Népújság, 1980. június (31. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-29 / 151. szám
**,«****.*>*++ ■—M,.M^.,., Illem Nem garni», «tat nem; hanem: a nem. A tagadó? -íz/, Az igen ellentétpárja. A fej rázó* szó. amely gvak- i fan fejfájás is. Kis történelem és az abból levonandó' bölcanék ttWft nem is, de igaznak sajnos igencsak / mondható következtetésem főszereplője. A dráma tér- / nlézzetesen napjainkban játszódik, hiszen mikor is ját-) sződhatna máskor. \ Kezdődjék a játék. A kisüzem, — amely egyben ki* üzem is — krt- , zépkorú igazgatója mértéktartó udvariassággal fogad,; hellyel kínál és már kérdezi is, tudván tudva, hogy az idő is pénz. vajh' mit akarok? — Csak óhajtok. Akarni neked kell... — mondom j és mondom is egy szuszra, mit szeretne saját cégem ; elérni az ő vállalata közreműködésével. — Nem tudjuk megcsinálni... — De várjál még, hát be sem fejeztem) — Ne is fáraszd magad tovább, öregem .il Már 1 amit elmondtál, abból is kiviláglik, hogy nem tudom , megcsinálni... — Semmiképpen? < — Semmiképpen nem — válaszolja elszántan, hogy i kétségem sem lehet: nem! Felállók, indulnék, de az ' ajtóból még visszafordulok: — Öregem, ha legalább egy pillanatra felnéztél í volna, a plafonra... — Mit csináltam volna? — hókkén meg a kis tizem kísüzemű igazgatója. $ — A plafonra néztél volna. Csak egy pillanatra. í Hagy elhiggyem, vagy legalább elhitetni próbáld, mi- í előtt kimondtad a nemet, előbb gondolkodtál ts miatta. Fontolóra vetted a dolgot. Érted? — A pitiiont? Mit kell érteni a plafonnal? — ria- ; dozik az asztal mögött és tekintetében látni vélem a > gyanakvást, hogy tálán valami bajom van, mert a pia- i font akarom vele megnézetni. Dohogva baktatok végig az utcán, nem is a füstbe ? mént terv miatt mert szere lesére esetemben az ügy nemcsak a halasztást bírja el, de akár azt is. hogy meg se valósuljon. Azon dohogok inkább, hogyan lehet; ilyen egy ember, hogyan lehet olyan — helyesebben —,) hogy végig sem gondol semmit, s máris a biztonságos { „nem" bástyája mögé menekül. Aztán tovább töpren- ; gék és már korántsem látom oly egyszerűnek, holmi ■ és pillanatnyi dohogáseal elintézhetőnek az ügyet. ) Ezekből a „nem”-ekből. ezekből az emberekből egy- > fajta csatakiáltás kerekedett fel, egy sajátos légió ala- . kult, amelynek cohorsa arra tette fel életét, hogy a vi- ; lágert se menjen „elébbre fajzatunk”. Könnyebb és biztosabb valamire nemet mondani. : valami újat. az eddigiektől valami mást nem csinálni, < mint gondolkodni, mérlegelni —, s akár így kimondani a már hitelesnek érezhető tagadó szócskát —, kockáza- tot vállalni és véle olyan felelősséget is, amelyet elad- > dig számon kérni kinek is jutott volna eszébe. — Tudni kell nemet is mondani, elvtársam — han-> goztatta nékem valaki egy alkalommal. Valóban: tud-j ni kell. Ám nemcsak mondani, de azt is tudni kell. |j hogy mikor és mire mondjuk ki azt a „nem”-et. Alig- £ ha "készülhetett és ezután sem készülhet semmiféle sta- í tisztika arról, hogy e tagadó szócska, hányszor és hány s helyen vált gátjává az emberi kezdeményezésnek, az.; újnak, hogy a „nem”-ek sivatagjában mennyi gondolat. ' lelkesedés, bevált, vagy legalábbis ígéretes ötlet tikkadt j el nyomtalanul. De szükségtelen is a statisztika. Hiszen > az álbiztonság várfalai mögül kitekintve., minden be- / kéredzkedő legalábbis gyanús, de leginkább veszélyt ho. : zó, a biztonságot, a nyugalmat megzavaró ellenségnek j számít. A tagadó szavakból rakott várfalak (?) erőseb- ; beknek bizonyulnak a legokosabb és a legjobbítóbb em- ; béri szándéknál is, mert a falak lábazata az. ember örök / kísértő és kísérő alapjára épült: a kényelemszerető bu- / tagságra. í Mondhatná bárki:... és az „igen”-t nem lehet > ugyanúgy gondolkodás nélkül és felelőtlenül kimon-1 dani? f Dehogynem. A kalandorkodásnak hűséges fegyver- i társa tud lenni ez a'szócska, — kétségtelen. Az „igen" kimondása előtt sem érdemtelen és értéktelen mozdulat j ama bizonyos plafonranézés, a meggondolás és megfon-/ tolás gesztusa és ténye. Ám engem valahogyan a két és egymást kizáró fogalom dialektikájában — tudom:! önkényesen tán — mindig és mindenkor a nemet érez- ! tem és hittem a haladás fékjének. Ó, nem a madáchi; tagadás szellemének értelmében, amely szellem Ádá- ■: mot, az emberiséget mindig .és újra más és új utakra ! vezeté. A földhöz ragadt, a kétkedést nem ismerő, a j már meglévőben csak az egyedül üdvözítőt látó és ér- £ tő, a minden újra negációval reagáló „nem" béklyóira gondólok. Gondolok most is. amint dohogva bandukolok végig az utcán, a körülöttem pezsgő, zsongó és mindig! változó utcákon át. Szívemben megbocsátás nyílik: mit tehet ez a szerencsétlen szócska arról, hogy ki, mikor j és miért használja? És használja fel! Hiszen lehet ne-1 mét mondani Az ostobaságra is és nem csak a bölcs j előrelépés ellen. Hiszen voltaképpen a nem nélkül az J igén sem létezhetne hogy valaki ostoba — szerencsénk- ,' re _ azt onnan is tudjuk, hogy sokan valakik nem . azok: okosak. Igen, ez az ellentét dialektikája, az. egyik létezésének feltétele a másik megléte ... ... de hagyjuk a sekélyes filozofálgatást. Voltakép- j pen az is lehet, hogy egyszerűen nem mert a plafonra nézni. Félt, hogy rászakad ... M indenkinek volt egy legjobb barátja ifjúkorában, téhát nekem is. Valamikor sülve- főve együtt voltunk, aztán ritkábban, végül már jó. ha félévenként ösz- szejöttünk. Az idő múlása persze nem változtatott barátságunk minőségén, bármilyen ritkán találkoztunk is, mindig ott folytattuk, ahol legutóbb abbahagytuk. Mikor aztán találkozásaink nullára egyszerűsödtek, ez mégis feltűnt, s ekkor tudtam meg, hogy legjobb barátom — emigrált. így már érdekesebb lett a dolog. Mert mire jó egy itthoni barát? Elintéz ezt-azt, szerez fél kiló májat, esetleg kórházi beutalót, megisz- sza konyaktartalékunkat, vagy megitatja a magáét, de egv emigráns, az egészen más. Még lehet őt látogatni, jobbik esetben 6 maga hív meg, telefonál, üzenget. Hívott Ő i*. telefónált, sürgetett. s egy kellemes tavaszi délután viszontláttuk egymást. Ha emigránssal találkoztam, engem mindig az lepett meg, hogy mennyire nem változott. Hosszan vizs- gálgattam barátom arcát is, de a "•gkisebb változást sem tudtam felfedezni rajta. Ha csak azt nem, hogy sokkal nvugodtabb és egész megjelenésében sokkal ápoltabb volt, mint itthon. — Te marha! — mondtam őszinte, régi szeretettel. —• Mégis, hogyan tehettél ilyet? Válasz helyett barátom maga köré mutatott, hogy lássam, mire ment emigrációjában. — Emlékszel? — kérdezte. és nyilván a hajdani albérletre célzott, ahol diákkorunkban tanyáztunk, s a hosszú-hosszú korszakra, míg ^bérletről albérletié, onnan társbérletbe éviekéit, azután meg tizenöt évig szorgoskodott családjával abban az egy szobában, ahol utoljára találkoztunk. Itt minden egészen más volt. Mifelénk teremnek is beillő szobájában levegősen elhelyezett, régi bútorok, ó- arany rámában metszetek és régi családi képek, az egyik falon könyvespolc futott végig, szemközt csupa ablak. Micsoda kényelem és visz- szafogott luxus! A süppedős csendet a halkra állított lemezjátszó cirpelése húzta alá, csembalón Scarlatti-szo- nátákat játszott egy zseniális zongorista. Hohó, barátom — gondoltam —, te nem fogsz engem elkápráztatni! Az emigrációnak mindig nagy ára van. Mit adtál ezért cserébe? — Éberen figyeltem minden rezdülését, áruló jelre vártam. — És gyökeret tudtál ereszteni idegenben? — Idegen? Mi az, hogy idegen? — csodálkozott. — Ez teljesen egyéni nézőpont dől-) ga. Hiszen többé-kevésbé) minden európai nagyváros ha - \ sonlít egymásra. Ha turistáé-' ködöm, sohasem érzem, hogy) idegenben járok. Becs uno-i kaobese Párizsnak, és Buda-' pest Bécsnek, Krakkó úgy- £ szintén. A legtöbb várost fo- ? lyó i'ágja ketté, egyik olda- > Ián magaslatokkal, a folyó \ partján, vagy a hegy tetején < régi székesegyház, gótikust házak, palota, vár. odébb ba- > rokk paloták. klasszicista) középületek, tágas körutak és j igy tovább ... még Zágrábot. í Pozsonyt vagy akár Rómát ) is ide sorolhatom, a keretek , mindenütt egyformák. De a kereteket kitöltő massza, az t mar nem ugyanaz. És nem) bírtam a masszát. % — Mindig és mindenütt az ember a massza, és te itt is) az maradtál, a massza kis ) darabkája. — Az emigráns sorsa még beilleszkedve is az, hogy kf- \ vülálljon. Legtöbben /zen-) vednek ettől a helyzettől, én élvezem, hogy nem tartozom többé a masszához, ezért emigráltam abba a városba, amelyet fiatal korom óta elképzeltem magamnak. De hiszen sokszor beszéltünk ró., la, hogy hol is szeretnénk élni. És. emlékszel még arra, amit Bécsben éreztünk, mikor először jutottunk ki külföldre? — Hogyne. Mintha hazaérkeztünk volna. — Én azóta megtaláltam a magyarázatát. A rendetlen, elhanyagolt, zűrzavaros Budapestről jőve, a rendezett, jómódú Bécsben, a szép kirakatok', palotasorok, udvarias emberek között, a csendes, tiszta utcán hirtelen szédülés fogott el, mintha a fejére állt világ egyszerre a helyére billent volna, mintha Budapestre érkéztem volna ugyan, de fiatalkorom elképzelt Budapestjére. Akkor értettem meg, hogy nem törvényszerűen kell úgy élnünk, élnem otthon, ahogyan valójában teszem. És ha nem kell, minek éljek úgy? Keresek egy nekem megfelelő várost, és ott olyan életet alakítok ki, amilyent eredetileg szerettem volna. — Jellemző, hogy milyen rövid az emigránsok emlékezőtehetsége! Mintha ez csak elhatározás kérdése volna ... — Persze, az élet minősége gazdasági kérdés is. Csakhogy Pesten a körülmények javulása után sem lett egy fikarcnyival sem otthonosabb az élet. Ezért disszidáltam, amint megtaláltam fiatalkorom elképzelt városát, illetve disszidálásom után addig kerestem, míg meg nem találtam. — De azt is te mondtad, hogy minden nagyváros körülbelül egyforma. Akkor viszont a rossz tulajdonságai is azonosak. — Igaz, csakhogy én nem a kényelmetlenségeit keresem, és ebben rejlik emig- rálásom magyarázata. Mert megfelelő környezetet találni nemcsak otthon nehéz. A különbség az. hogy akinek ott már megfelelő lakása volna, az sem tudja, hogyan kellene élni benne. Az én városom emberei pedig tudják. Én biztosan tudom. Ezt persze, látni lehetett. Amint elhallgatott az utolsó szonáta, barátom egy Diana Ross-lemezt dobott fel. Míg a gépezettel babrált, futtában megnéztem könyveit, szebbnél gyönyörűbb művészeti kiadványok gyűjteményét. Bármelyik napokra szóló élmény. Igen, így érdemes élni.., A ritmikusan visongató négerek kísérete mellett bará‘ tóm az ablakhoz lépett. Gondozott kis park volt odalenn, virágoztak az öreg gesztenyék, s a kertet meglehetősen jó állapotban levő, kisebbfajta paloták Övezték. Bécsben vannak ilyen parkok, vagy Krakkóban, a Má- ria-tempiom mögött, de Pesten is lehetnének, ha nem pusztítanák őket irgalmatlan közönnyel. —■ Látod, így és itt éldegélek. De innen nem mesz- sze van egy ennél is nagyobb és sokkal szebb kert, mert ezt itt kikezdte már a nagyvárosi pusztulás, de az még a régi, mint a mesék nagy kertjei, mintha a Pál utcai fiúk csörtetnének benne még ma is, miközben ott sétálgatok. Egészen különös a hangulata, mert egy hatalmas. mégis családias ház őrködik fölötte, homlokzata, mint egy görög templomé, tiszteletet parancsolva mindazoknak, akik már semmit sem tisztelnének. A bokrok között antik szarkofágok, régi szobrok és egy oszlop is, a római Fórumról, Ha pedig kedvem tartja, innen néhány perc alatt a folyóparton vagyok, szemközt velem hegyek és régi várfalak, a látvány olyan szép, hogy csak Nápoly, Isztambul és még egy-két város vetekedhetik vele. Ott, a parton, rendszerint elhagyottak a sétányok, de ha ez sem elég. a túlsó part hatalmas parkjai felnyúlnak a hegyek oldalába. Az én városom minden évszakban gyönyörű, mikor pedig a hó is lehull, a dombok oldalában, a régi házak háttere előtt szánkózó gyerekek, mintha Brueghel-képet nézegetnék ... — Valóban, ez olyan, ahogyan valamikor elképzeltük! ... — ...és az én városomban két operaház van, de gyakran járunk hangversenyre, vagy, ha kedvünk kerekedik, színházba. És tudok eldugott, kis bárokról, ahol ma is kedves számaimat játsszák a zongoristák. Ámulva hallgattam emigráns barátomat. Én szüntelenül — és milyen gyakran értelmetlenül — lótok-futok, tülekszem, sorba állok, verekszem és izzadok, ő pedig békében jár-kel, az élet szépségével környezetten, az emberi lét napos oldalán. — De hát ez az életmód rengetegbe kerül, családostól így élni! Ma már csak a milliomosok engedhetik meg maguknak ... —- Tévedsz. Az emigránsok sorsa az önkéntes szegénység. Én továbbra Is a régi szerény és szegény ember maradtam. De nem költők semmire, ami csak megnyomorítana, mert rabjává tesz. Nincs megtakarított pénzem,' mert a lakásomra és arra költöttem, amit körülöttem látsz. A munkám sem valami fennkölt vagy érdekfeszítő, ráadásul jóval többet dolgozom, de nem keresek többet, mint ti, odaát. De becsülettel elvégzem a dolgom, ezért rámszorulnak ... mert a tisztességesen végzett munkára mindenütt a világon rászorulnak, Így nyugodtan és gond nélkül sétálok haza dolgom végeztével régi, kis utcákon át, elkerülve a tülekedést. Vagvis, mindig csak azzal találkózhatom, akit és amit én választok magamnak ... — Ámulva, de kétkedve hallgatlak, mert ennek mind nagy ára lehet. Mit adtál ezért cserébe? — Túlságosan gyakran, naponta ezerszer hallottam otthon a legközkeletűbb magyar életbölcsességet: „Elvégre csak egy életünk ván, éljünk jól, amíg lehet...” Hát, ha nekik csak egy az életük, nekem is csak egy van. Túl sokáig éltem rosszul, ezentúl már csak jól élek! — A legtipikusabb emigránsérvelés: ahol jó nekem, ott a hazám. — Nézd! Azt mondtam, hogy túl sokáig éltem rosz- szul. De, mert nekem nem volt jó, azzal még senkinek sem használtam, semmi sem lett jobb, sőt! Rossz közérzetem lehúzott, görcsbe rántott, és amihez csak nyúltam, kényszeredetté vált. Mióta.itt élek, talán nektek is több hasznotokra lehetek. Távolról tárgyilagosabban ítéllek meg benneteket... — És okos, megfogadhatat- lan tanácsokat osztogatsz, mint mindig az emigránsok, akik mindent elfelejtettek, és már nem képesek beleélni magukat a mi nyűglödéseink- be ... — Tévedsz! Mindig rátok gondolok es veletek érzek, de meggyőződésem, hogy a legokosabban tennének, ha minél többen, sőt, ha mindannyian emigrálnátok ... Felugrottam, búcsú nélkül faképnél hagytam a kísértőt, egykori legjobb barátomat. Utánam sietett, még hallottam hangját. — Ha bárkinek segíthetek ... pénzem nincs, de ... Már lenn áltam az utcán. A kis parkban virágoztak a gesztenyék. A napon, fehér karosszékekben öregek sütkéreztek, a játszótereken kisgyerekek csiviteltek. A kert körül méltóságteljesen hallgattak a kis paloták. Jobbra egy gyönyörű barokk temp lom — az egyetemi —, tornyain túl látszott a Gellért- ? hegy, a Szabadság-szobor, ma- s gasra tartott pálmaágával. 1 Balra, az utca végén, mint í London vagy Párizs ném égy I terén, vörös téglahomlokzat timpanonjában, szép szobor- csoport, a természettudományi kar épülete. Odébb nagy kert, barátom sétahelye, az I oszlopos Nemzeti Múzeummal. Mennyiszer jártam erre! De hogy itt, így is élhetnék? Néhány lépés után megcsapott a délutáni forgalom észveszejtő robaja, emberek rohantak nekem, egymásnak, lármázva, fél kézzel majszolva valamit, a másikkal gve- ; rekeiket vonszolva tüleked- í tek, az autók orrfacsaró bű- j zében, lomposan és lomhán, < majd meglódulva, bokáig a í szemétben, amelyet ők szór- I tak saját lábuk alá ... Már az ) Astoria-aluljáróban voltam. ! Arról a Budapestről, iho- < vá barátom sikerrel emigrált, ) visszaérkeztem az én Pes- ) temre, a köznápok Pestjére, > ahonnan emigrált. MUNKA A FOTÓMŰVÉSZETBEN Dessewffy László: Látogató egy emigránsnál I
