Népújság, 1980. július (31. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-27 / 175. szám
—eSok — kevés a kiállítás? Kulturális életünket, s ezen belül a különböző taű- véezeti ágak helyzetét vizsgálva a legnagyobb gondokkal a képzőművészet területén találkozunk, különösen a közízlés, az intézményrendszer, a mecenatúra, műkereskedelem, műkritika számos és gyakran igen lényeges, fontos kérdésében. Az okok egyik eredője minden bizonnyal a marxista esztétika képző, és iparművészeti ágazati esztétikájának nem kellő kidolgozottsága, s ebből fakadóan az értekkategóriák bizonytalansága. Az adott kereteken beiül további gond a létező intézményrendszer és mechanizmus működtetése Ezek újjászervezése és működési feltételeinek korszerűsítése szintén napirenden levő feladat. Azonban míg a változtatás szükségességét majd mindenki elismeri, ez az egyetértés koránt sincs meg a hogyan tovább megítélésénél. Külön, és szocializmust építő társadalmunkban nagyon is hangsúlyos tennivaló a müvek és befogadók, az alkotások és a közönség kapcsolatának javítása, az iz- lésformálás. Amilyen őrömmel állítható meg irodalmi közízlésünk viszonylagos fejlettsége és a zenei ízlés — különösen a zenei általános iskolák hatásaként kibontakozó — javulasa. a látáskultura területén sajnos, kévés biztató jelenséggel találkozunk. Elég a kiállítások latoga- tottságara és vendégkönyvi bejegyzésekre, a köztéri szobrok fogadtatására gondolni. Miután e tárgykörben látványos és gyökeres tantervi réformra nincs kilátás, a képzőművészeti ízlés es tágadban a látáskultúra jobbításában a tennivalók nagy része a közművelődésre hárul. Az ízlés alakításának, fejlődésének leghatékonyabb útja az eredeti alkotásokkal való találkozás. Ezért érdemes a művek és befogadók találkozását elősegítő képzőművészeti kiállítások jelen helyzetével külön foglalkozni. Számos vélemény hangzik el a téma kapcsán. Vannak, akik az évi háromezer képzőművészeti kiállítást rendkívül soknak tartják, mások viszont még ezt is keveslik. Bármily furcsa is. tulajdonképpen mindkét ellentétes véleménynek megvan a maga igazsága. Csak attól függ, milyen szempontból közelítjük meg a kérdést. Ha az alkotói, művészettörténeti oldalról, akkor egészen bizonyos. lw*:y a háromezer óriási szám. Maradandó új értéket nyilván ennek a kiállítási számnak a töredékében mutatnak be. Igencsak úgy vagyunk itt is, mint a reklámnál, hogy a fele biztosan hatástalan. csak éppen azt nem lehet tudni, melyik az a fele. amelyre kidobtuk a pénzt. Bizonyos, hogy jó esetben a kiállítások talán egy tizedének van és marad művészet- történeti értéke, jelentősége. Csak ki mondja meg. melyik az a töredék, amit ilyen szempontból érdemei* és meg kell rendezni. Ezentúl pedig a művészettörténet még arra is tanít bennünket, hogy egy-egy nagy korszakban sem csak zsenik éltek, az egyes kultúráknak nemcsak csúcsai, hanem előhegyei, dombjai és halmai is voltak és vannak. Persze még akkor is. ha teljes biztonsággal lehetne eldönteni, hogy melyek a művészettörténeti jelentőségű kiállítások, megmaradna a másik, a közművelődési megközelítés igazsága. És ha figyelembe vesszük, hogy a közművelődési.. határozat nyomán szerte az országban megélénkült az egyes intézmények, így mindenekelőtt a művelődési házak, üzemi klubok tevékenysége, akkor már másként lehet és kell számolni, viszonyítani. Van az országban több mint háromezer község, köztük mintegy háromszáz nagyközség, bennük művelődési ház, klub. Csaknem száz városunkban pedig ezeken kívül meg múzeum, ifjúsági ház, és üzemi kultűrház is található. Ez esetben már, nagyon drasztikus egyszerűsítéssel, egy községre esik évente egy kiállítás. Ez viszont nagyon kevés, különösen, ha arra gondolunk, hogy vannak olyan intézmények is szép számmal, melyek hónapos kiállítási forgóval dolgoznak. Ez azt jelenti, hogy sok helyre egyáltalán nem, sok helyre pedig csak évenként egy-két kiállítás jut el, ami csak az érdeklődés felkeltésére elég. Ha meggondoljuk, hogy a magyarnóta- és beaténekesek viszont minden községbe eljutnak évente nem is egyszer, akkor már talán nem is oly.an sok a sok. Az így viszonyított sokban is van persze éppen elég gond. A kérdés lényege: hogyan lehetne e meglevő ,,kiállítási éhséget”, ezt az alapjában jó törtetű társadalmi igényt a minőség és ízlés formálása figyelembevételével kielégíteni. Semmiképpen sem lenné szerencsés az elindult mozgást, a tenni akarást takaréklángra állítani. Olyan szervezeti megoldásról lehetne gondoskodni — termeszeteken a változtatandó változtatásával —, mint az Országos Rendező Iroda, vagy a Filharmónia. Bizonyos művek, kiállítási anyag állományban tartásával, kölcsönzésével, forgatásával értékes kínálatot lehetne biztosítani az igénylő Intézményeknek. Számos terület, műfaj van, amely az. eredeti élményt nyújtja: sokszorosító grafika, plakát, fotó, sót iparművészeti kollekciók, együttesek is számba jöhetnének. Kissé bizonytalanul említem azt, hogy egészen jó reprodukciós poszterekkel is rendelkezünk már. Bizonytalanságom abból fakad, hogy a művelődési házak többségé ma még, alig érthetően, idegenkedik ezek bemutatásától. Egy-egy jól összeválogatott anyag bizo n.vára megszüntetné, oldana az eddigi ellenállást. A fent említett és javasolt szervezet nem merőben új, vannak már bizonyos tapasztalataink a közművelődés felszabadulás utáni éveiből. Ilyen tevékenységgel, de a képzőművészetnél szélesebb körben a Múzeumok Központi Propagandairodája a korábbi években már foglalkozott. természetesen a saját intézményei körében. Ezenkívül a Magyar Fotóművészek Szövetsége szintén biztosította és elősegítette a fotóművészet elismertetése érdekében kiállítási anyagok bemutatását. Es korábban a Kiállítási Intézmények is jóval szélesebb körben végezte kiállító-, közművelődési munkáját. A színvonalas ízlésformálás szükségessé teszi a helyi kezdeményezők fokozott központi segítését. Mindezt, nem nagy szervezeten belül, mozgékony ügyintézéssel, részben a már meglevő tárgyi anyag felhasználásával meg lehetne oldani. Esetleg a néhány helyen már működő tanácsi — megyei kiállításrendező csoportok szélesebb, általános kiépítésével. Lehet természetesen más megoldás is. A lényeges az, hogy a mostani kiállítási éhséget minél több színvonalas, ízlésformáló rendezvénnyel elégítsük ki. Miután ez csak helyi erőkkel a legjobb szándék mellett sem oldható meg. közművelődéspolitikánk központi feladatai között kellene vele foglalkozni. DÖMÖTÖR JÁNOS R égi bölcsesség: a legnagyobb bátorság ahhoz kell, hogy szembenézzünk önmagunkkal. De mi köze ehhez a bölcsességhez egy igazgatónak? Annak, aki már jóval túljutott az ötvenedik életévén, a vállalata azok közé tartozik, amelyek ugyan nem nőttek óriássá, de tudnak róluk, és ha ezentúl mást sem csinálnának, mint a már learatott babérjaikon csücsülnének szépen, csendben, lábat lógatva, akkor is eléldegélhetnenek sokáig. Mi szükségé van egv ilyen igazgatónak ahhoz. hogy merjen önmagával szembenézni? * A gyöngyösi Katona Béla mindig kapható arra, hogy szétszedje a fogalmat, tzzé- porré aprítja, alkoto elemeire bontja és még a sejtek mógé is benéz. Előtte csak a tényeknek van becsülete. A szépen hangzó, tetszetős frázisokat úgy kerüli, mint az ördög a tömjénfüstöt. — Mit kezdhetek én egy olyan fiatal szakmunkással, akinek a nagymamája a bizonyítvány mellé megvette a Ladát, a háromszobás öröklakás is a rendelkezésére áll, és amikor jön a KlSZ-talggyűlésre, a saját kocsiján érkezik meg a vállalat bejáx’áta elé? Micsoda anyagi háttér van egy ilyen fiatal mögött? — Tehát rá kell hagyni mindent? — Különben fogja magát és odébbáll. Mennek el tőlünk a munkások. Mit mondjak? Odajön hozzám az egyik. A likőriparnál fogok dolgozni. Itt kaptam háromezret. ott kapok ötöt és ráadásul nem is kell csinálnom „semmit”. Itt meg hajthattam magam a háromezerért. — Akkor mégiscsak érdekli a pénz a fiatalokat is. — Ki érti ezt? A csuda tudja, hogy van. De arra gondolok, mikor én kezdtem, akkor nagyon sok válogatási lehetőségem nem akadt. Háború. hadifogság, aztán állás sehol. Mentem a vasúthoz vagont rakodni. Később valakinek eszébe jutott, hogy itt van ez a fiatalember. Kereskedelmi érettségit szerzett és vagont pakol. — Kiemelték? — Kaptam egy íróasztalt. És arra gondoltam, itt produkálnom kell, ha nem akarok visszamenni a vagonhoz. Mert az is hozzátartozott az akkori állapotokhoz, hogy jó néhányan vártak egy olyan íróasztalra, mint amilyen az enyém volt. — Csináljunk tehát egy kis munkanélküliséget, hogy mindenki akarjon valamit produkálni, ha már íróasztalt kapott? — Nem egyeztethető ez össze a mi elveinkkel. De itt van ez a sokat emlegetett létszámgazdálkodás is. Hányán hajtották végre? — Igen, szívesen mutogatunk a szomszédba, de ha a saját portánkon kell intézkedni, ha már személy szerint kell kijelölni azokat, akiket át kell csoportosítani, akkor azonnal egy sor védelmi mechanizmus lep működésbe. — Rendben van. És ki te- ’ hét arról, hogy nálunk mindig lehet a másikra várni egy- egy rendelkezés végrehajtásakor? Miért kezdjem én el? És ha más megmagyarázhatja a bizonyítványát, miért ugorjak én azonnal fejest mindenbe? — Valami nem stimmel. Ügy tudom, megint kitaláltak valamit. A szafárioöl- tönyt. Miért? Ki késztette erre a vállalatot? Es ha nincs szafari, be kell csukni a boltot? — A ^zafári ... Hogy mit összei'oh’angáltunk mi ebben az ügyben. Sikerült is valamit szereznünk, de közel sem annyi anyagot, mint amennyit szerettünk volna. Az exportszállítmány végül csak kiment az országból. — Miért bányászták elő a szafarit? — Megszoktam, hogy legyenek gondjaim. Nem tudok másként élni. Akkor érzem jól magam, ha nyakig benne vagyok a problémákban. Az íróasztal mais kötelez. — Kap ezért elismerést? — Igen. A fizetésem...? A kategórián belül. De az sem mindegy, hogy a szovjet delegáció a mi vállalatunkat keresi fel, ha a ruhaiparunkban tájékozódni akar. hogy a nyugati cégek a tárgyalásokon személy szerint engem is keresnek, hogy az elismerő diplomát Moszkvából mi vehettük át és az a bizonyos, néhány évvel ezelőtti Munka Érdemrend, arany ,.,! Ez mind sokat számít. — Tehát a hiúság is mozgatja? — Hiúság? Ez nem jő szó. Ambíció, szakmai becsvágy ... Elhivatottság? ... Persze, hogy nekem sem mindegy, hogy vélekednek rólunk, hogyan vélekednek rólam. . — Ez így nagyon idealista magyarázata az emberi magatartásnak. Pedig mi anyag- elvűek vagyunk. — A szubjektum sohasem választható el az embertől. De ha már anyagiasságra terelődött a sző. Mi van ezzel a másodlagos elosztással? Tessék végiggondolni. Itt, a vállalatnál lehet mondjuk háromezret keresni. És otthon? A fusizással? A hobbikertnek nevezett kisbirto- kon? Mi a fontosabb? Mi adja a több forintot? Mivel törődik ma többet a dolgozó? — Jól élünk. Nem ezt akartuk? — Túlságosan jól. Még ahhoz sincs türelme senkinek, hogy kivárjon néhány évet. Nem holnap, ma akar mindent megkapni. Nem mi adtuk meg ehhez a lehetőséget? Mert igaz, kell az anyagi ösztönzés. De hogy már a kötelező mennyiség teljesítéséért is külön juttatást adjunk . ..? — Ki adja? Ennél a vállalatnál kiadja? Es a másik oldalát is nézzük meg. Hogyan tudja a kiemelkedő teljesítményt honorálni? * — Csak a kategórián belül. Igaz, ezek a különbségek nem nagyok. A juttatásokkal kapcsolatban pedig! Még így is nagyon keveset tudunk fizetni. Pedig a munka minőségében nem tehetünk engedményt. A külpiac can semmit nem lehet „meg.' magyarázni”. Ott olyat kell produkálni, amilyet kíván tőlünk a partner. A legkisebb hiba esetén is küldi vissza a szállítmányt. — Miért dolgoznak exportra? A belföldi piacból nem „tudnának megélni? Méghozzá sokkal nyugodtabb körülmények között? — Meg tudnánk, de ha azt akarom, hogy a vállalatból legyen valami, hogy fejlődni tudjunk, hogy a gépeink, a szociális körülményeik...! Ha én már leteszem a ceruzát, ne mondják azt, hogy no, ennyit hagyott csak maga után. — Mennyi centet kapnak a dollár után? — Egyet sem. De az Is tény, hogy az export jobban fizet. Több a hasznunk rajta. —■ Ha még egyszer kezdené? — Soha nem lennék igazgató, sem barm« féle vezető. Mi gondja van annak, aki beosztott? — Semmi gondja nincs? — Hát...? Legfeljebb valamit nem csinált meg akkorra, amikorra kellett volna, vagy nem úgy csinálta meg és akkor...? — Ha szól érte, megsértődik? — Az a legkevesebb, hogy megsértődik. — Van olyan munkatársa, akit tudna nélkülözni? — Hogyne. De elküldhe. tem? Mindenki azonnal melléje áll. A legkülönbözőbb szervek és személyek. Lehet ’ ma valakinek felmondani azzal, hogy nem végzi el megfelelően a munkáját? Nem rendelkezik megfelelő képességekkel? — Meg van kötve a keze? — Túlságosan sok a szabályozó nálunk. Mondjuk, hogy csak rugalmasan, a változó körülményekhez igazodva lehet dolgozni. De hát lehetek-e én rugalmas? Csak egy példa. Jön hozzánk egy friss diplomás. Ö a jövő embere. Egy kicsit később lesz rá igazán szükségünk. De hát káderpolitika. Ha itt van, ismerkedik a vállalattal, már az is jó. És mi az első szava? Kijelenti, hogy ez vagy az így nem jól van. Hibát találni, az a legköny- nyebb. Ha én elmegyek máshová, egy fél óra alatt tudok hibát lelni. Az adott körülményeket azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ebből kellene kiindulni és ehhez kellene mérni mindent. Az adottságokhoz. De mi lesz abból a fiatalból, aki mindjárt „ítélkezik”, anélkül, hogy alaposan mérlegelne? Hogy magyarázzam meg neki, hogy rá majd később várnak a komolyabb feladatok? És ne azzal kezdje, hogy mi a rossz. — Annak idején mi sem voltunk elégedettek semmivel. — De egészen másként viselkedtünk. — Talán azért, mert tokán vártak az íróasztalra, sokan nézték a mi íróasztalunkat. — Igen és az is igaz, hogy mindennek ellenéi'« megy a vállalat előre. De sokkal jobban is mehetne, ha... Mikor mehetne jobban? Az egész, úgy, ahogy vagyunk? Ha valaki egyszer, valahol megnyomná a csengőt és azt mondaná: ettől a pillanattól kezdve pedig nincs magyarázkodás, nincs másra mutogatás, hanem mindenki csinálja azt, ami a kötelessége. — Dolgozzék úgy a munkahelyén, mint ahogy a fu- siban vagy a hobbikertben szokott? — Azt hiszem. * •Az elmondottakkal lehet nem egyetérteni, lehet miatta hümmögni, lehet vele vitatkozni, de él kell ismeiT.i: őszibe szavak ezek. Nem túlságosan „jól fésült” megállapítások. Tessék mérlegre tenni valamennyit. Q. Molnár Férc no PÁRBESZÉD Egy Igazgató nyugtalanságai
