvi eredmenye 3,2 volt; !—12 négyzetméter/fő laksű- űség esetén 3,7; 12—16 négy­et méter/fő esetében 3,9 és K—20 négyzetméter/fő lak-' sűrűség esetén már 4.1 volt i tanulmányi eredmény. Az adatok kommentálása helyett ■sak emlékeztetünk az úgy- tevezett hátrányos helyzet­ien levő gyerekekkel foglal­kozó publicisztikák és a zakirodalom közismert meg­állapításaira. Más oldalról közelítve a lakáshelyzet és a családok életmódjának összefüggéseit: elsősorban külföldi vizsgála­tok bizonyítják, hogy a. la­káskörülmények. ha nem is alapvetően, de érzékelhetően / befolyásolják a családok tár- * sadalmi beilleszkedését, munkahelyi produktivitását, sőt fogyasztói szokásait is. Mindent egybevetve: a la­kásgazdálkodás alaposan el­tért eredeti céljától, s a fel­ismert problémák vezettek el a legutóbbi — immár nyolc esztendeje megfogal­mazott — lakásrendelethez, amely lényegében az ’hddigi lakásgazdálkodás bizonyos fokú reformját jelentette. A rendeletet megelőző párt- és kormány állásfoglalások egy­részt kimondták, hogy a lak­béreknek ki kell fejezniük a lakások értékét, másrészt szükségesnek vélték az addig egységesnek mondható bér- te'rístíousok bizonyos mérté­kű differenciálását, s ezen taüUii a szerényebb kivitelű, olcsóbb, bérlakások építését. A rendelet legnagyobb érde­me, hogy a lakásgazdálkodás piaci jellegének addigi kate­gorikus tagadásával szemben helyt adott bizonyos „piacibb” folyamatok érvényesülésének. Legnagyobb veszélye viszont abban rejlett, hogy a lakás- gazdálkodásért felelős intéz- _ mények könnyen hihették, hogy a rendelettel megoldot­ták a lakásgazdálkodás ge­nerális problémáit, s most aztán végképp nincs más hát­ra, mint több és még több lakást építeni, s ezzel a la­kásgondok automatikusan és végérvényesen megszűnnek. szültek típuscsaládok részé­re, megfeledkezve a valósá­gos társadalmi igényekről, és válasz nélkül hagyva a nagyon fontos kérdést: „Azt építjük-e, amire a társada­lomnak, a különböző réte­geknek és ‘csoportoknak va­lóban szükségük van?” A lényeg azonban jósze­rével változatlan maradt. A lakásgazdálkodás ma is a hatósági elosztás bűvkörében él, s az ettől való lényege­sebb eltéréseket hajlamosak vagyunk úgy kezelni, mint ami a szocialista társadalmi rend alapelveivel lenne el- • lentétes. Pedig a lakásgaz­dálkodásban ma is működnek a piaci erők, s leginkább ott, ahol éppen a hatásos szociá­lis beavatkozásra lenne szük­ség (a munkáscsaládok ál­lamilag nem mindig támoga­tott családiház-építkezése). Ezzel szemben, ahol valóban helye lenne a kereslet-kíná­lat törvényének, ahol a ha­tékonyabb elosztást inkább a pia9i modell alkalmazása biztosíthatná (például a bér­lakások egy részének elosztá­sában),. ott változatlanul és mereven ragaszkodnak a ha­tósági elosztáshoz. S itt az újabb gond: mert a lakáshoz, méghozzá in­gyen lakáshoz, minimális lakbérért, hosszú időn át deklaráltan joga volt min­denkinek (független attól, hogy mi a beosztása és mek­kora a jövedelme). Kialakult tehát egy sajátos helyzet, amelyben a lakások nenr. a keresletnek megfelelő válto­zatok szerint épültek, hatiem olyan embereknek, akikefü a tervezők jóformán semrwtt sem tudtak. Típusketeások ké­Némi változás csak a leg­utóbbi időben tapasztalható. Az építészet egyre élénkeb­ben érdeklődik minden olyan tudomány iránt, ahonnan megbízhatónak vélt informá­ciókat kaphat a társadalom valódi szükségleteiről. Ismer­nie kell a családok jövedel­mi helyzetét, mert ez hatá­rozza meg, hogy ki mennyit költhet a lakásra, s milyen szolgáltatásokat képes igény­be venni. Ismernie kell — hosszabb távra — a szolgál­tatóipar teljesítőképességét. Ismernie kell a családok bel­ső struktúráját, életmódját, s * megannyi egyéb tényezőt, aminek közvetlen építészeti jelentősége van. Változás tapasztalható ab­ban az értelemben is, hogy kezd megfogalmazódni a fel­ismerés : a korszerűnek és kényelmesnek titulált — s hihetetlenül ' sok pénzért összerakott .— paneldobozok nem jelenthetik a tömeges lakásépítés egyetlen lehetsé­ges útját, A differenciálás — úgy tűnik — itt is elkerülhe­tetlen: van, akinek e panel­lakások is túl korszerűét» túl kényelmesek, s főleg túl drágák, van, akinek' , éppen, hogy megfelelőek, vagy akár hosszabb távra is megteszik s van, aki kizárólag csere­alapként kezeli e lakásokat. Ügy tűnik: egyre több ész- szerűség fedezhető fel a né­hány éve képtelennek minő­sített elméletben, hogy tud­niillik az egy kaptafára ké­szülő lakótelepek önmaguk­ban is okai a lakáshiány új­ratermelődésének. Vértes Csaba (Következik: Lehetséges megoldás) Kerékpárok Sárospatakról A Csepel Művek Jármű- és Konfekcióipari Gépgyárának sárospataki gyárában két év­vel ezelőtt kezeitek meg a kerékpárok szerelését. Itt ké­szítik a belföldi piac számá­ra CSEPEL. TÚRA, VELEN­CE. TACSKÓ stb. kerékpá­rokat. Az idén kilencvenhat­ezer különböző kerékpárt akartak forgalomba hozni, az igények növekedése miatt azonban a gyártási tervet tízezerrel emelték. (MTI fotó — Fehér József felv. — KS) ff Mi munkások is sok mindent ..." Hozzászólás „A munkapadtól a vezérigazgatóig” című cikksorozathoz Az Egyesült Izzó Gyöngyö­si Gyárának vagyok a maró­sa. Foglalkozásomból az is kiderül, hogy fizikai mun­kásként a felsőbb irányítás különböző módszereit, eljá­rásait sgját tapasztalataim alapján nem ismerhetem. Ugyanez vonatkozik mind­azokra a munkatársaimra, akik az úgynevezett fizikai kategóriába tartoznak. Nem is fordult meg bennem, hogy közgazdasági vonatkozásban mondjak véleményt a vita­indító cikksorozathoz, mert ehhez megfelelő képzettsé­gem sincs. De az is igaz, hogy mi, munkások se csu­kott szemmel nézzük a vilá­got, mi, munkások is sok mindent látunk, hallunk, ta­pasztalunk, és sok minden­ről beszélünk egymás között. Az sem titok, hogy kisebb csoportokban könnyebben „kijön” a szánkból a szó, mint egy olyan fórumon, ahol vezetőink is ott vannak és munkatársaink nagyobb tömege is hallja azt, amit mondunk. Meggyőződésem, hogy még mindig nem megfelelően tu­dunk élni azokkal a demok­ratikus fórumokkal, amelyek nap mint nap kínálják a nyilvános véleménymondás lehetőségeit. Gyakran úgy tűnik számomra, ahogyan a régi közmondás szól: hall­gatni arany. Pedig tapaszta­lataim azt bizonyítják, hogy az utóbbi időkben a mi gyá­runkban még senkinek sem­milyen kellemetlensége nem támadt abból, ha véleményt nyilvánított bármilyen fóru­mon Azt is meggyőződéssel állíthatom, hogy ebből az óvatoskodó állásfoglalásból egyre több dolgozótársam lép előbbre és egyre többen kér­nek szót már a termelési ta­nácskozásokon is. Ez az erősödő szocialista demokrácia jogosított fel en­gem is arra, hogy a témával kapcsolatban néhány monda­tot megfogalmazzak, bár tu­dom, hogy én „csak” marós vagyok, a géptől pedig nem lehet túl messzire látni. Ne csodálkozzék senki azon a kitételen, hogy a fizikai munkást részleteiben^ nem foglalkoztatja az, mi törté­nik a vállalatnál, vagy adott esetben a trösztnél, hiszen neki a legfontosabb, hogy dolgozhassák és ennek meg­felelően kapjon megfelelő bért, a megélhetéséhez szük­séges megfelelő jövedelmet. A saját közvetlen környezete érdekli a legjobban, hiszen ebben él, ez határozza meg életének alakulását. Én már húsz éve dolgozom itt, az Izzó Gyöngyösi Gyárában, ami azt is jelzi, hogy eléggé otthon vagyok. Nem állítom, hogy esetenként nekem sem adódnak nehézségeim. Hogy egy példát is mondjak; ha hibás rajzot kapok, nem a művezetőhöz megyek, mért azt is tudom, hogy melyik technológus az, akivel ha szükséges, még vitatkozhatok is, és. aki azonnal javítani., tudná a rajzot. Ez az apró­ság is azt jelzi, hogy a vál­lalati belső mechanizmus mai lépcsői sem mindig a tennie valók idejének a lerövidítését szolgálják. Ha mindaz igaz, amit a vitaindító cikksorozatban az újságíró megfogalmazott, ak­kor úgy összegezhetem a véleményemet, hogy ez így nem jól van. Nem egészen értem azt, hogy miért működtetünk évek óta egy olyan belső vál­lalati mechanizmust, amiről a szakemberek, a közgazdá­szok ma úgy nyilatkoznak, hogy az nem elősegíti, ha­nem nehezíti a hatékony gazdálkodást általában is és az egyes vállalatoknál is. Nem értem azt sem, hogy miért kellett évekriek eltel­nie ahhoz, hogy a nehézsé­gekről kimondjuk, hogy azok nehézségek, hogy a belső vállalati mechanizmusról ki­mondják az illetékesek, hogy az mai formájában a tovább­haladásunknak egyik gátja. Azt sem értem, ha ezt ki­mondhatják a hozzáértő szakemberek, miért kell er­ről olyan sokáig beszélni, vitatkozni, egymást győzköd­ni ahelyett, hogy a megfe­lelő helyen a megfelelő in­tézkedést megtennék. Feltételezem, hogy amit el­mondtam, az nem minden­ben hangzik olyan szépen, olyan diplomatikusan, olyan „okosan”, ahogyan esetleg mások, más helyeken meg­szokták és elvárhatnák. Én most nem a Gyöngyösi Izzó valamennyi fizikai dol­gozója nevében mondtam el a gondolataimat. A saját vé­leményemet fogalmaztam meg. Meggyőződésem, hogy ha valamilyen fórumot te­remthettünk volna a gyárban ennek a cikksorozatnak a megtárgyalásához, nem ma­radtam volna magamra az elmondottakkal. Valószínű- t nek tartom, hogy munkatár- \ saim többsége egyetért mind­azzal, amit most elmondtam. Még csak elnézést sem ké­rek érte senkitől. Kalmár Gábor. ■ az Izzó Gyöngyösi Gyárának marósa A magunk részéről a vi­tát befejezzük, de ezt az élet minden bizonnyal tovább folytatja. És az sem elkép­zelhetetlen. hogy a témáról újabb vélemények hangza­nak el a rádióban, a televí­zióban és az írott sajtóban egyaránt. (A szerkesztőség) Küldöttgyűlés előtt Kegyste mérőit Hot van „aranyjelvényes” népfronttitkárával Helmich Valéria jó húsz esztendeje kapcsolódott a mozgalmi életbe. Technikum után Pécsett, az albertfalvi vegyigyárban dolgozott, és­pedig napi munkája mel­lett a KISZ szervező titká­raként. Azután „jött” Gyu- ricza István, illetve a há­zasság, majd Gyöngyös, ahol a Gagarin Hőerőműben he­lyezkedtek el a fiatalok. Ez az üzem jobban elősegítette a férj szakmai fejlődését, és ugyanakkor kedvezőbb szo­ciális körülmények közé ke­rültek. A hőerőműnél Gyu- ricza Istvánná SZTK-ügyin- tézőként kezdte, tisztviselő­ként ügyködött. Ám gyorsan beválasztották a KISZ pénz­ügyi ellenőrző bizottságába, majd a Hazafias Népfront gyöngyösi járási munkatársa lett. Ez 1970-ben történt, s. ahogyan most visszaemlék­szik rá. legalább másfél év beletelt, amíg jól megismer­te a mozgalom arculatát, s elsajátította a speciális tö­megszervezeti munka stílu­sát. — Amikor a járási bizott­ság megszűnt, nem szakadt meg a kapcsolatom a moz­galommal, mert Hatvanban kínálkozott lehetőség, hogy függetlenített titkárként to­vább dolgozzam. Ez 1976- ban volt, méghozzá közvet­lenül a népfrontválasztások előtt. így bőven kijutott a munkából, a próbatételből — mondja Gyuricza István­ná. — De ezek a körülmé­nyek azt is elősegítették, hogy mihamar megismerjem a várost, az itteni társadal­mi. gazdasági viszonyokat, illetve a helyi népfrontbi­zottság munkáját, életét. A bizalom, a párt- és tanácsi szervek segítő szándéka, amivel fogadtak, természe­tesen lelkesített. Majd arra szorgalmazott bennünket, hogy mielőbb családostól le­telepedjünk Hatvanban, vég­érvényesen 'idekössük éle­tünk egészét. Nem is mond­hatok mást: négy év múltán immár valóban otthonunk­nak, sajátunknak érezzük a körünknek megfelelően a legjobb javára lenni... Visszapillantva az első évek munkájára, Gyuricza Istvánná úgy érzi, hogy sok olyan lehetőséget sikerült teremteniük, ámenek érde­kelték, vonzották az itteni embereket, s egyre többen kezdtek érdeklődni az or­szágos politika és a város tervei iránt. Sikeres volt például 1976-ban az a béke­nagygyűlés, melyet Sebes­tyén Nándorné tartott a kon­zervgyárban ezer dolgozó je­lenlétében. De a népfront­titkár legalább ilyen fontos- nak tartja a különböző in­tézményekben szervezett fó­rumműsorokat, amelyek a várospolitika, a külpolitika, a kereskedelem, az életmód, a közművelődés, az ifjúság- politika időszerű kérdéseihez közelítettek, s egy-egy alka­lommal olyan előadók szó­laltak meg az elnökségi asz­talnál, akik legjobb ismerői, tudói voltak a témának. E fórumok révé» különbőz» ra*ost; jg^ekeató* - mtaása» - -d^&ákhca* vetett ei a nép­front, s tágult, egyre bővüít a tömegkapcsolata. Sok mun­kát jelentett persze az álta­lános és időközi választások lebonyolítása, s az érett de­mokratizmust tükrözi, hogy szépen akadt kettős jelölés is, amikor egy-egy körzet polgárai a jobbra törekedve döntöttek képviselőjük sze­mélyéről. — Üjabb népfrontválasz- tás előkészületei tartanak országszerte, így Hatvanban is — folytatta Gyuricza 1st-, vénné. — Ez arra jó. líogy számba vegyük négy észtén- . dő munkáját, felfrissítsük a mozgalmi életet, új és új erők bekapcsolásával. Fon­tos szempont e vérfrissítés­ben a fiatalok,, a munkások, számának növelése a bizott­ságokban. És azt is szeret­nénk, ha minél több párton- kívüli kötődne a munkánk­hoz. Erre vonatkozólag az éddig lezajlott körzeti vá­lasztások eredményei bizta­tóak. Sikerült a tervezett arányoknak megfelelően ki­alakítani hat bizottságunk összetételét, s az ilyenfajta réteg képviseletet kívánjuk majd érvényesíteni a de­cember 13-án összeülő váro­si küldöttértekezletünkön! Beszélgetésünk alkalmával *- iséití2G!flk 4®assHeiwe»?et* *i nemrég kitüntetett Gyuricza Istvánná szót ejtett néhány olyan városi feladatról, amelyeknek a megoldását a mozgalmi munka előterébe kívánják állítani. — Folytatnunk kell a nyílt várospolitizálást, még több lehetőséget nyújtva a polgároknak, hogy egészsé­ges javaslataikat megtehes­sék. A fiatalok, a nyugdíja­sok szabad idejének hasznos eltöltése szempontjából szükséges, hogy mielőbb mű­velődési központ létesüljön Hatvanban, amely kielégíti a helyi igényeket, illetve el­vezet a kiscsoportok, a szo­cialista közösségek kialaku­lásához. A testkultúra szol­gálatában szorgalmazza moz­galmunk a tömeg_ és ver­senysport feltételeinek meg­javítását játszóterek, torna- csarnokok építésével. És el­odázhatatlan egy verseny- uszoda létesítése is. Ha ezek a gondok az elkövetkező egy-két ciklusban megvaló­sulnak, a legboldogabb nép­fronttitkárnak érezhetem magamat... Moldvay Győző JíMkM® 188». n»e#mber 21,, pentek

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents