Népújság, 1980. február (31. évfolyam, 26-50. szám)

1980-02-03 / 28. szám

Nyolcvanöt éve született Dési Huber István Nyolcvanöt esztendővel ezelőtt, 1895, február 6-án született Dési Huber István. A mindennapok szorításá­ban proletárokat, munkáso­kat és parasztokat festett, s -egy életen át elkötelezett­séggel egy világnézet segít­séggel alkotott egy világnézet segítségével és érdekében. Nagyenyedeiv látta meg a napvilágot. „Származásom — írja egyik beadványában — apai részről német kis­iparos, anyai: bocskoros ne­mes. Négyéves voltam, ami­kor elvesztettem az anyámat és 12 éves korom óta élek a magam kenyerén. Voltam kovácsinas, kijutó, pincér­gyerek, majd nekilódultam a világnak és becsavarogtam fél Magyarországot. Zsákol­tam kint a Dunán és robo­toltam a Gubacsi úton, a sertésvágóhídon”. Nehéz if­júi évek után sodródott ki az első világháború front­jaira, ahonnan tüdőbajjal tért vissza. Rövid otthoni tartózkodás rrtán 1921-ben Pestre került és az apjától elsajátított ezüstműves szakmában he­lyezkedik el. Bár rajzolga- tott a fronton is, tudatos szándékkal ekkor vesz elő­ször ceruzát, szénrudat a kezébe. Sorstársaihoz hasonlóan nappal a gyárban dolgozik, esténként az iparművészeti iskolát látogatja, s eljár Podolini Volkman Artur képzőművészeti szabadisko­lájába is. 1921-ben, hogy ismerkedhessék a klasszikus mesterek nagy alkotásaival, több éven át Olaszországban vállal ezüstműves munkát. Közben megszállottan dol­gozik, rajzokat, rézkarcokat készít. A huszas évek vé­gén tér vissza Budapestre. Dési Huber István művészi kibontakozása egybeesik a harmincas évek elején fel­lendülő magyar munkásmoz­galommal. 1932-ben végleg le kellett mondani a szakmájáról. Gyönge szervezete mindin­kább felőrlődött. Ez időtől kisebb-nagyobb megszakítá­sokkal, különböző szanató­riumok lakója volt, s két alkalommal is rendkívül sú­lyos tüdőoperáción esett át. Sorsa csupa megpróbálta­tás volt. Nem járta végig a műveltséget adó és művé­szetre előkészítő főiskolát, amit megtanult és legmaga­sabb szinten megértett, gya­korolt, csak a saját tapasz­talásából szerezte. A kor szel­lemének megfelelően külön­böző izmusokon át érkezett el a harmincas évek köze­pére művészi önmagához. Festői kibontakozása erre az időszakra tehető, mind bát­rabban kezeli az ecsetet, té­mavilága tágul, s az ábrá­zolt táj is megtelítődik em­beri-társadalmi mondandó­val. Művészetére Derkovits Gyula épp úgy hatással volt, mint a művészet más ágá­ban dolgozó eszmei küzdő­társak, József Attila és Rad­nóti Miklós. Korai agitatív tartalmú munkáit eszmeisé­gükben kiteljesedettebb alkotások váltják fel. „Sokszor a puszta szemlé­let többet mond mindennél” Dési Huber István: Önarckép — fogalmazza meg ez idő tájt, s a felismerés mögött fontos eszmei, társadalmi alapállás van. Ekkoriban ké­szül a „Budakeszi vörös ké­mény” című festménye, amely a kubista konstruktív szerkesztési értékeket megő­rizve, minden direkt politikai szándék nélkül való olyan alkotás, amely mégis az osz­tály bezártságát, rabságát és elpusztíthatatlan nagyságát épp úgy bemutatja, mint a művész belső arányait, meg­győződését. Bár a betegség időről idő­re komorrá tette, soha nem távolította el vállalt felada­tától, meggyőződésétől. A harmincas évek végétőr mind több kritikus szólt elisme­réssel munkásságáról. De a „roncsolt szív és tüdő” _ a hogyan Radnóti írja — egy­re kevesebb lélegzetet enge­dett számára. A túlhajtott beteg szervezetet korán le­gyűrte az idő, 1944. elején az ország sorsának tragikus­ra forduló időpontjában, a német megszállás előtt pár héttel halt meg. Ám amit szellem és alkotó tehetsége létrehozott, ma születésének 85. évfordulóján is él, vilá­gít, s meggyőzően bizonyítja a maga igazát. Harangozó Márta Faustus doktor boldogságos pokoljárása Gyurkó László könyvéről Először persze mentege­tőznöm kellene, mi közöm nekem egy irodalmi műhöz, amit úgyis hiába ajánlanék az olvasónak, hiszen úgysem lehet már kapni. Könyvnapi sláger volt. rövid idő alatt elfogyott, s amikor egyfajta feledékenyseggel a szemé­lyes olvasói listáról is le­maradt. csak utólagos utána­járással lehetett egyegy pél­dányt valahonnét felhajtani. S hogy miről is szól a kö­tet. azt rövid szinopszissal alig lehet összefoglalni, de im. lássuk. Ifjabb Szabados György, aki született a har­mincas évek közepének Ma­gyarországán, ifjúi fővel megéri a felszabadulást, va­lahogy belekeveredik már az ellenállásba is. családi szár­mazásánál fogva alkalma­zotti középrétegi elem. ami nem számít különösebb elő­nyökre jogosító karriernek, mégis energikus dinamiz­mussal nekivág az új élet­nek, kamatoztatva ellenállói múltját is, egyre jelentősebb beosztásokba helyezik. Azon­ban őt is utoléri a korszak végzete, az ötvenes évek ele­jén letartóztatják, igazságta­lanul meghurcolják, később rehabilitálják, újra jelenté­keny pozícióba kerül, majd családi és személyes konf­liktusai után vidékre kéreti magát, s a végén balesetnek is felfogható öngyilkossággal véget vet életének. Ha csak ennyi volna a re­gény ténybeli története, ta­lán nem is „érdemelne kü­lönösebb” figyelmet. Akár egy novellatémát jelenthet­ne csupán amit jó ötlettel és rutinos írói készséggel megannyiszor megírtak már. írójának azonban van egy, talán senki mással össze nem vethető és téveszthető tehetségbeli erénye, szemé* lyes sorsot és történelmi kö­zeget úgy tud összedolgoz­ni, hogy abból nem „csupán” egy jó regény kerekedik ki. hanem egy karafclerisUü.us történelmi e.sszé. Gyurkó László ebben a regényében azt keresi; a történelem al­ternativ választási lehetősé­gei elé kerülő személy, ho­gyan sodródik az események áradatával miközben azokat maga is alakítja. S mivel’az esszéisztikus elbeszélés ol'-an műfaj, melyben a szerző is állandóan állásfoglalá ra kényszerül, az objektív tör­ténelmi anyag gyakran át­itatódik a személyes megíté­léssel. Ez a sajátos keret azt eredményezi, hogy „mindent el lehet mondani” az elmúlt időszak kényes kérdéseiről, ólyan dolgokat is, amiket 'mind ez ideig egyetlen tör­téneti szakmunka sem mert kimondani. Nem mintha a történészek kevesebbet tud­nának az elmúlt időszak történelmi eseményeiről, de „nekik sokkal nehezebb”, hi­szen őket jobban köti a „tör­ténelmi objektivitás”. ( Gyurkó László könyve va­lójában olyan történelmi esz- szé, amely messzemenő ön­vizsgálatra készteti az em­bert. A főhős mindig olyan szituációban mozog, amely bárkivel előfordulhatott a<z utóbbi negyedszázadban. A regény mégis inkább azál­tal válik izgalmas olvas* mánnyá, hogy a szerző nem­csak leírja a „történelmi szituációt”, hanem azokat mindig finoman, érzéklete­sen. s ha kell. ironikusan kommentálja. (Magvető. 79.) SZŐKE DOMONKOS V árosligeti sétája közben egy végtelennek tűnő másod­perc alatt, Kiss Vince nyugalma­zott. levéltáros rádöbbent a világ­mindenség keletkezésének titkára. Villámként hasított bele a roppant felfedezés és úgy érezte, abban a pillanatban meghal. Hiszen amin hosszú évszázadok megannyi tudó­sa hiába töprengett, ő egy gyufa- sercintésnyi idő alatt megfejtette. — Hihetetlen — dünnyögte —, egyszerűen megfoghatatlan, hogy jöhettem rá. XJgy látszik, kiválasz­tott vagyok! Otthon lihegve esetit be az aj­tón, kibomlott gyapjúsála alkalmi zászlóiként ünnepélyesen lebegett, úszott utána, ahogy a szobába ron­tott. — Fiacskám, óriási, amit mon­dani akarok...! — kiáltotta és ekkor vette észre Ruzicsfcánét, a szomszédasszonyt, aki sunyi sze­mekkel, mint egy álmos vén kot- lós gubbasztott a fotelben. No per- j sze, ki terpeszkedhetne itt éppen S most, mint ez a boszorkány! Ez előtt kiáltsa ki a titkot? Hiszen fel se fogná. Csak vigyorogna fo­gattam szájával és azt híresztelné, hogy a szomiseéd úr becsavarodott. — Akkor én megyek is, Ilon­kám •— állít fel Ruzicskámé, san­dán kíváncsi pillantást vetve Kiss Vincére. Köszönöm a tojásokat, majd holnap megadom. — Ügy rontassz he, akár egy ka­masz — korholta az asszony, Ru- zicskáné távozása után. — És csupa sár a cipőd! Tegnap tákcurí- tottam, persze, ez téged nem ér­dekel. — Ilonkám, most egészen más­ról van szó... — fogita meg a fe­lesége kezét Kiss Vince. — Ül­jünk le és akkor elmondom, hogy... — Olyan hideg a kezed mint a jég. Miért nem viseled a kesztyűt? Vagy már elhagytad? Megvettük azt a drága bélelt kesztyűt és te elhagytad'! —. Itt van az a rohadt kesztyű Z— lökte az asztalra Kiss Vince—, de könyörgök hallgass már végig...! — Most miért kiabálsz? Azt hi­szed ordibálással mindent el le­het intézni? Bevágtatsz ide sáros lábbal, megbotránkoztatva Ruzics- kánét is. aztán még neked áll fel­jebb! Nem tudom, mi lehet az a sürgős dolog, amit el akarsz mon­dani. de bezzeg az csöppet sem volt neked sürgős, hogy néhány szál gyújtással többet vágj, alig tudtam befűteni. Tóth-Móté Miklós: A titok K iss Vince elkeseredett düh­vei bámulta az asszonyt. Ezzel élt ő negyven évig? Ezzel a házisárkánnyail? Ezzel a föld­hözragadt teknőccel? És ezzel akar­ja megosztani a nagy és saentsé- ges titkot?! Nevetségest Vacsora után elment hazulról. Balázs Kálmánnal még diákköri barátság kötötte össze, úgy tervez­te, hogy felfedezését neki mondja el először. — Gyere csak — nyitott ajtót Balázs —, éppen rólad beszélget­tünk. Itt vaV Nagy Tóni is. Arról van szó, öregem, hogy jó lenne egy kollektív totóba belefogni. Na, mit szó\sz hozzá? — Rendben van — sóhajtott megadóan Kiss Vince, látva, hogy egyelőre várnia kell a kin y Hat - kéztartással. — Ha ti is úgy gon­doljátok, én nem bánom ... Aztán ultizni kezdtek és mivel Kiss Vincének egész jó lapjárása volt, aznap este elfeledkezett a ti­tokról. Csak távozáskor jutott újra esizébe. — Te, Kálmán — hívta félre Balázsit, mert Nagy Tónivail nem akarta közölni, kétszer is csalt a kártyában. — Kálmánkám, szeret­nék valamit mondani.