Népújság, 1980. március (31. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-15 / 63. szám
Oj magyar film H harcmodor «Sfflsjci'llEÄSüSsBa^pdi • • Az egyszeri néző persze gyűlöli az egészet. Az egészet, amit az új, Dirday István és Szalai Györgyi rendezte filmben, a kétrészes Harcmodorban bemutatnak. Vagyis azt, hogy máig mód és lehetőség van arra, hogy a tehetetlenség, az ötlettelenség, az impotencia féltvén a már megszerzett pozíciókat, a hatalmat, minden további nélkül gáncsot vethessen a legtisztább, legokosabb szándéknak. A néző gyűlöli a jó kapcsolatokat, azokat a bizonyosakat, amelyek mindent behálóznak, a nemteleli szocialista összeköttetések rendszerét, a szövevényt, mely Móricz Rokonokja óta legföljebb csak nevet, megjelenési formát változtatott, természetet nem. Azokat az összefonódásokat, amelyekkel maga is nap. mint nap találkozik. .. De lássuk csak ezt a konkrét „sztorit”. Miszerint egy járás főorvosasszonya megpróbál egy olyan szociális otthont létesíteni területen, amely később alapja lehelne egy mezőgazdasági egészségügyi hálózatnak. A megvalósításért semmilyen fáradságot nem sajnál. Illetékestől illetékesig talpal, kitartóan szervez, szenvedélyesen agitál, s munkájának kezdetben meg is lesz az. eredménye, összefognak a környék tsz-ei, állami gazdaságai, pénzt, társadalmi munkát ajánlanak föl az új létesítményhez. A dolgok hát egy darabig jól haladnak..., mindaddig, míg az egyik tsz-elnök kevésnek nem érzi pozícióját e szövetkezésben, és sértettségében hozzá nem lát megfúrni a vállalkozást. Szimatol. mocskol, feljelent, s mindezt persze az ügyhöz illő harcmodor alapszabályai szerint. Vagyis: életsorsok dőlnek el hogy-vagy-komám telefonálások alatt, anekdotázgató megyei vadászaton, avagy a mellett a bizonyos fehér asztal mellett. Az öregekért küzdő — és mellesleg kiválóan dolgozó — doktornőt előbb indokolatlanul elbocsátják. majd — férje hasonló taktikájú közbelépésére —r indokolatlanul visszaveszik. Segítőtársait a helyi kiskirályok előléptetéssel próbálják mellőle elvinni, s mindezt tehetik, mert az ügyekért valóban felelősek, a sok egyéb mellett „képtelenek” a dolgokra igazán odafigyelni, s így mehet minden a maga útján. Míg. (Mert ismét van egy míg.) Míg meg nem jelennek a filmesek, sőt Filmesek, akik számára illik valami pozitívat produkálni e megyében is. Ha mást nem, hát ezt a félbeszakadt, ám éppen befejezhető szociális otthont. És most, persze — felsőbb utasításra — varázsütésre hátraarcot csinál az egész manipulációs gépezet, és rövidesen lesz avatótánc és hejehuja, és minden nagyon szép lesz, és végre elnyerik megérdemelt jutalmukat a — rosszak... Azok, akik eddig ugyancsak akadékoskodtak. ám a kellő pillanatban előre nyomultak, a markukat elismerésért tartva. Nos, a föntebbiekből bizonnyal kiderül, hogy Dár- day István és Szalai Györgyi az elképzeléseikhez maximálisan igazodó Kottái Lajos és Pap Ferenc. operatőrök segítségével mennyire fontos társadalmi jelenségről beszélnek. Hétköznapi életünkben szinte állandóan tapasztalható, ám hétköznapi életünkben alig-alig megfogható dolgokat tesznek , igenis láthatóvá, alaposan és indulatokat kiváltóén. Azok számára persze, akik nemcsak az elején ülnek be a vetítésre, hanem végig is nézik. Kérdés azonban, hogy a Harcmodor című produkció — a föntebb elmondottakkal együtt — mennyire nevezhető élményt jelentő alkotásnak? Másként: mennyire jó az alkotók harcmodora? Nos, attól tartok, e kétrészes film meglehetősen próbára teszi a közönség türelmét. A rendezők ugyanis, akárcsak korábbi munkáikban, a Filmregényben. ismét azt a módszert választották, . hogy a történetet amatőr szereplőkkel játszatják, úgy. mintha az a saját sorsuk lenné. Csakhogy a Filmregény színészei tág határokon belül szórnyaltathatták fantáziájukat. tetszés szerint viselkedhettek egy-egy megadott szituációban. S a folyton változó reagálások megnyerték a néző érdeklődését is. Ezúttal viszont annyira kötött a „mese”, hogy a filmes játék résztvevői legfeljebb saiát mondatmodell.ieik közt válogathatnak. S teszik ezt Hatvan és Pest szövetsége a képzőművészet jegyében A Képzőművészeti Főiskolával, Somogyi József rektorral. újabb két évre szóló együttműködési szerződést irtuk alá Hatvan város vezetői: Szokodi FerenCj a pártbizottság első titkára és Tóth János tanácselnök-helyettes. A már eddig is termékeny kapcsolat tovább erősödik. S a helyi tanács által nyújtott anyagi, erkölcsi támogatás nem csupán a főiskola ösztöndíjalapjának növelésében, a művészfiatalok hatvani, boldogi, herédi, bemutatkozó kiállításainak megrendezésében. az országos bienná- lékon való szereplésük megimsU 1980. március lő., szombat teremtésében merül ki. A legtehetségesebb ifjú művészek meghívásos pályázatokon is részt vesznek. Még az idén így készül el a Hatvan város fej.szabadulását szimbolizáló szobormű, amelyet a Szabadság úti iskola előtt állítanak fel, s frissen diplomázott fiatal készít pirogránit reliefet fiz új Hatvani Galéria épületének homlokzati falára. A Képzőművészeti Főis- 1 kola egyetemi tanácsa ugyanekkor minden év elején megnyitja a Népköztársaság úti kiállítótermeit a hatvani tájkép- és portré- bieonálék anyagának budapesti bemutatásához, továbbá professzorai közreműködésével segíti a Hatvani Galéria képzőművészeti szabadegyetemének ízlésfejlesztő, isme felterjesztő munkáját. inkább kevesebb, mint több sikerrel. . . A hosszúra, unalmassá, terjengőssé sikeredett jeleneteket, párbeszédeket azonban a rendezők nem fésülhették meg, nem vághatták ki, hiszen akkor odalett volna a dokumentumszerűség. melyet pedig oly nagy műgonddal alakítottak ki. Föltehetően a nagyobb hiteiesség kedvéért... Végül is ezért történik meg az, hogy a kétrészes produkció elején a közönségnek szinte szájba rágják — ráadásul egy külön filmbetéttel —, hogy miért is Jon- tos ez az otthon. Aztán egy külön utófilmbetéttel ábrázolják. miként leltek a témára stb. Az erőltetett doku- mentumosság rovására írható ezenkívül egy sor fölösleges, a cselekményt előbbre nem vivő jelenet is. Ezek a szerkezeti aránytalanságok kétségkívül jelentősen csökkentik a valóban fontos és jól megformált részletek eré- lyeit. És sajnos valószínűleg egészében a film hatásosságát is. Németi Zsuzsa „Szerencsei jePI Vér nélküli nagy győzelem Milyen nap lesz holnap? — kérdezte március 14-én este Petőfi a Pilvax-kávé- házban a körülötte állóktól. — Szerda — válaszolta valaki. — Szerencsés nap — szólt Petőfi —, akkor házasodtam. S amikor az előkészületek közben Jókai botjából, amellyel izgatottan hadonászott, a beléje rejtett tőr senkit meg nem sebezve repült ki, s Becs felé mutatva szegeződött az ajtóba, többen felkiáltottak: szerencsés jel! Babonásak lettek volna? — Korántsem. Belső izgalmi állapotuk, szorongásuk fejeződött ki csupán atban, hogy biztató jeleket kerestek. Mást pedig, mint apró véletlen tényeket, nem találhattak. Hiszen ki tudhatta közülük előre, hogy tervük sikerrel jár? A fiatalság és vele a vsu>s lakosságának jó része mozgósításában bizonyára nem kételkedtek. De Pest-Budán folyvást két ezred katonaság ■ állomásozott, éppen e városok nyugalmát biztosítandó. Mi lesz, ha a majd tízezer katonát ki vezénylik a kaszárnyákból? A Gellérthegy tetején ugyan még csak a csillagda épülete szerénykedik (a komor citadella ágyúi csak 1850 óta fenyegetik majd Pestet), de a budai vár ágyúinak torka éppoly kevéssé barátságos. S a hadsereg főparancsnokának ablakai, a Várszínház melletti épületből, éppen Pest felé figyelnek... Mit lehet itt tenni? Csak egyet: kész helyzet elé állítani a feudális abszolútizmus kormányzati szerveit. — Nem kérni kell tőlük, hanem a megvalósított vívmányokat kell elfogadtatni. Petőfi szerint a szabadságjogok legfontosabbika, alapintézménye a sajtószabadság. Az első út tehát nem a kormányzati épületek felé, hanem a legnagyobb nyomda, a Länderer és Hec- kenast felé vezet. De mi lesz, ha a nyomdász megtagadja követeléseik teljesítését — a Nemzeti dal és a Tizenkét pont kinyomtatását? Szakértelmük nyilván nem elégséges althoz, hogy a nyomdagépeket működtessék. De miért ne engedne a nyomdász a műhelyét körülvevő tömegeknek? Hiszen a sajtószabadságot mint polgár is óhajtja, s mint lapkiadónak, neki ez a vívmány nagy anyagi fellendülést ígér. Ezért történik tehát, hogy Länderer, átvéve a kéziratokat, fennhagon így szól: Nem tudom kinyomtatni, hiányzik róla a cenzor aláírása — majd halkan hozzáteszi: foglaljanak le egy nyomdagépet! S a nyomda alKalmazottaként tesz eleget a nép óhajának. Közben hasztalan zuhog az eső: nincs senki a jelenlévők közül, aki ezt az első nagy siker után „rossz jelnek” tartaná. A tömeg folyvást gyarapszik. Az egyetemistákhoz mind több „kapu- tos” (kabátos) ember, , városi polgár, céhlegény csatlakozik, s egyre több „gubás”, tehát paraszti viseletű is feltűiiik közöttük. A Jó- zsef-napi vásár mindig több napig tart. s az első vásározók már felérkeztek Pestre. Űjabb szerencsés körülmény, ez. amely azonban már korántsem véletlen! Eredetileg époen e vásár csúcspontján, március 19-én készültek fellépni, s a március 13-i bécsi forradalom 14-én megérkező hírére döntöttek úgy: azonnal cselekedni kell. A bécsi forradalom híre, a változásokat óhajtókat cselekvésre, a kormányon levőket bénultságra késztette. Ha a Habsburgok olt Becsben elbocsátották a kormány első emberét,, a gyűlölt Metternichet, Pesten sem lesz tanácsos az ellenállás — vélték az utóbbiak. Annál is inkább, mert a forradalmárok követelései korántsem arra irányulnak, hogy az országot Budáról kormányzó Helytartótanács mondjon le (sejtik, hogy annak napjai ugyanis meg vannak számlálva), hanem csupán a sajtószabadság, e megvalósult tény tudomásulvételét, a nemzetőrség megalakítását, és az egyetlen Budán őrzött politikai fogoly, Táncsics Mihály író (éppen a cenzúra megkerülése miatt ül börtönben!) szabadon bocsátását követe- telik. Ekkor már a Helytartótanács az, amely, Petőfi szavaival, „reszketni mél* tóztatik”, s nagy sietve hozzájárul a követelések teljesítéséhez. Történelmileg véletlen, hogy ezekben a sorsdöntő napokban Pozsonyban együtt ül a rendi országgyűlés. Ez a testület, a pesti forradalom hatására es a nagy francia forradalom példájára, nemzetgyűléssé nyilvánítja magát, s immár nem csupán a kiváltságosok, hanem az egész nemzet képviseletében fogalmazza meg, s rögzíti majd törvényben a tizenkét pontban tömören összefoglalt kívánalmakat Mert a március 14-i aggodalmak másnap ugyan alaptalanoknak bizonyultak, de hetekkel később már megmutatkoztak az első aggasztó jelek. A hadsereg továbbra is az uralkodónak engedelmeskedett, s az első érzékelhető ellenforradalmi lépések közé tartozott, hogy az udvar még márciusban bizalmi emberét, Jellasicsot nevezte ki horvát bánná. 1848 őszétől a nemzet önvédelmi háborúra kényszerült A roppant küzdelemben alulmaradt ugyan, de nem bukott el: leverték. A . „küzdelemre, mely világcsoda” (Arany János) újabb, most már politikai küzdelem következett: az elveszettnek visszaszerzéséért, továbbfejlesztéséért. Ennek kudarcai és félmegoldásai még inkább kiemelték nemcsak az előző, feudális korszak felől érzékelve, hanem a későbbi korokból is visszatekintve, a március 15-i győztes forradalom jelentőségét A. G. £ KREM EJÜSZLr A mump 4. — No nézd csak! Még tán az egészségemre is megesküszöl? — Esküszöm az egészségedre! Ha nem hiszed, kérdezd meg a mamát! Ferruh semmit sem gyanított. Honnan is találhatta volna ki, hogy tegnap este óta a nagybátyja másra se gondol, mint hogy jól elverje? Hiszen nem tudta, hogy Dzsulbarsz mér nincs, és fogalma se volt róla, mi rejtőzik a tyúkokról folytatott ártatlan beszélgetés mögött. Merdan zavarba jött. A kegyetlen hóhér helyett, akit tegnap este óta az öccsében látott, a megszokott, kedves, bizalomkeltő Ferruh állt előtte... Idefutott hajnalban, megetette a tyúkokat, örömmel szalad haza az anyjháoz, elmeséli, hogy megjött a nagybátyja, megeszi, amit elé tesznek, megcsinálja, amit parancsolnak, és elmegy az iskolába, hogy ötösöket kapjon. De hát csak kell vele valamit csinálni, meg kell hogy büntesse, fel kell tüzelnie, fel .kell hergelnie magát! Merdan lement az udvarra. — Te meg, úgy látom, aljas bitang vagy! — mondta, és a fiúhoz ment. — Miért? — nézett rá a gyerek, és még a szája is elnyílt a csodálkozástól. — Majd mindjárt megmutatom neked, hogy miért! — Merdan elkapta a fiú kezét. és behúzta a tornác alá. — Hol van Dzsulbarsz, he? Hol van a kutyám? Mit csináltál vele? A fiú, mint aki nem hisz a szemének, szó nélkül az oszlopon lógó láncra bámult, bekukkantott minden sarokba, szétrázta a szénát. .. Az a néhány másodperc, amíg a tornác alatt mászkált, elég volt, hogy a szeme telefusson könnyel, nagyon sajnálta Dzsulbar- szot. — Tegnap itt volt... Esküszöm, hogy itt volt! Talán a farkas vitte el... vagy idegen kutyák... Merdan bácsi! De hát úgyis megdöglött volna... Te nem tudod, milyen beteg volt!... Semmit se bírt már enni!... A fiú ott állt a sarokban, ahol a kutya feküdt tegnap, és könnyes szemmel nézett Merdanra. Az beállt a két oszlop közé, hogy elkapja Férruhot, ha el akarna futni. De nyilvánvaló volt, hogy a kisfiúnak esze ágában sincs elfutni, és Merdan sehogy se tudta felszítani magában a tegnapi dühöt. — Elpusztítottad a kutyát, te bitang? Halálra cheztet- ted? — Nem éheztettem! Becsületszavamra, nem éheztettem! Mindennap hoztam neki enni! Nézd! A fiú bebújt a sarokbá, és kihúzott egy darab száraz lavast, Merdan szótlanul nézte. — Es miért kötötted láncra? — kérdezte. A gyerek nem válaszolt. Merdan ismét feléje indult. Ferruh látta, hogy a nagybátyja mindjárt megüti, de nem mozdult. Merdan nem ütötte meg. Megfogta a kutya láncát, és rá akarta csattantam Ferruh nyakára, de elkapta a fiú rémülettel teli pillantását, és a lábára erősítette. Ferruh kitágult szemmel bámult • Merdanra. — Merdan bácsi! De hát miért?... Hiszen én nem. vagyok, hibás. . — Nem baj, próbáld csak ki! Majd megtudod, milyen érzés láncon lenni! Merdan felment a tornácra és döngő léptekkel iár- kált Ferruh feje fölött. Lentről időnként panaszos hangokat hallott. — Engedj ki, Merdan bácsi! ... Bácsi! Elkések az iskolából!... Merdan legalább két óráig szándékozott láncon tartani az öccsét, de tíz percnél tovább nem bírta, lement a tornácról. — No, jó dolog-e láncon lenni? — Fáj a lábam... — És Dzsulbarsznak nem fájt tőle a nyaka? — Hót Dzsulbarsz miatt csináltad? — New! Hanem az aljasságodért! A fiú sóhajtott. Elgondolkozott. — De hiszen egészen veszett volt. .. — Dzsulbarsz! Veszett? . .. Akkor te csináltál belőle > veszettet! — Semmit se csináltam. .. — Ferruh megszívta az orrát. — Nem én voltam... — Hát ki? — Merdan a fiúhoz pattant, megragadta a vállát. — Beszélj! Mondd meg, ki volt! — Esküdj meg, hogy nem mondod meg a mamának! — Esküszöm! — Bilendar! , Ezt az egy szót mondta a fiú Merdannak. A többit már nem neki mondta, hanem a szénának, az oszlopnak, a tyúkólnak... — Bilendar mérget adott neki. Egyik éjjel hallottuk, hogy Dzsulbarsz vonyit... Idejöttünk, ő meg... a szájából vér folyik... Azt hittük, megdöglik.Nem ette meg az egész húst, egy kevés maradt, egész kicsike darab... Mindjárt kitaláltuk, hogy Bilendar tette... Reggel jöttem a tyúkokat etetni, ő meg ott áll a kerítés mögött, nézte, hogy meg- döglött-e vagy nem? De Dzsulbarsz nem döglött meg, hanem csak hányt és hányt... Aztán meg olyan furcsa lett. .. Mindenkire rátámadt. .. Biztos megbolondult. .. Engem majdnem széttépett, amikor láncra kötöttem. Még szerencse, hogy beteg volt, gyenge. .. A kezemet is hogy elkapta, nézd!... A gyerek még sokáig beszélt, a kezét mutogatta, de Merdan semmit se látott, semmit se hallott. Az az első szó ólommal öntötte tele a fülét, hamuval szór! a be a szemét. Nem emlékezett rá, hogy vette le a láncot a fiúról, hogyan mászott ki a tornác alól, miért került a földre. Hason feküdt, a szája a hóban, a hó elolvadt a leheletétől, és1 csak zokogott, zokogott... Fényes tavaszi nap kápráú zott fel előtte... Virágzik a» orgona. .. A fiú pedig; aki életébem először késett el az iskolából, mindegyre csak azt mondta, azt ismételgette: — Ne sírj, Merdan bácsi. .. Ne sírj.. . Z. Hering Margit fordítást
