Népújság, 1980. október (31. évfolyam, 230-255. szám)

1980-10-26 / 252. szám

Útra Hi «ras

Heves megyei fiatal művészek antológiája

Az óbudai amfiteátrum

Óbudán, a Nagyszombat, Korvin Ottó, Viador és Szőlő utca által határolt területen, az egykori aquincumi katonaváros déli részén találjuk fővárosunk egyik legjelentősebb római kori emlékét. Itt építették fel a római katonák számára időszámításunk 145. évében a Duna-vidék legnagyobb amfiteátrumát. Alaprajza a köx-hóz közel álló ellipszis, hossztengelye 132. kereszt- tengelye 108 méter. Hatalmas építmény volt. nézőterén egyszerre 10—12 ezer ember foglalhatott helyet. Elsősorban gladiátor- és állatviadalokat rendeztek itt, csatornarendszere és magas védfala azt bizonyítja, hogy vízi ütközeteket is eljátszottak benne.

Nézőterének falmaradványai évszázadokon ót szabadon álltak, csak az idő vasfoga pusztította lassan, de annál könyörtelenebből. A rómaiak bukása után, a nép- vándorlás viharos évtizedeiben eredeti rendeltetése feledésbe merült. Arénáját, melyet még a XVIII. században is csak vékony törmelékréteg fedett, egy időben dögtemetőnek és vesztőhelynek használták. Erre utalnak régi német nevei is: Galgenberg, Schictenberg.

Az amfiteátrum az 1838- as árvíz után külvárosi nyomortanyává vált. Ugyanis a környéken lakó szegény emberek, elsősorban a közeli kékfestő és kelmenyomó gyárak munkásai itt telepedtek le. Erre biztatta őket az amfiteátrumnak a környékből kissé kiemelkedő volta.

Hosszú ideig még a régészek sem sejtették, hogy a Kii-álydomb putriai alatt amfiteátrum rejtőzhet, habár az ellipszis formájú alaprajz és az itt-ott felbukkanó római kváderkövek, az egykori nézőtér alapjai gyanút ébreszthettek. Nem tudták ugyanis elképzelni, hogy Aquincumban, melyet a hiányos feltárás miatt a valóságosnál sokkal kisebbnek képzeltek, két amfiteátrumot készíthettek. A kisebbiket ugyanis, az esztergomi vasút töltése mellett fekvő csigadombit már korábban kiásták.

A harmincas évek elején a királydombi szégyenletes, egészségtelen nyomortelepet megszüntették, lakóit elköltöztették. és az amfiteátrumot 1935. és 1940 közt kiásták. Az arénáról négy-négy és fél méter vastag földet távolítottak el, számszerűen 48 000 köbmétert. Kiásása és elhordósa 200 munkás és 100 kordé félévi munkáját vette igénybe.

Ma az egykori Királydomb visszakapta amfiteátrum jellegét: rómaiak emlékét hirdető látványosság, bár arénájában gladiátorok és vadállatok helyett csak vidám gyermeksereg kerge- tődzik és labdázik...

Vértesy Miklós

„Antológia-termő időket élünk” — idézi a kötethez írt utószavában Cs. Varga István llia Mihályt, irodalmunk szegedi figyelőjét Igaza van Illa Mihálynak: napjainkban megszaporodott az antológiák száma s a szellemi-irodalmi életben számos magyarázója is van ennek. Az egyik ok az új, az „arctalan nemzedék” útkeresése. Folyóirataink munka- megosztása, a nemzedékben indulók nagy száma a fiataloknak új és új megjelenési formákat követel. A vidéken kiadott antológiák gyarapodását a fszellemi élet egészséges decentralizációja is magyarázza. Az itteni folyóiratok — Tiszatáj. Alföld, Forrás, Jelenkor — megerősödése jelezte: a vidéki életnek nem szükségszerű velejárója a „vidéki” szellemiség. Idézhetjük Németh Lászlót: „A provincializmus nemcsak korlátot jelent, lehetőséget is; hogy az embernek provinciája, tartománya van”.

Az irodalmi antológiák Szegedtől Pécsig. Békéscsabától Sopronig és Nyíregyházáig egy-egy tájegység íróit, költőit vonultatták fel. Ezt teszi az Űtrahivás is. „A közös léthelyzet, a szülővagy lakóhely jogán biztosított lehetőség hozta együvé az itt szereplőket, akik nem képviselnek műhelyt, s nem alkotnak csoportot a megye- székhelyen régóta vajúdó műhelyalapítási igény ellenére sem” — olvashatjuk az utószóban.

Megjelenése a hevesi, egri szellemi élet fontos eseménye. A Hevesi Szemle létrejötte után újabb jelzője az itteni irodalmi, művészeti törekvéseknek. Mutatja: igény és lehetőség is van Hevesben a szellemi vállalkozásra,

A költők közül XJtassy Józsefet, Oravecz Imrét eddigi munkásságuk emeli ki. Köteteikkel rangot szereztek költészetüknek, itteni szereplésük emeli az antológia értékét. Utassy itt közölt versei is érzékeltetni tudják

költői világának öntörvényű- ségét. A hevesi táj, a szülőföld és a korán elárvult gyermek keserű mítosza uralja ezeket a verseket. Ezt a megrázkódtató érzést képes kozmikussá nagyítani, egyaránt kötődve 'a magyarságban és az emberiségben megjelenő sajátossághoz és egyetemességhez. Verseinek szelídsége és határozottsága mellett a játékosság is jellemzője (Irány: Pétervásá- ra). Oravecz költpi szemlélete különbözik Utassyétól, ezért is öröm, hogy a kötetben az ennyire eltérő törekvések is egymás mellett szerepelhetnek. Nála a diszharmónia uralkodik, az alkotást is ez az életérzés akadályozza. A huszadik század elidegenedett világában mégis jellegzetesen emberi magatartás az övé. Tudja: „az elmúlás útjának szíve a megadás’’.

A most indulók közül Szo- kolay Zoltán és Cseh Károly versei emelkednek ki. Szoko- lay versei nemzedéke törekvéseit fejezik ki. Fogékony a történelem iránt, nála ez az élmény a képalkotást is meghatározza. Van ereje a hosszú versre — ennek feladata nála is az öntisztázás a számvetés. Cseh Károly költeményeit az erőteljes ké- piség jeliemzi. Van mikor a verssorok egymásra > következő képeivel egész festményt képes felépíteni (Tétovázó harcosok). Verseit a tragikus látásmód uralja, mégis a távlatok világa az övé. „S maradtam mi voltam: tűzlobbanás januártávlatokban” — írja. Rokonszenves vonása ez a tragikummal küzdő tiszta keménység. Bíró József, Dobog Béla, Hell István, Karacson- di Imre műveiben is az önálló világ építésére való törekvést látjuk: Karácsondi- nál a társadalmi indulatra érdemes figyelni, önmagát is ezzel képes elfogadtatni. Dobog Bela a múlt képeit idézi: elveszettnek érzi a „kert alatti” világot s vele az álmokat is. Nagyanyja emlékének szentelt verse szelídségével, személyességével is képes emlékművet állítani. Bíró József az önmagát megértetni akaró ember monológját írja. Hell István verseit a történelmiség határozza meg. A felvállalt világot azonban nem tudja személyessé formálni. Kupás Csilla formai játékossága súlyos meditációkkal terhes. N. Fejes Erika utánérzéseket fogalmaz versbe.

A kötetben felvonuló képzőművészek sem képviselnek egységes irányzatot. Sőt, az eltérő formanyelv, az ipar- művészeti alkotások jelenléte töb.b, egymástól eltérő törekvésre is utal. A képzőművészek közül Herczeg Istvánnál. Balog Kálmánnál, Pusztai Ágostonnál és Sar- kadi Péternél érezzük a törekvést önálló, egységes világ kialakítására. Erdős Júlia és Koch Árpád művei, sajátos jegyeket hordoznak.

Cs. Varga István utószava az oldalszámot és tartalom- jegyzéket is nélkülöző könyvben az eligazítást is magára vállalja. Értékekre s nem ér. dekekre figyel. írása példázza az általi idézett Bajza József igazát: „Kritika

kell közöttünk, meg nem kérlelhető és kemény, de rész- rehajlatlan, de igazságos”. Ennek érvényesülése a helyesen működő szellemi életben ma is segíti a valóságos értékrend kialakítását.

Az antológia megjelenése tanulságokat is kínál. A kötet a megyéből elszármazottakat, a főiskolán végzettek (s így Heveshez ideig- óráig kötődők) mellett a ma is Hevesben élő, itt alkotó művészeket is bemutatja. Tá_ mogatásukat az .jelentené, ha a reprezentatív igénnyel fellépő antológia után lehetőségük nyílna az újabb szólásra. .. Vállalva a magasabbra emelt mércét és utat engedve a közös szellemiség, nek is.

(Kiadta a KISZ Heves megyei Bizottsága és Heves megye Tanácsa, 1980.)

Fűzi László

GYÖRFFY LÁSZLÓ:

Vasárnapi séta

< íren Simon, úgy tűnik, nem< csak nevében hasonlít ama

> bibliai cirenei Simonhoz, aki Jé- S zus helyett cipelte egy darabon a

< keresztet.

S ö is cipeli, bár a saját kereszt- £ jét, tnfnt — a házassági apróhirt / detések stílusában fogalmazva —

> önhibáján kívül elvált férfi.

s Cipeli á keresztjét: magányosan ' él egy alig tíz négyzetméteres al- i beriet! szobában, mert a válás ? után, természetesen elköltözött t anyósa-aposa lakásából, bár a feji lesége szeretett bele a hivatali fő- <J nőkébe.

< Simon nem haragudott, pedig

< könnyedén bizonyíthatta volna az t asszony bűnösséget, csupán kisláI

nya „hetenkénti lathatási engedélyét” követelte a tárgyaláson. Megkapta, mert a volt felesége is beleegyezett.

Simon, valljuk be. elég közhely- szerű magány-kereszt cipelését súlyosbította az a körülmény is, hogy, miután véletlenül megismerkedett egy egyetemista lánnyal, néhány hónapig valóban elhitte: közel negyvenéves korában nemcsak szeretője egy huszonnégy éves lány, de valamikor a társa is lehet, a felesége.

A lány azonban húsevő-virág szex-elmét, az albérleti szobában visszafojtott nyögdécselését, sik- kantásait következetesen a vasárI napokon kívánta. Akkor ért rá. és ahogy Simonnak mondta: ..ha hétközben lennék veled, teljesen ösz- szezavamál, egy kukkot sem tudnék másnap megjegyezni az előadásból”.

így hát Simon hetekig a lányával sem találkozott, aztán nehány vasárnapon a szeretőjét próbálta magyarázkodással. civakodással meggyőzni apai kötelességéről. És az egyik hétvégi találkozás helyett levél érkezett az egyetemista lánytól: „El sem hiszed, mit jelent számomra, amit most érzek. Végre újra visszanyertem a régi magamat. Újra olyan vagyok, mint régen. Tudom, mást vártál tőlem, de én azt nem tudom adni. Neked nem rám van szükséged, valakire szükséged van, de az nem én vágyóik. Olyan ember kell neked, aki... ezt most túl hosszú lenne leími, inkább csak röviden . .., aki elfogadja a kötöttségeidet, aki elfogadja a „középkorúak szokásos nosztalgiáit, és szomorúságát”, ahogy te szektád mondani. Vasárnaptól megszűnők számodra, mert nem lennél te boldog attól, ha engem magad mellen tudnál. A legnagyobb őrültséget követtük volna el, ha komolyan vesszük egymást. Eddig szerettelek, talán észrevehető volt, de úgy látszik, nem megy tovább. Ügy látszik, rám várt a nehéz feladat, hogy kimondjam a válást. Sokkal köny- nyebb lett volna, ha erre te is rájössz, és közösen akartuk volna. Ne keress a kollégiumban, ne rontsuk el azt, ami (kevés) szép volt ebben az egészben”.

Simon vasárnap délelőtt találta a levelet a postaládában, s miután felbontotta és elolvasta, elindult a lányáért, hogy együtt legyenek, hogy sétáljanak a rántotthúsos, sörszagú vasárnapi boldogságban, amely megadatott a tisztes családoknak.

Kéz a kézben sétálgatott Simon és tízéves lánya, Bori, aki Simon ujjai közé dugta, fűzte ujjacskáit, kísértetiesen eszébe juttatva Simonnak az egyetemista lányt, aki pontosan ugyanígy csúsztatta tenyerét az övébe.

— Te olyan vagy, mint a postagalamb — mondta hirtelen Bori Simonnak. — Elrepülsz, de mindig visszajössz. Mindig visszatalálsz oda. ahonnan elrepültél.

— De a postagalambok, ha viharba kerülnek, olykor mégis eltévednek.

— Te most viharban vagv? kérdezte Bori.

— Háborúban — mondta Simon, önmagámmal, de te ezt még úgysem érted.

— Sajnálnám a játékaimat, ha háború lenne. Már, azt is sajnálom, ha valamelyik leesik a földre.

— Már mitől lenne háború?

— Miért, nem lehet? A televízióban is mindig ezt mondják, a HÉT-ben.

— Nem egészen ezt mondják, illetve nem arról van szó, hogy mindenütt lehetne háború.

— De ha mégis, akkor hova megyünk, mert nálunk nincs pince a házban. Ahol te laksz ott van?

— Nem, ott sincs. De ti majd átmentek a szomszéd házba, ott van.

— És ha te akkor nem vagy velem, akkor te hova mész?

— Hát majd egy olyan pincébe, amelyik a legközelebb lesz hozzám, de egyébként .is... — és abban a pillanatban Simon nem tudott ellenállni a gondolatnak, hogy meg ne kérdezze ezt a tízéves magyar állampolgárt. mi a véleménye, mondjuk a neutronbombáról.

— Te — mondta Simon —, képzeld. feltaláltak egy olyan bombát, ami csak az emberekben csinál kárt, szóval...

— Meghalnak, azt akarod mondani.

— Igen. A tárgyak, a házak satöbbi megmaradnak.

— Egy olyan bombát, ami kicsinálja az embereket? Ezek tiszta hülyék.

— Tökéletesen igazad van.

A kis Bori alig' észrevehetően megszorította Simon ujjait, és a férfinak . megint az egyetemista lány jutott eszébe.

— És ha ledobnák a fejemre akkor a iátékam megmaradnának csak én halnék meg? — kérdezi" a kislány pár méter után Simontól

— Hát ezt egészen pontosan nem tudom, de...

— Az előbb azt mondtad, hogy a tárgyak megmaradnak, szóval a

játékaim is.

— Igen, lehetséges. — „Tényleg

lehetséges, hogy ez így van ?” —

töprengett Simon, — „Micsoda marhaság. De neki világos a képlet: ő meghal, a játékai maradnak ... Most mit mondjak? Csak én lehetek ilyen ökör, hogy egy tízéves gyerekkel a neutronbombáról fecsegek”.

— Tudod, össze kellene szedni a tolvajokat — kezdte hirtelen Bor- csa —, meg azokat az embereket, akikeit mindig szidsz, akik rosszak, össze kellene őket hívni egy nagy rétre és az ő fejükre pottyantani azt a bombát. Aztán kész, nem lenne többé bomba.

— Azt hiszem, ez nem a legjobb módszer. Arról nem is beszélve, hogy gondolhatod, nem egy darabot gyártanak belőle.

— Hát mefinyit?

— Többet, gondolom, de az is lehet, hogy még nem gyártanak, csak majd később— Hát hülyék ezek?

— Hülyék. De te ledobnád azt a bombát más emberek fejére?

— Én nem, dehogy. Nem is tudnék repülőt vezetni.

— De ha tudnál?

— Akkor sem. Félnék.

— Mitől?

— Hát mégiscsak meghalnának.

— Te mondtad az előbb, hogy a rossz emberekért nem olyan nagy kár.

— Hát ez így problémás — mondta Borcsa, és mivel egy újságos bódéhoz értek, elengedte Simon kezét, és a bódé elé lépett. A szokásos hétvégi újságvásárlás következett, utána ki-ki a maga sajtótermékébe belelapozott. Mint egy nyugdíjas házaspár, állva böngészgették, csemegézték az újságokat, mire számíthatnak, ha majd leülnek olvasni. Aztán séta tovább.

— Megvan — mondta hirtelen Borcsa, és ismét megfogta Simon kezét.

— Mi van meg?

— Hát, hogy mit kell csinálni azzal a bombával.

— Mit?

— Sok van belőle?

— Nem tudom.

— Azt kellene csinálni, persze •sak akkor, ha nem lenne belőle sok. hogy azt a pár darabot elvinni valami üres térre, mondjuk sivatagba és ott felrobbantani. •■>•*•••• meg múzeumba rakni.

— Múzeumba? Oda minek?

— Hát lássák az emberek, mit

nem szabad csinálni. Te mesélted , a múlt vasárnap, hogy van olyan ÍJ múzeum, ahol kiállítják az ilyen í> háborús bigyókat.

— Bigyókat?

— Fegyvereket, na. Hát akkor ; egyet ebből a bombából is ki le- / hetne oda állítani. írni kéne egy > levelet annak, aki csinálja, és meg- S írni neki az ötletem.

— Levélírással nem megyünk? semmire. Borcsa. Én már csak tu- \ dóm. Sokszor fájdalmat okozunk > egymásnak, ha ...

— Ha háborúban vagyunk ön- ( magunkkal.

— önmagunkkal, de ez hogy ju-> tott eszedbe?

— Te vagy most ilyen háború- (

ban, azt mondtad. És én tudom, ? mi az. >

— Na mi?

— Hát az anyutól és tőlem azért J>

kellett elköltöznöd, azért váltatok > el, mert az anyu levelet írt neked, < hogy mást szeret. s

— Ezt honnan veszed?

— A nagypapa mondta az anyu- < nak a múltkor, amikor veszekedtek. > hogy „még ahhoz sem volt bátor- > súgod, hogy megmondd annak a s szerencsétlen Simonnak, mást sze- ( retsz. inkább levelet firkáltál”. — Borcsa a nagyapját utánozta, Si- > mon mosolyogva hallgatta, és még > a szája szélén egy kesernyés mo- < sollyal mondta Borosának: — Tu- ( dód, én mindig ilyen leveleket ka- í pok, azért mondtam neked, a le- J> velek... — elhallgatott. — Szói j val a levelekkel sokszor sebeket < osztogatunk egymásnak, mint a 5 háborúban. Levélsebeket.

— Hát akkor ki kellene állíta- J> ni azokat a leveleket is egy mú- s zeumba, nem igaz?

— Ez látod, lehet, hogy jó ötlet, < de legjobb lenne meg se írni azo- i kát a leveleket.

— És akkor most együtt élnél > te is velünk.

— Hát ezt nem tudom. Ez prob- <

lémás. )

— Szóval most nagyon jjroblé-1 más vagy magaddal

— Nagyon. — Simon megsimo- > gáttá Borcsa haját, amit volt fe- ) lesége ügyesen copfba font, Borcsa £ pedig az ujjait'úgy fűzte Simonéba, ( ahogy az egyetemista lány szokta, t

lmon lehajtott fejjel cipelte s a vasárnapi sétálók között a keresztet. A sajátját. <