Népújság, 1980. szeptember (31. évfolyam, 204-229. szám)
1980-09-21 / 222. szám
Oscar Wild© a vámnál Középkori fegy verkovácsm ü hely Tűzvésznek köszönhetők az új pécsi leletek Pécs történelmi városközpontjában, a Széchenyi tér alatt teljesen ép, nagy méretű középkori pincére bukkantak, amely gazdag leletanyagot őrzött meg a XVI. szájadból. A tizenöt méter hosszú pince pontosan a tér nyugati útteste alatt húzódik. A felszíni forgalmat nem veszélyezteti, hiszen csaknem nyolc méter mélységben fekszik a mai járószint alatt. A pincét a terhelést jobban bíró tufával boltozták, ami igen ritka Pécsett. A Földmérő és Talajvizsgáló Vállalat dolgozói egy vízmosta üreg feltárása közben törtek át a pincébe, ahol négyszáz év óta nem járt ember. Meglepetten tapasztalták, hogy a középkori építmény falai olyan szilárdak és épek, mintha mostanában emelték volna. Az aknamélyítő munkások megtalálták a pincegádort is, a boltozott, lejtős bejáratot, valamint annak a nagy méretű reneszánsz épületnek a falmaradványait, amelyhez a pince tartozott. A pince lejáratét hatalmas tömegű égett törmelékanyag zárta el, egy nagy tűzvész maradványa. Ez az anyag valóságos kincsesbányának bizonyult a régészek számára. A leletmentés során középkori fémmegmunkáló műhely tartozékai kerültek napvilágra: öntőtégelyek, köszörűkövek, kohómaradványok. Tömérdek égetett vastárgyat is találtak, például kardhüvelyek, vértek, sod- ■ronyingek, sisakok, sarkantyúk darabjait. Kárpáti Gábor régész feltevése szerint fegyverkovácsmühely állhatott ezen a helyen és miután az épület a tűzvész martalékává vált, a romhalmazt egyszerűen behányták a pincébe. Az előkerült pénzérmék tanúsága szerint a szerencsétlenség időpontja a XVI. század második felére tehető. Mint a muzeológus elmondta, a Széchenyi téri leletmentéseknél évek óta kísért a négyszáz év előtti tűzvész emléke. A nyomok arra vallanak, hogy a mai városközpont középkori épületei teljesen elpusztultak a lángok között és a töiökök nem tartották érdemesnek a helyreállításukat. Minden bizonynyal ezt kővetően építették fel a romok helyén Gázi Koszi m pasának a teret ma is uraló dzsámiját ott, ahol valaha a középkori Szent Ber- talan-templom állott. A Széchenyi téren folyó pincefeltárás és az azt kísérő leletmentés eredményei alapján valószínűleg teljesen át kell rajzolni a városközpont XVI. századi képét. A gazdag régészeti lelet újabb adalékot szolgáltatott Pécs középkori arculatának pontosabb megrajzolásához. A most feltárt pince viszont közvetlen hasznot is hozott. Kiderült ugyanis, hogy a hosszú pinceág pontosan egybeesik a Széchenyi tér alatt készülő közműalagút vonalával. A távfűtővezeték építői ty-hát minden további nélkül felhasználhatják: ezáltal több százezer forint értékű munkát takarítanak meg. Iglói Zoltán 1082. január 2-an Oscar Wilde hajón New Yorkba érkezett, hogy előadássorozatot tartson. Az újságírók már a hajón megrohanták, de már első látásra egy kicsit csalódtak benne. Oscar Wilde sokkal inkább atlétának, mintsem esztétának tűnt. Oscar Wilde.természetszerűleg azt várta, hogy az újságírók majd amerikai útjának céljáról kérdezgetik: ehelyett azonban olyan kérdéseket kapott, hogy szereti-e a rántottat, mit vesz magára, ha alszik, vagy hogy milyen hőmérsékleten szereti a fürdőjét. Csalódásában nem is válaszolt megfelelőképpen az újságíróknak, akik erre a többi utast kezdték el hírekért ostromolni. Az utasok természetesen éltek az alkalommal ; azonnal elmondták, hogy hallották, amikor Oscar Wilde azt mondta, hogy a hajó túlságosan „ szelíd” volt, hogy a hömpölygő óceán nem is hömpölygőit és hogy egyedül az okozott volna neki örömet, ha egy igazi yihar-t látott volna. Ez már érdekes hír volt az újságírók számára, akik azonnal közölték is olvasóikkal, hogy „csalódott az Atlantióceánban”. Wilde rájött, hogy elmésségéről tulajdonképpen nem állított ki jó bizonyítékot. De a hiányt pótolta a hajóból való kiszálláskor. A vámos szokás szerint megkérdezte: „Van-e valami elvámolnivalója ?” Oscar Wilde így felelt: „Nem. Nincs semmi elvámolniva- lóm” — és itt egy kis szünetet tartott —, „kivéve a zsenialitásom”. Az irodalom- történetben kevés megjegyzés terjedt el olyan gyorsan, és annyira széles körben, mint Oscar Wilde-nak ez a mondata. Amikor Oxfordban szóbeli vizsgát kellett tennie, Oscar Wilde-nak az Üj Testamentum görög változatából kellett fordítania, amelyik egyébként kötelező olvasmány volt. A szövegrészt a vizsgáztatók a Passióból (Jézus kínszenvedése) választották, elkezdett fordítani, könnyedén és pontosan. A vizsgáztatók meg voltak elégedve feleletével és közölték vele, hogy abbahagyhatja. Wilde azonban figyelembe sem vette őket, hanem tovább fordított. Több sikertelen kísérlet után a vizsgáztatóknak végül js sikerült megállítaniuk a felelőt, és közölni vele, hogy elég volt, meg vannak elégedve a fordítással. „Ó, hadd olvassak még egy kicsit” — mondotta — . Szeretném tudni, hogy hogy végződik.” LörLncze Lajos: Emberközpontú nyelvművelés Lörincze Lajos nevét nemcsak a nyelvtudomány szakemberei ismerik, hiszen a rádió népszerű rovatának, az Édes anyanyelvűnk című sorozatnak szerkesztőjeként az egész országhoz szól nyelvünk ürügyén. Ismeretterjesztő előadásai közérdeklődésre tartanak számot, egyetértést vagy ellenkezést váltanak ki, megegyezve az ismereteket nyújtó tudós szándékával. Mint legújabb könyvében is írja, jelenlegi nyelvművelésünk abban különbözik a korábbitól, hogy „a megértés- megértetés, a kapcsolatteremtés funkcióját tette középpontiba ...” Ezt nevezi ő „emberközpontúnak”, mert a nyelv törvényeit megfejtő nyelvész „megbeszéli olvasójával”, hallgatójával az adott „nyelvi kérdést.” J Emberközpontú nyelvművelés című munkája a Győr- sülő idő sorozatban jelent meg: a vékony kis kötet cikkei 3 két, tanulmányokat, előadásokat tartalmaz. A Mekkora úr a nyelvszokás? című írásban kifejti * szerző, hogy a nyelvet dinamikus mozgás jellemzi, követ- \ kezésképp „minden kor számára a saját élő nyeivszokása. - a nyelvi helyességnek, az irányadó (kötelező) nyelvi normának az alapja ... Ez abból következik, hogy a nyelv elsődleges, mondhatnók kizárólagos szerepe a gondolatköztő eszköz. Koron,ként változik ez a nyelvszokás. Szarvas Gábor hiába üldözte a nyelvújítás szavait, azok „nyelvténnyé” váltak. A nyelvhasználat a közösség által elfogadott normává tette őket. mert alkalmasak voltak a kommunikációs szerep betöltésére. Természetesen a nyelvileg kevésbé műveltek nyelv- használata nem lehet alapja a normának, még akkor sem, ha számbelileg ők vannak többségben. A nyelvszokás alapja csak a „viszonylag minden részletében egységessé vált köz- és irodalmi nyelv” lehet. A szerző néhány köztudatban élő nyelvtani szabályunk abszolutizálását is elveti. Irodalmi példákat sorakoztat fel annak ellenében, hogy a magyarban a páros testrésznevek csak egyes számban használatosak. Noha nem veti el a szabályt:, nem tartja azt kizárólagosnak. („Vannak-e szemei a magyar embernek?”) A Meg vagyok én áldva! című írás sokakból .vált ki ellenérzést. Még akkor is, ha egy sor idézet (Balassi, Károli Gáspár, Arany és Szabó Dezső műveiből valók) bizonyítja a létige és a határozói igenévvel alkotott szerkezet jogosultságát. Nem germanizmus ez, mint a nyelvvédők sejtik, hanem nyelvi babona, mellyel szemben száz éve folyik a harc. Még „az el van utazva” szerkezet is helyes, mert mást jelent, mint az „elutazott”. Az írói, a fordítói és a lektort műhelybe is betekinthetünk néhány fejezet kapcsán. Különös érdeklődésre tarthat számot az a részlet, ahol Madách Az ember tragédiája című munkájának ma ismert, Arany János javította sorait olvashatjuk az eredeti madáchi szöveggel összehasonlítva. Az. egybevetés rávilágít Arany kiváló ismereteire és érzékére a nyelvészet, a stílus és a prozódia területén, hiszen avatott tollú lektorként mintegy felszínre hozza a zseniális műben rejlő értékeket. Figyelemre méltó a Nemzetében él a nyelv című fejtegetés. A „nyelvében él a nemzet” közismert szállóige mellett, talán annak ellenében fogalmazza meg, hogy nem csupán a nyelvnek van nemzetet összetartó ereje, de a nyelv sem képzelhető el nemzeten kívül. Hiába tesznek meg mindent a külföldön működő hétvégi magyar iskolák, az itthoni közösséget nem pótolhatják. Magyar nyelvet csak magyar környezetben lehet igazán elsajátítani. Ahhoz, hogy a külföld magyarjai őseik nyelvén beszélhessenek, gyakori magyarországi látogatásra van szükség. Ez a nyelv megőrzésének igazi iskolája. Lörincze Lajos tanulmánygyűjteménye olvasmányos és érdekes írásokat tartalmaz. A nyelvünk iránt .érdeklődők széles táborához szól, az eligazító útikalauz szerepét vállalva. (Magvető. 1980.) Dóra Zoltán áratlanul * mögött megzörren háta az avar. „ÖK AZOK”. Ferkó felkapja a fejét, szimatol. Óvatosan hátrál, hajlít- gatja útjából a zöld kukoricaszó- rakat, szeme ide-oda rebben. A zörgés közelebbről hallatszik, kétségtelen, valaki követi őt. „AZ ANYÁTOK”. Rozsdás vascsövet szorongat a kezében, megmerevedik, minden idegszálával a zajra koncentrál. Ha közelebb ér, ha meglátja ... „ÜTÖK”. A kutya lehajtott fejjel közeledik, sárgás bundáján iszapfoltok fehérlenek, fél szemét valaki kiverte. Amikor a tengeriszárak közül Ferkó elébe toppan, ijedten lapul a földhöz. Fél is tőle, szerelne is a lábához gömbölyödni. „NO, TE BOLONDKA”. A fiú körbe-körbe járja az állatot, alaposan szemügyre veszi, nem csorog-e a nyála, próbálja megállapítani, veszett-e, kóborló vagy árva- e csúnya kis korcs. „NO. TE”. Az állat a nyomába szegődik, nem törődik vele. Esteledik. A levegő megtelik apró bogarakkal, szüntelenül az arcába -sápodnak, könnyű, viszkető nyomot hagynak ZAIAN TIBOR: maguk után. Ferkó nagy léptekkel halad, a városka házait elérve maga mellé parancsolja a kutyát. „TE, ITT LEGYÉL MELLETTEM”. Mennek határozottan, a kivilágított kocsm.a felé. „ÉRTED?”. kutya egy asztal alá hemperedik. Ferkó a kártyazokat nézi. Hárman játsszák az ultit,) egy kövér, Veres ember, egy sihe- der és egy öregember. Kopott zakóik /.sebéből mind főbb és több pénz kerül a nedves asztalra. Vörösek a szelnek a cigaretta füstjétől, bortól izzanak a ráncos, puf- fadt arcok. — Te gyerek, mit bámészkodói itt? Ereggyél haza innen! Eregy- gyél már! Kinek a fia vagy? Ferkó eloldalog onnan, de fél szemmel a kártyát figyeli továbbra is. „VÉN SÁTÁN”. A szomszéd asztalnál hatalmas kolbászt fal egy kocsisforma ember. Zsíros lé csordul az állára, keze fejével letörli. Kártyázok — Mi köll, gyerök? A fiú elfordul sírhatnékja támad az éhségtől. Utoljára a saját vérét érezte — ételként — a szájában. Amikor megszökött, akkor. Az intézet kerítésének a peremét, szökés ellen, üvegcserepekkel szórták be. Csuklóját hasította fel az egyik kiálló üvegszilánk, éppen a főér mellett. Szája azóta is tele van ezzel az undorító, sós ízzel. A kártyázok már káromkodnak, csapkodják a lapokat, verik a poharakat. A verekedés mégis a sarokban tör ki, két békésen beszélgető ember között. A magasabbik verj a falhoz a másikat, összeakaszkodnak, hemperegnek. A kártyázok feléjük fordulnak, röhögnek biztatják őket. C erkó szeme ekkor megakad " egy kézen. melv villámgyorsan besöpri bőrkötényébe a kártyaasztalról a százasokat. „TOLVAJ A PINCÉR”. A kemény arcú magas férfi visszasiet a pult mögé. — Hé hol a pénzem? A tekintetek Ferkóra szegeződ- nek. ö iszonyodva hátrál az ajtó felé. — Megállj! Futna, de valaki elgáncsolja, rázuhan egy asztalra, feldönti a bort, rögtön kap két pofont, visszalökik a kártyázok elé. — Hol a pénzem, te koszos? Ferkó értetlenül rázza a fejét. „A PINCÉR VOLT”. A kövér áll fel először, a fülét kezdi el húzni. — Hallgatsz, az anyád... ? A fiúnak csorognak a könnyei, koponyájának a bal fele belülről lángokban áll. Elősomfordál a kutya, a lábához kuporodik. — A tied ez a dög? Na, majd beszélni fogsz te! A siheder fölugrik az asztal mellől, hatalmas bőrcsizmája meglendül, pofánrúgja az állatot, az a pulthoz repül. — Na. beszélsz már? Megdöglik a kutyád, ha nem pofázol! Dugja, tiporja a sárga kis va- karcsot. a kocsma elnémul, csak a kutya nyüszítése és csontjainak a ropogása hallatszik. „MEGÖLI. MEGÖLI” — Utoljára kérdezzük, pénz? Ferkó néma szája megtelik parázzsal, agyát vörös üvöltés borít- I ja el. A legény egy pillanatig nézi a rángatózó fiút, majd elmoso- ] lyodik. s csizmája sarkával széttapossa a kutya fejét. Roppanás. * és ismét hatalmas csöndben a1 kocsma. „MEGÖLTÉK, JAJ”. — Most te következel, pici csöves! Megtanítunk beszélni. A kövér üti a fiú fejét, Ferkó < térdei megroggyannak, mint aj kiütött bokszolóké, bizonytalan I mozdulatot tesz, s a fal mellett le. I csúszik az olajos padlóra. — Nem beszélsz, te rohadék? Már rúgják, ketten rugdossák az 1 oldalát, a vézna test némán rázkódik. Már csak ez, már csak az í a rázkódás különbözteti meg az agyonvert kutya véres maradva- í nyától. — Nem látjátok, hogy néma a.! szerencsétlen! — szól most közbe! az öregember. f\ i'cok .takarják e! a piafonta szeme elöl. fölemelik, lebeg az asztal fölött, leültetik, pálinkát! töltenek a szájába, majd ismét; pálinka. hol — Igyál, szegény • Máskor szóljál... kis kuka. (*■"**&.... • *M R ÉTI ZOLTÁN: LOVAS KOCSI
