Népújság, 1980. április (31. évfolyam, 77-100. szám)

1980-04-27 / 98. szám

\ Demeter Hedvig civilben Száz életet éltre..* Eredetileg vegvészmér nők akart lenni. Szerette'a ké­miát, matematikát. He keri- V-t.K’ci meiletl jeleskedett a tObbi tantárgyból is. Külö­nben élvezte az irodalmat, m.i vészel történetet. törté­re'met. Nem csoda, hogy a pályaválasztás előtt komoly gondjai voltak. Már csak azért is, mert kacérkodott a sportolói hivatással, hiszen szép eredményei miatt rend­szeresen indították fővárosi futó- és ugró versenyeken. Aztán jött a háború, össze­zavarodott minden ... Ami­kor a felszabadulást köéetö első napokban meglátott egy hirdetést, amely esetlegesen „állást” kínált, habozás nél­kül jelentkezett. Nos, e vá­lasztást azóta estéről estére tapssal jutalmazza a közön­ség. Demeter Hédiiig, vagy ahogy miskolci—egri tisztelői becézik: Hédiké, végül szí­nésznő lett ’45-ben. S hogy mennyire nem tévedett erre a pályára lépvén, azt az a hivatalos elismerés is bizo­nyítja,. amelyet az elmúlt napokban vehetett át. El­nyerte az érdemes művész címet. ★ Életet, lehet, több mint százat megélt. Játszott szo­morúan is komédiában, de jókedvűen is tragédiát. A legkülönbözőbb emberek lel­két öltötte magára, akár egyik pillanatról a másikra, ha kellett. Most, — civilben — néhány percig mégsem ura vonásainak. Amikor gra­tulálok a rangos kitüntetés­hez, egy darabig nem tudja leplezni meghatottságát. — Annyira nem vártam... Ugye. megérti ... Meg aztán ez a díj olyan sok-sok emlé­ket megidézett •... Lassan kezd mégis mesél­ni, fáradt. Most is a pihenés­ből csípett el időt. Hiszen éppenhogy „lefutott” a Fél­reértés, Camus darabja, áfnelynek egyik főszerepét alakította, s máris itt egy tévés meghívás: Kertész Ákos Névnapjának előadá­sára. A jelenből nem könnyű hirtelen visszalépni a múlt­ba. — Azt hiszem, elmondha­tom, csodálatos pályakezdé­sem volt. Amikor ’45-ben, azon az emlékezetes márciu­si napon elmentem a Nem­zeti hirdette meghallgatásra, három színház kínált azon­nal szerződést. Egyszerre úgy éreztem, kitárul előttem a világ. Egy éjszakai töp­rengés után döntöttem úgy, hogy a Víg és a Belvárosi ellenében az ország első szín­házának meghívását foga­dom el. Lehet, túl nagy volt a bá­torságom, de megérte. Hiszen olyanoktól tanulhatam a mesterséget, mint Rátkai, Somlai, Csortos, Törzs Jenő, Tőkés Anna, Gellért Endre. S nemcsak ennyit. Hanem azt is, milyen fontos, hogy a színész ne csak játsszék, de legyen valamilyen „igazsága” is. Már akkoriban fogalmaz- gattam magamban, mit is vállalok mindegyik szerep­ben feladatul. Azt, hogy eb­ben az összekuszálódott vi­lágban igyekszem teljes mó­don kibontani az emberi lé­lek legrejtettebb szépségeit. Hogy az, aki beül a színház­ba, az élmények hatására megtisztulhasson, -s megta­nulja élvezni, értékelni az életet... ★ Ahogy nézem, a művésznő folyton változó, másként és másként megelevenedő arcát, biztos vagyok benne, hogy olyan vállalás volt ez, amely átsegítette élete minden zök­kenőjén. Mert, persze hogy volt az is. De neki sikerült a maga javára fordítani, ’49-ben a kor szeszélyes hullámai a rádióhoz vetették, majd a Néphadsereg Színházába, az­tán a Vígbe, és ismét a rádióhoz... Az elismerés, igaz, nem maradt el kiváló munkájáért. (Az eredmény három rádiós nívódíj J De a valódi, színpadi munka ‘ csak hiányzott a vérbeli színész­nőnek. — ötvennyolcban határoz­tunk úgy a férjemmel, Si- mon Györggyel, hogy elég a hányattatásokból. Megyünk vidékre — játszani ... És következik a jól isrríert vidéki sikersorozat.. . Kecs­kemét, 1963-ban Eger. majd Kaposvár. Békéscsaba, s 72- töl ismét az egri—miskolci színház. — Mindig az újat és a megújhodást kerestük — mosolyog —. Mindig oda igyekeztünk, ahol valami jó dolog volt kialakulóban, S azt hiszem, nincs is okunk megbánni a vándoréletet. Így játszhattuk el a világ- irodalom majd mindegyik re­mek szerepét. Én például voltam Gertrudis és Stuart Mária, és „öreg hölgy”, és Olga a Három nővérből, s még sorolhatnám százig. (Az első kettőként említett, egri szép emlékeim közé tartozik.) Megismerkedtünk szinte az egész ország közön­ségével, a legkülönbözőbb rendező-egyéniségekkel. Töb­bet tanulhattunk, s így a sokból többet is adhattunk. Igazi színészéletet élhettünk, azét, akinek otthona a szín­ház, csoda a lobogó, a ref­lektorfény, a hálás taps. Egy pillanatra megáll, most veszi észre az önkénte­len átcsúszást a többes számba. Magyarázóan teszi az elmondottakhoz: Ez a 26. közös évünk Gyurival. S én büszke vagyok arra, hogy ez idő alatt művészileg is egy­beforrtunk, mindig segíthet­tük egymást a pályán. Hogy ez mennyire így van, azt persze nem szükséges bizonygatnia Hédikének, hi­szen e beszélgetésre is ak­kor került sor, amikor férje játékát jött megnézni az eg­ri bemutatón. — A kutya testamentuma — ajánlja rögtön. — Nekem, mint szakmabélinek is na­gyon tetszik. A családunk­nak nagyszerű- " - kikapcsoló­dást jelent az én éppen el­lenkező előjelű szerepem után a Félreértésben. Persze a vonat mindig ro­bog tovább,.. — teszi hoz­zá. S e mondattal egyszerre céloz arra a próbálkozására, hogy lejegyezze színházeszté­tikai tapasztalatait, na meg a már említett tévés szerep­re is. Búcsúzóul ez új mun­kákhoz — a következő állo­máshoz 1— kívánunk sok-sok sikert. Németi Zsuzsa 19. Valamennyi lehetőség kö' zül csak egy, a legkevésbé átgondolt maradt, de már nem tehetett mást. * — Gyorsan szálljon ki mindenki a buszból! — ki" ál tóttá, és kiugrott a fűiké' bői. Az utasok meg se moc­cantak. Nem értették, mit akar. Az új szíjat egy má­sodperc alatt feltette. Az utastérben megindult a be­szélgetés. Hallotta a mondat- foszlányokat: — .. .értesíteni a rendőr­séget. — Kérem, mindenki száll­jon ki! — ismételte Szemjon. — Parancsolom, hogy min­denki szálljon ki! — kiálltot- ta türelmét vesztve Szemjon. Áz utasak sietve kiszáH- tak. Csak a hadnagy maradt a kocsiban. — Gyorsabban — szólt rá' Szemjon. A hadnagy lassan odament az ajtóhoz. Kiszállt! megta­nult. engedelmeskedni, gon­dolta Szemjon. Nagyon sze­rette volna, ha a hadnagy benn marad a buszban, leg­alább ő maradna: — Gyorsabban! Vagy nem értesz a szóból...? — Szem­ion. elkáromkodta magát. — Ne — kérte a hadnagy. — Ha ketten leszünk, vidá­mabb. — A hadnagy moso­lyogni próbált. — Ördög vigyen! — hagyta rá Szemjon. bár tudta, hogy végül a hadnagyot is ki kell szállítania. Leereszkedett a lejtő vé­géig, és megfordult. Az emelkedő végtelennek tűnt. Aztán, amikor elérte a lej­tőt, teljes sebességre kap­csolt, — Ha történik valami, át­veszem a kormányt — je­gyezte meg a hadnagy. — Van jogosítványom. Autóve­zetést is tanultunk az isko­lán. — Mire most a jogosít­vány? — gondolta Szemjon, .senki sem fogja kérni tőled, és soha többé nem is lesz már rá szükséged, ha a bu­szon maradsz.,, A kanyar után hosszú, né­hány kilométeres műút követ­kezett. Szemjon megörült, hogy nem látta a Volgát, ; jobb, ha később kerül sor a dologra. Tudta, hogyan tör­ténik majd. Beéri az autót, megkerüli, élesen jobbra for­dítja a, kormányt. Már vilá­gosan látta maga előtt, ho­gyan röpül le az útról, az ütközéstől , az autó hogyan csapódik a beton korláthoz, az autóbusz majd lassan, na­gyon lassan felborul. Ilyen sebesség mellett lerúgnám i belőle értelmetlenség lenne, de egyébként is az összeüt­közéskor biztosan elveszti az eszméletét Ki tudja miért, eszébe ju­tott aiz első ejtőernyős ug­rása. A nyílásnál állt az őrmes­ter. ellenőrizte az ejtőer­nyők karaibimerjeit. Ha na­gyon látszott valakin, hogy fél. a háta mögé állt, és ki­lökte. Egy év múlva, amikor ő is kiképző lett, megtanulta, hogyan lehet a szemekből kiolvasni a félelmet. Első alkalommal mindenki fél. A szemük nyugodt volt, de te­kintetükben ott ült a féle­lem. Ezek le fogják győzni a rettegést és kiugratnak. Má­sok becsukták a szemüket ugrás előtt: lesz, ami lesz. És voltak üres tekintetek is, ezek mögé mindig odaállt. Szemjon ránézett a hadnagy­ra. A hadihagy nyugodtan visszanézett. — Figyelj csak ide — mondta a hadnagynak. — Jobb less, ha mégis kiszállsz. Gyöngyös kincsei Három értékes darab a kincsek közül. (Fotó: Szabó Sándor) Szemet kápráztatok és gyönyörködtetők. Az óarany sárgája szinte -imogató! Ki­tartón nézzük, de a látvány- nyál nem tudunk betelni, hiszen folyvást új meg új motívumok bilincselik le a tekintetet A kelyhek. a ci- bóriumok. az úrmutatók, az ereklyetartók, a pacKicalék vala.ia egyházi szertartások megszokott kellékei voltak, ám ahogy múlott az idő, egyre jobban védték, óvták őket.. ' A negyvenhárom ötvösmű mestermunka a javából. s valamennyi a névtelen al­kotók szorgalommal, türe­lemmel társult tehetségét dicséri. Rendelésre dolgoztak, mindennapi kenyerüket ke­resték, nem is sejlve, hogy az anonymusok halha­tatlansága vár rájuk. Mégis aranyba, ezüstbe mintázták vallási köntösbe burkolt 'ál­maikat. vágyaikat, hogy hosszú évszázadok során öt­letességükkel. sokoldalúsá­gukkal, teremtő akaratuk­kal babonázzák meg az egy­mást követő korok embere­it, akiket elbűvöl a tökéle­tességben pompázó szépség. A gyöngyösi Szent Berta­lan templom kincstárát min­den valami re való művé­szettörténeti szakkönyv a legismerősebb jelzőkkel hal­mozza el, nem feledve meg­említeni azt. hogy ez a gyűjtemény az esztergomi után az országos ranglista második helyén áll. Aki történetükre kíváncsi, izgalmas, relytélyes fordu­latokban bővelkedő króni­kába lapoz... A féltő szeretet néha re­génybe illő epizódokat szül. A második világháború nemcsak emberéletek milli­óit követelte, hanem mű­kincsrablásban is bővelke­dett. Három — az egyházköz­ség vezetéséhez közel álló — férfiú úgy határozott, hogy semmiképp sem hagy­ja veszni ezt a legendás hí­rű hagyatékot. Sokáig töp­rengtek, végül úgy döntöt­tek, hogy a templom egyik csendes zugában ássák el. Ezután esküt tettek: a tit. kot életük fogytáig senkinek sem árulják el. A fogadal­mat komolyan vették, oly­annyira, hogy akkor sem szóltak egy szót sem, ami­kor már elmúltak a vész­terhes idője Kissé túlzottam aggályoskodtak, azt hitték — az ötvenes években, való­Én is elég leszek nekik. Fé­kezek. — Gyorsíts — kérte a had­nagy. A setoeségmérő mutatója elérte a száznegyvenet. — Jobbról közelítsd meg őket és egyenest neki a bal lökhárítónak. A kormányt rögtön fordítsd balra. Az ütés jobbra vágja őket, neki a korlátnak. Szemjon gépiesen bólintott és meglepődött: a hadnagy pontosan kiszámította az összeütközést. írehet. hogy a harckocsikon oktatják ezt nekik. Biztosan tanítják, gondolta, és megkönnyebült. Akad egy ember, aki dön­téseket hoz, és most ő en­gedői mesked hét, — És utána? — kérdezte mégis Szemjon. — Utána meglátjuk — fe­lelte a hadnagy. Gyerek ez még, gondolta Szemjon, akkor azoknak már nem marad más hátra, mint lőni. Meg kell állítani az autóbuszt, és kiszállítani a hadnagyot. De ebben a másodpercben meglátta az autót, A Volgából is észrevették a bőszt, mert a sofőr azon­nal a műút közepére kanya­rodott. A távolság csökkent. — Jobbra! — kiáltott a fü­lébe a hadnagy. — Miért? — kérdezte Szemjon. Kezdte elveszíteni a magabiztosságát, mert nem remélte, hogy pontosan neki tud vágódni a kocsinak ilyen gyorsaság mellett, — Mindjárt lőni fognak — kiáltotta a. hadnagy. {Folytatjuk.) ban elterjedtek ilyen hírek —, hogy a kincsek állami tulajdonba kerülnek. A né­maság majdhogy a teljes feledéshez vezetett, ugyanis esztendők múltán lassan már senkit sem foglalkoz­tatott a tárgyak sorsa. K,öny_ nyen elpusztulhattak volna, ha nem akad valaki, aki nyomoz utánuk... Dr. Katona István apátot mindig is vonzotta a múlt, s szívesen böngészte a régi iratokat, mért a hűvös tár­gyilagossággal megfogalma­zott mondatok régvolt elő­deinek hétköznapjairól, esz­ményeiről árulkodnak. s ezernyi tanulságot kínálnak azok számára, akik figyel­nek jelzéseikre. — Hiteles adatokra buk­kantam, amelyek egyértel­műen tanúskodtak e mesés vagyon létéről. Megtaláltam minden darab igen aprólé­kos leírását. Ezután nem nyughattam, ösztönösen is arra gondoltaim, hogy ille­téktelen kezek nem hurcol­hatták el őket. Elkezdtem töprengeni, úgy véltem — szerencséi-e jó kiindulópon­tot választottam —. hogy valahol a templomban, a földbe rejtve lelem meg ■ őket. -Első próbálkozásomat nem kísérte siker, másod­szorra azonban mindjárt megtaláltam a ládát. Képte­lenség leírni azt az örömet, amit akkor éreztem. Jó ér­zés volt arra gondolni, hogy visszaadhatom ezeket a re­likviákat. hadd gyönyörköd­jék bennük mindenki, aki rajong a művészi értékekért. Ez 1965_ban történt. Ekkor arra is rájöttem, hogy kik rejthették el a különös cso­magot. Elhívtam egyiküket, s bemutattam neki mindent. Mozdulatlanul, földbe gyö­kerezetten állt... Azóta so­kain kérték ezt az örökséget, de semmiféle rábeszélésnek, még a főpásztori szónak sem engedtem, mart azt val­lom, hogy ez a csodás ha­gyaték a helyi egyházközsé­gé, illetve Gyöngyösé, azaz a városhoz tartozó kincs. 3 Talán a középkori eredetű kelyhek a legértékesebbek. Többségüket az 1500-as évek elején mintázták alkotóik, akarva-akaratlan versengve azért, hogy minden korábbi szépnél szebbet produkálja­nak. A leheteti énnél keltek bírókra, s esakazértis túl akarták szárnyalni a tökéle­tességet. . Ne ítéljük meg, hogy sálkarülit-e, ám, ha el­nézzük őket, frit, hajtunk a tehetség kézjegye előtt. Kik voltak, hol tanultak ezek a rendkívüli képesség­gel megáldott mesterek? Kérdezhetjük, mert a titkok nyitja mindenkit izgat. Vá­laszt azonban nem kapunk. Arcélüket elmosta az idő, de műveik hivalkodóan da­colnak az enyészettel, s az igazi művészet szeretőiére nevelnek valamennyiünket. Nemcsak legújabb kori történetük eseménydús, ha­nem korábbi históriájuk is. Ha megszólaltatjuk őket, akkor a hajdani Gyöngyös­ről beszélnek', arról a tele­pülésről, amelyet egykor — nem sokkal a honfoglalást követően — aiz országunk­nak királyt is adó Aba nem­zetség uralt. Őket mások váltották, valamennyíük' ne­vét feljegyezitek, holott ha— talomvágyó, jogot, embersé­get általában nem ismerő nagyurak voltak, akik foly­vást arra törekeditek, hogy , megfosszák kiváltságaiktól a lakosságot. Azokat az em­bereket, akik szorgoskodás- ' ból vizsgáztak jelesre nem­zedékről nemzedékre. A név­telen kézműveseket, akik termékeiket rendszeresen ’ vitték a hatvani, a jászbe­rényi, az árokszállási és a verpeléti vásárokra. Elszen­vedték a török uralmat, jö­vőjükért alkudoztak a meg­vesztegethető -■ • tisztviselők­kel, helyrehozták a többszö­ri tűzvész által okozott tete-: mes károkat. Tehették, inert a kereskedelem, a kézmű- • vesség és a szőlöművélés szépen hozott, a konyhára. > A 'fokozatosan kibontakozó.. gazdasági fellendülés meg­lepi az utazó szenvedélyéről, világlátása' vágtáról ismert Evlija Cselebit' is. Qiyany- nyira, hogy az utókorral kissé túlzó adatokat közöl, amikor nyolcezer házait, 1060 boltot emleget. s nem győzi dicsérni — talán a ki­tartó poharaizgatás miatt, veszthette él valóságérzékét) — rózsaszínű, fehér és za-- firhoz hasonlatos' borait. A jómód mégis . tény-, hí-* szén ezek a céhekbe tömő- í rült kisemberek ma is mű- f ködő öltártársulatokat alkot" y tak, s a tizenötödik-ti- a zenhatodik század forduló-* ján egymással majdhogy f versengve rendelték meg a - jó hírű mesterektől oltárai­kat és azok felszerelését. Nem sajnálták a pénzt, ám » a tisztes summáért kiváló ■ munkát követeltek,, remek­művekét vártaik. Meg is kapták: erről ta­núskodnak ezek a kápráza­tos kelyhek. A relikviák meséje a haj­dani polgárokat idézi. Az értelemmel, a ravaszsággá!, az ötletességgel megáldot­takat, akik féltve óvták Szent Bertalanról elnevezett templomukat. Áz épület ma is áll, de régi pompáját megtépázta az idő. Már Ülői­ből emlegetik az írásos for­rások. A földesurak alakít­gatták. majd a XV. század utolsó negyedében késögó" tikus csarnoktemplommá íoi'mdttátk, amely az akkori Magyarország legnagyobb városi kegyhelye lett. A kegy úr szerepkörét később ellátó Gyöngyös vezetői 1741-től sajnos barokk kön­tössel burkolták, megfoszt­va ezzel hajdani díszeitől. A kincsek azonban sér­tetlenül maradtak, hirdetve az isnherelilen potrónusok bőkezűségét, igényességét s az alkotók önbecsülését egy- aránk Pécsi István $

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents