Népújság, 1980. április (31. évfolyam, 77-100. szám)

1980-04-04 / 80. szám

Két ohö kötetes költő

AZ IRODALOMTÖRTÉNET ismer jó néhány anekdotát a kritikusok tévedéséről, ítéleteik viszonylagosságáról. A recenzensnek azonban vállalnia kell a kockázatot: véleményét igazolhatja vagy cáfolhatja az idő, s ha induló költőkről szól, ez a kockázat még nagyobb. A segítő/ bátorító szándék ugyan könnyen mondat dicséretet, ha az átlagosnál finomabb emberi érzékenységre talál, de ki tudhatja előre, hogy a lélek érzékenysége párosul-e majd később emberi türelemmel, mesterségbeli tudással és költői felelősséggel? Napjainkban pedig, amikor a költészetről és a költőiségről alaposan átalakultak a fogalmak, a ver- sesköt^tek áradatában még nehezebb és felelősségteljesebb „ecce poétá”-t kiáltani. Ráadásul az induló fiatalok merészsége szokatlanul agresszív, nem ismerik a míves költészet szerénységét. Legtöbbjük hódítani akar, és könnyen rúgja el magától a zárt formák fegyelmét. Ezért még inkább zavarba ejtő a bátorítani kész -recenzens feladata: nehéz kettéválasztani, hogy a kötetek képlékeny versanyagában mennyi a meghökkenteni akaró türelmetlenség, és mennyi az új hangot tudatosan kereső költőíség. A tévedések lehetőségét azonban a kezünkben levő két verseskötet esetében is vállalni kell.

BALOGH ATTILA kötetét Lendítem lábamat címmel jelentette meg a Szépirodalmi Könyvkiadó. „Meg kén tanulnom a formát, mert nélkülözni akarom” — írta versei elé mottóként a szerző. s ha nem bujkálna szavai mögött némi gúny, akár meglepő önismeretnek is tarthatnánk vallomását. Mert Balogh Attila számára kevésbé fontos a költészeti formák fegyelme. Darabosan felszakadó és sodró verssorai szélesen áradnak, ritmus, rím és zárt szerkezet nem állnak útjába mondanivalójának. Verseit cím nélkül számozza: 33 számozott verset olvashatunk kötetében, de ennek aligha van valami jelentősége. Fontosabb, hogy két alapvető és kikerülhetetlen élettény eredendően meghatározza minden leírt sorát: nyugtalanságát ő maga építi ki cigány származásából és betegségéből.

A társadalom mélyéről indult Balogh Attila, és húsz éve mögött ott sikolt, jajong és vágyakozik a hazai cigányság több évtizedes fájdalma. Szegénység, tüdőbaj, romlott' és öntudatlan erkölcsök, elkülönült cigánytelepek és emberi életre alig alkalmas putrik világa forrong ebben a sikoltó fájdalomban. Múlt és jelen kavarognak egymás mellett. Az apák történelmét a Don-kanyar- ban elpusztult cigánybakák tragédiája árnyékolja be, a fiúk pedig „e cigányviccekkel teleröhögött országban” készülnek eldobni a hazát. Megállítja ’ azonban őket a hűség és a hit. Gyermekeket szülő, simogató és tápláló anyák nyugszanak ebben a földben, amelyre ugyanúgy leselkedik az atom és a neutron elszabadulni kész végveszedelme, mint a világ minden tájára. „Ez a hazád!” — kiáltja a mérleget készítő öntudat, és szerelemből, majd eszmékből épít menedéket magának. Hiszi és reméli, „hogy a sáros cigánytelepeken MAJD egyszer maltert kavar az idő”.

A költő világát beárnyékolja személyes tragédiája is. A rettegett gyermekbénulás korán mankót adott a kezébe. Fájdalma így emberi fájdalom is, amelyben az átlagosnál is jobban fáj a szeretet hiánya. József Attila-i hiányérzet, üresség ez: az elveszett anyai szeretet után nyújtja segélykérő kezét, és bátortalan szerelmek, megzabolázott ösztönök mélységéből készül tisztult emberi kapcsolatokat kiépíteni.

A kötet címe akár jelképe is lehetne. „Lendítem lábamat” — szól az előretekintő, mozdulni akaró ember és költő, s ha indulatait nem is tudja mindig a higgadt fegyelem vasabroncsába szorítani, félelmei és magánya rokonszenvet ébresztenek. Van már mondanivalója a világról, expresszív képzettársításaiban az avantgarde líra merész logikája tér visz- sza időnként, nyelvi fantáziája különösen gazdag, de az

egyéni fájdalmakat még csak most készül egyetemes szinten újrafogalmazni. Tehetségén és akaratán múlik, hogy sikerül-e neki.

KARÁCSONDI IMRE költői habitusa más természetű. A Magvető Könyvkiadó jelentette meg a Minden álom és minden szerelem- című kötetét,-amelynek formavilágában két szembetűnő sajátosság ragadja .meg a versolvasó figyelmét. Karácsondi Imre ciklusokra osztotta verseit. ezért azt* várhatnánk, hogy racionalista módon, világosan tagolja viszonyát a körülötte levő világhoz. Hiábavaló remény, mert végül is nem lehet világosan megérteni, miféle rendező elv igazította a versciklusok anyagát, hiszen legfontosabb témái és versmotívumai át-, meg átfonják a versek mindegyikét.

Szól a költészet teremtő kínjáról és felelősségéről — ebben a témakörben leskedveltebb metafórája a kés , az elmagányosodás és társ- talanság fájdalmáról, a szerelem testi-lelki harmóniájának vágyáról, helyenként pedig létfilozófiai kérdések tűnnek fel verseiben. A szándék tehát eredendően racionglista költői alkatot ígér, akinek magatartásában több a meditatív-gondolati elem, mint a fellobbanó szenvedély. de a ciklusos rendezetlenség valószínűleg gonA berlini Állami Múzeum az idén ünnepli fennállásának 150. évfordulóját. A XIX. század elején Berlin haladó gondolkodású lakosai megállapodtak abban, hogy a porosz várakban megmaradt körülbelül 2500 képből összegyűjtik a legjobbakat és ezekből nyitott galériát , létesítenek, amely mindenki számára hozzáférhető lesz. A tudomány és a művészet

dolati tisztázatlanságot takar; Erre mutat a groteszk iránti érzékenység... is. A Líraiatlan vallomás című versének védekező-támadó hangja, amely tüntetőén megveti a „soros okosokat”., a verseit méltóképp félreértő „néhány hájas bitangot” (?), csak erősíti bennünk a gondolati rendezettség hiányának érzését.

A versek formavilágának másik jellemző sajátossága a központozás mellőzése és a versmondat gyakori széttörése. Ez utóbbi zilálttá, gyors futásává teszi verseit, és ily módon adekvát formaként hordozza a lélek és költői tudat, forrongó nyugtalanságát. Igaz, ezeken a helyeken nagyszerűen ki tudja használni a versritmus játékos zenéjét, vagy a szóalak és szóhangulat kölcsönös kapcsolatából eredő vibrálást. Tetszetős nyelvi bravúr ez is, de igen nagy veszéllyel fenyeget: adott esetben kiüresedett formajátékra csábíthatja a saját világképének gondolati egységéért küzdő költőt.

Karácsondi Imre tiszta szándékú/ élményeivel bátran és kitárulkozó lélekkel megküzdő egyéniség. Küzd a világ megértéséért és . a magyarázatokért, küzdelmeiből erkölcsi állhatatosságot, töretlen önbecsülést és szigorú-’ ságot igyekszik kibontani.

SZEMLÉLETÉNEK formálódó egységét azonos szinten egészítik ki formateremtő kísérletei.

E. Nagy Sándor

kiemelkedő képviselői, köz-! tűk Wilhelm von Humboldt, Poroszország királyától megszerezték a magángyűjtemények megvásárlásához szükséges eszközöket.

Az Állami Múzeum jubileuma alkalmából többek között olyan speciális kiállítást i§. szerveznek, amely agyűj- .temény fejlődését a fasizmus megbukása óta eltelt időszakban mutatja be.

A berlini múzeum 150 éve

B űnbocsánattal kell kezde- " nem. Megszámlálhatatlan hibáim közül igen előkelő helyet foglal ei ama tulajdonságom, hogy elvtelenül békülékeny vagyok, illetve nem is annyira békülékeny, mintsem harag nélküli. Nem tudok felháborodni, megharagudni, elítélni akkor sem, amikor bizony nagy szükség lenne rá. Különösen így vagyok a gyerekkel szemben.

Amikor egy^egy szülő már ki- tagadással, szobafogsággal és még ki tudja milyen borzalmakkal fenyegetőzik az iskolában elkövetett szörnyűségek hallatán — és olvastán — én még akkor is lebírhatat- lan kíváncsisággal hallgatom a rettenetes történeteket.

Lassan már megismerem az egész osztály gyerekseregét. Bevallom csodálattal, vegyes együttérzéssel drukkolok Tobiczmak, aki már a megszámlálhatatlanadik osztályfőnöki megrovást, figyelmeztetést (stb.) hozza haza, és tűri a szülői, valamint'nagymamái dörgedelmeket. de minden reggel elviszi magával a kutyáit, az iskolába. Tobicznak több kutyája van. Vonza őket mint cukros szirup a méheket. Az utcán és a népkertben szedi fel őket. Egyszerűen odamennek hozzá és nem . tágítanak mellőle. így szedte fel Talpast is, ezt a hatalmas fehér szőrű óriást. Az öreg kuvasz, ki tudja miért, gazdátlan maradt napokig, hetekig kóborolhatott magányosan, míg végül össze nem találkoztak Tobiczcal. Az öreg, embergyűlölő kuvasz — még a sántérek sem tudták befogni — odakocogott a szeplős, vörös hajú gyerekhez, megállt előtte, az meg mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, megvakarta a füle tövét, megveregette az oldalát, aztán ketten együtt hazamentek. Talpas azóta reggelenként elkíséri Tobiczot, az Iskolába, leheveredik az udvaron, türelemmel kivárja a szünetet.

Gyerek&ínk

akkor együtt meguzsonnaznak — a gyerek minden falatból letör egy darabot a kutyának — délben pedig osztályfőnöki beírással az ellenőrzőben hazabakitatnak.

Aztán itt van Bozóki, aki állandóan titkos kijáratokról hoz híreket, amiket, éppen most fedezett fél a vár oldalában. A gyereksereg ilyenkor nekilódul az udvarból és visszatérnek fáradtan, csap- zottan, agyig sarasam, koszosán, hogy végighallgassák a „már megint, hogy nézel ki” kezdetű és „így vigyázol a ruháidra” zársza- vú monológot, aminek természetesen a főbűnöse Bozóki, akiitől egy hétre eltiltják a gyerekeket — természetesen teljesen eredménytelenül. Nálunk ilyenkor pártszakadásra kerül a sor. Feleségemé lesz a memsevik, enyém a bolsevik szerep (a fiam plusz én -többséget élvezünk). Feleségem a plenum elé terjeszti a Bozókival való barátság teljes mellőzésének kérdését. Mi már a kérdés napirendre tűzése ellen is tiltakozunk. Oppozicióba vonulunk, ellenk,eresetet nyújtunk be, a nem kellő megalapozottságra hivatkozunk. Végül is abban maradunk, hogy továbbra is menjen csak le Bozókival, kutassa a várbeli titkos kijáratokat és minden egyéb titkokat és csak sarazza össze úgy a ruháját. ahogy tudja, majd kimossuk.

S

úlyosabb az összecsapás tanulási és magatartási ügyekben. Ilyenkor a családi tárgyalás a teljes nézetazonosság hiányában, elvtársiatlan és barátságtalan légkörben zajlik. Az első komolyabb jellegű csatára fiunk elsős korában került sor. A tanító

néni — azóta is a legmélyebb tisztelettel és szeretettel emlékezem bölcsességéről — azt üzente, hogy vigyen a gyerek az iskolába olyan játékokat, amikkel szívesen játszik és olyan mesekönyveket, amiket szeret nézegetni. Amikor a feleségem megtudta, mindez azért szükségeltetik, hogy legalább egy helyben üljön az órán és ne szaladgáljon, erélyesen megparancsolta, hogy parancsoljak rá a gyerekre. Nem tettem. Csak annyit mondtam. hadd játsszék, ha a tanárnő is úgy látja jónak. Mert eszembe jutott az apám, akinek egyszer sem volt kedve játszani velünk, mert a negyvenes évek végétől az ötvenes évek közepéig soha nem volt játékos kedvében. És ezért mi is alig játszottunk. Valamivel nehezebb volt akaratomat keresztülvinni a megtorlást megakadályozandó, amikor az első tavaszi napon Zorbaival iskola helyett kimentek a határba.

Leültem a két gyerekkel és elmesélték, hogy milyen régen megegyeztek már ketten ebben az első napban. Amikor a ragyogó, először kékké fesiődő égen a város fölött irdatlan magasságban megvillognak a köröző galambcsapatok fehérjei, a méhek gyengén, kábán az első útjukra indulnak, amikor újra zöld foltokról verődik vissza az igéző fény. A két gyerekből zubogott a szó. Mondták, mesélték, érezték a szépség és a harmónia esztétikumát, úgy ahogyan azt csak tízéves szemmel lehet megfigyelni, s csak tízéves ésszel hinni, hogy múlhatatlan, hogy nem fakul meg az idők szitáján. Ügy gondolom. örökké emlékezni fognak arra a napra, ahogy egymás mellett ültek és nézték a tavaszt,

A beszélgetés vége az lett, hogy hármasban kimentünk a határba és elkezdtünk szaladgálni. Az, eset eléggé megrendítette kétszemélyes családi kormánykoalíciónkban lévő vezető szelepemet, s ettől már

csak az csorbította még jobban tekintélyemet, amikor tanulmányi ügyekben nem tanúsítottam kellő szigort.

Á gyerek történetesen táskája fölött kuporogva nézegette füzeteit házi feladatára készülvén. Egyszerre csak a teljes megdöbbenés hangján felkiáltott.

— Jé. Itt meg egy egyes van beírva!

Néma fagyos csend, amj legkevésbé sem zavarta a negyedikes diákot, aki hangosan meditált tovább.

— De ki írhatta be?

— Talán a tanárnő — kockáztattam meg.

— Az nem lehet. A tanárpö beteg volt — mondta és elkezdett öltözni.

— Hová mész?

— Megkérdezem, Farkast, hogy ki irta be a füzetembe az egyest.

Egy óra múlva visszajött, sugárzó arccal közölte, hogy Farkas villanymozdonyából kiszerelték a motort és csináltak belőle egy ventillátort.

— És az egyes?

— Milyen egyes — töpreng el, mint a mélytengeri kutató egy különleges moszat fölött.

P ersze ez még mind istenes* Kaluzsához képest, akinek az édesanyja egyszer sírva jött át, és arra kért, hogy beszéljek a fiával.

— Miről? — kérdeztem én ijedten.

— Az iskoláról.

Kaluzsa ugyanis az iskolába járás harmadik évében még mindig teljes homályban él az iskola mibenléte, rendeltetése és egyáltalán az iskola, miint olyan felett. Hetente átlagban kétszer küldik haza. mert. elfelejt táskát vinni. Anyukának arra a kérdésére, hogy mi történt vele az iskolában, menetrendszerű pontossággal sorolja, mint egy karate és ökölvívó szakíró, hogy a szünetben miként verekedtek Pergessek milyen fogásokat alkalmaztak és szerinte Pergés csalt, mert megállapodtak abban, hogy rúgni nem lehet,

— És matematikából mit tanultatok?

Kaluzsa angyalian szelíd arcán ilyenkor száklaszilárd határozottság jelenik meg és drámai egyszerűséggel közli, hogy ilyen tantárgy nincs, ők ilyesmit nem tanulnak. Különben is Pergés kedvéért jár iskolába. Anyuka siró- görcsöt kap. Könnyben úszó mű- szempillái mögül felteszi a világfájdalmas kérdést: egyáltalán mit tanultál három év alatt? Mire Kaluzsa közűi, hogy az egész osztályban ő tudja a legszebb papírhajókat csinálni.

Még megemlít néhány életbevágóan fontos dolgot, például, hogy a hangszerboltban felíratta a telefonszámukat és megkérte az eladót, hogy ha újra kapnak dorombot, akkor tegyen félre neki tizet (darabja ötven - forint) mert annyi mindenképpen kell. Elújságolja, hogy Tobicz tegnap új kutyával jött az iskolába, aztán rohan le a lépcsőn, mert a többiek már javában rohangálnak, fociznak, fogóznak, hunyóznak az udvaron.

Szeretem elnézni őket, ahogy kifényesedett szemükön felparázslik a játék tisztasága. Örülök, hogy játszanak, hogy talán1 az emberiség történetében soha nem játszottak olyan igazából, mint mostanság. És szomorú is vagyok, mert eddig vajmi keveset tanult a mindenkori felnőtt-társadalom ebből a játékból.

A gyerekek kénytelen-keUetle- nek eltanulni, megszokni, beletörni a felnőtt-törvényekbe. Világukat évezredek óta mindig felcserélni a felnőttek világával. Meseváraik pompás tornyait, eltemetni a szükségszerűség szerkezetes, stabil épülete miatt.

Ft e tanulunk-e mi? Vagv leg- alább felrémlik-e' előttünk gyerekeinket nézve egy másfele gondolkodási, világmodellezésí szisztéma eddig soha ki nem próbált, vagy éppenséggel lehetetlennek tartott mindig megszülető, és mindig a logika rutinjának kalodájába zsugorodó álomképe.

Szigethy András