„ valami nagyon fontosat... — Nem lehetne inkább holnap — hunyorgott Balázs —, ma már minden értelmes dologra használ­hatatlan vagyok. ■ — Nem! ez nem tűr halasztást! Arról van szó ugyanis ... — Mit pusmogtok? — lépett közelebb Nagy Tóni. — Én nem hallhatom? Kiss Vince a két öreget nézte. A két régóta ismert arc egyszerre távolinak és idegennek tetszett, mint kapcsos albumok mélyére rejtett múlt századi fotográfiák! Ezeknek hozakodjon elő a világ­mindenség titkával? Ennek az ál­mosan pislogó Balázsnak, aki ta­lán soha életében nem nézett föl a csillagokra és egy jól elkészített körömpörköltet, mindennél többre becsül? Vagy talán Nagy Tóninak, aki otthon távcsővel gukkerezi a szemközti házban vetkőző nőket? Nem ez lehetetlen! Ezt igazán TmúhMfú V »■ J ■ ' nem gondolhatta komolyan! öakétnaitdz, uosot — Na. mit akartál mondani? — ásított Balázs. — Ma a tyúkokkal keltem, öregem, kimentem kicsit szétnézni a telekre ... Pazar szil­vatermelés ígérkezik, majd nyá­ron kijösztök. O hogy teltek a napok. Kiss Vince egyre szótlanabb lett. Elhatározta, hogy vár egy alkal­mas személyre, akivel nyugodt lel­kiismerettel, akár egy gyerek a vajas kenyeret, megfelezheti a tu­dását. De ki legyen az? Gondolat­ban sorra vette az ismerőseit és egyre keserűbben ismerte be. hogy senki sincs, akivel közölni lehet­ne a titkot. Mert talán mondja el Molnárnak, annak a nagyképű fa- jankónak, aki magát polihisztor­nak képzeli és mindent jobban ■tud mindenkinél? Csak legyinrtene és lenne bőr a pofáján, azt hazud­ni, hogy ő ezt már régen tudta! Vagy közölje Szabóval, azzal a pöffeteg újgazdaggal, aki a zené­lő vécékeféig már mindennel meg­szedte magát? Hogyne! Még ő is gyarapítsa egy titokkal? Azt les­heti! Esetleg árulja el Kovácsnak, aki mindenen csak röhög és kizá­rólag csak a disznó viccek érdek­lik? Feketének, akit gyűlölt, Szűcs­nek, akitől kirázta a hideg?! Nem! Nem és nem! S okszor jutott eszébe, hogy megírja, de mindig elhes­sentette magától ezt á gondolatot, mert attól tartott, ellopják. Nem ő lenne az első. akivel ilyesmi megesik. És talán el se hinnék, hogy valóban az ő agyából pat­tant ki ez a felfedezés. Amikor annyi híres csillagász, filozófus van, akkor éppen ő, Kiss Vince nyugalmazott levéltáros ..Nem, jobb ezt magában tudni. Addig legalább biztonságban van. Egyre ritkábban mozdult, ki ha­zulról. a barátait elkerülte. A fe­leségével csak a legszükségesebb dolgokról beszélt, amit egyáltalán nem volt nehéz megszokni. . — Mi van veled? — faggatta többször is az asszony. — Megpe- nészedsz. ha állandóan itthon kuk­solsz. Néha lemehetnél bevásárolni, bár amilyen mamlasz vagy, beéred azzal, amit eléd tesznek. De leg­alább addig is a levegőn császkálsz. Kiss Vince nem vitatkozott, ha­nem attól kezdve mindennap le­ment es bevásárolt. Szótlan ko­morsággal rakosgatta kosarába az árut, és közben tűnődve figyelte a körülötte nyüzsgő embereket. Bogárkáim — gondolta —, csak tömjétek a bendőtöket, hízzatok, gyarapodjatok, -ti még semmit nem tudtok, szegénykéim. Sokszor úgy érezrte, mintha egy hatalmas terhet vonszolna magá­val, ami szinte görnyedtté teszi és a föld felé húzza. Csak nem gon­dolni rá, nem meditálni felette — intette magát, de tudta, hogy nem bírja sokáig, valakivel most már mindenképpen meg kéne osztani, mert, különben beleroppan a ki nem mondott titokba. Egyik bevásárló útján elgondol­kozva lépett le a járdáról és ek­kor valaki a karjánál fogva visz- szarántotta. — Vigyázzon! Autó rohant el ott, ahol nehány pillanattal előbb állt. — Köszönöm — tekintett hálá­san az öreg utcaseprőre —. maga most megmentette az életemet. — Nem történt volna semmi — legyintett az öreg —. de hát. tet­szik tudni, jobb azért mégis meg előzni a bajt. Viharkabátja zsebéből gyűrött cigarettás csomagot húzott elő, megkínálta Kiss Vincét. — Tessék rágyújtani, az jó ilyenkor az ijedtségre. fiss Vince rágyújtott ás ae első szippantás utón hatá­rozott is. Ennek a derék utcasep­rőnek mondja el a titkot. Ennek a barázdált arcú öregnek, aki — ha jól látja —, egyidős lehet ve­le. Ezt az embert ajándékozza meg olyan felfedezéssel, aminek birtokában sok nagyképű tudós boldogan ülne a babérjain. — Barátom — mondta —, én most valami nagy dolgot fogok el­árulni magának. Emberségből te­szem, az emberségéért. Arról van szó ugyanis, hogy rájöttem valami­re, de a felfedezésemet még soha senkivel sem közöltem. Most úgy döntöttem, hogy magának elmon­dom. Az öreg bólintott, mint aki ter­mészetesnek veszi az egészet. Szé­les lapátjára támaszkodva érdek­lődve figyelt. Arról van szó, barátom — foly­tatta Kiss Vince —, hogy van ez a föld amin élünk ... — A lapátba tessek hamuzni — szólt közbe az utcaseprő — én is mindig oda szoktam. — Jó — hamuzott a lapátba Kiss Vince. — Szóval, ott tartot­tunk, hogy itt van ez a föld, amin élünk, de ez csak egy pofszem- nyi, sőt még annál is kisebb ré­sze a világmindenségnek. Biztosan K felnézett már nyáron a csillag­szeplős égre és eltöprengett azon, hogy ez az egész milyen végtelen. Na már most, én a múltkor rájöt­tem arra, hogy a világegyetem milyen úton-módon keletkezett. ■Hát egyszerűen arról van szó, hogy ez az egész ... olyan ... na, hogy is fejezzem ki... szóval... M egrémült és kétségbeesve le- isett a lapátra támaszkodó utcaseprőre. Mintha tőle várna se­gítséget a folytatáshoz. Percek múlva sjztótó hitetlenkedve, jelen­tette ki: — Elfelejtettem, öreg.'., ne ha­ragudjon ,.. — Hát jár' így néha az ember — biccentett megértőén az utca­seprő —, a minap én is el akar. tam valamit mondani az asszony­nak, aztán mire hazaértem, ki. ment az eszemből. — Elfelejtettem! kiáltott fel bol­dogan Kiss Vince. — Értse meg, bátyám, elfelejtettem ...! Addig vigyáztam rá. amíg valahogy ki. esett a fejemből, akár a lyukas pénztárcából a forintos. — Ha meg nem nagyon bánja — mondta az öreg —, akkor ta­lán jobb is. Van úgy az ember, hogy szeretne elfelejteni dolgokat, mert csak rágódik rajtuk.. Aztán csak a- feje lesz nehezebb. — így igaz — helyeselt meg­könnyebbülten Kiss Vince —, ez csakugyan így van. Aztán akad még itt egy bökkenő, bátyám, ami­re eddig nem is gondoltam. Va­jon csakugyan megfejtettem én azt a titkot? Hiszen senkinek sem árultam■ el és az ember. ugye. nem csalhatatlan. Lehet, az egész felfedezésem egy üres gyufásska- tuly'át sem ért, mégis úgy őriztem, mint valami kincset, ahelyett, hogy megvitattam volna másokkal is. — No, gyújtson még rá — kí­nálta az öreg —, most én is rá­pipálok egyre. Mért tudja, mosta- 1 nában már kevesebbet szívok. Azt \ mondja az orvos, hogy árt. Rágyújtottak, fújták a füstöt. j közöttük a széles nagy lapát. i — Tavasz lesz — mondta ké- i sőbb Kiss Vince —, hajnalban ; hallottam énekelni a rigókat. — Azokat én is — derült az ut- ; caseprő arca. — Mondtam is az j asszonynak: hallod-e. ezek most ' is úgy cifrázzák, mint gyerekko- ] romban... Hát most mondja meg. j de igaz lelkire, nem úgy cifráz- í zák? D e úgy — pöckölte le a ha- j műt Kiss Vince, vigyázva, ! hogy a lapátba essen. — Jól hal- \ lotta, bátyám, pontosan úgy cif- j rázzák.,.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents